23. Fejezet

Kellemes Karácsonyi ünnepeket mindenkinek ^^ 

*Minho POV*

Hipp-hopp, elsuhant egy hét, és a Kölyöknek még csak a hírét sem hallottam. Nem láttam a helyes kis pofiját reggelenként, nem beszélgettem vele, és egyszerűen csak nem volt ott. Mindennap megpróbáltam erőt venni magamon, hogy elmenjek hozzá, meglátogatni őt, de nem ment. Nem akartam őt gyengének látni. Nem bírtam volna ki. Sulli mindennap elment hozzá, sőt, még Key is vitte néha az angolleckét neki. Az elnökúr is gyakran odajött hozzám, hogy Taemin hiányolt. Ettől függetlenül nem mentem. Egyik nap órákig álltam az emeletes ház előtt, vágyakozva néztem fel az ablakához, de nem történt semmi.

- De oppaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa – nyávogott Sulli már a szünet elejétől fogva. Esküszöm, ott tartottam, hogy leütöm őt.

- De Sulliiiiiiiiiii – vágtam vissza, mire a sértődött pofijával találtam magam szemben. Karjait keresztbe fonta előttem, és egy ajakbiggyesztéssel megsózva minden aegyoját bevetette, hogy elérje nálam azt, amit akart. Egy darabig felvont szemöldökkel néztem rá, de a végén kénytelen voltam elröhögni magam.

- Szemét vagy – morgott.                      

- Cseppet sem - egy fejrázással jeleztem, hogy nekem volt igazam.

- Choi Minho! Az a szerencsétlen ott vár rád, és mindennap majdnem bőg, hogy megint nem mentél el hozzá. Tudom, hogy szörnyű szerető vagy, de ezzel még magadat is túlszárnyalod. Egy reménytelenül önző és bunkó alak vagy! - Sulli folytatta a kioktatásomat. Igazából hiába tiltakoztam kézzel-lábbal a kijelentései ellen, igaza volt. Sajnos. Nem tudtam eldönteni, hogy mit kellett volna tennem. A Kölyök csak látni akart, és én is őt. A bökkenő csak az volt, hogy nem voltam elég erős. Elvégre bekötözött lábbal feküdt egy ágyon, ráadásul miattam. Nem bírtam ezt elviselni. Azonban így csak a szívét fájdítottam. Biztosan azt hitte, hogy nem is szeretem igazán, csak egy játékszer nekem a sok közül. Ezt pedig nem akartam.

- Rendben, elmegyek. De csak akkor, ha te is velem jössz és Kibum is - alkudoztam. Egyedül tényleg nem tudtam volna megtenni. Az bunkóság volt a részemről, hogy nem mentem, most hirtelen beállítani még inkább az lett volna.

- Mi van Kibummal? - szólalt meg hirtelen Jonghyun. Egész idáig mellettünk állt, csak közben gyerekeket szekált. Magyarázásom megkezdésére nyitottam a számat, de Sulli megelőzött.

- Hol voltál te az elmúlt öt percben? - mormogott. Jonghyun erre gyengéden tarkón vágta őt.

- Szereztem baracklevet. Kértek?

- Nem, köszi - toltuk el az arcunkba nyomott üdítőt. Csak vállat vont, és elkezdte szürcsölni. Esküszöm, ilyenkor pontosan olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek.

- Egyébként arról beszéltünk, hogy iskola után meglátogatjuk Taemin oppát. Jön Kibum oppa, Minho oppa, meg én. Csak nekem még van egy órám, az oppáknak meg kettő - magyarázta Sulli. Jonghyun bólogatott, majd beállt a csend. Hosszas volt és kínos. Nagyon kínos.

- Veletek megyek. Két órám van, meg egy matek faktom, de azt úgyis el akartam lógni - jelentette ki a bandavezér. Összenéztünk.

- Miért is akarsz velünk jönni? - érdeklődtem. Nem akartam beleszólni a dologba, de ez azért érdekelt.

- Hiányzik a csajod - vont vállat.

- Hidd el, te nagyon nem hiányzol neki - vigyorodott el pimaszul Sulli - enyhén szólva utál téged.

- Engem nem utál senki - Jonghyun felhúzta az orrát, mire kitört a veszekedés. Nem is részletezem a vitát, főleg, hogy egy idő után inkább eloldalogtam mellőlük. Inkább bementem a termünkbe és lehuppantam Kibum mellé. Éppen keresztrejtvényt fejtegetett. Rápillantottam a már majdnem teli fejtörőre. Ezt a strébert!

- Volt lecke? - érdeklődtem.

- Matekból mindig van - fel se pillantott a rejtvényből. Természetesen nem csináltam meg, úgyhogy minden meggyőzőerőmre szükségem volt, hogy sikeresen elkérhessem tőle.

- Odaadod?

- Nem.

- Miért? - hökkentem meg. Mindig odaadja a leckéjét. Vagy megcsinálja helyettem.

- Mert jövőre érettségizünk, és nem tudsz semmit. Nem akarom, hogy megbukj. Hidd el, csak a te érdekedben teszem. Mától fogva nem írom meg a leckédet, vagy a dolgozatod, de még csak azt sem fogom hagyni, hogy lemásold. Majd megoldod magad - még mindig fejtegetett. Megnéztem a házi feladatot a füzetemben, amit még ő írt fel a múlt órán. Egy darabig néztem az egyenletet. A sok betűt és számot, amelynél az egyik egyenlő a másik kétszeresével.

- Ez milyen nyelven van? – vontam fel a szemöldököm.

- Koreaiul. Látod, erről beszélek – itt tartott egy drámai sóhajtást – nem is tudod, hogy mi ez.

- Legalább a megoldást megmondod? – pillantottam rá. Kibum fáradtan vette elő a füzetét, majd kinyitotta

- Négyszáz X a másodikon, tört, kilencven XY osztva öt Y, majd mindez összeadva 349 XYD szorozva 42,95 BD, tört, 68,43 X zárójel YX négyzet – ezek után eltette a füzetet. Beírta a megoldását a keresztrejtvénybe, mit sem törődve velem és az értetlen tekintetemmel. Nem értettem ezen a nyelven.

- Hyung, segítesz? Kérlek… nekem ez nem megy.

- Kellemetlen – vigyorodott el – figyelj, ez a te leckéd. Ha már megpróbálod, az is haladás.

Vettem egy mély lélegzetet. Hosszasan bámultam a feladatot, utána lemásoltam azt, és kihúzogattam az egyformákat. Tehát X-ből kivontam az X-et, és a számokból is a számokat. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy semennyi esélyem nem volt Kibum megoldása közelébe vinni a matekomat.

- Ez nem megy. Tudod, hogy reménytelen eset vagyok és soha nem csinálok meg semmit. Nem most fogom elkezdeni – morogtam, mire Kibum szó szerint hozzám vágta a füzetét. Magam sem hittem el, de tényleg fájt. Gyorsan lemásoltam az egészet, és pont becsengetésre vissza is tudtam juttatni hozzá.  A tanár belépett a terembe. Szigorúan nézett végig az immáron álló osztályon. Tekintetét egy pillanatra rám szegezte. Szúrós volt és rideg. Gyakran mondják, hogy a barna szem vad és megnyugtató. Nos, esküszöm, a kék szem kevésbé lett volna félelmetes, mint ez.

- Choi, örülök, hogy bejár az órámra. Talán eltévedt?

Kissé kellemetlenül éreztem magam, főleg, hogy az osztályom fele elkezdett mosolyogni. Gyorsan megjegyeztem az arcukat, utána leülhettünk. Természetesen nem figyeltem az órán. Elaludtam még az elején. Már az is csoda volt, hogy tényleg beültem matekra, ugyanis ezt az órát amikor csak tehettem, ellógtam. Csak annyit éreztem, hogy valaki bökdöste az oldalamat. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet.

- Kelj már fel – suttogta. Még morogtam egy pár sort, utána jobbnak láttam kiegyenesedni. A fickó, aki az órát tartotta elégedetten bólintott.

- Mi van? – pillantottam a haveromra. Kibum dühösnek tűnt, de a szemében láttam megcsillanni a huncutságot és a már elmúlt nevetést.

- Horkolsz agyatlan – sóhajtott fel. Mondanom sem kell, hogy még mindig nagyon utált engem azért, mert létezem. Szerintem még egy darabig utálni is fog.

- Nagyon hangosan? –érdeklődtem. Válaszul csak bólintott. Ösztönösen lejjebb csúsztam a székemben, nem mintha érdekelt volna, hiszen aki a kigúnyol vagy kibeszél a hátam mögött, azt úgyis kikészítem.

Őszinte leszek.

Nem telt bele tíz percbe, hogy újra elaludtam. Nagyon rühelltem az ilyen unalmas órákat, mint a matek, a koreai, a történelem, filozófia, rajz, biológia, kémia, földrajz, fizika, ének, idegen nyelv, meg még a maradék, miknek a létezéséről nem is tudok. Milyen óra már az, amikor ott kell ülnöd egy padban, ahol papírokból olvasod, hogy mennyi fát pocsékolnak el az emberek, megtanuljuk, hogy háborúzni bűn és ne tegyük, holott hivatalosan még mindig tart a háború az országban, nem is beszélve az algebráról és az egyenletekről, amiket úgysem fogok soha használni. Kivéve, ha matektanár leszek, ami szinte kizárt. Ezt a sok felesleges vackot, amit megtanítanak nekünk… miért kel tudni az amerikai bőgőmajom életmódját?!

Tudom, alapműveltség.

A következő dolog, amire felébredtem, az a kicsöngő volt. Felegyenesedtem, és mint aki jól végezte a dolgát, kisétáltam a teremből. Kibum természetesen azonnal mellém sietett.

- Kivételesen nagy bunkó vagy – jegyezte meg.

- Tudom. Jonghyun is. Te is és Sulli is. Ezért vagyunk mi a menő csapat – heves bólogatásom nyomására csak kacagni kezdett. A mai napon az utolsó óra fizika volt, amin szintén aludhattam egy jót. Kibum már nem is mondott semmit, csak jegyzetelt magának, amit óra végén odaadott nekem.

- Szeretlek – vigyorodtam el, miközben elpakoltam a füzetét.

- Nagyon melegen ajánlom, hogy holnap hozd vissza – mormogott. A termünkben levette a kabátját, utána kisietett, bár elvileg együtt mentünk ugyanarra a helyre.

Gyorsan felkaptam a kabátomat és már rohantam is utána. Egyenesen lerobogtam a lépcsőkön, egészen az auláig. Az ottani padon ücsörgött Sulli, vele szemben a drága haverom álldogált.

- Itt vagyok – jelentettem ki, hátha nem lett volna egyértelmű a jelenlétem. Sulli a nyakamba ugrott.

- Minho-ah, te nőcsábász – csóválta a fejét Kibum, miközben megpróbáltam levakarni magamról a lányt. Még mindig úgy imádtam őt, mint a saját kistestvéremet.

- Nem is nőcsábász – pattant le rólam Jinri – pocsék ízlése van.

- Ez most rosszul esett – tettettem a megsértődöttet. Karjaimat összefontam magam előtt, utána pedig pontosan háttal fordultam neki. Hamarosan pedig betoppant Jonghyun is. Úgyhogy végre valahára elindulhattunk a Kölyök háza felé.

*Taemin POV*

Már egy ideje nem is számoltam a napokat, hiszen felesleges volt. Első nap még izgatottan vártam, hogy megjöjjön, vagy ha nem tud eljönni, akkor legalább egy sms-t küldjön, hogy tudjak felőle valamit, hogy érezzem, hogy még érdeklem őt. A többiektől kedves volt, hogy mindennap eljöttek, de nem volt ugyanaz. Mert ők nem jártak velem, mert ők nem voltak Minho. Ettől függetlenül mindennap elszórakoztunk, ráadásul a menő csapat után mindig jött Onew is, úgyhogy nem unatkoztam. Csak örültem volna Minho jelentkezésének. Az orvos szerint hétfőn már ugrálni fogok a lépcsőn, noha ennek még semmi bizonyítékát nem éreztem. Kicsit javult az állapotom, vagyis már néha el tudtam bicegni az ajtóig, vagy a mosdóba, de semmi másra nem voltam képes, holott már kellett volna tudnom sétálni. Az időm nagy részét sétálással és tanulással töltöttem, és meg kell mondanom, rettentően unatkoztam. Ráadásul már elhasználtam két csomag zsebkendőt Minho miatt. Egyre jelentéktelenebbnek éreztem magam, mert neki ott van Sulli, meg még ki tudja, hogy hány ezer csaj. Semmi oka nem volt várni rám. Minden éjjel reménykedtem, hogy beszökik hozzám, de nem tette. Semmilyen életjelet nem adott magáról, én pedig már kezdtem kétségbeesni.

Talán éppen ezért ma sem számítottam arra, hogy Minho megérkezik hozzám, vagy csak úgy beállít, és kirohan. Már elmúltak bennem ezek a reményszálak és csak meg akartam gyógyulni, hogy az iskolában beolvashassak neki. Nem ez egy barát dolga. Neki kellene lennie az elsőnek, aki megérkezik és az utolsónak, aki elmegy.

Hallottam, hogy kopogtatott valaki. Mélyet sóhajtva kimásztam az ágyamból, ami már megint tele volt papír zsebkendővel és csokipapírral. Lassan kibicegtem az ajtóhoz. Tényleg csak lassan sikerült, ugyanis még a jelenlegi maximális tempóm is negyed olyan volt, mint az eredeti. Egyedül csak ezért örültem annak, hogy Minho nem jött el sose. Igazán kényelmetlenül éreztem magam ezzel a sebességgel. Még a nagyszüleim is gyorsabban mentek nálam. Kinyitottam az ajtót. A szívem megállt, és a levegő is belém szorult. Biztos, hogy lányosan felsikítottam, mikor Minho nyakába vetettem magam. Magamhoz szorítottam őt. Beszimatoltam a tökéletes, összetéveszthetetlen illatát, éreztem a puha, kiváló bababőrét, és közben ezerszer hálát adtam Istennek, hogy pont őt kaptam meg a világtól. Annyi sok milliárd ember van a világon, és nekem pont ő jutott. Lehetnék ennél boldogabb? Izmos karjait a derekam köré fonta, átölelt és magához szorított, miközben meleg lélegzetével a fülemet csikizte. Megszűnt körülöttünk a világ. Csak Minho és én voltunk.

- Szia Kölyök – hallottam meg a mély, dörmögős hangját, amibe beleborzongtam, persze csupa jó értelemben.

- Hiányoztál – a vállába fúrtam az arcom, és csak szorítottam őt magamhoz. Be kellett vallanom, hogy féltem. Féltem, hogy ez csak egy álom és hamarosan eltűnik. Féltem, hogy igazából el sem jött, ezért görcsösen szorítottam őt magamhoz, és szívtam be az illatát, hogy megbizonyosodhassak az ittlétéről.

- Te is nekem.

Elmosolyodtam, mikor egy nagy cuppanós puszit adott az arcomra. Eltávolodtunk egymástól, a homlokát az enyémnek döntötte, utána megcsókolt. Minden haragom és kétségem elszállt. Szeretett, és most bebizonyította.

- Szia – hallottam meg egy másik hangot is, amitől megugrottam. Éreztem, hogy remegni kezdtem, és valószínűleg Minho is érezte.

- Szia – köszöntem vissza. Jonghyun bejött és lekapta a cipőjét.

- Kellemes lakás – bólintott elismerően. Lassan besétált, körbe-körbe vizslatva az otthonomat. Ha meglátja a szobámat, nekem annyi.

- Köszönöm – hajoltam meg. Hamarosan pedig felbukkant Minho mögött Sulli és Key is. Mosolyogva köszöntünk egymásnak. Key szintén levette a cipőjét, pont úgy, mint Sulli. Ők már szinte itt laktak. A szüleim nagyon odavoltak a csajért. Kibumot pedig először Kimnek hitték. Mármint, Key vezetékneve is Kim, de na… ez bonyolult. Jonghyun lehuppant a kanapéra, mellé a párja, kissé félénken, Sulli pedig leült a fotelbe. Minho is elengedett engem, hogy levehesse a cipőjét.

- Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva.

- Még kicsit fáj, de jobb.

Amint végzett, felkapott, hogy odavihessen a kétszemélyes kanapéhoz. Ismételten éreztem a szívverését, ami megnyugtatott. Szerelmes voltam belé. Nagyon.

- Mit szólnátok, ha videojátékoznánk? –vetette fel a témát Jinri. Tudott arról, hogy volt gépem, szóval már csak abban reménykedtem, hogy senki nem fogja szeretni ezt az ötletet. Sajnos csalódnom kellett. Jonghyun és Minho azonnal helyeselni kezdtek, később csatlakozott hozzájuk Key is, bár ő kissé félénken.

- Legyen, de nem én hozom ki a gépet – a végén már kénytelen voltam megadni magam. Minho adott egy puszit a fejem búbjára, és azonnal besietett a szobámba. Tudtam, hogy direkt ment be egyedül, ezért pedig nagyon hálás voltam. Tényleg ő volt a tökéletes pasi. Nem nevette ki a szobámat, ráadásul nem is hagyta, hogy más megtegye. Meg Sulli is azt hitte, hogy én a bátyám szobájában lakom, szóval elég kellemetlen lett volna, ha mondjuk Jonghyun észreveszi. Azt hiszem, akkor az iskola azon diákja lettem volna, akin lehet gúnyolódni.

- Jjong hyung, segítesz? – rázott ki a gondolataimból a mély hangja. A kérdezett személy szinte azonnal felpattant, nekem pedig nem volt időm még egy sikolyra sem. Itt istenítettem ezt a pasit, erre meg lebuktat. Szinte éreztem, hogy remegi kezdtem, az izmaim pedig néha megfeszültek. Nekem lőttek. Megint mindenki ki fog röhögni, mindenki utálni fog és majd bántanak. Megint iskolát kell váltanom.

- Minden rendben?

Kibum hangjára felpillantottam. Az egész csapat aggódva nézett rám, mind a négyen. Jonghyun kezében ott volt a videojáték, Minho pedig hozta a zsinórokat és a konzolokat. Az is lehet, hogy az ellenségem nem is látta a szobámat, ami őszintén szólva nagyon megnyugtatott.

- Persze – mosolyodtam el. A két fiú bólintott, utána nekiálltak szerelni. Mi, többiek csak röhögtünk azon, hogy mennyire szerencsétlenek voltak.

- Mondom, a kéket ide dugd – háborgott Minho, kikapta Jonghyun kezéből a drótot, hogy ő dughassa be.

- Ha megráz téged az áram, én megöllek – mormogott a másik.

- Hiányoznék? – Minho hangja kissé gúnyosra sikerült, gondolom, szándékosan.

- Nem. Csak a Kölyök bőgne, Sulli megverne, és még le is csuknának engem emberölésért. Mondjuk, Kibum talán meglátogatna engem…

- Kész – egyenesedett ki Minho, szerintem rá se hederítve Jonghyun elképzelt élettörténetére. Ezek után a fiúk visszatolták a tévét és beüzemelték a gépet. Hamarosan felbukkant Kibum és Sulli két-két nagy tál pattogatott kukoricával, a hónuk alatt pedig chipszes zacskókkal. Miután lepakoltak, Kibum még visszaszaladt üdítőkért is. Sulli hozott párnákat, sőt, még pokrócot is szerzett valahonnan. Esküszöm, ezek jobban ismerték a házamat, mint én magam. Minho gyorsan áttett az egyik párnára, ő pedig leült az jobb oldalamra. Mellette Sulli foglalt helyet, tőlem balra Key és végül Jonghyun. Először autóversenyzőset játszottunk, utána verekedtünk, volt kincskeresős, logikai játék is, sőt, Minho és Jonghyun még fociztak is, amit természetesen Minho nyert meg. Mondjuk nem sokkal, és amikor Jonghyun állt nyerésre, akkor a pasim iszonyatos hisztit lecsapott, amit Key, Sulli és én csak mosolyogva hallgattunk. A logikai volt a legjobb. Felváltva mászkáltunk, és együtt raktuk össze a játék minden egyes apró darabját. A legvégén Jonghyun előszedte apám katonai játékát, amit szintén egyenként játszottunk. Nevetve tapasztaltuk, hogy sem belőlem, sem Sulliból nem lesz jó katona. Kibum még úgy, ahogy elment, de a Jongho páros konkrétan irtotta az ellenséget. A mai napon a szüleim sem voltak otthon, csak holnap este érkeznek. Kiderült, hogy mind a négy barátom tudott erről és pizsamát is hoztak.

Délután hét körül valaki kopogott. Ekkorra Kibum, Sulli és én már pizsamában ültümk a párnáikon, Minho éppen zuhanyozott, én pedig szurkoltam, mert Key és Jonghyun éppen egymás ellen harcolt a verekedős játékban. Kibum valami táncos bigét választott, Jonghyun pedig egy kengurut. Zseniális játék volt, mondhatom. Végül Sulli állt fel ajtót nyitni. Először csak hangokat hallottam, majd felbukkant az ajtóban Onewwal együtt.

- Szia hyung! – integettem neki.

- Sziasztok! Ti pizsamapartit tartotok? – kérdezte megdöbbenve. Jongkey is odavetett neki egy „sziá”-t, de a szemüket le sem vették a képernyőről.

- Olyasmi – bólintott Jinri – csatlakozol?

- Én igazából nem hoztam pizsamát… de amúgy szívesen csatlakoznék – sóhajtott Jinki. Én tudtam, hogy csak azért akart itt maradni, nehogy bántsanak a többiek, amiben erősen kételkedtem, de mindegy.

- Oppa, adunk neked – vigyorgott a lány – Taemin apukájának van egy csomó pizsamája, meg Taeminnek is.

- Ez esetben szívesen maradok – Onew mosolyogva bólintott. Sulli hamarosan hozta neki apám pizsamáját, ledobott Kibum közé és közém egy párnát, utána visszaült a helyére. Onew pedig leült mellém.

Minho kissé meglepődött, mikor meglátta a haveromat, de végül is elvoltak. Meg is verte őt fociban háromszor. Mikor negyedjére is ellene akart küzdeni, Jinki inkább bemenekült zuhanyozni. Mikor már hajnalban mindenki félig aludt és a lelkesedés is abbamaradt, Minho, Sulli és Key kihozták az ágyneműket, amiket szintén nem tudom, hogy honnan szedtek elő, mert én sem tudom, hogy hol vannak, utána pedig egy film közben szépen lassan elaludtunk. Először Jonghyun, utána Minho, aki álmában átölelt és néha hangosan horkantott. Meg akartam őt rázogatni, de Sulli csak nevetve annyit mondott, hogy ebből tudjuk, hogy él. Hamarosan pedig a kisasszony is csatlakozott a társaihoz. Kibum és Jinki pedig még ébren volt, amikor én már bóbiskoltam. Odabújtam a szerelmemhez, hamarosan pedig elhalkult és elsötétült minden.   

22. Fejezet

*Taemin POV*

Még aznap délután átjött Sulli is. Egész úton csendben baktattunk egymás mellett. Nem volt közös témánk, legfeljebb Minho, de róla nem akartam pont vele beszélgetni. Biztosan jobban ismerte őt, mint én, és nem akartam leégetni magam. Otthon a szüleim persze azonnal Sulli nyakába ugrottak. Még sosem vittem haza barátot iskolából, lányt meg főleg nem. A csajom? Nos, őt sem. Mielőtt bemutattam volna a szüleimnek, dobott. Szóval ő volt az első. A szüleim tudtak arról, hogy van valakim, bár az együttlétről és a kilétéről inkább nem szóltam nekik.

- Jaj, milyen aranyos vagy! – mosolygott anyám. Sulli szégyellősen állt mellettem, kicsit pironkodott.

- És, hogy jöttél össze a fiammal? – lépett mellé az apám is.

- Hát… én igazából most csak ismételni jöttem. Csak hétfőn érkeztem meg Amerikából – sütötte le a szemeit. A szüleim meglepődtek. Összepislogtak, és szemmel láthatóan nem értettek semmit. Igazából én szégyelltem magam helyettük is.

- Ne haragudj, kicsit rámenősek – súgtam neki oda, mire elmosolyodott.

- Szerintem kedvesek – elmosolyodott. Ekkor apám leültette őt a konyhában. Szegény lány csak tette, amit mondtak neki. Hamarosan már egy hatalmas tányérnyi étel díszelgett előtte. Láttam arcán a döbbenetet.

- Egyél édes kislányom, olyan vékonyka vagy – anyukám szintén leült, apukám mellé. Ketten vették körbe az osztálytársamat. Lehuppantam apám mellé, és enni kezdtem. Közben hallgattam a kérdések és a válaszok folytonos dobálódzását. Gyorsan megettem az ebédemet, utána intettem a fejemmel, hogy fel kellene mennünk. Sulli azonnal vette az adást, megköszönt mindent, és felsietett velem. Egyértelműen a bátyám szobájába mentünk, remélem, ezt mondanom sem kell. Ha meglátná a rózsaszín szobámat, lőnének az új barátaimnak. Mindenki megalázna, kiröhögne. Így mentünk inkább a kellemes, kék szobába. Leültettem őt az íróasztalhoz. Már tegnap felkészültem erre a napra, ugyanis a saját szobámból is idehoztam a székemet, hogy mindketten le tudjunk ülni.

- Tényleg ne haragudj, csak te vagy az első lány, akit felhoztam – sütöttem le a szemeimet. Meglepetésemre Sulli csak felnevetett.

- Szerintem nagyon aranyosak, hogy így próbálkoznak levenni a lábamról. Ilyen élményem még sosem volt, de most legalább hercegnőnek érezhettem magam.

Erre már én is felnevettem. Annak ellenére, hogy a mi kapcsolatunk nem volt barátság első látásra, pár nap alatt nagyon jóban lettünk. Nagyon rendes volt, hiszen hozzájuk tartoztam, és ez azért jól esett. Még nem volt ilyen élményem, sőt, az exbarátnőmmel sem sikerült még ilyen lazán beszélgetni. Megjegyzem, Minhoval sem nagyon.

- Akkor nagyon örülök, hogy teljesíthettem ezt a vágyad – huppantam le mellé a könyvhalmazzal a kezemben. A szemem sarkában láttam a döbbent arckifejezését, ami természetesen ismét nevetésbe torkollott. Percekig csak röhögcséltünk a semmin, ami meglepően jól esett nekem.

- Egyébként a szüleid nem tudják, hogy te és Minho oppa…? – kérdezte végül félénken. Csak megráztam a fejem.

- Nagyon vallásosak, ha megtudnák, szerintem kitagadnának a családból. Nem mellesleg ez egy zárkózott ország, itt ezt még feleannyira sem fogadják el, mint máshol. De ezt te is tudod, elvégre idevalósi vagy. Nem is értem, hogy a mi iskolánkban ezt hogyan nézik ilyen jó szemmel – sóhajtottam fel a végén. Mert mondjon akárki akármit, biztosan tudnak Jongkey kapcsolatáról, és szerintem már a miénket is sejtik.

- A mi sulink különleges. Majd idővel te is rájössz, hogy itt nem nyomnak el, hanem sztárként tisztelnek. Csak a menők mutatják meg az élet keményebbik oldalát. De hidd el, innen csak protekciós emberek távoznak – kacsintott. Nos, nem igazán értettem, de mindegy is volt. Inkább nekiálltam ismételni, mert egy délutánunk volt behozni mindent.

A füzeteimet már első nap lemásolta, de voltak dolgok, amiket nem lehetett a papírlapokból kikövetkeztetni, éppen ezért ültünk le ezen a csodás, csütörtöki napon.

- Tudod, egyébként már az első tíz perc után sejtettem, hogy belezúgtál Minho oppába – jegyezte meg. Rémülten vontam fel a szemöldökömet rá nézve. Nem értettem, hogy vajon hogyan lehettem ennyire feltűnő.

- Hogyhogy?

- Gondolom, nem véletlenül van telefirkálva minden füzeted „szeretlek Minho hyung” felirattal – legyezte meg kuncogva. Ekkor realizálódott bennem, hogy minden füzetembe beleírtam, hogy szeretem őt, és amikor kölcsönadtam a füzeteimet, biztosan észrevette.  Gondolatban a homlokomra csaptam. Ez még akkor volt, mikor még nem jártunk, azóta mindenhova 2min-t írok, ami kevésbé feltűnő.

A tanulásból egyébként nem lett semmi. Sulli beszélni kezdett, és mindenféle vicces csínyt mesélt el, amit a csapattal tettek, vagy kettesben Minhoval. Bár szerintem ezek nem voltak viccesek, tettetett nevetéssel elintéztem a jópofizást. Utána jöttek a tényleg vicces történetek, amik még nekem is tetszettek. A végén már sírva röhögtünk a bátyám ágyán egymás mellett. Így telt el a tanulós délután.

De ez csak egy visszatekintés volt, hogy ne maradjon lyuk a történetemben.

Igazából a futóversenyről szeretnék beszélni

***

Egy egész hetes edzés után végre-valahára elérkezett a nagy verseny is. Bár az iskolából nem én lettem a leggyorsabb, mindenhol kiváló teljesítményeket értem el, nem is beszélve a folyamatos győzelmeimről. Szóval, minden egyes matematikaóráról ellógtam, és angolról is, aminek az osztályfőnököm nem nagyon örült, de támogatott, mert azt akarta, hogy bizonyítsak. Mindenkivel meg kellett küzdenem, akik valamit is számítottak sport terén. Soha nem féltem, ugyanis a menő csapat, vagyis a barátaim mindenben támogattak és bíztattak. Mind az öten. Az egyetlen, amit furcsálltam, hogy Minho nem volt a bajnokok között. Ő volt a futáson is a legjobb, most pedig mégsem versenyzett. Mikor rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy nem teljesített az elvárt módon a legelső körben. Inkább hagytam. Biztosan fájt neki, ezért jobb ötletnek láttam nem kíváncsiskodni.

Mindenesetre most pénteken igazi gyomorgörccsel ébredtem. Mindenem fájt, az életkedvem valahol a nulla és az egy százalék között tengett, és úgy indultam el otthonról, hogy meg akartam halni. Egész nap ilyen kedvem volt, bár a barátaim lényegesen megkönnyebbítették a helyzetemet. Reggel mosolyogva fogadtak a kapuban, sőt, Minho még meg is ölelt kivételesen. Most nem kellett megjátszanunk magunkat, valamilyen szinten érintkezhettünk. Kibum hozott nekem saját készítésű salátát, amit a nap folyamán meg is etetett velem, Jonghyun tanácsokkal látott el, Minho pedig befáslizott, hogy nehogy meghúzzam véletlenül az izmaimat. Hát nem édes ez az ember? Összefutottam Jinkivel, aki javított az önbizalmamon, a motivációs beszédével, valamint a terembe érve nem kis meglepetés fogadott. Kim azonnal hátrafordult hozzám, majd minden egyes szünetben lerángatott az udvarra, ahol kocogtunk. Ketten. Időnként Sulli is lejött velünk, a kabátjában, a padon ülve nézett minket mosolyogva, miközben mi ketten csak szeltük a köröket. Néha időt is mért, szóval a végére egészen edzettnek lettem nyilvánítva. A tanáraim sok sikert kívántak, én pedig elkezdtem izgulni.

- Szerintem veszíteni fogsz – jegyezte meg Kim. Igen, ő így biztatott engem – Elvégre ő a bajnok már évek óta. Kizárt, hogy legyőzd.

- Minho adott tanácsokat – vontam meg a vállam.

- És te Choi Minhora mered hagyni az életed?  - kérdezte olyan hangnemmel, mintha azt mondtam volna, hogy a futóversenyt kézen járva akarnám megnyerni. Felvettem a melegítő felsőmet.

- Szerintem nem lehetetlen megnyerni. A lényeg ott van, hogy az elején lassabban kell haladni, hogy a végén több energiád legyen. Meg amúgy sem nyerni a fontos, hanem az, hogy jól szórakozz – vontam meg a vállam és bekötöttem a cipőfűzőmet.

- Ezt ne nekem mondd! – nevetett fel Kim – Minho az életben egyszer veszített egy focimeccsen. Leült a pálya közepére és sírni kezdett, hogy ő nem veszíthet. És gondolom, nem akarja, hogy Júlia is veszítsen, mert megint ez lesz.

- Várj – néztem fel rá értetlenül. Nem igazán állt össze a kép a számomra – ha Minho sosem veszít, akkor most miért nem versenyez ellenem?

- Ez egyszerű. Ő lógós. Ha valami nem tetszik neki, ellógja. Vagy lehet, hogy veszített, azért ilyen hisztis. Mostanában megint kezdi a hülyeségeit, nem tudom, hogy észrevetted-e.

- De, feltűnt – sóhajtottam. Minho megint kezdett kicsi pesszimistább lenni. Durvábban kezdett bánni az emberekkel, szigorúan betartva a szabályokat.

- Mi lenne, ha leállítanád? – csattant fel hirtelen. Értetlenül pillantottam rá.

- Minho is ember. Nem fogom megmondani neki, hogy mit tegyen – jelentettem ki. Nem akartam bántani a szerelmemet. Egyértelműen mellette álltam ki, hiszen Minho mindenben ott volt nekem, amikor csak szükségem volt rá, segített és szeretett. Soha nem bírnék ellene fordulni.

Kim csak megvonta a vállát és megvárta, míg elkészülök. Néha egészen normális tudott lenni, amikor éppen nem hülyézett le, nem csesztetett, nem idegesített és nem beszélt velem lenéző hangnemmel. Most még normálisnak lehetett mondani. Kicsit meglepett, hogy a barátok nem voltak itt, de nem foglalkoztam vele. Biztosan kinn vártak rám, vagy már most lefoglalták a legjobb nézőhelyeket.

Vettem egy mély lélegzetet.

- Na, mi van? Nem futsz? – mosolyodott el gúnyosan.

- De! És győzni is fogok – jelentettem ki magabiztosan. Ezer százalék, hogy csak a sok adrenalin tengett bennem és beszélt belőlem. Nagyjából összepakoltam.

- Mondj még ilyen vicceset – nevetett fel ő. Inkább meg sem szólaltam, egy életre elegem volt belőle és a hülyeségeiből.

- Mehetünk – indultam el. Ha jön utánam, jön, ha nem, nem, nem érdekelt. Lassan kimentem az iskolaudvarra. Ott volt a sportpálya. Azon kellett futnunk három kört. Odasétáltam a pálya közepéhez. Elkezdtem nyújtani, miközben végignéztem a tömegen. Pontosan, mint ahogy sejtettem, ott álltak a célvonalnál a barátaim. Key és Jonghyun egymást karöltve integettek, Onew Key mellett, Sulli és Kim pedig Jonghyun oldalán álltak, hogy ott szurkolhassanak. Mindenki ott volt, csak Minho nem. Őt nem láttam a szurkolók között. Kissé összeszorult a szívem. Azt hittem, hogy támogatni fog. Talán ez életem egyik legfontosabb versenye, és ő nem volt ott. Teljesen leromlott a hangulatom, meg a kedvem is. Be akartam neki bizonyítani, hogy én is nyerésre születtem, erre mégsem volt ott. Biztosan nem akarta látni, ahogy veszítek, és megalázom őt. Megértettem őt. Valamiért én sem akartam látni magamat. Csak csináltam a nyújtást. Kezdett érdekelni a versenytársam jelenléte, de még nem bukkant fel.

- Kérjük a két versenyzőt, hogy sorakozzanak fel a rajtvonalnál – hallottuk meg az egyik tanár hangját. Mély levegőt véve, remegő végtagokkal odaléptem a vonalhoz. Tekintetemmel még mindig az eltűntnek nyilvánított pasimat kerestem.

- Kölyök! – jött mellőlem az ismerős, mélyen csengő hangja. Odapillantottam. Igen, elállt a lélegzetem. Sportruhában volt. Melegítő felső, és alsó, futócipő. Szóval, ő volt a bajnok, aki ellen versenyeznem kellett? Azt hiszem, teljesen lefagytam. Csak bámultam a szerelmemet. Mikor a tekintete a tekintetemmel találkozott, éreztem, hogy elvörösödöm.

- Hyung... nem azt mondtad, hogy nem futottál elég jó időt? – kérdeztem remegő hanggal. Csak elmosolyodott. Igen, megint elolvadtam a mosolyától.

- Magamhoz képest pocsék lett – jelentette ki egy vállrántás kíséretében – Csak sok sikert akartam neked kívánni.

Majdnem elájultam ott helyben. Kacsintott. Elvörösödve mosolyogtam vissza neki.

- Tehát, a feladat – állt elénk a tesitanár – három kör. Nem csaljuk le, nem lökjük fel a másikat, nem gáncsolunk. Világos?

Bólintottunk. Rajtállásba helyezkedtünk. A tanár félreállt, mi pedig egyre feszültebben vártuk az indítást. Legalábbis én biztosan. A zászlót leengedték, és ekkor két golyó lövődött ki. Egy kicsivel Minho előtt futottam, hogy én tűnjek a gyorsabbnak. Kezdtem feladni a taktikáját, hiszen ő is ugyanazt alkalmazta, és sprintelni jobban tudott nálam. Szóval gyorsítottam. Mindenki őrjöngött, visítozták a nevünket, mi ketten pedig csak loholtunk. Egyre fáradtabb voltam, de a tartalék energiámat a végére hagytam. Már kezdett olyan érzésem lenni, mintha a jobb lábamon lazult volna a cipő, de csak paranoiának gondoltam. Utolsó kör… kicsit gyorsítottam. Minhonak még mindig híre sem volt, szóval, nyugodt szívvel futottam. Ekkor valami gigantikus izé elhúzott mellettem. Hamarosan Minho tökéletes fenekének látványa tárult elém. Gyorsítani kezdtem, és megtörtént a nem várt alkalom. Kikötődött cipőfűzővel futottam, és igen, ráléptem a fűzőmre. Hatalmasat estem, és még ráadásnak fel is súroltam a betont. Mondjuk nem is a horzsolás fájt, hanem a bokám. Könnyezve próbáltam felemelkedni, de még az sem ment.

 *Minho POV*

És Choi Minho fut és Choi Minho gyorsít és Choi Minho megelőzi a világ legcsodálatosabb fenekével rendelkező emberét. Egész idáig azt a szép almácskát bámultam, és már alig bírtam magamat lefogni, hogy ne fussak utána, teperjem le és tegyem magamévá a pálya közepén. Szóval, már kénytelen voltam megelőzni őt. Egyre gyorsabban futottam, amikor hirtelen meghallottam egy puffanást. Automatikusan hátrapillantottam, és amikor megláttam a Kölyköt a földön hasalni, meg is álltam. Szerencsétlen próbált felállni, de nem ment neki. Ekkor láttam meg a gyönyörű pofiján azt az egy darab könnycseppet, amitől megindultam felé. Már nem nyerni akartam, hanem őt biztonságban tudni. Odasiettem hozzá.

- Kölyök, jól vagy? – kérdeztem tőle. Sírt. Nem bírt feljebb emelkedni, csak támaszkodott a horzsolt karjaira.

- Nem bírok felállni… a bokám… nagyon fáj… - suttogta. Ekkorra már mindenkiben realizálódtak az események, a tanár elindult felénk, de nekem sokkal jobb ötletem támadt. Felemeltem őt, amolyan esküvős pózba, ahogyan a menyasszonyt viszi a vőlegény.

- Gyere Kölyök – sóhajtottam, és elindultam a cél felé.

- Hyung, mit csinálsz? – letörölte a koszos kezével a könnyeit, és közben értetlenül nézett rám.

- Megnyerjük a versenyt. Ez így fair. Melyik lábad fáj? – kérdeztem. Véghez akartam vinni a tervemet.

- A jobb – jelentette ki. A célvonalig elvittem, ott megálltam. Letettem őt a bal oldalamra. Azonnal felkapta a fájós lábát a földről és belém kapaszkodott. Támasztottam őt, így könnyedén tudott mellettem ugrálni, míg együtt el nem értük a célvonalat. Mindenki elkerekedett szemekkel, csendben figyelte az eseményeket. Lassan lépkedtem, hogy neki se legyen annyira rossz. Hamarosan együtt elértük a célvonalat. A közönség még mindig mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelt minket.

- Nyertünk – mosolyodtam el. Felkaptam őt, hogy ne kelljen tovább szenvednie.

- Köszönöm – suttogta. Csak elmosolyodtam. Mindenki tudta, hogy mi ketten haverok voltunk, így nem lepődtek meg a gesztusainkon. Hamarosan azonban Jonghyun, Key, Elnökúr és Sulli átugrották a korlátot, szinte versenyt futottak, hogy mihamarabb hozzánk érhessenek.

- Minden rendben?

- Hogy vagy?

- Nagyon fáj?

- Hol van már a tanár?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések hallatszottak el. Nos, a tanár mögöttük volt, csak nem tudott a közelünkben jönni a többiek miatt. A Kölyök elvolt a karjaimban, kedvesen válaszolgatott a kérdésekre. Ekkor azonban a tanár utat tört magának. Megvizsgálta a kincsem lábát, és elküldött minket az orvosiba. Szóval még cipelhettem oda is.

***

- Ez bizony ficam – sóhajtott a doktornő – egy pár napig nem fogsz tudni lábra állni. Sokat kell jegelni, akkor csökkenthető a fájdalom. Most bekötözöm, és felhívom a szüleidet. Rendben?

- Igen, de lehet, hogy dolgoznak, és nem veszik fel – sóhajtott az én pici bánatos szerelmem. Ránk nézett. Ott ültem mellette én és Sulli a cuccaival. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, bár nem hiszem, hogy sokat segítettem ezzel.

- Nem veszik fel – szólalt meg a nő – esetleg nincs más személy? Valami rokon?

- Senki – a Kölyök megrázta a fejét.

- Nos, akkor vagy megvárod a szüleidet, vagy valamelyik tanár hazavisz, amint végez.

- Minho oppa szívesen hazaviszi! – kiáltott fel lelkesen Sulli, felajánlva a szolgálataimat. Bólintottam, mert tényleg lógni akartam az iskolából, és ez egy remek alkalomnak tűnt.

- Nem is tudom, elvégre ő az egyik legproblémásabb gyerek – húzta el a száját a doki. Na, ez szíven ütött. Elvégre mi ketten spanok voltunk, és nem bízott meg bennem? Nos, ebben az esetben minden aranyosságomat és aegyomat be kellett vetnem a nemes cél érdekében.

- Megígérem, hogy visszajövök – rebegtettem meg bájosan a szempilláimat, mire az orvos felnevetett.

- Choi Minho, tudod, hogy immunis vagyok a bájaidra – abbahagyta, és szúrósan a szemembe nézett – de még egy ilyen és megerőszakollak te rosszaság.

Egy pillanatra elkomorodtam, de nem tudtam sokáig visszatartani a nevetésem.

- Állok elébe doktornő.

- Komolyra fordítva a szót… elviheted, de gyere vissza azonnal. Az igazgató leszedi a fejem, hogyha ellógsz. Rendben?

- Igen – bólintottam még mindig mosolyogva.

- Írok nektek kilépőengedélyt – azzal elment az asztalához. A Kölyök a betegágyon ült, teljes letargiában. Megsimogattam a felkarját.

***

- Nem vagyok nehéz?

- Annyira nem.

- Biztos?

- Elbírlak.

- De a táskám is lehúz…

- Annyi baj legyen.

- Mától fogva oldaltáskám lesz – fúrta bele az arcát a vállamba. A hátamon cipeltem őt, az ő hátán pedig a táskája volt. Mondhatom, elég komoly ellensúlyt kellett tartanom ahhoz, hogy ne zúgjak hátra. Nem is tudom, melyik volt a nehezebb, a Kölyök, vagy a táskája.

- Nagyon fáj a lábad? – kérdeztem. Nem igazán akartam beszélgetni, de mivel neki szófosása volt, így kénytelen voltam bekapcsolódni, mielőtt azt hiszi, hogy haragszom rá.

- Annyira nem, bár a kenőcs nem sokat használt – vagy legalábbis gondolom, hogy ezt akarta mondani, mert nem nagyon lehetett hallani a vállamnak való beszélését.

- Most merre? – érdeklődtem a saroknál.

- Jobb. Utána első ajtó, második emelet, rögtön jobbra – magyarázta.

- Beleszédülök abba, hogy mindig jobbra kell fordulnom – mosolyodtam el.

- Köszönöm, hogy elhozol, pedig te is fáradt lehetsz, mégis cipelsz. Szeretlek – a Kölyök megszorított, és egy nagy, cuppanós puszit adott a nyakamra. Megdobbant a szívem, és esküszöm, hogy belepirultam. Még senki nem volt ilyen cuki a közelemben. Megálltam az ajtónál, ahol benyomkodta a kapukódot, ezek után bementünk. Mikor megláttam a lépcsőt, már előre megástam magamnak a síromat gondolatban. Vettem egy nagy levegőt. Elindultam, és nem kis teljesítmény volt ez a részemről. Bár az elején még tele voltam lendülettel, a végére hivatalosan is kifulladtam. Elővettem a zsebemből a kulcsait. Még az utazás előtt odaadta, hogy majd ne kelljen kihalászni a táskájából. Ezek után jött a hihetetlen sportmutatvány. Egyik kezemet ökölbe szorítottam, pont a feneke közepénél, míg a másikkal átadtam neki a kulcsot, és nem ejtettem őt le! Nem értem, hogy hogyan csinálhattam ezt, de sikerült. Ezek után megfordultam, hogy kinyissa a Kölyök az ajtót. Mikor beléptem, kellemes, otthonias környezet fogadott. Még néhol látszott a rendetlenség, de már nagyjából rendben volt minden. Az előszobában lerúgtam a cipőimet, valamint a Kölyök kibújt a táskájából, ami hatalmas puffanással ért földet. Lassan léptem be a lakásba. Szemben volt a nappali, és a konyha, már amennyit láttam az átjárón keresztül. Egy kis folyosó vezetett el egy ajtóhoz. Ösztönösen megindultam arra.

- Ez itt mi? – kérdeztem. Volt az oldalamnál is egy ajtó.

- A fürdőszoba.

- Melyik a te szobád?

- A második – válaszolt kicsit frusztrált hanggal. Nem igazán értettem, hogy mi lett hirtelen a baj, de odamentem. Könyökkel lenyomtam a kilincset és betoltam az ajtót. Egy kék szoba tárult elém, mindenféle limlommal. Az ágyon papírok hevertek, valamint dobozok.

- Hol alszol? – kérdeztem értetlenül.

- Az ágyon.

- Ezen? – húztam el a számat – nem is ez a te szobád, mi?

- Nem – hallottam a hangján, hogy szégyellte, hogy megpróbált átverni – Igazából az első, de oda ne gyere be.

- Miért ne? – kezdett kíváncsivá tenni. Kiléptem a szobából, és megálltam az ajtaja előtt.

- Mert ciki – suttogta. Benyitottam. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a látványtól. A szoba rózsaszín volt. Nem babarózsaszín, vagy valami… nem… élénk pink. Ezt leszámítva még ki is nézett valahogy, de így…

Odasétáltam az ágyhoz és letettem őt.

- Hát, kicsit erős ez a szín… nem gondolod? – kérdeztem tőle. Komolyan ennyire szereti a rózsaszínt? Rosszabb, mint egy hercegnő.

- Hidd el, nem én választottam, csak még nem volt idő lefesteni, úgyhogy berendeztem ideiglenesen. De valami halványt szeretnék – sóhajtott fel. Levettem a cipőjét, kényelmi pozícióba raktam őt, és odaadtam neki a távirányítót is.

- Hozzak be enni? – érdeklődtem. Megrázta a fejét.

- Nem vagyok éhes, köszönöm.

- Mindjárt jövök – ezzel kimentem a szobájából. Utam egyenesen a konyhába vezetett. Még sosem törtem be így lakásba, de ki kellett szolgálnom azt a szerencsétlent, úgyhogy minden konyhaszekrényt kinyitottam, mire megtaláltam azt, amit kerestem. A hűtőből halásztam neki kólát. Nagyon boldogan rohantam vissza hozzá. Mikor benyitottam, éppen a tévét bambulta. Elég hamar elfoglalta magát a drágám.

- Azt hittem, elmentél – pillantott fel. Éreztem a hangjából, hogy nagyon örült nekem.

- Hoztam chipset és kólát – adtam oda neki.

- Az én pasim. Gondoskodik arról, hogy elhízzam – nevetett fel. Szemei barátságosak voltak, és én is elmosolyodtam.

- Csak nem akarja, hogy éhen halj, de most tényleg mennem kell – egy hosszú és mély búcsúcsókot adtam neki. Imádtam érezni a mézédes nyálát, a puha ajkait – vigyázz magadra, légy jó és gyógyulgass.

- Rajta vagyok.

- Majd még jövök. Szia – integettem neki. Visszaintett. Hamarosan elhagytam a lakásukat és siettem vissza az iskolába.