2. Fejezet

*Minho POV*

Egész úton suli felé, azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott dirim. Komolyan mondom, már hiányzott a csontos pofája, amit ilyen gigantikus, vastag keretes szemüveggel próbált elrejteni, a tőlünk deresedő haja, illetve a homlokán lévő ráncok. Hiányzik a Jonghyun hyunggal megegyező termete, a sötétkék öltönye, és természetesen az ügyes kezei, amelyekkel oly sok intőt írt már be nekünk. Egyébként én tényleg kedvelem Kim hyungot. Bár, nem tudom, mi a keresztneve. Valamiért sosem mondja el nekünk, de mindegy is. Majd amikor elballagunk. Halálosan unatkoztam sétálás közben. Vagy ötvenszer végiggondoltam, hogy mi lesz majd idén a terv. Először is, meg kell nézni az újoncokat. Utána be kell szedni az ebédpénzt a végzősöktől. Kell tenni egy megjelenést az ofő előtt, hogy Stréber hyung megnyugodjon, meg be kell menni Kim hyunghoz. Remélem, idén is lesz nála süti. A tavalyi nagyon finom volt. És ha lesz, újra meg kell ennünk, mert ez a menők szabálya. Bár én meg Stréber hyung kicsit nehezen fogjuk tudni ketten húzni az igát. Jonghyun hyung gondolom, már nem él. De erről csakis a nővére tehet, aki ismeretlen okokból megszerezte a jogosítványát. Nem mondom, hogy a csaj egy… khmm… virágáruslány, de biztosan két férfi oktató is meghúzta, és ennek eredményeképp át is engedték őt. Jonghyun hyung pedig gyorsan bemagolta a KRESZ összes szabályát, és igyekszik túlélni minden egyes utat, amelyet a nővére mellett volt kénytelen eltölteni.  A mostani hangvételéből pedig igazán azt szűrtem csak ki, hogy most nem fog eléggé koncentrálni. Szerintem max az első fáig fogják bírni. Bár… kitudja… nagy túlélő a srác.

- Minho! Állj már meg! – hallottam magam mögött az ordítást. Az ismerős hang, amelynél valamiért mindig mosolyra görbül a szám. Nem mindig… de amikor hónapokig nem találkozom a lelkizős BFF-emmel, akkor azért jó újra hallani a hangját. Megálltam, és megvártam, míg Stréber hyung utolér. Karjaimat automatikusan ölelésre tártam szét. Mert mi, menők igenis ölelgethetjük egymást. Természetesen ennyire fehérbőrűsen nem, mint ahogy az amerikai filmekből ellestük a csajok ölelkezési szokásait, de most könyörgöm! Ki mondja meg nekünk, hogy mit tehetünk, és mit nem?

- Szevasz hyung! – köszöntem. Kibum is kitárta a karjait, és szép lassan elintéztük az igen csajos ölelésünket.

- Szia – mosolygott – Mi újság?

- Újság az van. Majd órákon elmesélem. – nevettem. Ő csak megforgatta a szemeit. Azokat a tökéletes cicaszemeit, amiket egyszer látni fogok szenvedni. Nem gonoszságból, hanem azért, mert ő Kim Kibum. Hosszú történet.

- Tudod, én órákon szeretnék figyelni. – jelentette ki. Ja, tényleg! Ő egy stréber. Miért is beszélgetnék vele az órák alatt? – És neked sem ártana.

Muszáj volt elröhögnöm magam. Én és az odafigyelés eléggé távol álltunk egymástól. Egyszer majdnem levágtam Kibum hyung karját az ollóval. Azt hiszem, éppen a végzősök futottak az udvaron, és a jó csajokat már kicsi Minho is szerette.  Azóta az olló mindig stréber hyung kezében van. Na, nem mintha ő sokkal óvatosabb lenne. Egyszer majdnem megvakította magát, mert futkosott a házban és magára borított egy vázát. Utána egyik tesiórán magára rántott egy fiút. Percekig fetrengtek a földön, a tanár teljesen kiborult és orvosért szaladt, mert azt hitte, hogy baj van, Kibum hyung pedig lesmárolta a srácot. Majd előadta a nagy sérültet, miszerint mindez véletlen volt. Hát, tény, mi tény, Kibum hyungnak voltak furcsa szokásai, például van benne egy olyan hajlam, hogy nem érez teljesen bűntudatot. Nagyon érzelgős srác, meg ennyire gyakran még senki sem bőgött mint ő, meg segítőkész is, meg még sorolhatnám, de egyszer elmesélte, hogy megcsalta Jonghyun hyungot, és nem érzett semmiféle rosszat. Pedig Kibum hyung imádja Jonghyun hyungot és fordítva. Csak egyszerűen nem fogja fel a súlyát annak, ha megcsalja a szerelmét. Az órákra visszatérve pedig:

- A szüleim szerint tanulnom kellene…

- Szerintem is – bólogatott lelkesen. Csábító cicaszemeivel szinte rám mosolygott.

- Csak tudod, amíg bepótlom a dolgokat… - kezdtem bele a magyarázkodásba. Na, nem mintha pótolgatni akartam volna, csak szimplán megint megcsináltatni minden melót az én drága barátommal. Nem önzésből, csak a hagyomány kedvéért. Úgyis mindig mindent megcsinál helyettem.

- Persze, értem. Amíg te pótolsz, addig én segítek neked a mostani anyagban, és akkor majd a szünetekben segítek neked, és akkor majd együtt tanulunk. TANULUNK. Nem csináljuk azt, mint a múltkor, amikor átjöttél – nevette el magát. Általában amikor átmegyek hozzá sosem a tanulással foglalkozunk. Legtöbbször videójátékozni szoktunk a plazmatévéjén vagy érzelmekről beszélgetünk. Néha divatbemutatót tart nekem a ruhagyűjteményéből, sőt, tavaly bemutatta Jonghyun ajándékát azt hiszem Valentin-napra. Valljuk be szerintem Key sokkal jobban örült annak az ajándéknak. Elvégre nem öltözhet be mindennap Csodanőnek. Főleg, hogy állítása szerint hetekig kutatott melltartó után, mert az ő mínusz A 60-as melltartóméretéhez nem talált megfelelőt. Komolyan mondom, amikor úgy láttam őt, tökre begerjedtem rá. A múltkor meg… nem volt semmi komoly, nem tudom mit parázik ennyit.  Egyébként nem hülye, tudom, hogy tudja azt, hogy nem fogok tanulni idén sem, csak reménykedik benne szegénykém.

- Köszönöm – vigyorodtam el szélesen. – Tudtam, hogy rád mindig számíthatok.

- Mire valók a haverok? – veregette meg a vállam. Kedveltem őt, mert tényleg remek barát volt, mindenben mellettem állt, mint egy legjobb haver. Bár vele leginkább csak lelkiztünk, vagy az iskoláról beszélgettünk. Nem volt soha semmilyen közös témánk, legfeljebb a zene, de azt pedig inkább mellőztük. Ettől függetlenül szerettem neki panaszkodni az életemről, vagy esetleg ő elmondja, hogy éppen kivel feküdt le, vagy hasonlók. Ebben mindig segítettünk egymásnak. Jonghyun pedig minden másban jó volt. Mármint, nem úgy… csak vele jobban el lehetett hülyéskedni, mert kicsit bevállalósabb volt. Mentünk moziba, vidámparkba, koncertre, mindenhova. Key nem ilyen. Ő otthonülős típus. Kivéve, ha kiejtjük a misztikus szót. Inkább nem is gondolok rá, mert gondolatolvasó. Többek között erre is képes.

- És a nyáron hány száz embert sikerült magadra húzni? – gúnyolódtam vele. Persze, viccnek ment eredetileg, de belőle mindent kinézek. Na ja, jól megvan Jonghyun hyung mellett, de néha azért félrelép. Persze, nem szánt szándékból, ez a vérében van. Mindig kell neki valami új.

- Nagyon vicces… nem vagyok ilyen – fonta össze maga előtt a karjait durcásan. Ilyenkor nagyon aranyos volt. Tisztára úgy viselkedett, mint egy kis óvodás.

- Na, ne duzzogj ovis hyung – kértem őt mézes-mázos hangon – ha gondolod, veszek neked fagyit suli után.

- Hülye –horkant fel Kibum, miközben mellettem lépdelt. Lassan befordultunk a suli utcájába, miközben végigecseteltünk mindenféle érdekes témát. Például a sulit. A jegyeket. A haverokat. A nyári kalandjait, (Hurrá!), a pénzelszedést és egyéb érdekes dolgokat. A végén már röhögtünk mindenen. Olyan pasizós dumákat hajtott végre a nyáron, hogy az irigylésre méltó.  Az épület előtt már ott volt Jonghyun hyung. A kapu falának nekitámaszkodva beszélgetett egy fiúval. Szerencsétlen srác remegett, mint a nyárfalevél. Kibummal összenéztünk, mire még jobban kellett röhögnünk. Na ja, még el sem kezdődött a tanév, máris félelemben tartottunk mindenkit. Zseniálisak vagyunk. Ez bizony tehetség. Végül aztán csak odacsapódtunk a társunkhoz.

- Szevasztok – köszöntünk nevetve mindkettejüknek, mert illik a srácnak is köszönni. Bunkók pedig nem vagyunk. Annyira…

- Cső! Várjatok – intett le minket Jonghyun. Amikor ránk pillantott, egy széles vigyor jelent meg az arcán. Majd a gyerekre bökött a fejével – éppen ebédet szerzek.

- Sz… Szi… sziasztok – turkált a zsebében zavartan a fiú. – Egy pillanat, mindjárt odaadom.

- Látom, túlélted a vezetést – nevetett Kibum megveregetve Jonghyun vállát. Miközben őket néztem, mindig mosolyognom kellett. Annyira jól titkolták a kapcsolatukat! Csak a végzősök tudják, hogy viszonyuk van. Azok közül sem mind. Mert egyszerűen annyira barátként viselkednek egymással, hogy néha én is kételkedem abban, hogy járnak. Mondjuk suli után mindig egymás karjaiban kötnek ki általában a Kibum-rezidencián. Jonghyun már számtalanszor aludt ott.

- Naná, hogy túléltem! Mondtam én, hogy vámpír vagyok! Halhatatlan! – mindhárman felröhögtünk, mire folytatta: - Mondjuk azt a vezetést még a fajtársaim sem biztos, hogy túlélik.

Ismét nagy röhögés, most a srác is elmosolyodott. Na ja, Jonghyun nővére kész celeb a sulinkban a vezetési stílusának köszönhetően.   

- Rühellem ezeket a vérszívó dögöket – jelentettem ki. Nekidőltem a falnak a haverom mellé – igazán fának mehettetek volna. Legalább eggyel kevesebb lenne.

- Jaj Minho! Én is szeretlek téged is, meg a fajtádat is. – nevetett. Arca hirtelen sötétbe borult – Viszont a pénzem nagyon késik.

- Bo… bocs… bocsánat… mindjárt megvan – a kissrác immáron a táskájában turkált. Szegény olyan picinek érezhette magát a közelünkben, mint egy gólya, holott eggyel alattam járt. Még egy darabig turkált, mire előkotorta a pénztárcáját. Egy pillanaton belül az összes papírpénze Jonghyun kezébe került.

- Jó fiú, látom, tudod a szabályt. – mosolyodott el elégedetten Key. A szabály az: Minden pénzed a miénk. Mert ha elrejted előlünk, akkor nagyon-nagyon pórul jársz. És láttuk, hogy a kissrác minden pénzét kivette a tárcájából, úgyhogy minden rendben.

- Köszönöm – hajolt meg illedelmesen a srác. Hát nem cuki? Ezek után még a zipzáras részét is kinyitotta a tárcájának, és a markába borította az összes apróját. – még ennyim van.

- Úúúúú! Szuper vagy – nyújtotta felé a tenyerét Kibum, hogy megkaphassa az aprót is. Ezek után zsebre vágta a szerzeményét.

- Nekem nem hoztál semmit? – kérdeztem. Ha már mindenki kap, akkor én is kérek!

- Hát… teljesen kifosztottak… - nézett végig magán a srác. A szeme mintha felcsillant volna, újra kutakodni kezdett a táskájában.

- Gyere arrébb – ragadtam meg a karját és magam mellé húztam. – Útban vagy és addig nem tud más idejönni.

A fiú továbbra is kutatott. Türelmesen vártam, miközben egy nemrég hallott popszám ment a fejemben. Automatikusan ütöttem rá a ritmust, erre pedig megfelelően szolgált a fal. Jongkey addig összeszedett két újabb gyereket, akiktől megpróbáltak kiszedni alkoholt, vagy dohányt. Én addig türelmesen vártam a kis barátomra. Nem voltam féltékeny rájuk, úgyis mindent megosztottunk egymással. Néha nekem jött be jobban az üzlet, néha nekik.

- Tessék! – nyomott a kezembe egy bankkártyát. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Ez valami vicc? – A kódja 4565. Negyvenezer won van rajta (kb. 10.000 Ft- szerz.megj.)

- Remek. És miből tudom, hogy nem versz át? – csak azért kérdeztem, hogy meggyőződjek afelől, hogy tévedek és ilyen feltételezésemnek nem is kell lennie.

- Egy iskolába járunk, és még szeretnék élni – jelentette ki.  Elég meggyőző érv. Úgy döntöttem, hogy hiszek neki. Iszonyatosan jófej vagyok, tudom, nem kell mondani…

- Oké, most már eltűzhetsz – vágtam zsebre a kártyát. Szerintem én kaptam a legtöbb pénzt. – De ha átversz, mindketten tudjuk, hogy mi lesz.

- Esküszöm, hogy igazat mondok! – hajolt meg remegve és az engedélyem után besietett a kapun.

- Jöhet a következő! – kiáltottam el magam, és ráböktem egy fiatal srácra, aki megremegett. Nyelt egy nagyot és egyre jobban közeledett felém. Ennyire rémisztő lennék? Miért jön ilyen rémülten hozzám? Pedig én mindig szívesen látok mindenkit. Hirtelen valaki félrelökte a fiút az útjából és egyenesen elém állt. Kissé meglepődtem. Az emberek általában örülnek, ha nem kell idejönniük, erre tessék! Kellemesen csalódtam az illetőben. De legalább bearanyozta a napomat. Biztosan hiányoztam neki.

- Üdv – köszönt. Elmosolyodtam.

- Szia! Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc végzősöm? – a hitelesség kedvéért megnyaltam a szám szélét. Ha ő idejön magától, akkor én azt kihasználom. – Mi jót hoztál aranyom?

- Mindhármotokkal akarok beszélni. Komolyan. Most.

Jonghyun és Key kérdőn meredtek rá, és elzavarták a pácienseket. Jonghyun egy csajt akart rávenni leszbipornóra (a hülyéje), Key pedig éppen sikeresen szerzett nekünk rágót. Három pár szem meredt a végzős fiúra, aki nem mellesleg az iskolai DIÖK elnök volt.

- Mit akarsz? Már majdnem megtörtem a kiscsajt és akkor azt árulhattuk volna egy másik suli előtt – magyarázta Jonghyun. Szegény tervét félbeszakította ez a végzős gyerek. Mondjuk, nagy ötlet… biztosan sokat kaszálnánk vele.

- Alkut akarok kötni. – mindenki megdöbbent. Tekintve, hogy végzős, igazán tudhatná, hogy nem kötünk alkut senkivel, mert az kivételezésnek számít. És nem kivételezünk senkivel. Mert az igazságtalanság lenne. Azok pedig nem vagyunk. Szóval, alku az nincs…

- Miféle alkut akarsz? – lépett előre Jonghyun. Ő a csapat vezetője. Vele kell megbeszélni az ilyet. A végzős lekapta a hátáról a táskáját, és kinyitotta azt. Maga a Mennyország tárult elénk. Whisky, ráadásul jó minőségű, több doboz cigaretta, rengeteg, mintás öngyújtó, és szaké. Három üveggel. Valamit nagyon akarhatott.

- Ez mind a tiétek. Plusz még egy heti kajapénzem. Cserébe kérnék tőletek valamit. – azzal becsukta a táskáját megfosztva minket a látványtól, aminek hatására összefutott a nyál a számban. 

- Mit akarsz? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Van egy barátom, és eddig mindig bántották őt a régi iskoláiban…

- Iskoláiban? – tette fel Key azt a kérdést, ami szerintem mindhármunkban megfogalmazódott. Legalábbis kettőnkben biztosan.

- Igen. Volt, hogy kórházba is került a terrorizálás miatt, ezért gyakran kellett iskolát váltania. És most ideköltöztek Szöulba, és szeretném, ha jó élményei lennének a fővárosról, és nem tennétek tönkre az első iskolai napját.

- Miért tennénk tönkre? – vigyorodtam el.

- Mert azért valljuk be, eléggé szeretitek kicsalni más emberek értékeit. – magyarázta. Ezzel nem vitatkoztunk. Aláírtuk, oké. – Szóval, áll az alku?

Kibum ránk nézett, mi pedig Jonghyunnal úgy bólogattunk, mint a kisgyerekek, akiktől megkérdezik, hogy kell-e nekik cukor. Felsóhajtott és bólintott. Kezet fogott a végzős gyerekkel.

- Nem fogjuk megverni a barátodat, sem oktalanul bántani egészen addig, amíg te juttatod nekünk az ebédpénzed az extrákkal együtt – jelentette ki. Kibum tudott alkudni, ezért mindig ő csinálta ezt. A végzős srác bólintott és kiemelte a nejlonzacskót a táskájából. Óvatosan letettük magunk mellé a földre, ő pedig továbbment a haverjáért.

- Fix, hogy csaja van – jelentette ki Jonghyun.

- Megmotozzuk? – csillantak fel Key szemei. A motozás volt az egyetlen, amit élvezett. Főleg, ha fiúkon végeztük. De a csaj se volt neki akadály.

- Alap. – biccentettem. És ekkor felbukkant a suli másik végéből a végzős srác, maga mellett egy kócos hajú kislánnyal. Látszott, hogy védi őt, és ez szép gesztus. Elég szép ahhoz, hogy kíváncsi legyek az illetőre. Amint elénk értek, megragadtam a kislány csuklóját, és pillanatokon belül a falhoz passzíroztam őt a dzsekijénél fogva. És éppen annyira megemeltem, hogy a lábai ne érjék a földet.

- Hé! Mit csináltok? – döbbent meg a végzős srác.

- Nyugi, csak megnézzük, hogy nincs-e nála fegyver vagy kés vagy valami. Nem bántjuk, csak a biztonság kedvéért lecsekkoljuk – jelentette ki Jonghyun. Key elmosolyodott, és most én jöttem.

- Van nálad valami angyalom, ami kellhet nekem? – kérdeztem tőle.

- Nincs – és ekkor a szemembe nézett. A hangja… döbbenten meredtem a hatalmas, bogárszemekbe, és akkor megvilágosodtam. Basszus! Ez egy fiú! Méghozzá milyen gyönyörű fiú. Annyira szép arca van, olyan tökéletes orra, akkora szemei, olyan vastag, csókolni való ajka. Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ, miközben nem bírtam levenni róla a tekintetem.

* Taemin POV *  

Azt hiszem, sikeresen eltaláltam az új iskolához. Vagy legalábbis remélem. Arra jöttem, amerre Jinki mondta, és a cím is stimmelt. Legalábbis azt hiszem. Az az igazság, hogy elveszítettem a lapot. De az iskola úgy nézett ki, ahogy Jinki leírta. Még a diákok is tisztára olyanok voltak. A járdán ácsorogtak, távol a bejárattól egy-két diák kivételével, akik egyből siettek be a kapun. Amellett pedig hat ember ácsorgott. Három totálisan nyugodtan, míg három idegesen. Valószínűleg a csapat nyugodt fele volt a bajos csapat a másik fele pedig az áldozatok. Innen, távolról nézve nem is tűntek annyira rémisztőnek.  Láttam én már rosszabbakat is. Azok félig kopaszok voltak, vagy hosszú, lófarkas hajuk volt meg tetoválásaik. Itt meg inkább bizarrok voltak. Főleg a srác a narancssárga frizurával. Annyira kitűnik a tömegből… valószínűleg az ő fodrásza sem teljesen normális. Ellenben az öltözéke tetszik. Kihívó, de mégis átlagos. Van stílusérzéke.  Onew szerint ő Kibum. Akkor ott van még a másik kettő. Állítólag Jonghyun az erőszakosabb, Minho a higgadtabb, de ugyanolyan borzalmas. Valamiért féltem ettől a találkozástól. A saroknál vártam Onewra. És akkor megpillantottam őt. A menőkkel tárgyalt. Beszélgetett, a táskáját mutogatta. Nem tudom, hogy mit parázik ennyit. Ha így el lehet velük beszélgetni, akkor biztosan nem olyan gonoszak. Mondjuk, jó beszél... engem akkor is bántanának, ha nem lennének menők. Mindenesetre boldogan nyugtáztam magamban, hogy valóban jó iskolához jöttem. Egyébként a mellettem elhaladó diáksereg nagy része cseppet sem volt szimpatikus. Hiába, a vidéki ember ezerszer békésebb, mint a városi. Szerény véleményem szerint, ami úgysem érdekel soha senkit. Kíváncsi voltam-e az osztálytársaimra? Őszintén? Cseppet sem. Ők már négy év alatt összerázódtak, barátok lettek, mindenki megvan a saját társaságában, és marhára nem hiányzik oda közéjük egy újabb tag. Csak eggyel több név a névsorban. Nem több. Marhára nem fog senki sem szeretni engem, pont úgy, mint eddig. És már kezdek ott tartani, hogy nem is bánom. Ha nem vesznek észre, az számomra a legjobb. Láthatatlannak lenni. Egyedül koptatni az iskolafolyosókat. Vagy ülni némán a padban, olvasni, vagy egy fogalmazás keretében kiírni az összes bánatot. Nem akarok Jinki terhére lenni, és tudom, hogy csak rá számíthatok. Mint barátra. Nem vagyok naiv. Csupán realista. És megpróbálom úgy látni a dolgokat, ahogyan azok meg fognak történni.

- Szia Taemin! – hallottam az ismerős hangot. Jinki már egészen közel volt hozzám, és felém integetett. Visszaintettem neki. Hamarosan megállt előttem.

- Szia – köszöntem neki és kissé elmosolyodtam. Hiába, azért örültem a társaságának.

- Izgulsz? – kérdezte a szokásos kérdést. Érdekes módon a hangjában nem csengett az unalom. Komolyan kérdezte. Tényleg érdekelte őt.

- Egy kicsit – bólintottam. Egy kicsit nagyon.

- Nagyon örülök, hogy végre egy iskolába járunk. Tudod, titkon mindig reménykedtem ebben. Biztosan tetszeni fog, a tanárok amúgy irtó jófejek, az osztálytársaidat nem ismerem, de az évfolyamod most egészen nyugis, aztán meg ha nem jönnének be az osztálytársaid, akkor ott vannak az enyémek, akik nagyon kíváncsiak már rád. – hadarta, én pedig megpróbáltam követni.

- Meséltél nekik rólam? – vontam fel mosolyogva a szemöldököm. Onew hyung mindig meglep engem!

- Szöuli haverok ide-vagy oda! A gyerekkori legjobb barátom akkor is te vagy, nem ők. És ezt mindenki tudja. – nevetett. Onew nevetése ragályos. Komolyan. Izgulok, görcsöl a gyomrom, izzadok, de mégis kénytelen vagyok nevetni, mert egyszerűen ha ő nevet akkor mindenki nevet. – Na, gyere! Átviszlek a barmokon aztán bemutatom az iskolát.

A „barmok” az a bajos hármas volt. Legalábbis merem feltételezni, mert tegnap is így beszélt róluk. Lassan elindultunk az iskola felé. Minden egyes lépésnél úgy éreztem, hogy vissza fogok szaladni a régi iskolámba, vagy csak haza, utána magántanuló leszek… hmmm… nem is rossz ötlet. Legalább akkor kelek, amikor akarok. Eljátszottam a gondolattal. A fejemet ösztönösen lehajtottam. Ha valamit megtanultam akkor az az volt, hogy ne keress szemkontaktust egy menővel, mert akkor észrevesz. Úgyhogy inkább a földet bámultam, miközben hallgattam a tanáraim jellemzését. Fél füllel figyeltem a haveromra, a többi részem pedig a magántanulás körül forgott.

Hirtelen valaki megragadta a csuklómat, a következő pillanatban pedig már a falnak nyomódva találtam magam. Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe – próbáltam visszatartani magam. Ha a szemébe nézek, akkor kihívásnak vesz. Azt pedig nem akarom. Nem szeretném, ha bántanának. Csak itt ne!

- Hé! Mit csináltok? – hallottam Onew kétségbeesett hangját. Gondolom, meg akart védeni. Aranyos, de sajnos ez rajtam nem segít. Remélem, nem fogok első nap a kórházba kerülni. Vagy ha igen… akkor remélem, úgy összetörik az arcom, hogy át kell műteni és akkor legalább kicsit férfiasabb leszek.

- Nyugi, csak megnézzük, hogy nincs-e nála fegyver vagy kés vagy valami. Nem bántjuk, csak a biztonság kedvéért lecsekkoljuk – magyarázta az egyik srác. Alig láthatóan ránéztem. Alacsony volt és csak a szája járt. Ez pedig éppen itt passzírozott a falhoz. Szóval merem feltételezni, hogy ez itt Jonghyun az alacsony meg Minho.

- Van nálad valami angyalom, ami kellhet nekem? – kérdezte Jonghyun. Hangja érdekes volt. Még nem volt mély, de már hallatszott az, hogy már elkezdett mutálódni. Úgy döntöttem, hogy bátor leszek.

- Nincs – a szemébe néztem. Éljen Taemin, ügyes vagy! Gondolatban vállon veregettem magam. Nagyon büszke voltam magamra, hogy egy menő szemébe mertem nézni. Meglepetten bámult engem. Azt a mindenit! Gyönyörű szemei voltak. Amint őt néztem, éreztem, ahogy a szívem verése felgyorsult. Végignézve rajta, még jobban történt ez, és amikor láttam, hogy a keze szinte a mellkasomhoz ért… melegség árasztotta el a testem. A rohadt életbe! Mi történik? Miért reagál így a testem rá? A szorítása hirtelen abbamaradt és elengedett. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom.

- Hiszek neked – pillantott rám. – De ha átversz, nagyon megszívod. Világos, Kölyök?

- Persze Jonghyun hyung – bólintottam, mire megfagyott körülöttem a levegő. Jonghyun úgy nézett rám, mintha a legnagyobb sértést mondtam volna, Minho keze ökölbe szorult, Key pedig dühösen nézett rám. A többiek pedig… Onew kis híján elájult, míg mindenki más dermedten bámult engem. Néha összesúgtak a hátam mögött. Mégis mi a fene történt? Mit rontottam el?!

- Azt mondta, Jonghyun hyung – vigyorodott el Jonghyun. Magázni kell őket, vagy mi? Basszus, mit tehettem?!

A bajos csapat röhögésben tört ki, a háttér szintén felmorajlott. Én meg csak álltam ott tétlenül, ostobán vigyorogva, mint egy kerti törpe és marhára nem értettem semmit. Viszont Jonghyun nevetése… gyönyörű volt. A mutáló hangja megdobogtatta a szívemet. Na stop! Miket gondolok én itt? Állj! Mi történik velem?

- Kim! Másik Kim! Choi! Mi történt már megint? – és ebben a pillanatban megjelent egy negyven év körüli férfi. Vastagkeretes szemüveget viselt, és öltönyt. Homloka összeráncolódott. – Az új gyereket bántalmazzátok?

- Nem Kim hyung – húzta ki magát illedelmesen Minho.

- AZ IRODÁMBA!!! – ordította el magát a férfi.

- Gyere – toppant mellém Onew és beráncigált a kapun. Az udvaron még lehetett hallani azt, amint a férfi ordított a fiúkkal.

- Ki volt ez a férfi? – és ha már itt tartunk, miért hívták őt Kim hyungnak? De ezt inkább már meg sem kérdeztem.

- Az igazgató úr volt. – sóhajtott fel Onew és mintha csak a gondolataimban olvasott volna, folytatta: - Csak a bajos csapat nagyon tiszteletlen vele szemben. Nem is tudom, miért nem rúgták még ki őket. Viszont te nagy bajban vagy.

- Miért? – Már tényleg elmagyarázhatná valaki!

- Összekeverted Jonghyunt Minhoval. Minho passzírozott a falhoz. Ő a magas, Jonghyun a pici. A tévedésed pedig nem marad szó nélkül, arra mérget vehetsz. – magyarázta. Megdobbant a szívem. A Jonghyun egyáltalán nem illett ehhez a fiúhoz, de a Minho… az annál inkább.

- Milyen Minho? – kérdeztem. Érdekelt. Mindent tudni akartam róla. És amint kimondtam a nevét valami kellemes érzés kerített a hatalmába.

- Hogyhogy milyen Minho? – ráncolta a homlokát Onew. – Ja, Choi.

Choi Minho… így hívják. Choi Minho. Melegség töltött el és felidéztem azt a gyönyörű szempárt, a tökéletes arcát, meg minden egyes apró porcikáját. Szinte visszhangzott a fejemben a gúnyos röhögése, melytől felgyorsult a pulzusom. És tudat alatt eldöntöttem, hogy egyáltalán nem bánnám, ha egy ilyen Choi Minho bántalmazna. Mi több, követelném, hogy verjen meg. Na jó, ez már beteges… Mi a fene történik velem?  

1. Fejezet

És íme, megérkezett az első fejezet ^^

 

 

*Taemin POV*

Újabb nap, újabb kezdet, újabb lehetőség arra, hogy megint elrontsam az életem. Valamiért ez mindig sikerül. Az oviban, általánosban, középsuliban, a játszótéren, a szüleim barátainál, mindig, mindenhol. Ez a hobbim. Most is a következő lesz: „Hé, ez itt az új gyerek?”  „Jaj, de kis aranyos!” és a „Biztos buzi” című mondatok nálam befutók. De komolyan. Nem tehetek arról, hogy ilyennek születtem, ilyen mindenféle férfiasság nélkülinek. És ilyenkor általában ezek a mondatok fordulnak meg a fejemben: „Igen, tényleg az új gyerek vagyok” „Neeeeee, ne hívjon senki aranyosnak!” Utálom! Nem szeretem azt, ahogy kinézek. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt hajas baba. Egyszerűen gusztustalanul aranyos. És emiatt sosem kerülhetek a menők közé. Mindig egy-egy über-mega nyomi odajön hozzám beszélgetni, de néha még azok is kerülnek. Egyszerűen nem kellek senkinek, csak egy-két olyan lánynak, akik totálisan meg vannak őrülve az ilyen meleg-típusú fiúkért. Mennyire tudom én magam szeretni! Ja, és a harmadik válaszomat pedig már úgy is láthatta mindenki. Nem vagyok meleg. Már volt barátnőm is. A másik városban. Csak annyira rossz, az, hogy apu meg anyu pont most találta ki ezt a költözést. Ilyenkor mindig én vagyok a legnagyobb áldozat. Bár ez most végleges lesz, és nem lesz több módosítás. Legalábbis ezt mondják. Végre rájöttek arra, hogy valakinek be kellene fejeznie a gimnáziumot. Vagy akkor küldenének engem is kollégiumba, mint a bátyámat. Nem! Nekem költözködnöm kell. És ha nagy nehezen találok barátokat, vagy egy lánnyal komolyra fordul a dolog, akkor valamiért máris vége van annak az időszaknak. Most például a gimnáziumot Szöulban fogom elvégezni. Éljek én, a fővárosi gyerek! Tegnap még nagyban pakoltam, úgyhogy nem is bírtam elmenni az évnyitóra sem. Pedig nem zavart volna, ha tudom, hogy egyáltalán hova fogok iskolába járni. Az egyetlen pozitív dolog az életemben Onew volt. Aki, bár négy teljes évvel öregebb nálam, mégis olyan volt, mint a legjobb barátom és a másik bátyám egyszerre. Ez volt az egyetlen jó dolog Szöulban. Az eddigi, öreg kisvárosban ahol éltem, ott éltek Jinki nagyszülei a szomszédunkban. Onew egyke volt, így engem remekül megtalált kisöccsjelöltnek. Szóval amikor Jinki a nagyszüleinél nyaralt, mindig átjött hozzám játszani. Mert a bátyám, Taesun már akkor kollégista volt. Szóval megmaradtam egymagamnak. Mármint nem, mert ott volt Jinki. Erre tessék. A szüleim (akik totál véletlenül egy cégnél dolgoznak) kitalálták, hogy költözünk, mert fizetésemelést kaptak, de ahhoz Szöulba kell jönni. Általában ez fordítva szokott lenni, tehát a fővárosból költöznek vidékre az emberek, de nem. Lee Taemin nem ilyen szerencsés.  Ráadásul ez a gigantikus lakás, amit kaptunk, mindent überel. Hogy is mondjam? Egy patkánylyuk szebb ennél. Már használtan vettük. Tulajdonképpen kellemes, meg az iskola sincs olyan nagyon messze, csak egy baj van vele. Hogy a szobám rózsaszín. Egy kis lakásról beszélek a másodikon, egy kicsi előszobával, egy fürdőszobával, egy nappalival, konyhával, meg három hálóval. Szóval, bár Taesun nincs itt sose, tegnap amikor egy teljes napra idetolta a képét, egyből lefoglalta a fiúsabb szobát, így nekem maradt ez a szörnyű rózsaszín. Hát én annyira boldog voltam! Szóval, most, hogy elkezdődött az iskola, a bátyám visszament a kollégiumba, én meg pakolhattam ki helyette is. Mindegy, legalább addig sem kellett iskolában lennem. Nem mintha bajom lenne a sulival csak megint nem lesznek barátaim a végzős Onew kivételével. Gondolom, ő se fog nagyon szóba állni velem. Miért is tenné? Elvégre miért barátkozna egy ilyen nyomival? De egyébként egy rossz szavam nem lehet rá. Suli után átjött, mondta, hogy mi történt, illetve, hogy mennyire hiányoltak a tanárok. A szüleim már előre betelefonáltak tegnap az iskolába, hogy még egy napig nem tudok bemenni. Szóval évnyitó után Onew segített nekem kipakolni, miközben kiveséztünk mindent. Mesélt az iskola „menő” csoportjáról is. Nem tudom. Nálunk, vidéken a dohányzás meg az alkoholfogyasztás nem menő volt, hanem ciki. Mesélt az osztálytársaimról, a tanárokról, meg úgy alapjába véve mindenről, így felkészülhettem az iskolára.

És el is érkezett ez a nap. Egész éjjel az ágyamban forgolódtam. Biztos megint közröhej tárgya leszek. Mondjuk, legalább a saját stílusomban lehetek megszégyenítve. Ugyanis ez egy olyan iskola, ahol nincs egyenruha. És ennek igazán örülök, tekintve, hogy négy különböző egyenruhám van itthon. Nem hiányzott még egy ötödik is.

A tükör előtt álltam, miközben ezt a borzalmat igazgattam. A hajamról beszélek. Göndör! Nem természetesen, de göndör. A legutóbbi fodrászom kicsit őrült volt, és akárhogyan könyörögtem itthon, hogy még kopasz is szívesebben lennék, mint ezen frizura gazdája, nem kaptam zsebpénzt új fodrászra. Úgyhogy még maradhatok ezzel a hajjal, az új iskolában. Nagyon szuper lesz! Már alig várom! És most remélem, mindenki hallja a szarkazmust.

- Gyere reggelizni – nézett be anya. Mosolyogva bólintottam, és máris szaladtam ki. Egy átlagos, fehér póló volt rajtam, koptatott farmer, meg kék tornacipő. Szerintem elég normálisan öltöztem fel, és ha nem lenne ilyen béna hajam, meg ilyen gusztustalan arcom, akkor még lehetnék is a nem nyomi társaság tagja is.

Átszaladtam a konyhába reggelizni. Apa már ott volt, éppen sietett munkába, anya pedig csomagolta a szendvicsemet. Még mindenhol rumli volt, de ez engem nem nagyon zavart. Szerettem a rendetlenséget, úgy mindent jobban megtaláltam.

- És? Izgatott vagy már a suli miatt? – kérdezte apa, miközben a cipőjét vette fel.

- Nem. Csak megint közröhej tárgya leszek, megint mindenki utálni fog, vagy kiröhögni – vontam meg a vállam.

- A lényeg az, hogy a tanulmányi eredményed jó legyen. Amúgy is, ott van Jinki. Ő biztosan nem fog utálni. Tegnap is átjött – Apa elköszönt, és máris rohant dolgozni. Hát igen, szeretném bemutatni a szüleimet. Íme, a munkamániás apám.

- Ne izgulj, most biztosan találsz más barátokat is. Te egy nagyon jó ember vagy. Szeretni fognak téged. Higgy nekem. Ez egy új remény. Jinki majd segít neked. Látod, ő is teljesen odavolt tegnap az iskola miatt. – simogatott meg anya. És íme ő, aki mindig megvigasztal és biztat, még akkor is, ha reménytelen a helyzet.

- Neki nem ilyen a haja. – mutattam a frizurámra. Erre az ultrabéna vacakra.

- Inkább siess az iskolába – jelentette ki anya. Bólintottam. Felkaptam a szendvicset, hátamra a táska, és máris száguldottam az iskolába. A helyre, ahol valamiért mindig a poklok poklát élem meg.

Gondoltam, teszek egy kitérőt. Elég hamar beértem volna az iskolába, így inkább meg akartam ismerni Szöult. A nagyvárost, ahol még sosem jártam azelőtt. Mindenki sietett a dolgára, a boltok már tárva-nyitva ácsorogtak, bennük egy-egy emberrel. Nem igazán volt nagy forgalmuk. Most minden munkamániás száguldott a munkahelyére. Egyedül én kóricáltam céltalanul az utcákon. Nem is akartam sok mindent csinálni, egyszerűen csak nem eltévedni. Ez egy hatalmas, veszélyes város volt. Leültem a park egyik padjára, és fellapoztam a könyveimet, amiket Jinki hozott nekem. Úgy olvastam azokat, mintha éppen vizsgára tanulnék. Holott, csak tudni akartam, hogy mi is lesz igazából az iskolában idén a tananyag. Nem stréberségből, csak tényleg érdekelt. Na jó, igazából csak nem mertem belegondolni, hogy nem lesz helyem a padban, hogy mindenki utálni fog, hogy a menők verni fognak, meg a szokásos dolgok.

Nem vagyok árulkodós fajta, általában kétnaponta elesek, vagy lefejelek valamit. Általában ilyen gyakran kaptam mindig verést a régi sulijaim nagymenőitől. A belső szerveim már teljesen átrendeződtek szerintem.

Egyszer úgy elvert egy végzős, hogy kórházba kerültem. A szüleim természetesen kivettek abból az iskolából, de bennem megmaradt egy ilyen ösztönös félelem. Ezeknek a menőknek mindig van valami hátterük. Biztosan nem menő mindenki. Nekik lelki problémáik vannak, amiket erőszakkal tudnak csak megoldani. Ha én is ilyen lennék, akkor valószínűleg az ismeretségi köröm kilencven százaléka már halott lenne, mert valaki szétverte volna őket. De szerencsére én a szelídebbik fajta vagyok. Azaz balszerencsére. Emiatt mindig én kapok a rohadt pofonokból. Csöndben vizsgálgattam a könyvemet, nem is foglalkozva az idő múlásával.

*Key POV*

Az iskolakezdés másnak rémálom, nekem életem legszebb pillanata. Egész nyáron alig beszéltem a barátaimmal, és meg kell hagyni, Jonghyun már nagyon hiányzott. Hónapokon át távkapcsolatban éltünk. Nagyon nehéz úgy együtt lenni a szerelmeddel, ha te az ország másik végében laksz. De persze Minho is folyton keresett. A mi barátságunk alkotja a „bajos hármast”. Így neveznek minket. De komolyan. Még a végzősök is félnek tőlünk. Tavaly például a szalagavató után valami részeg srác belekötött Jonghyunba. Na, erre ő és Minho úgy nekiugrottak, hogy a srác nem mert többé idejönni. És természetesen a városban akármerre megyünk, mindenhol protekciónk van. Legalábbis ebben a körzetben. Bárkivel kiverjük a balhét, és gazdagságom révén mindent kiadnak nekünk. Bár Jonghyun jövőre ballag, évekbe tellett felépíteni az imázsunkat. Vagyis, már egészen kicsi korunk óta vezérhímek vagyunk. Na jó, igazából csak Jonghyun és Minho. Én csak úgy valahogy odacsapódtam hozzájuk, de ennek nagyon hosszú története van. Évek óta ebben a középiskolában tanulok, és már megtanultam önállóan élni, és teljes mértékben ellátni magamat. Illetve, néha gondoskodni a barátaimról. Mindenesetre sokat küzdöttem azért, hogy az iskolában maradhassak. A szüleim mindig kaptak a fejükre, mert otthon mindig átszabtam az egyenruháimat. Szóval nagy örömömre meg lettem fenyítve. Szobafogság, meg hasonlók. Nem vagyok az a fajta, aki mindent felad. Szóval elkezdtem keresgélni egyenruha-mentes iskolákat. És itt találtam egyet. Jeleztem otthon, hogy tetszik, nem tetszik én idejövök. A szüleim először balhéztak, de nem volt sok beleszólásuk tekintve, hogy állandóan Amerikában voltak. Én is voltam ott, tanultam is ott, de Korea jobban tetszett. Szóval a nagymamámmal éltem, aki mindenben támogatott, így a szöuli iskolát sem ellenezte. Beíratott. Egy feltétellel: kitűnő tanulónak kell lennem. Megígértem és attól kezdve idejártam. Kaptam egy kis lakást, ami kilenc hónapig csak az enyém. Karácsonyra hazamegyek, meg néha nagyobb szünetekkor, de általában itt tengetem az életem. Egy hálószoba, ami természetesen vörös. A vörös szín szerintem tök szexi meg izgató. Egy vörös szobában jobb lefeküdni. Nem csak aludni…

A nappali szolid. Halványzöld, fehér bőr bútorokkal. Mármint a bútorok nem bőrből vannak, csak az ülőgarnitúra. Mondjuk a zöld nem az én színem, de hát akkor is… alapvető a zöld. Minden házban kell lennie egynek, mert az amolyan harmonikus, nyugtató szín.

A fürdőszoba fekete csempés, de amúgy vajszínű. Nem tudom, hogy ez hogyan jött, de minden fürdőszoba rózsaszínes vagy kék. Na, én nem állok be a sorba! Az én fürdőszobám fekete!

És még volt egy konyhácskám. Nem tudom miért, de imádok a konyhában lenni. Rózsaszín-sárga. Csak egy baj van ezzel a lakással: magányosan vagyok itt. Mindig is akartam kutyust, de a szüleim nem engedték, én pedig engedelmes gyerek vagyok kivéve akkor, ha a saját fejem után megyek. Otthon amúgy is van egy. Elhozni meg nem lehetett, mert a nagymamámra vigyázott, önző pedig nem vagyok. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

Tegnap előtt érkeztem vissza a kis lakásba, ahol élek. Tegnap volt az évnyitó, amikor kötelező az egyenruha. Szóval, én nem igazán vagyok az az egyen-párti. Minden ruhámat feldobom amolyan Kibum – stílusúra. Például ruházatom elengedhetetlen kiegészítője a fülbevaló, amely mindig van a fülemben. Kék, vagy rózsaszín, vagy valamilyen egyéb jó világos és élénkszínű. Vagy egy karkötő, de ezt mostanában karórával helyettesítem, és a látszat kedvéért a bal kezemen tartom. Szeretem a színes és kihívó ruhákat, gyakran kombinálok lehetetlen színeket. Vagy esetleg kalapot hordok, de mivel most új a hajszínem, ezért most mutogatni akarom. Szerintem, ez a vad szőkés-narancssárga abszolút az én hajszínem. A mai ruházatom pedig: hosszúszárú katonai bakancs, fekete nadrág, piros pólóval, amire valami számomra ismeretlen rock banda neve van rányomva. A természetesen kihagyhatatlan fekete fülbevaló, és a fekete karóra. Mindezt feldobva egy rózsaszín neonkarkötővel. Mosolyogva sétáltam végig a suliba vezető utat. ÚÚÚÚÚ! A táskámról még nem is meséltem! Fekete oldaltáska, asszem vászonból. A vállra akasztható részén selyemszalagok. Világoskékek. És egy tonnányi kitűző. Különféle popénekesekről. Imádom a popot. A pop az életem. De mivel ez kissé ciki, tekintve, hogy menő vezérhím vagyok, ezért aztán annyira nem kellene mutogatni a pop iránti szeretetemet. Útközben még beugrottam a boltba bevásárolni az én drága barátaimnak.

* Minho POV*

- Lustaság! Ébresztő! – ordít bele a bátyám a fülembe. Mennyire szeretek én erre kelni! Morcosan csapkodtam felé még félálomban. Nem is tudom, talán ébresztőórának gondolhattam, vagy valami hasonló. Visszarántottam magamra a takarót és megfordultam. Ki ő, hogy így keltegessen? Ő persze nem adta fel. Ez benne van a vérünkben. Mi, Choi-k mármint ezen az ágon, sosem adjuk fel. – Iskola van öcsikém!

Most üssem le a saját bátyámat? Ezerszer tisztáztam vele naponta, hogy ne becézgessen! És egyébként is. Én még aludni akartam.

- Majd bemegyek holnap. Tegnap is ott voltam – ásítottam. Minseok pedig megint lerántotta rólam a takarót, jó szokásához híven. Ezt pedig már kevésbé toleráltam jó szokásomhoz híven. Felültem, kitéptem a kezéből a ruhadarabot, és visszatakaróztam.

- Képzeld el drága barátom, az iskola mindennapos dolog. Vége a szünetnek! Na, kifelé az ágyból! – utasított.

- Nem vagy az anyám – morogtam dühösen. Ha valami sosem ment, az a kelés volt. Legyen hajnali négy vagy délután három, én boldogan alszom. Ha rajtam múlna, akkor csak aludnék. Mint nyáron. Iskolába csak azért jártam, hogy legyen társaságom is. És igen jót kaptam. Kibum és Jonghyun a legszuperebb barátok a földön. Bár én vagyok a legfiatalabb, aki nem ismer minket annyira, az erről semmit sem tud.

- Az egy dolog, hogy nem vagyok anya, de ha idehívom őt te holtan mész iskolába. Nem mintha tegnap olyan sokat lettél volna ott. Mit is csináltál? Ja, megvan! Füves cigit szívtál a vécében. Az egész megnyitó alatt. – utálom, amikor Minseok felveszi ezt a stílusát. Mindenről tud, mert gyakran megy be a szüleim helyett az igazgatóhoz. Általában az ilyen balhék miatt ő megy be. Igen, elég sokszor vagyok az igazgatói irodában. Jonghyun és én azt már csak törzshelyünknek hívjuk, tekintve, hogy naponta látogatók vagyunk. Az igazgatóhelyettes mindig hoz nekünk teát, de már rá se kérdez, hogy hogyan isszuk. Automatikusan a kezünkbe nyomja. Mindemellett nekünk két szék fenn van már tartva. Hiába, az igazgatói iroda a második otthonom! Ja, és néha jön Key is. De ő, mint elsőszámú stréber tényleg csak ritka látogatója a törzshelyünknek. Tegnap is a zsenije küldött nekem egy sms-t, hogy itt lenne az ideje elkezdeni tanulni. Igazából már azért is hálás lehetne, hogy csak az ő kedvéért beülök az órákra. Mindenesetre nem semmi a fickó. Leírja nekem az órai anyagot, megírja a házimat, és még a dolgozatomat is. Természetesen tesz bele néhány hibát, de tudja, hogy többre vagyok képes. Vagyis ezt állítja. Szerintem nem, de mindegy. Ha valamit utálok, akkor az az, ha mindenki mindent elvár tőlem. Főleg az én drága bátyuskám.

- Mert te annyira érdekelt vagy az ügyben – forgattam a szemeimet. Nehézkesen felültem.

- Igenis érdekelt vagyok benne. És nagyon nem értelek titeket. Te sosem voltál ilyen. Mégis mi történt veled az elmúlt években? Amióta idejársz, nem vagy önmagad. Az a Jonghyun nagyon…

- Rossz hatással van rám. És azt hitted, hogy Key más lesz, de aztán mégse. És kellene találnom valakit, aki jó hatással lenne rám, bár én még őt is megrontanám. Tudom, és igazad van. Muszáj ezt minden reggel eljátszani? – kérdeztem unottan.

- Mert nem látom a fejlődést – kötekedett a bátyám. – Viszont igazán nem örülnék annak, ha drogozni is elkezdenél, mint egyesek. Vagy… talán már késő?

Az „egyesek” az Jonghyun volt. Igen, tényleg füvezett. És számtalanszor letámadta szerencsétlen Keyt, aki nem sok mindent tudott tenni ez ellen. Azt hiszem, így is jöttek össze. Ők öntudatlan állapotban is vonzódtak egymáshoz, és ha úgy vesszük, JongKey volt számomra az igaz szerelem mintaszobra.

- Ez a kérdés is mindennap elhangzik – sóhajtottam. Én nem drogoztam. Mármint, ki akartam próbálni, csak valamiért sose volt rá úgy igazán alkalmam, vagy Key mindig megvédett. Na ja. Key más szóval: Anya.

Iszonyatosan idegesítő tud lenni az anyáskodása, amiből mindig én kapok a legtöbbet, annak ellenére, hogy khmmm… szerelme van. Aki drogozik és dohányzik, és olyan mint én, csak droggal.

- Még ma kimászol abból a rohadt ágyból? – dünnyögött a bátyám. Ma volt az első igazi tanítási nap, és ennek örömére végül kipattantam az ágyból. A kis gólyákat iszonyatosan jó volt cseszegetni. Illetve… van egy-két végzős, akik nem fizettek tavaly eleget. És milyen igazságtalanok lennénk már, ha valakitől kétszer annyi pénzt vennénk el, mint a másiktól? Szóval, a banda már várt rám. A bajos hármas újra színre lépett. Elkezdtem turkálni a cuccaim között.

- Nem láttad a fekete pólóm? – kérdeztem a bátyámtól, aki még mindig nem ment ki a szobámból. Terveim között szerepel egy lakat vásárlása.

- Az orrod előtt van. De mi lenne, ha előbb a fürdőszobába mennél és elkezdenéd megigazítani magad? – kérdezte.

- Mi lenne, ha nem anyáskodnál és kimennél a szobámból? – kérdeztem vissza flegmán. Csak felsóhajtott, és kiment. Nem voltunk rossz viszonyban, egyszerűen csak néha nagyon egymás agyára mentünk. Meg egyébként is, csak reggelente voltunk ennyire szemtelenek egymással. Apánk híres nevelésének köszönhetően nagyon tiszteltük egymást. Csak reggelente én még nyűgös voltam, ő pedig ezt nem nagyon tolerálta. Felkaptam egy fekete, feszülős trikót, egy katonai terepnadrágot és egy vaskos aranyláncot. Na ja. Ez voltam én, Choi Minho. Megigazítottam magam és kikászálódtam a konyhába.

- Jó reggelt! – köszönt mindenki hangosan. Visszaköszöntem és leültem a bátyám mellé. Természetesen megint ő mondta, hogy mi legyen reggelire, mint mindig. Apámék családjában rengeteg ideig nem született fiú első gyerekként, és ez Koreában nagy bajnak minősült. Azután itt lett Minseok. És mivel ő fiú volt, ezért teljes kényeztetésben részesül. Ja, el is felejtettem mondani. Én is fiú vagyok. De mivel nem elsőszülött, ezért ő halálra van kényeztetve, én meg olyan vagyok, mintha csak úgy rájuk lettem volna sózva. Ettől függetlenül szeretem a családomat. Mindig kedvesek és életvidámak voltak, nem zavarta őket, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Mindenki elfogadta a barátaimat, csak Minseok kötözködött egy kicsit.

Szóval a reggeli az én drága bátyám javaslatára valami borzalom volt, de omma nagyon jól készítette el. Szóval elnyammogtam.

- És, várod már a sulit? – ó, az a tipikus kérdés, amit minden reggel megkapok appától. Na ja. Velem ennyit beszélnek. Minseok egy szent, tőlem meg megkérdezik, hogy várom-e a sulit.

- Igen. – válaszoltam őszintén – Végre Kibum hyung is itt lesz, meg Jonghyun hyung is, meg Kim hyung.

- Kim hyung az igazgatód, és díjaznám, ha nem tegeznéd le. – szögezte le appa – évzárón mást se hallottam, csak a hármotok balhéjait.

- Ó, már vár minket. Biztosan hiányoztunk neki a nyáron. – vigyorogtam.

- Azt kötve hiszem.

- Tavaly is, sütivel kínálgatott minket.

- Mert akkor hozták és nem akart bunkó lenni. Erre ti kirámoltátok a szekrényét és megettétek a jó tanulók ajándékát. Fiam, örülnék, ha nem lenne ennyi balhé körülötted, mert rengeteget fizetünk a károkért, amiket okoztatok. És most itt nem csak rólad van szó. Hanem Kibum meg Jonghyun szülei sem győzik már fizetni a károkat. Mi lenne, ha idén meghúznátok magatokat?

- Na ne röhögtess – vigyorodtam el szélesen.

- A baj igazából az, hogy senki nem tudja őt jóra nevelni. Mert bár tisztességes, de mégis bunkó. És nem lehet őt átnevelni, mert mindenkiben egyből megtalálják a leggyengébb pontot, és annak a segítségével maguk mellé fordítják az alanyt. – sóhajtott omma. – Mit csomagoljak?

- Semmit. – álltam fel – még van pár végzős, akiktől nem szedtünk be ebédpénzt. Egyébként finom volt a reggeli, de most tényleg sietnem kell, mert stréber hyung már hajnalban sms-t küldött, hogy siessek az iskolába.

- Na látod, erről beszéltem – dobta le az asztalra appa az újságját. – Miért bántjátok a végzősöket? Az én időmben…

- Az őskorban máshogy éltetek, és mégis itt vagytok. Tudom – szemtelenkedtem. Felvettem a bakancsomat, meg az iskolatáskámat. Még elköszöntem a családtól, majd kisiettem. Útközben megcsörgettem Jonghyun hyungot, hogy már ott van-e a suli előtt. Azt mondta, hogy még nem, de hamarosan odaér,mert a nővére viszi őt be a suliba. Nem tudtam ezen nem röhögni.

* Jonghyun POV*

A mai napom nagyon is pozitívan kezdődött. Ma végre együtt lehettem a barátaimmal. Tegnap évnyitó volt, mindenkinek a saját osztályával kellett lennie egész nap. Szóval, inkább Minho elszökött velem a vécébe, és ott szívtunk egy kicsit. Vele kettesben jobb, mint az osztályommal együtt. Nem bírtam az osztálytársaimat. Javarészt sipítozó kis fruskákból, meg nagyon menőnek tűnő beképzelt sznobokból állt. Most könyörgöm… az nem menő, hogy tudnak egy-két együttest utánozni, de azt is csak amolyan csetlik-botlik módjára. És én, mint az iskola rettegett vezérhíme ezt mindig közöltem is velük. Nem mintha nagyon foglalkoztak volna a véleményemmel vagy a divattippjeimmel. De mindig nekem adták az ebédpénzüket. Szóval, órákon általában valami kis fruska mellém ült, abban reménykedve, hogy ez elég ahhoz, hogy összejöjjek vele. Könyörgöm. Mégis kire cserélném le Kibumot? Nincs olyan szép lány a földön, mint amilyen szép fiú ő. Bevánszorogtam a fürdőszobába. Már alig vártam a nap elkezdését, ugyanis fix, hogy az igazgató úrnál kezdünk, mert ugyebár alig feltűnően nem voltunk az osztályunkkal.

- Szia! – nyitotta rám a nővérem az ajtót. Felnéztem a fogmosásból, és felé biccentettem köszönésképpen. – Ma én csomagolok neked reggelit, mert az ősök nincsenek itthon. Mit viszel be? Gondoltam, teszek neked mellé chipset is, azt majd eleszegetitek a fiúkkal.

- Kööhhhhwszi – próbáltam meg megköszönni a nővérem figyelmességét, de fogmosás közben ez nehezemre esett.

- Meg ruhát is készítettem neked. Szürke póló, ujjatlan, fekete bőrmellény, bőrnadrág, meg tornacipő. Megfelel? – pillantott vissza, mire bólintottam. Imádtam, hogy ennyire jófej és megértő velem kapcsolatban. Ő elment kaját csomagolni nekem, én pedig addig elkészültem. Felvettem a cuccokat, amiket elkészített nekem. Minden titkomról tudott, de nem zavarta őt. Mindig azt hajtogatta, hogy ő tudta, hogy ilyen leszek. A gyerekkori sérelmem miatt. Fáj leírnom, de muszáj. Volt egy bátyánk is. Őt is nagyon imádtam, rengeteg időt töltöttem vele. Utána egyik napon egy kamion elé lépett.

Innentől mindenki tudja, szóval nem is firtatom tovább. Sosem beszélek a bátyámról, egyszerűen számomra tabu téma. De a nővéremmel nagyon jól összebarátkoztam a baleset miatt, és ő tökéletesen elvolt velem. Nem zavarta, hogy drogozom, vagy, hogy sokat dohányzom. Minho és Key ismerték a bátyámról szóló történetet, és nem is zaklattak vele. Egyszerűen úgy bántak velem, mint azelőtt. Sokat mosolyogtam, amikor Minho Minseok viselkedésén volt kiakadva, és Key – aki egyke – mindig vitatkozott vele mindenen, teljesen Minseok pártját fogva. Nem zavart, hogy másnak volt bátyja, vagy, hogy mennyire zavarták egymást. Én boldog voltam a nővéremmel, és a fiúk is kedvelték őt. Ez pedig kölcsönös volt. Mosolyogva vettem el a kajámat az asztalról.

- Ma beviszlek a suliba – jelentette ki hirtelen a nővérem. Felvontam a szemöldököm. Szóval, a nővérem és a vezetés két külön csoportba voltak oszthatóak. Nem mondtam semmit, csak biccentettem, de biztosra veszem, hogy kiült az arcomra a rémület, mert nagyon jót nevetett rajtam. Összeszedtem a cuccaimat, és indulásra készen álltunk. A lépcsőházban még Minho megcsörgetett, hogy mikor érek be, de ami után bejelentettem az örömhírt, letette. Valószínűleg nagyon jót röhög magában.

Szóval, a nővérem nem tudom, hogy hogyan szerezte meg a jogosítványát, de komolyan. Beleült a kis autójába, én félénken elfoglaltam mellette a helyet, és bekötöttem magam. És abban a pillanatban, hogy elfordult a kulcs, és felberregett a motor, valami éles keréknyikorgás hasított a fülembe.

- Miért nem indul ez a tragacs? – kérdezte a nővérem. Nem tudtam, hogy hogyan közöljem vele a hírt: a kéziféket is ki kell engedni…

Még egy darabig szerencsétlenkedett, amikor rájött arra, hogy mit is kell csinálnia. Az ilyen autóút a következőkből áll: én halálsápadtan ülök az anyósülésen, minden percben húsz helyre kell figyelnem.

- Vigyázz! Jobb oldalt autó! Szemből autó! Jobbról nem előzünk! – adtam az utasításokat. Ő pedig úgy rángatta a kormányt, mint valami vadállat.

Amikor megláttam az iskolát, hálát adtam az égnek, hogy ideértünk. Fáradtan kikászálódtam az autóból, elbúcsúztam a nővéremtől, ő pedig elhajtott. Amint megláttak engem, mindenki ösztönösen összerezzent. A suli bejáratához álltam, fülemre tettem a fejhallgatómat, és vártam a többieket.

- Te… te vagy Jonghyun, igaz? – állt oda elém egy gólya. Kicsi volt és szemüveges. Levettem a fejhallgatót.

- Én. Na mi van? Kajapénzt jöttél befizetni? – vontam fel a szemöldököm. – Vagy mit akarsz?

- Itt… itt van az igazolás… kérlek, ne bántsatok, nagyon beteg vagyok, és nem bírom az ütéseket.

Felvont szemöldökkel néztem a papírt. Valami orvosi halandzsa volt rajta. Sajnos nem tudok latinul. De nagyon jó trükk, gondolom, ismerte a dokit.

- Édes kisfiam – vigyorogtam rá, és mézédes hangom hallatán láttam, hogy megremeg – Nem tudom, hogy mit mondtak neked a nagyok, de mi nem bántunk senkit csak úgy poénból. Csak… tudod, ez attól is függ, hogy ki mennyi pénzt ad nekünk. Ha kevés, akkor marhára nem érdekel még az sem, hogy az első Japán császár ad neked igazolást egyiptomi hieroglifával. Ha nincs pénz, akkor az ciki. De nem nekem. Nem én leszek az, akit megvernek igazolás ellenére is.

A kissrác elszaladt, én pedig utánanéztem.

* Onew POV*

A tegnapi nap után a mai megkönnyebbülésként kezdődött nálam. Meg természetesen idegösszeomlás kezdetével. Persze, örültem, hogy Taemin az iskolánkba jár, de valami, ami nagyon aggasztott az a bajos hármas volt. Jonghyun, Minho meg Key biztosan olyan szinten fogják őt bántalmazni, hogy az lesz majd érdekes, ha úgy ballagnak el, hogy Taemin még él. Tekintve, hogy a kis barátom ennyire lányosan néz ki, biztosan örök bántalmazások áldozata lesz. Amint csöndben sétálgattam az utcán, elgondolkoztam. Minho meg Key először olyan kis csendesek és szerények voltak. Utána Minho Jonghyun mellé csapódott és elkezdték terrorizálni az iskolát. Kibum félt tőlük, mi több, rettegett. És itt felmerült bennem a nagy kérdés, hogy akkor mégis miért lett ő is a csapat tagja. Az egy dolog, hogy rengeteget van Jonghyun társaságában, de mintha rá másképp nézne. Nem tudom, hogy hogyan, mert azért Kibum is elég ijesztő. Mármint, helyes, csak olyan furcsa a stílusa.

Tegnap elmentem Taemin új lakásába. A rózsaszín szoba kissé mellbevágott, de nem mondtam rá semmit. Biztosan így vették. Szóval, meséltem neki suliról. Felvázoltam a helyzetet, és jeleztem neki, hogy nem nagyon lesz most se menő. Igazából a bajos hármas valamikor bajos négyes volt, csak a negyedik tag külföldre ment, így hárman maradtak. Mindenki rettegett tőlük még jómagam is. Örültem, hogyha nem szóltak hozzám, vagy nem figyeltek fel arra, amikor villámgyorsan beszáguldottam az iskolába. Mindenkinek rémálmai voltak ettől az iskolától. Bár én legalább három békés évet eltöltöttem itt, mostanra valamiért meggyűlöltem a sulit. A valami a bajos csapat volt.

Gyorsan beszaladtam a boltba öngyújtóért. A füves cigivel nem volt bajom, már nagyon jól ismertek engem, ugyanis a környékemen van valahol egy eldugott árus, és mindig tőle veszek ilyeneket. Ma pedig tényleg felkészültem. Minden zsebpénzemet a rohadt Jack Daniel’s-re vagy mire költöttem. A kajapénzemet is odaadom ma nekik. Cserébe megkérem őket, hogy egy kicsit hagyják békén szegény Taemint. Remélem, lehet velük alkudni, vagy inkább úgy fogalmazom, hogy Key hajlandó lesz-e megígérni. Az ő szavában megbízom. A másik kettő… azokról nem mondok semmit.

- A rohadt életbe! – átkozódtam mikor kivettem a maradék zsebpénzem is az öngyújtóért cserébe.

- Talán le kellene szokni a dohányzásról – zsörtölődött az öreg boltos nő.

- Nem én dohányzom, hanem az a két barom, akik mindenkit agyonvernek, én pedig csak a barátomat akarom megvédeni – ordítottam le a fejét. Nem tehetek róla, teljesen kikeltem magamból. Miután egy hétig őrizgettem magamnál a cigit, meg a whiskyt, és azon imádkoztam, hogy ne bukjak le, rendesen összegyűlt bennem a feszültség. Nem igazán díjazták volna a holmikat, amiket magamnál rejtegetek. De most tényleg a jó cél érdekében volt.

Úgy száguldottam ki a kisboltból, mint egy hirtelen jött vihar.

Útközben, gondoltam, még felhívom Taemint, hogy együtt menjünk be. Biztonságot akartam neki nyújtani.

Ettől függetlenül hiába csörgettem, nem vette fel. Már éppen le akartam tenni, amikor valami csoda folytán végül beleszólt.

- Halló?

- Taemin? Itt Onew. Hol vagy?

- Azt hiszem, mindjárt a sulinál… - dadogta. Tekintve, hogy tegnap se volt iskolában nem lepődtem meg azon, hogy néha eltévedt útközben.

- Majd megvársz? Figyelj, állj meg a suli sarkánál, és ha meglátsz, akkor lassan indulj el felém, de el ne érd a bejárat előtt ácsorgó embereket. Majd én átvergődöm rajtuk. Bármi van, ne rémülj meg. Majd bekísérlek. – vázoltam fel a tervet neki.

- Rendben… de mindig ez lesz? – hallottam a bizonytalanságot a hangjában.

- Ameddig tudok neked segíteni, addig igen. – jelentettem ki, és futni kezdtem az iskola felé. Inkább én várjak rá, mint ő rám…