22. Fejezet

*Taemin POV*

Még aznap délután átjött Sulli is. Egész úton csendben baktattunk egymás mellett. Nem volt közös témánk, legfeljebb Minho, de róla nem akartam pont vele beszélgetni. Biztosan jobban ismerte őt, mint én, és nem akartam leégetni magam. Otthon a szüleim persze azonnal Sulli nyakába ugrottak. Még sosem vittem haza barátot iskolából, lányt meg főleg nem. A csajom? Nos, őt sem. Mielőtt bemutattam volna a szüleimnek, dobott. Szóval ő volt az első. A szüleim tudtak arról, hogy van valakim, bár az együttlétről és a kilétéről inkább nem szóltam nekik.

- Jaj, milyen aranyos vagy! – mosolygott anyám. Sulli szégyellősen állt mellettem, kicsit pironkodott.

- És, hogy jöttél össze a fiammal? – lépett mellé az apám is.

- Hát… én igazából most csak ismételni jöttem. Csak hétfőn érkeztem meg Amerikából – sütötte le a szemeit. A szüleim meglepődtek. Összepislogtak, és szemmel láthatóan nem értettek semmit. Igazából én szégyelltem magam helyettük is.

- Ne haragudj, kicsit rámenősek – súgtam neki oda, mire elmosolyodott.

- Szerintem kedvesek – elmosolyodott. Ekkor apám leültette őt a konyhában. Szegény lány csak tette, amit mondtak neki. Hamarosan már egy hatalmas tányérnyi étel díszelgett előtte. Láttam arcán a döbbenetet.

- Egyél édes kislányom, olyan vékonyka vagy – anyukám szintén leült, apukám mellé. Ketten vették körbe az osztálytársamat. Lehuppantam apám mellé, és enni kezdtem. Közben hallgattam a kérdések és a válaszok folytonos dobálódzását. Gyorsan megettem az ebédemet, utána intettem a fejemmel, hogy fel kellene mennünk. Sulli azonnal vette az adást, megköszönt mindent, és felsietett velem. Egyértelműen a bátyám szobájába mentünk, remélem, ezt mondanom sem kell. Ha meglátná a rózsaszín szobámat, lőnének az új barátaimnak. Mindenki megalázna, kiröhögne. Így mentünk inkább a kellemes, kék szobába. Leültettem őt az íróasztalhoz. Már tegnap felkészültem erre a napra, ugyanis a saját szobámból is idehoztam a székemet, hogy mindketten le tudjunk ülni.

- Tényleg ne haragudj, csak te vagy az első lány, akit felhoztam – sütöttem le a szemeimet. Meglepetésemre Sulli csak felnevetett.

- Szerintem nagyon aranyosak, hogy így próbálkoznak levenni a lábamról. Ilyen élményem még sosem volt, de most legalább hercegnőnek érezhettem magam.

Erre már én is felnevettem. Annak ellenére, hogy a mi kapcsolatunk nem volt barátság első látásra, pár nap alatt nagyon jóban lettünk. Nagyon rendes volt, hiszen hozzájuk tartoztam, és ez azért jól esett. Még nem volt ilyen élményem, sőt, az exbarátnőmmel sem sikerült még ilyen lazán beszélgetni. Megjegyzem, Minhoval sem nagyon.

- Akkor nagyon örülök, hogy teljesíthettem ezt a vágyad – huppantam le mellé a könyvhalmazzal a kezemben. A szemem sarkában láttam a döbbent arckifejezését, ami természetesen ismét nevetésbe torkollott. Percekig csak röhögcséltünk a semmin, ami meglepően jól esett nekem.

- Egyébként a szüleid nem tudják, hogy te és Minho oppa…? – kérdezte végül félénken. Csak megráztam a fejem.

- Nagyon vallásosak, ha megtudnák, szerintem kitagadnának a családból. Nem mellesleg ez egy zárkózott ország, itt ezt még feleannyira sem fogadják el, mint máshol. De ezt te is tudod, elvégre idevalósi vagy. Nem is értem, hogy a mi iskolánkban ezt hogyan nézik ilyen jó szemmel – sóhajtottam fel a végén. Mert mondjon akárki akármit, biztosan tudnak Jongkey kapcsolatáról, és szerintem már a miénket is sejtik.

- A mi sulink különleges. Majd idővel te is rájössz, hogy itt nem nyomnak el, hanem sztárként tisztelnek. Csak a menők mutatják meg az élet keményebbik oldalát. De hidd el, innen csak protekciós emberek távoznak – kacsintott. Nos, nem igazán értettem, de mindegy is volt. Inkább nekiálltam ismételni, mert egy délutánunk volt behozni mindent.

A füzeteimet már első nap lemásolta, de voltak dolgok, amiket nem lehetett a papírlapokból kikövetkeztetni, éppen ezért ültünk le ezen a csodás, csütörtöki napon.

- Tudod, egyébként már az első tíz perc után sejtettem, hogy belezúgtál Minho oppába – jegyezte meg. Rémülten vontam fel a szemöldökömet rá nézve. Nem értettem, hogy vajon hogyan lehettem ennyire feltűnő.

- Hogyhogy?

- Gondolom, nem véletlenül van telefirkálva minden füzeted „szeretlek Minho hyung” felirattal – legyezte meg kuncogva. Ekkor realizálódott bennem, hogy minden füzetembe beleírtam, hogy szeretem őt, és amikor kölcsönadtam a füzeteimet, biztosan észrevette.  Gondolatban a homlokomra csaptam. Ez még akkor volt, mikor még nem jártunk, azóta mindenhova 2min-t írok, ami kevésbé feltűnő.

A tanulásból egyébként nem lett semmi. Sulli beszélni kezdett, és mindenféle vicces csínyt mesélt el, amit a csapattal tettek, vagy kettesben Minhoval. Bár szerintem ezek nem voltak viccesek, tettetett nevetéssel elintéztem a jópofizást. Utána jöttek a tényleg vicces történetek, amik még nekem is tetszettek. A végén már sírva röhögtünk a bátyám ágyán egymás mellett. Így telt el a tanulós délután.

De ez csak egy visszatekintés volt, hogy ne maradjon lyuk a történetemben.

Igazából a futóversenyről szeretnék beszélni

***

Egy egész hetes edzés után végre-valahára elérkezett a nagy verseny is. Bár az iskolából nem én lettem a leggyorsabb, mindenhol kiváló teljesítményeket értem el, nem is beszélve a folyamatos győzelmeimről. Szóval, minden egyes matematikaóráról ellógtam, és angolról is, aminek az osztályfőnököm nem nagyon örült, de támogatott, mert azt akarta, hogy bizonyítsak. Mindenkivel meg kellett küzdenem, akik valamit is számítottak sport terén. Soha nem féltem, ugyanis a menő csapat, vagyis a barátaim mindenben támogattak és bíztattak. Mind az öten. Az egyetlen, amit furcsálltam, hogy Minho nem volt a bajnokok között. Ő volt a futáson is a legjobb, most pedig mégsem versenyzett. Mikor rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy nem teljesített az elvárt módon a legelső körben. Inkább hagytam. Biztosan fájt neki, ezért jobb ötletnek láttam nem kíváncsiskodni.

Mindenesetre most pénteken igazi gyomorgörccsel ébredtem. Mindenem fájt, az életkedvem valahol a nulla és az egy százalék között tengett, és úgy indultam el otthonról, hogy meg akartam halni. Egész nap ilyen kedvem volt, bár a barátaim lényegesen megkönnyebbítették a helyzetemet. Reggel mosolyogva fogadtak a kapuban, sőt, Minho még meg is ölelt kivételesen. Most nem kellett megjátszanunk magunkat, valamilyen szinten érintkezhettünk. Kibum hozott nekem saját készítésű salátát, amit a nap folyamán meg is etetett velem, Jonghyun tanácsokkal látott el, Minho pedig befáslizott, hogy nehogy meghúzzam véletlenül az izmaimat. Hát nem édes ez az ember? Összefutottam Jinkivel, aki javított az önbizalmamon, a motivációs beszédével, valamint a terembe érve nem kis meglepetés fogadott. Kim azonnal hátrafordult hozzám, majd minden egyes szünetben lerángatott az udvarra, ahol kocogtunk. Ketten. Időnként Sulli is lejött velünk, a kabátjában, a padon ülve nézett minket mosolyogva, miközben mi ketten csak szeltük a köröket. Néha időt is mért, szóval a végére egészen edzettnek lettem nyilvánítva. A tanáraim sok sikert kívántak, én pedig elkezdtem izgulni.

- Szerintem veszíteni fogsz – jegyezte meg Kim. Igen, ő így biztatott engem – Elvégre ő a bajnok már évek óta. Kizárt, hogy legyőzd.

- Minho adott tanácsokat – vontam meg a vállam.

- És te Choi Minhora mered hagyni az életed?  - kérdezte olyan hangnemmel, mintha azt mondtam volna, hogy a futóversenyt kézen járva akarnám megnyerni. Felvettem a melegítő felsőmet.

- Szerintem nem lehetetlen megnyerni. A lényeg ott van, hogy az elején lassabban kell haladni, hogy a végén több energiád legyen. Meg amúgy sem nyerni a fontos, hanem az, hogy jól szórakozz – vontam meg a vállam és bekötöttem a cipőfűzőmet.

- Ezt ne nekem mondd! – nevetett fel Kim – Minho az életben egyszer veszített egy focimeccsen. Leült a pálya közepére és sírni kezdett, hogy ő nem veszíthet. És gondolom, nem akarja, hogy Júlia is veszítsen, mert megint ez lesz.

- Várj – néztem fel rá értetlenül. Nem igazán állt össze a kép a számomra – ha Minho sosem veszít, akkor most miért nem versenyez ellenem?

- Ez egyszerű. Ő lógós. Ha valami nem tetszik neki, ellógja. Vagy lehet, hogy veszített, azért ilyen hisztis. Mostanában megint kezdi a hülyeségeit, nem tudom, hogy észrevetted-e.

- De, feltűnt – sóhajtottam. Minho megint kezdett kicsi pesszimistább lenni. Durvábban kezdett bánni az emberekkel, szigorúan betartva a szabályokat.

- Mi lenne, ha leállítanád? – csattant fel hirtelen. Értetlenül pillantottam rá.

- Minho is ember. Nem fogom megmondani neki, hogy mit tegyen – jelentettem ki. Nem akartam bántani a szerelmemet. Egyértelműen mellette álltam ki, hiszen Minho mindenben ott volt nekem, amikor csak szükségem volt rá, segített és szeretett. Soha nem bírnék ellene fordulni.

Kim csak megvonta a vállát és megvárta, míg elkészülök. Néha egészen normális tudott lenni, amikor éppen nem hülyézett le, nem csesztetett, nem idegesített és nem beszélt velem lenéző hangnemmel. Most még normálisnak lehetett mondani. Kicsit meglepett, hogy a barátok nem voltak itt, de nem foglalkoztam vele. Biztosan kinn vártak rám, vagy már most lefoglalták a legjobb nézőhelyeket.

Vettem egy mély lélegzetet.

- Na, mi van? Nem futsz? – mosolyodott el gúnyosan.

- De! És győzni is fogok – jelentettem ki magabiztosan. Ezer százalék, hogy csak a sok adrenalin tengett bennem és beszélt belőlem. Nagyjából összepakoltam.

- Mondj még ilyen vicceset – nevetett fel ő. Inkább meg sem szólaltam, egy életre elegem volt belőle és a hülyeségeiből.

- Mehetünk – indultam el. Ha jön utánam, jön, ha nem, nem, nem érdekelt. Lassan kimentem az iskolaudvarra. Ott volt a sportpálya. Azon kellett futnunk három kört. Odasétáltam a pálya közepéhez. Elkezdtem nyújtani, miközben végignéztem a tömegen. Pontosan, mint ahogy sejtettem, ott álltak a célvonalnál a barátaim. Key és Jonghyun egymást karöltve integettek, Onew Key mellett, Sulli és Kim pedig Jonghyun oldalán álltak, hogy ott szurkolhassanak. Mindenki ott volt, csak Minho nem. Őt nem láttam a szurkolók között. Kissé összeszorult a szívem. Azt hittem, hogy támogatni fog. Talán ez életem egyik legfontosabb versenye, és ő nem volt ott. Teljesen leromlott a hangulatom, meg a kedvem is. Be akartam neki bizonyítani, hogy én is nyerésre születtem, erre mégsem volt ott. Biztosan nem akarta látni, ahogy veszítek, és megalázom őt. Megértettem őt. Valamiért én sem akartam látni magamat. Csak csináltam a nyújtást. Kezdett érdekelni a versenytársam jelenléte, de még nem bukkant fel.

- Kérjük a két versenyzőt, hogy sorakozzanak fel a rajtvonalnál – hallottuk meg az egyik tanár hangját. Mély levegőt véve, remegő végtagokkal odaléptem a vonalhoz. Tekintetemmel még mindig az eltűntnek nyilvánított pasimat kerestem.

- Kölyök! – jött mellőlem az ismerős, mélyen csengő hangja. Odapillantottam. Igen, elállt a lélegzetem. Sportruhában volt. Melegítő felső, és alsó, futócipő. Szóval, ő volt a bajnok, aki ellen versenyeznem kellett? Azt hiszem, teljesen lefagytam. Csak bámultam a szerelmemet. Mikor a tekintete a tekintetemmel találkozott, éreztem, hogy elvörösödöm.

- Hyung... nem azt mondtad, hogy nem futottál elég jó időt? – kérdeztem remegő hanggal. Csak elmosolyodott. Igen, megint elolvadtam a mosolyától.

- Magamhoz képest pocsék lett – jelentette ki egy vállrántás kíséretében – Csak sok sikert akartam neked kívánni.

Majdnem elájultam ott helyben. Kacsintott. Elvörösödve mosolyogtam vissza neki.

- Tehát, a feladat – állt elénk a tesitanár – három kör. Nem csaljuk le, nem lökjük fel a másikat, nem gáncsolunk. Világos?

Bólintottunk. Rajtállásba helyezkedtünk. A tanár félreállt, mi pedig egyre feszültebben vártuk az indítást. Legalábbis én biztosan. A zászlót leengedték, és ekkor két golyó lövődött ki. Egy kicsivel Minho előtt futottam, hogy én tűnjek a gyorsabbnak. Kezdtem feladni a taktikáját, hiszen ő is ugyanazt alkalmazta, és sprintelni jobban tudott nálam. Szóval gyorsítottam. Mindenki őrjöngött, visítozták a nevünket, mi ketten pedig csak loholtunk. Egyre fáradtabb voltam, de a tartalék energiámat a végére hagytam. Már kezdett olyan érzésem lenni, mintha a jobb lábamon lazult volna a cipő, de csak paranoiának gondoltam. Utolsó kör… kicsit gyorsítottam. Minhonak még mindig híre sem volt, szóval, nyugodt szívvel futottam. Ekkor valami gigantikus izé elhúzott mellettem. Hamarosan Minho tökéletes fenekének látványa tárult elém. Gyorsítani kezdtem, és megtörtént a nem várt alkalom. Kikötődött cipőfűzővel futottam, és igen, ráléptem a fűzőmre. Hatalmasat estem, és még ráadásnak fel is súroltam a betont. Mondjuk nem is a horzsolás fájt, hanem a bokám. Könnyezve próbáltam felemelkedni, de még az sem ment.

 *Minho POV*

És Choi Minho fut és Choi Minho gyorsít és Choi Minho megelőzi a világ legcsodálatosabb fenekével rendelkező emberét. Egész idáig azt a szép almácskát bámultam, és már alig bírtam magamat lefogni, hogy ne fussak utána, teperjem le és tegyem magamévá a pálya közepén. Szóval, már kénytelen voltam megelőzni őt. Egyre gyorsabban futottam, amikor hirtelen meghallottam egy puffanást. Automatikusan hátrapillantottam, és amikor megláttam a Kölyköt a földön hasalni, meg is álltam. Szerencsétlen próbált felállni, de nem ment neki. Ekkor láttam meg a gyönyörű pofiján azt az egy darab könnycseppet, amitől megindultam felé. Már nem nyerni akartam, hanem őt biztonságban tudni. Odasiettem hozzá.

- Kölyök, jól vagy? – kérdeztem tőle. Sírt. Nem bírt feljebb emelkedni, csak támaszkodott a horzsolt karjaira.

- Nem bírok felállni… a bokám… nagyon fáj… - suttogta. Ekkorra már mindenkiben realizálódtak az események, a tanár elindult felénk, de nekem sokkal jobb ötletem támadt. Felemeltem őt, amolyan esküvős pózba, ahogyan a menyasszonyt viszi a vőlegény.

- Gyere Kölyök – sóhajtottam, és elindultam a cél felé.

- Hyung, mit csinálsz? – letörölte a koszos kezével a könnyeit, és közben értetlenül nézett rám.

- Megnyerjük a versenyt. Ez így fair. Melyik lábad fáj? – kérdeztem. Véghez akartam vinni a tervemet.

- A jobb – jelentette ki. A célvonalig elvittem, ott megálltam. Letettem őt a bal oldalamra. Azonnal felkapta a fájós lábát a földről és belém kapaszkodott. Támasztottam őt, így könnyedén tudott mellettem ugrálni, míg együtt el nem értük a célvonalat. Mindenki elkerekedett szemekkel, csendben figyelte az eseményeket. Lassan lépkedtem, hogy neki se legyen annyira rossz. Hamarosan együtt elértük a célvonalat. A közönség még mindig mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelt minket.

- Nyertünk – mosolyodtam el. Felkaptam őt, hogy ne kelljen tovább szenvednie.

- Köszönöm – suttogta. Csak elmosolyodtam. Mindenki tudta, hogy mi ketten haverok voltunk, így nem lepődtek meg a gesztusainkon. Hamarosan azonban Jonghyun, Key, Elnökúr és Sulli átugrották a korlátot, szinte versenyt futottak, hogy mihamarabb hozzánk érhessenek.

- Minden rendben?

- Hogy vagy?

- Nagyon fáj?

- Hol van már a tanár?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések hallatszottak el. Nos, a tanár mögöttük volt, csak nem tudott a közelünkben jönni a többiek miatt. A Kölyök elvolt a karjaimban, kedvesen válaszolgatott a kérdésekre. Ekkor azonban a tanár utat tört magának. Megvizsgálta a kincsem lábát, és elküldött minket az orvosiba. Szóval még cipelhettem oda is.

***

- Ez bizony ficam – sóhajtott a doktornő – egy pár napig nem fogsz tudni lábra állni. Sokat kell jegelni, akkor csökkenthető a fájdalom. Most bekötözöm, és felhívom a szüleidet. Rendben?

- Igen, de lehet, hogy dolgoznak, és nem veszik fel – sóhajtott az én pici bánatos szerelmem. Ránk nézett. Ott ültem mellette én és Sulli a cuccaival. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, bár nem hiszem, hogy sokat segítettem ezzel.

- Nem veszik fel – szólalt meg a nő – esetleg nincs más személy? Valami rokon?

- Senki – a Kölyök megrázta a fejét.

- Nos, akkor vagy megvárod a szüleidet, vagy valamelyik tanár hazavisz, amint végez.

- Minho oppa szívesen hazaviszi! – kiáltott fel lelkesen Sulli, felajánlva a szolgálataimat. Bólintottam, mert tényleg lógni akartam az iskolából, és ez egy remek alkalomnak tűnt.

- Nem is tudom, elvégre ő az egyik legproblémásabb gyerek – húzta el a száját a doki. Na, ez szíven ütött. Elvégre mi ketten spanok voltunk, és nem bízott meg bennem? Nos, ebben az esetben minden aranyosságomat és aegyomat be kellett vetnem a nemes cél érdekében.

- Megígérem, hogy visszajövök – rebegtettem meg bájosan a szempilláimat, mire az orvos felnevetett.

- Choi Minho, tudod, hogy immunis vagyok a bájaidra – abbahagyta, és szúrósan a szemembe nézett – de még egy ilyen és megerőszakollak te rosszaság.

Egy pillanatra elkomorodtam, de nem tudtam sokáig visszatartani a nevetésem.

- Állok elébe doktornő.

- Komolyra fordítva a szót… elviheted, de gyere vissza azonnal. Az igazgató leszedi a fejem, hogyha ellógsz. Rendben?

- Igen – bólintottam még mindig mosolyogva.

- Írok nektek kilépőengedélyt – azzal elment az asztalához. A Kölyök a betegágyon ült, teljes letargiában. Megsimogattam a felkarját.

***

- Nem vagyok nehéz?

- Annyira nem.

- Biztos?

- Elbírlak.

- De a táskám is lehúz…

- Annyi baj legyen.

- Mától fogva oldaltáskám lesz – fúrta bele az arcát a vállamba. A hátamon cipeltem őt, az ő hátán pedig a táskája volt. Mondhatom, elég komoly ellensúlyt kellett tartanom ahhoz, hogy ne zúgjak hátra. Nem is tudom, melyik volt a nehezebb, a Kölyök, vagy a táskája.

- Nagyon fáj a lábad? – kérdeztem. Nem igazán akartam beszélgetni, de mivel neki szófosása volt, így kénytelen voltam bekapcsolódni, mielőtt azt hiszi, hogy haragszom rá.

- Annyira nem, bár a kenőcs nem sokat használt – vagy legalábbis gondolom, hogy ezt akarta mondani, mert nem nagyon lehetett hallani a vállamnak való beszélését.

- Most merre? – érdeklődtem a saroknál.

- Jobb. Utána első ajtó, második emelet, rögtön jobbra – magyarázta.

- Beleszédülök abba, hogy mindig jobbra kell fordulnom – mosolyodtam el.

- Köszönöm, hogy elhozol, pedig te is fáradt lehetsz, mégis cipelsz. Szeretlek – a Kölyök megszorított, és egy nagy, cuppanós puszit adott a nyakamra. Megdobbant a szívem, és esküszöm, hogy belepirultam. Még senki nem volt ilyen cuki a közelemben. Megálltam az ajtónál, ahol benyomkodta a kapukódot, ezek után bementünk. Mikor megláttam a lépcsőt, már előre megástam magamnak a síromat gondolatban. Vettem egy nagy levegőt. Elindultam, és nem kis teljesítmény volt ez a részemről. Bár az elején még tele voltam lendülettel, a végére hivatalosan is kifulladtam. Elővettem a zsebemből a kulcsait. Még az utazás előtt odaadta, hogy majd ne kelljen kihalászni a táskájából. Ezek után jött a hihetetlen sportmutatvány. Egyik kezemet ökölbe szorítottam, pont a feneke közepénél, míg a másikkal átadtam neki a kulcsot, és nem ejtettem őt le! Nem értem, hogy hogyan csinálhattam ezt, de sikerült. Ezek után megfordultam, hogy kinyissa a Kölyök az ajtót. Mikor beléptem, kellemes, otthonias környezet fogadott. Még néhol látszott a rendetlenség, de már nagyjából rendben volt minden. Az előszobában lerúgtam a cipőimet, valamint a Kölyök kibújt a táskájából, ami hatalmas puffanással ért földet. Lassan léptem be a lakásba. Szemben volt a nappali, és a konyha, már amennyit láttam az átjárón keresztül. Egy kis folyosó vezetett el egy ajtóhoz. Ösztönösen megindultam arra.

- Ez itt mi? – kérdeztem. Volt az oldalamnál is egy ajtó.

- A fürdőszoba.

- Melyik a te szobád?

- A második – válaszolt kicsit frusztrált hanggal. Nem igazán értettem, hogy mi lett hirtelen a baj, de odamentem. Könyökkel lenyomtam a kilincset és betoltam az ajtót. Egy kék szoba tárult elém, mindenféle limlommal. Az ágyon papírok hevertek, valamint dobozok.

- Hol alszol? – kérdeztem értetlenül.

- Az ágyon.

- Ezen? – húztam el a számat – nem is ez a te szobád, mi?

- Nem – hallottam a hangján, hogy szégyellte, hogy megpróbált átverni – Igazából az első, de oda ne gyere be.

- Miért ne? – kezdett kíváncsivá tenni. Kiléptem a szobából, és megálltam az ajtaja előtt.

- Mert ciki – suttogta. Benyitottam. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a látványtól. A szoba rózsaszín volt. Nem babarózsaszín, vagy valami… nem… élénk pink. Ezt leszámítva még ki is nézett valahogy, de így…

Odasétáltam az ágyhoz és letettem őt.

- Hát, kicsit erős ez a szín… nem gondolod? – kérdeztem tőle. Komolyan ennyire szereti a rózsaszínt? Rosszabb, mint egy hercegnő.

- Hidd el, nem én választottam, csak még nem volt idő lefesteni, úgyhogy berendeztem ideiglenesen. De valami halványt szeretnék – sóhajtott fel. Levettem a cipőjét, kényelmi pozícióba raktam őt, és odaadtam neki a távirányítót is.

- Hozzak be enni? – érdeklődtem. Megrázta a fejét.

- Nem vagyok éhes, köszönöm.

- Mindjárt jövök – ezzel kimentem a szobájából. Utam egyenesen a konyhába vezetett. Még sosem törtem be így lakásba, de ki kellett szolgálnom azt a szerencsétlent, úgyhogy minden konyhaszekrényt kinyitottam, mire megtaláltam azt, amit kerestem. A hűtőből halásztam neki kólát. Nagyon boldogan rohantam vissza hozzá. Mikor benyitottam, éppen a tévét bambulta. Elég hamar elfoglalta magát a drágám.

- Azt hittem, elmentél – pillantott fel. Éreztem a hangjából, hogy nagyon örült nekem.

- Hoztam chipset és kólát – adtam oda neki.

- Az én pasim. Gondoskodik arról, hogy elhízzam – nevetett fel. Szemei barátságosak voltak, és én is elmosolyodtam.

- Csak nem akarja, hogy éhen halj, de most tényleg mennem kell – egy hosszú és mély búcsúcsókot adtam neki. Imádtam érezni a mézédes nyálát, a puha ajkait – vigyázz magadra, légy jó és gyógyulgass.

- Rajta vagyok.

- Majd még jövök. Szia – integettem neki. Visszaintett. Hamarosan elhagytam a lakásukat és siettem vissza az iskolába.