*Taemin POV*
Még mindig nem tudtam egészen
pontosan, hogy mit akart Sulli, és Kim, de erős tippem volt, és ez aznap ki
is derült. Rendesek, hogy beavattak a dologba. Szóval ma teljesen szét voltam
esve. Ha tökéletesen teljesítek, akkor nem halok bele a magányba.
Végigszáguldottam az egész lakáson,
hogy megtaláljam a dolgokat. Strandpapucs, póló, hosszúnadrág és télikabát.
Zseniálisan néztem ki, és még nem is fésülködtem.
Na jó! Ruhaváltás.
Felkaptam egy lazább farmert, egy
fekete pólót, és a kedvenc sportcipőmet. Elvégre öltönyben nem lehet táncolni,
szóval biztos nézni fogják az öltözködésemet is. Legalábbis jó lenne egy
pluszpontot szerezni a cuccom miatt. Ekkor úgy gondoltam, hogy itt az ideje
felhívnom Minhot. Őszintén? Nem tudom, hogy most hol állt a kettőnk kapcsolata.
Semlegesek biztos nem voltunk egymás számára, de nem is jártunk igazán,
tekintve, hogy szakítottunk. Szóval nem tudom. Valahol a kettő között
lehettünk, bár ő minden reggel megcsókolt készségesen a vécében. Egyem meg a
pici lelkét.
- Igen? - szólt bele a telefonba
egy mély hang. Bizony, az én Minhom volt az.
- Szia, hyung! Taemin vagyok.
Zavarok?
- Öhm... attól függ - a hangja
kissé elbizonytalanodott. Vajon mit csinálhatott, vagy hol lehetett?
- Az SM Entertainmenthez hogyan
jutok el? - nem vacakoltam, azonnal feltettem a kérdést - Esetleg el tudnál
kísérni?
- Uhh, ne haragudj, azt semmiképp,
de lediktálom, hogy a sulitól hogyan jutsz odáig, rendben?
- Miért? Mit csinálsz? - azonnal
elfogott a féltékenység. Ugye nem csajozott? Mondjuk miért tette volna?
- Hangképzés. Nem tudom, hogy mikor
végzem, de szerintem este nyolcnál hamarabb biztosan nem.
- Pedig azt hittem, hogy el tudnál
velem jönni utána valahova - kissé elszontyolodtam. Azt hittem, Minho ráér.
Onew tanult a vizsgáira, de Minho... neki nem kellett tanulnia...
- Ne haragudj, ma biztosan nem, de
ha gondolod, küldök hozzád valakit. Mikor lesz a meghallgatás? - kérdezte
hirtelen. Na várjunk, mi?
- Honnan tudod, hogy meghallgatásra
megyek? - nem fért a fejembe a dolog. Nem lehet ennyire okos, hogy
kikövetkeztesse.
- Mi másért mennél az SM-be? Amúgy
meg Sulli mondta reggel, hogy szerzett neked helyet -kuncogott. Gonosz!
Meglepetésnek szántam, csak elrontottam. Meg Sulli is...
- Értem. Akkor el tudod küldeni azt
az ismerőst? Majd hotteokozom vele - kicsit szomorkásan meredtem magam elé. Már
annyira nem is volt kedvem az egészhez.
- Persze. Felhívom, és küldök
SMS-t. Mikor van a meghallgatás?
- Három óra ötvenöt perckor -
vágtam rá, mire csend keletkezett a vonal túlsó felén.
- Kölyök, lassan három óra.
Csipkedd magad, ha nem akarsz elkésni! - jelentette ki.
- Tudom.
- Akkor sok sikert kívánok,
szeretlek, ügyes fiú legyél! Szia - azzal letette.
- Szia - csalódottan emeltem le a
fülemről a telefont. Minho szinte nem is izgult értem. Milyen pasi az ilyen?
Milyen szerető az ilyen? Szerettem őt, de most rosszul esett, hogy nem
foglalkozott velem. Szinte összetört, pedig nem direkt tette.
Felvettem egy pulcsit, utána
azonnal visszabújtam a kabátomba. Azért még mindig nagyon tél volt, a
tonnányi havat elnézve legalábbis biztosan. A kabátomat már menet közben
gombolgattam be. Ennek végeztével megigazítottam a sapkát, és a hátizsákomat.
Így indultam az iskola felé, hogy ott majd megint felhívhassam Minhot az úttal
kapcsolatban. Tényleg nem akartam őt zavarni, de elfelejtett tájékoztatni...
Annyi biztos volt, hogy a sulitól
kellett elindulni, így odamentem, mikor meglepetésszerűen pityegni kezdett a
telefonom. Megnéztem, Minho írt. Elmosolyodtam azon, hogy mégis emlékezett rám,
és a kérésemre, így sokkal boldogabban folytattam az utamat. Még mindig
szerettem őt, és ha ez a felvételi jól sikerül, akkor maradhatunk együtt.
Ugyanott fogunk dolgozni, az pedig már megfelelő mindkettőnknek.
Már csak egy dolog izgatott a
felvételin kívül, mégpedig az, hogy Minho kit küldött értem. Az első, és
egyetlen tippem Key volt. A csapat egyetlen tagja, akit ő is szeret, meg én is.
Főleg,hogy mind a ketten ugyanazt a szerepet töltöttük be a
párkapcsolatainkban. Onewt ő utálta, ráadásul ma tanult is, Jonghyunt pedig én.
Esetleg Sulli lehetett még a kiválasztott, bár nem igazán gondoltam rá.
Mostanában amúgy sem beszéltek annyit. Sőt, csak köszöntek, aztán annyi. Még
akit megkérhetett, az Kim. Megkérhetett... inkább megzsarolt. Vele amúgy sem
voltam túl jóban, csak Minho hitte ezt, mert Kim újabban rajtam élte ki a
beszélgetési vágyait. Minden második szünetemben pofázott nekem a napi
hülyeségeiről. Mikor megkérdeztem, hogy miért én lettem az új haverja, akkor
annyit válaszolt, hogy a dátumért cserébe megengedi, hogy barátkozzam vele.
Nagyon rendes, mondhatom...
Megérkeztem. Elkerekedett szemekkel
néztem fel a gigantikus épületre, majd az előtte álló tonnányi ifjúra. Semennyi
esélyem nem volt bejutni sem, nemhogy arra, hogy felvegyenek...
Hogy a csudába juthatott be négy
barátomból négy? Egyáltalán a menők tudnak énekelni? Biztosan tudnak... ha nem
tudnának, akkor minek vették volna fel őket? Mocskok... szólhattak volna, és
novemberben talán több esélyem lett volna, mint most.
Az ajtó előtt állt egy magas, izmos
férfi. Oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem, nekem kell-e sorban állni,
de végül nem tettem. Mi van, ha leszedi a fejem?
Oda kellene mennem...
Na jó, odamegyek!
Azzal odasétáltam a férfihoz.
- Elnézést... van időpontom a mai
meghallgatásra - dadogtam. Borzalmasan festhettem, főleg, mire előhalásztam a
Kim által szerzett papíromat.
- Akkor fáradjon be - a szikla
kinyitotta nekem az ajtót, miután végignézett rajta, és semmi kifogásolhatót
nem talált.
- Köszönöm - tisztességesen
meghajoltam, utána beléptem a luxusvállalatba. Felmentem a mozgólépcsőn, és egy
gigantikus étkezővel találtam magam szemben. Egy-két lány, valamint több fiú is
ott eszegetett valami kicsi mütyürt. Biztos most volt az ebédszünet. Nem is
figyeltek rám, sőt, figyelmen kívül hagyták, hogy valaki őket nézte. Némelyik
nyakában ott fityegett egy azonosító, mint valami üzlet tagjainál.
Tovább menvén egy kávézónál
kötöttem ki, ahol szebbnél szebb, és gusztusosabbnál gusztusosabb sütemények
voltak. Ebben a helyiségben viszont egy lélek sem tartózkodott. Biztos volt
ebben valami logika, de nekem a nyálam is kicsordult ettől a sok mennyei
csemegétől. Ha esetleg felvesznek, akkor csak ezt fogok enni. Az már most
biztos. Egy darabig még elidőztem ott, aztán baktattam tovább a
"MEGHALLGATÁS ITT" - című sikátor felé. Luxus volt a felsőfokon, és
hirtelen büszkeség töltötte el a lelkem. Büszke voltam a barátaimra, hogy ide
bekerülhettek. Tényleg. Hihetetlen teljesítményt nyújthattak. Mind a négyen.
Vettem egy nagy levegőt, és elindultam. Már most remegett minden egyes
porcikám. Nagyon féltem, hogy talán nem vesznek fel, sőt, az is lehet, hogy
csak leégetem magamat.
- Segíthetek? - egy hölgy állt meg velem
szemben. Fehér blúz volt rajta, fekete blézer, és fekete szoknya. Egy pillanat
erejéig csak zavartan álltam, aztán rájöttem, hogy valószínűleg engem
kérdezett.
- A meghallgatásra jöttem -
remegett a hangom, izzadtam, és tudtam, hogy ez még rosszabb lesz. Mindenesetre
felmutattam neki a papíromat, hogy legalább ő megnyugodjon, ha már nekem nem
ment.
- Neve?
- Lee Taemin.
- Tizenhetes terem. Balra a
harmadik ajtó - magyarázta.
- Több meghallgatás is folyik? -
teljesen ledöbbentem. Nekem Kim azt mondta, hogy csak egyszer kell előadnom
valamit.
- Nem. Csak az itteni nyolc terem
közül nem árt, ha tudja, hogy melyikbe kell mennie.
- Értem, köszönöm - meghajoltam,
azzal lehuppantam az egyik üres helyre. Fiúk és lányok tömege szülővel,
baráttal, testvérrel. Egyre esélytelenebb volt ez a felvételi. Pedig
hazamehettem volna még időben. Nem, itt kellett rohadnom... gratulálok, Lee
Taemin! Stílusosan megoldottad, hogy elrontsd az életed. Ha nem sikerül, akkor
a közröhej tárgya leszel. Szóval vártam. Jobb dolgom nem nagyon volt, mint
várni. Igaz, a táskámban volt egy könyv, de azt nem mertem elővenni. Amúgy sem
tudtam volna arra koncentrálni, ahhoz túlságosan izgultam. Inkább szenvedtem.
Szó szerint. Már szinte fájt ez a hosszú várakozás, és alig vártam, hogy bemehessek.
Újabb SMS. Feladó: Minho.
Érdeklődve nyitottam meg. Igazából
örültem, hogy nem tudott eljönni, de komolyan. Így legalább megmarad nekem a
leégés.
A barátja késik. Mire befejezem, ő
már itt lesz, ne aggódjak.
Nos, igazából örültem ennek az
üzenetnek. Nem kell totálisan leégnem a haverja előtt. Mondjuk, azt nem tudom,
hogy hogyan fogom őt felismerni, de nem baj. Remélem, legalább már egyszer
láttam őt az életem során. Ha nem, az pech. Tényleg megfordult néha a fejemben,
hogy Minhonak hogyan lehettek ennyire lehetetlen, de mégis jól sikerült
ötletei. Lehet, hogy a haverja fog engem felismerni, és odajön majd hozzám, ami
nagyon reméltem, hogy nem fog megtörténni. Megbízom a szerelmemben, de nem
lehet túlzásba vinni a dolgokat.
Inkább nem görcsöltem ezen, hanem
elővettem a telefonom, és játszani kezdtem rajta, hogy teljen az idő. Nem is
tudtam igazán, hogy mennyire fajult el az izgatottságom, de már zavart, hogy az
életem múlott ezen.
Arra meg végképp nem akartam
gondolni, hogy a körülöttem levő rengeteg ember szintén odavárt. Ők is el
akarták érni a vágyaikat, ők is akartak lenni valakik. Ennyi ember ellen hogy
lett volna esélyem?
Annak a valószínűsége, hogy engem
felvegyenek ide, az egy a százezerhez. Minimum.
- Hatezer-kétszázötvennyolc –
ismét felbukkant egy hölgy, hogy behívjon egy újabb áldozatot. Miután
tudatosult bennem a szám, felpattantam, és nagy hajlongások közepette besiettem
a terembe.
- Jó napot kívánok – hajoltam meg
zavartan.
- Jó napot. Egy rövid bemutatót
szeretnék – középen egy szemüveges bácsi ült, a két szélen híres tánctanárok,
énektanárok, és stylistok.
- Lee Taemin vagyok. Szöulban
születtem, jelenleg középiskolába járok. Nyolc éves korom óta az a vágyam, hogy
táncos lehessek, de csak most volt bátorságom jelentkezni. Szívesen dolgoznék a
vállalat falain belül. Jártam tánciskolákba, illetve helyi versenyeken mindig
első helyezést értem el. A barátaim biztatására jöttem el – minden egyes remegő
hangszálam ellenére igyekeztem a lehető leghatározottabb lenni.
A férfi a mögötte álló nőhöz
fordult.
- Mit tudunk erről a Lee Taeminről?
- A Girls’ Generation és a Super
Junior minden tagja javasolja, iratok alapján tényleg tehetséges. A Tehetségek
Iskolájába jár, illetve a gyakornokok nagy része is esküszik rá. Ha csak
feleolyan jó, mint mondják, akkor szerintem lehet helye a vállalatban – a nő
rezzenéstelen arccal magyarázott, miközben a férfi hümmögött.
- A véleményét nem kértem, de ha
sokan mondják, hogy tehetséges, akkor meghallgatom. Egy kis éneket is szeretnék
hallani, és táncot is. A sorrend mindegy – a szemeimbe nézett, én pedig
bólintottam.
- Köszönöm a lehetőséget –
meghajoltam – Michael Jackson számra szeretnék táncolni, és énekléshez is
megfelel.
Azonnal elindítottak egy számot, én
pedig szívemet-lelkemet beleadva táncoltam, majd énekeltem, közben csak Minho
járt a fejemben. Meg tudtam csinálni! Nem olyan lehetetlen dolog ez, hiszen
másoknak is sikerült, nekem miért ne sikerült volna?
- Köszönjük, kimehet – a férfi
leállíttatta a számot, szerencsére már a vége felé. Még megköszöntem a
lehetőséget, elköszöntem, utána kivonultam. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt elrontottam.
Nagyon elrontottam, hiszen még annyit sem mondtak, hogy majd értesítenek. Hogy
fogok majd Minho szemébe nézni? Elbuktam, pedig azt hittem, hogy tehetséges
vagyok, hogy értek a tánchoz. A tánc volt az életem, közben pedig csak egy
senki lettem, mert ez a csávó nyíltan megalázott. Nyíltan tönkretett. Nyíltan
rombolta le bennem az álmaimból felépült várost. Szívem szerint sírtam volna.
Már nem is vágytam másra, csak arra, hogy hazamehessek sírni. Minho végleg
szakítani fog velem, talán többé nem is fogom őt látni rendesen, sem Kibumot,
sem Jonghyunt. Sem Jinkit. A legjobb barátomat. Ez az egy év… talán túl jó volt
ahhoz, hogy folytathassam, így most mindent elvesznek tőlem, amit megkaptam.
Mert nem szereztem meg. Ez a csipet-csapat egy ajándék volt nekem, még Kim és
Sulli is, akik hamarosan szintén tagjai lesznek Lee Sooman vállalatának, mind
énekesek lesznek, ha nem találnak egy másik helyet, mint Minho vetélytársa.
Apropó, Minho!
Teljesen elfelejtettem azt, hogy a
haverja várt rám. Ijedten néztem körbe, hogy ki az, aki sorszám nélkül ücsörög
egyedül, de olyan nem volt. Mondjuk, lehet, hogy kinn vár, mert e sem engedték.
Minho viszont nem küldött üzenetet. Most akkor mi van? Jön a srác, vagy nem?
Vagy csaj?
Mi van, ha az egyik exét küldte az
a hülye? Végül is kinézném belőle. Minho szíve hatalmas, és mindenkit szeret,
még a volt barátnőit is. Tökéletesen rossz példa erre Sulli, akit szintén
imádott, de inkább kishúgként tekintett rá, mintsem barátként.
- Kölyök! – egy ismerős hang csapta
meg a fülem, egy olyan hang, amit bárhonnan felismertem volna. Egy pillanatra
megdermedtem, utána az illető felé fordultam. Láttam, amint felállt a székről,
és elindult felém. Minho, ez a zseniális ötlet hogy jött, és hogy sikerült
kivitelezned?!
*Meglepetés POV*
Leültem a váróteremben, a sok
izzadt, könnyes, stresszes fiatal közé. Minho nagyon jön nekem eggyel.
***
Csörgött a telefonom. Végignyúlva
az ágyamon elkaptam, majd a fülemhez emeltem.
- Igen? - álmosan megdörzsöltem a
szememet, közben ásítottam is egyet.
- Szia, kérhetek valamit? - Minho
ismerős hangja csendült fel a fülemben.
- Az attól függ - válaszoltam.
Isten ments, hogy megint rám sózzon valami hülye, hálátlan feladatot.
- A Kölyök bement meghallgatásra az
SM-be, - kezdte. Már előre tudtam, hogy mit fog kérni - és én nem tudtam
elkísérni. Lennél olyan szíves, hogy elmész vele?
- A lehető legjobb embert kérted
meg.
- Négy előtt öt perccel kezd.
- Addigra nem érek oda. Negyed öt a
legkorábbi, de maximum csipkedem magam - ma ugyanis dolgom volt, vagyis lett
volna, ha Minho nem húzza keresztül a számításaimat.
- Rendben, akkor az utóbbi. Ja, és
hívd meg valahova, ha kell, kifizetem.
- Hagyd csak, Taemin haver. Majd én
fizetek neki - elmosolyodtam. Tényleg kedveltem azt a kis vackot.
- Na ja, csak ő szerintem ezzel nem
teljesen ért egyet - felnevetett - kösz, hogy vállalod. Na, megyek. Szia.
- Szia - azzal letettem a telefont,
és újra elnyúltam. Szerettem Minho törődő, és kisfiús oldalát. Tudtam, hogy
Taemin neki nagyon fontos volt, és a mi nagy tulkunk amúgy is ragaszkodó típus
volt. Mindent megtett volna a szeretteiért. Lassan pedig összeállt a kép, hogy
miért pont engem hívott fel. Cseles vagy, Minho, nagyon cseles...
***
Szóval, tudtam, hogy ennek a
felkérésnek hátsó szándékai is lehetnek.
A sok gyerek meg bőgött körülöttem.
Emlékszem, én is nagyon izgultam, napokig alig aludtam, de meg tudtam csinálni,
és felvettek egy híres vállalatba.
Sírtam is. Sokat.
De csak otthon. Meg akkor, amikor
kijöttem a meghallgatásról.
Előtte sosem. Főleg nem, mikor itt
ültem, hogy felvegyenek. Akkor felesleges sírni. Értem én, hogy stressz, de
annak semmi haszna nincs, ha úgy mész be, hogy könnyesek a szemeid, akkor
Sooman papa eléggé lepontoz. Fő a higgadtság, emberek! Ha mindent az érzelmekre
alapozunk, akkor nagyon megszívjuk a jövőben. Saját tapasztalatból mondom, mert
nekem ezért kellett sulit váltanom. Túlságosan az érzelmeimre hagyatkoztam, és
ezért elnyomtak, megaláztak. Szörnyű volt. Szóval, át tudom érezni a
nyomingereket, de ha én szenvedtem, akkor ők miért ne szenvedjenek? Ez az élet
körforgása.
Tetszik, nem tetszik, ez van.
Mindenkinek megvan a helye, de változtathat rajta. Akinek ez nem megy, az így
járt. Ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent a Kölyök. Nagyon ügyesen kényelmesen,
de mégis csinosan öltözött fel, ez pedig külön dicséretnek minősül. Azonban a
szemei könnyesek voltak, szóval valamit biztos elronthatott. A kicsi, mindig
boldog baba szomorú volt, én pedig ezen kiakadtam. Nem is beszélve arról, hogy
mennyire esetlenül sétált. Esküszöm, már fájt. Szívem apró darabokra tört ettől
a látványtól. Ennyire csak nem ronthatta el! Vagy ennyire izgult? Biztos jó
ötlet volt engem ideküldeni?
- Kölyök! – kiáltottam. Mindenki
rám nézett, még ő is. Legalább elértem a célomat. Láttam, hogy megremegett, így
odamentem hozzá, és megsimogattam a vállát.
- Minden rendben? – kérdeztem.
Ösztönösen elhúzódott tőlem. Én értem, hogy nem voltam az esete, de hát akkor
is…
- Nincs – suttogott, ez pedig nem
utalt túl jó dologra. Mindenképpen fel kell vidítanom, ha nem akarom, hogy
Minho kinyírjon. Márpedig nagyon nem akartam még meghalni, így szó szerint
felkaroltam a picúrt, és kivittem az épületből. Csak a bejáratnál húzta ki a
karját az enyémből.
- Elviszlek fagyizni, rendben? Vagy
inkább sütit szeretnél? – kérdezgettem, közben elindultunk a suli felé.
- Egyiket sem – rázta meg a fejét.
- Mit mondtak? – rá pillantottam.
Tényleg érdekelt a dolog, főleg, hogy SM papa nagyon huncut volt. Nála sosem az
semmi, aminek látszik.
- Semmit. Megköszönték, elküldtek.
- Az jó – hirtelen feldobódott a
kedvem. Persze, ezt a Kölyök nem érthette, így el kellett magyaráznom.
- Figyelj, amikor engem vettek fel,
akkor is csak annyit mondtak, hogy „köszönjük”, aztán kiraktak. Minhonak
mondjuk mondták, hogy rá számítanak, holott engem jobban csípnek, mint őt.
Biztos vagyok benne, hogy sikeres lesz a felvételid, és velünk maradhatsz.
- Én is remélem. Köszönöm, hogy
eljöttél. Egyedül most nagyon pocsékul érezném magam – mosolyogva a szemeimbe
nézett. Ilyenkor olyan aranyos volt, nem is értettem, hogy hogyan lehetett őt
valaha is bántani… akárhogyan. Pedig én is megtettem.
- Taemin-ah, szeretnék neked
mondani valamit – vettem egy nagy levegőt. Ez nehéz szülés lesz – nagyon
komoly, úgyhogy szeretném, ha figyelnél rám.
A Kölyök felkapta a fejét, arca
ijedt volt. Biztos ezer meg ezer hülye gondolat járt a fejében, pedig nem arra
gondoltam, amire ő.
- Igen? – érdeklődve csengett a
hangja, de azért rendesen félt is.
- Nyugi nem fogok neked szerelmet
vallani, te szerencsecsomag! – nevettem fel hirtelen. Ennyit arról, hogy
komolyan tudunk beszélgetni. Taemin szintén elmosolyodott. Csendben várta, amíg
befejezem a nevetést.
- Reméltem is, mert akkor le
kellene számolnod Minhoval… megint… - szomorúan elmosolyodott, én pedig tudtam,
hogy eljött az én időm.
- Tudod, nem erősségem a
bocsánatkérés, úgy vagyok ezzel, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de most egy
kicsit más. Folyton bűntudatot érzek, és tudom, hogy nem érdemelted meg azt,
amit veled tettem. Bocs, hogy elraboltalak. Ne haragudj. Tényleg sajnálom –
lesütöttem a szemeimet. Tényleg nagyon fájt, hogy ennyire rettegett tőlem ez a
kisfiú, holott valójában nem akartam neki ártani.
- Nem haragszom. Inkább hálás
vagyok neked, hyung. Ha te nem vagy, Minho meg én talán még mindig nem jöttünk
volna össze. Ez Isten akarata, hogy így történt – elégedetten előre pillantott.
Hihetetlen volt ez a gyerek, bár kicsit zavart, hogy belőle is szentfazék lett,
mint Kibumból. Nők…
- Ennek örülök – hirtelen
feldobódott a kedvem – akkor meghívhatlak egy süteményre? Felhívhatod majd
Minhot is, ha szeretnéd, odaadom a telefonom.
- Van saját telefonom, de a
süteményt elfogadom – azzal megragadta a csuklómat, és berontott a legközelebbi
cukrászdába. Kiválasztott egy pici süteményt, megvárta, míg én is döntök, aztán
hagyta, hogy fizessek. Igazi úriember!
- Itt jó lesz? – álltam meg egy
széknél, mire bólintott.
- Jonghyun hyung? Köszönöm, hogy a
barátod lehetek – félénken leült, mire elmosolyodtam.
- Én is köszönöm, hogy a barátod
lehetek – ettem egy picit a sütimből. Végre szent volt a béke kettőnk között.
