1. Fejezet

És íme, megérkezett az első fejezet ^^

 

 

*Taemin POV*

Újabb nap, újabb kezdet, újabb lehetőség arra, hogy megint elrontsam az életem. Valamiért ez mindig sikerül. Az oviban, általánosban, középsuliban, a játszótéren, a szüleim barátainál, mindig, mindenhol. Ez a hobbim. Most is a következő lesz: „Hé, ez itt az új gyerek?”  „Jaj, de kis aranyos!” és a „Biztos buzi” című mondatok nálam befutók. De komolyan. Nem tehetek arról, hogy ilyennek születtem, ilyen mindenféle férfiasság nélkülinek. És ilyenkor általában ezek a mondatok fordulnak meg a fejemben: „Igen, tényleg az új gyerek vagyok” „Neeeeee, ne hívjon senki aranyosnak!” Utálom! Nem szeretem azt, ahogy kinézek. Olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt hajas baba. Egyszerűen gusztustalanul aranyos. És emiatt sosem kerülhetek a menők közé. Mindig egy-egy über-mega nyomi odajön hozzám beszélgetni, de néha még azok is kerülnek. Egyszerűen nem kellek senkinek, csak egy-két olyan lánynak, akik totálisan meg vannak őrülve az ilyen meleg-típusú fiúkért. Mennyire tudom én magam szeretni! Ja, és a harmadik válaszomat pedig már úgy is láthatta mindenki. Nem vagyok meleg. Már volt barátnőm is. A másik városban. Csak annyira rossz, az, hogy apu meg anyu pont most találta ki ezt a költözést. Ilyenkor mindig én vagyok a legnagyobb áldozat. Bár ez most végleges lesz, és nem lesz több módosítás. Legalábbis ezt mondják. Végre rájöttek arra, hogy valakinek be kellene fejeznie a gimnáziumot. Vagy akkor küldenének engem is kollégiumba, mint a bátyámat. Nem! Nekem költözködnöm kell. És ha nagy nehezen találok barátokat, vagy egy lánnyal komolyra fordul a dolog, akkor valamiért máris vége van annak az időszaknak. Most például a gimnáziumot Szöulban fogom elvégezni. Éljek én, a fővárosi gyerek! Tegnap még nagyban pakoltam, úgyhogy nem is bírtam elmenni az évnyitóra sem. Pedig nem zavart volna, ha tudom, hogy egyáltalán hova fogok iskolába járni. Az egyetlen pozitív dolog az életemben Onew volt. Aki, bár négy teljes évvel öregebb nálam, mégis olyan volt, mint a legjobb barátom és a másik bátyám egyszerre. Ez volt az egyetlen jó dolog Szöulban. Az eddigi, öreg kisvárosban ahol éltem, ott éltek Jinki nagyszülei a szomszédunkban. Onew egyke volt, így engem remekül megtalált kisöccsjelöltnek. Szóval amikor Jinki a nagyszüleinél nyaralt, mindig átjött hozzám játszani. Mert a bátyám, Taesun már akkor kollégista volt. Szóval megmaradtam egymagamnak. Mármint nem, mert ott volt Jinki. Erre tessék. A szüleim (akik totál véletlenül egy cégnél dolgoznak) kitalálták, hogy költözünk, mert fizetésemelést kaptak, de ahhoz Szöulba kell jönni. Általában ez fordítva szokott lenni, tehát a fővárosból költöznek vidékre az emberek, de nem. Lee Taemin nem ilyen szerencsés.  Ráadásul ez a gigantikus lakás, amit kaptunk, mindent überel. Hogy is mondjam? Egy patkánylyuk szebb ennél. Már használtan vettük. Tulajdonképpen kellemes, meg az iskola sincs olyan nagyon messze, csak egy baj van vele. Hogy a szobám rózsaszín. Egy kis lakásról beszélek a másodikon, egy kicsi előszobával, egy fürdőszobával, egy nappalival, konyhával, meg három hálóval. Szóval, bár Taesun nincs itt sose, tegnap amikor egy teljes napra idetolta a képét, egyből lefoglalta a fiúsabb szobát, így nekem maradt ez a szörnyű rózsaszín. Hát én annyira boldog voltam! Szóval, most, hogy elkezdődött az iskola, a bátyám visszament a kollégiumba, én meg pakolhattam ki helyette is. Mindegy, legalább addig sem kellett iskolában lennem. Nem mintha bajom lenne a sulival csak megint nem lesznek barátaim a végzős Onew kivételével. Gondolom, ő se fog nagyon szóba állni velem. Miért is tenné? Elvégre miért barátkozna egy ilyen nyomival? De egyébként egy rossz szavam nem lehet rá. Suli után átjött, mondta, hogy mi történt, illetve, hogy mennyire hiányoltak a tanárok. A szüleim már előre betelefonáltak tegnap az iskolába, hogy még egy napig nem tudok bemenni. Szóval évnyitó után Onew segített nekem kipakolni, miközben kiveséztünk mindent. Mesélt az iskola „menő” csoportjáról is. Nem tudom. Nálunk, vidéken a dohányzás meg az alkoholfogyasztás nem menő volt, hanem ciki. Mesélt az osztálytársaimról, a tanárokról, meg úgy alapjába véve mindenről, így felkészülhettem az iskolára.

És el is érkezett ez a nap. Egész éjjel az ágyamban forgolódtam. Biztos megint közröhej tárgya leszek. Mondjuk, legalább a saját stílusomban lehetek megszégyenítve. Ugyanis ez egy olyan iskola, ahol nincs egyenruha. És ennek igazán örülök, tekintve, hogy négy különböző egyenruhám van itthon. Nem hiányzott még egy ötödik is.

A tükör előtt álltam, miközben ezt a borzalmat igazgattam. A hajamról beszélek. Göndör! Nem természetesen, de göndör. A legutóbbi fodrászom kicsit őrült volt, és akárhogyan könyörögtem itthon, hogy még kopasz is szívesebben lennék, mint ezen frizura gazdája, nem kaptam zsebpénzt új fodrászra. Úgyhogy még maradhatok ezzel a hajjal, az új iskolában. Nagyon szuper lesz! Már alig várom! És most remélem, mindenki hallja a szarkazmust.

- Gyere reggelizni – nézett be anya. Mosolyogva bólintottam, és máris szaladtam ki. Egy átlagos, fehér póló volt rajtam, koptatott farmer, meg kék tornacipő. Szerintem elég normálisan öltöztem fel, és ha nem lenne ilyen béna hajam, meg ilyen gusztustalan arcom, akkor még lehetnék is a nem nyomi társaság tagja is.

Átszaladtam a konyhába reggelizni. Apa már ott volt, éppen sietett munkába, anya pedig csomagolta a szendvicsemet. Még mindenhol rumli volt, de ez engem nem nagyon zavart. Szerettem a rendetlenséget, úgy mindent jobban megtaláltam.

- És? Izgatott vagy már a suli miatt? – kérdezte apa, miközben a cipőjét vette fel.

- Nem. Csak megint közröhej tárgya leszek, megint mindenki utálni fog, vagy kiröhögni – vontam meg a vállam.

- A lényeg az, hogy a tanulmányi eredményed jó legyen. Amúgy is, ott van Jinki. Ő biztosan nem fog utálni. Tegnap is átjött – Apa elköszönt, és máris rohant dolgozni. Hát igen, szeretném bemutatni a szüleimet. Íme, a munkamániás apám.

- Ne izgulj, most biztosan találsz más barátokat is. Te egy nagyon jó ember vagy. Szeretni fognak téged. Higgy nekem. Ez egy új remény. Jinki majd segít neked. Látod, ő is teljesen odavolt tegnap az iskola miatt. – simogatott meg anya. És íme ő, aki mindig megvigasztal és biztat, még akkor is, ha reménytelen a helyzet.

- Neki nem ilyen a haja. – mutattam a frizurámra. Erre az ultrabéna vacakra.

- Inkább siess az iskolába – jelentette ki anya. Bólintottam. Felkaptam a szendvicset, hátamra a táska, és máris száguldottam az iskolába. A helyre, ahol valamiért mindig a poklok poklát élem meg.

Gondoltam, teszek egy kitérőt. Elég hamar beértem volna az iskolába, így inkább meg akartam ismerni Szöult. A nagyvárost, ahol még sosem jártam azelőtt. Mindenki sietett a dolgára, a boltok már tárva-nyitva ácsorogtak, bennük egy-egy emberrel. Nem igazán volt nagy forgalmuk. Most minden munkamániás száguldott a munkahelyére. Egyedül én kóricáltam céltalanul az utcákon. Nem is akartam sok mindent csinálni, egyszerűen csak nem eltévedni. Ez egy hatalmas, veszélyes város volt. Leültem a park egyik padjára, és fellapoztam a könyveimet, amiket Jinki hozott nekem. Úgy olvastam azokat, mintha éppen vizsgára tanulnék. Holott, csak tudni akartam, hogy mi is lesz igazából az iskolában idén a tananyag. Nem stréberségből, csak tényleg érdekelt. Na jó, igazából csak nem mertem belegondolni, hogy nem lesz helyem a padban, hogy mindenki utálni fog, hogy a menők verni fognak, meg a szokásos dolgok.

Nem vagyok árulkodós fajta, általában kétnaponta elesek, vagy lefejelek valamit. Általában ilyen gyakran kaptam mindig verést a régi sulijaim nagymenőitől. A belső szerveim már teljesen átrendeződtek szerintem.

Egyszer úgy elvert egy végzős, hogy kórházba kerültem. A szüleim természetesen kivettek abból az iskolából, de bennem megmaradt egy ilyen ösztönös félelem. Ezeknek a menőknek mindig van valami hátterük. Biztosan nem menő mindenki. Nekik lelki problémáik vannak, amiket erőszakkal tudnak csak megoldani. Ha én is ilyen lennék, akkor valószínűleg az ismeretségi köröm kilencven százaléka már halott lenne, mert valaki szétverte volna őket. De szerencsére én a szelídebbik fajta vagyok. Azaz balszerencsére. Emiatt mindig én kapok a rohadt pofonokból. Csöndben vizsgálgattam a könyvemet, nem is foglalkozva az idő múlásával.

*Key POV*

Az iskolakezdés másnak rémálom, nekem életem legszebb pillanata. Egész nyáron alig beszéltem a barátaimmal, és meg kell hagyni, Jonghyun már nagyon hiányzott. Hónapokon át távkapcsolatban éltünk. Nagyon nehéz úgy együtt lenni a szerelmeddel, ha te az ország másik végében laksz. De persze Minho is folyton keresett. A mi barátságunk alkotja a „bajos hármast”. Így neveznek minket. De komolyan. Még a végzősök is félnek tőlünk. Tavaly például a szalagavató után valami részeg srác belekötött Jonghyunba. Na, erre ő és Minho úgy nekiugrottak, hogy a srác nem mert többé idejönni. És természetesen a városban akármerre megyünk, mindenhol protekciónk van. Legalábbis ebben a körzetben. Bárkivel kiverjük a balhét, és gazdagságom révén mindent kiadnak nekünk. Bár Jonghyun jövőre ballag, évekbe tellett felépíteni az imázsunkat. Vagyis, már egészen kicsi korunk óta vezérhímek vagyunk. Na jó, igazából csak Jonghyun és Minho. Én csak úgy valahogy odacsapódtam hozzájuk, de ennek nagyon hosszú története van. Évek óta ebben a középiskolában tanulok, és már megtanultam önállóan élni, és teljes mértékben ellátni magamat. Illetve, néha gondoskodni a barátaimról. Mindenesetre sokat küzdöttem azért, hogy az iskolában maradhassak. A szüleim mindig kaptak a fejükre, mert otthon mindig átszabtam az egyenruháimat. Szóval nagy örömömre meg lettem fenyítve. Szobafogság, meg hasonlók. Nem vagyok az a fajta, aki mindent felad. Szóval elkezdtem keresgélni egyenruha-mentes iskolákat. És itt találtam egyet. Jeleztem otthon, hogy tetszik, nem tetszik én idejövök. A szüleim először balhéztak, de nem volt sok beleszólásuk tekintve, hogy állandóan Amerikában voltak. Én is voltam ott, tanultam is ott, de Korea jobban tetszett. Szóval a nagymamámmal éltem, aki mindenben támogatott, így a szöuli iskolát sem ellenezte. Beíratott. Egy feltétellel: kitűnő tanulónak kell lennem. Megígértem és attól kezdve idejártam. Kaptam egy kis lakást, ami kilenc hónapig csak az enyém. Karácsonyra hazamegyek, meg néha nagyobb szünetekkor, de általában itt tengetem az életem. Egy hálószoba, ami természetesen vörös. A vörös szín szerintem tök szexi meg izgató. Egy vörös szobában jobb lefeküdni. Nem csak aludni…

A nappali szolid. Halványzöld, fehér bőr bútorokkal. Mármint a bútorok nem bőrből vannak, csak az ülőgarnitúra. Mondjuk a zöld nem az én színem, de hát akkor is… alapvető a zöld. Minden házban kell lennie egynek, mert az amolyan harmonikus, nyugtató szín.

A fürdőszoba fekete csempés, de amúgy vajszínű. Nem tudom, hogy ez hogyan jött, de minden fürdőszoba rózsaszínes vagy kék. Na, én nem állok be a sorba! Az én fürdőszobám fekete!

És még volt egy konyhácskám. Nem tudom miért, de imádok a konyhában lenni. Rózsaszín-sárga. Csak egy baj van ezzel a lakással: magányosan vagyok itt. Mindig is akartam kutyust, de a szüleim nem engedték, én pedig engedelmes gyerek vagyok kivéve akkor, ha a saját fejem után megyek. Otthon amúgy is van egy. Elhozni meg nem lehetett, mert a nagymamámra vigyázott, önző pedig nem vagyok. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

Tegnap előtt érkeztem vissza a kis lakásba, ahol élek. Tegnap volt az évnyitó, amikor kötelező az egyenruha. Szóval, én nem igazán vagyok az az egyen-párti. Minden ruhámat feldobom amolyan Kibum – stílusúra. Például ruházatom elengedhetetlen kiegészítője a fülbevaló, amely mindig van a fülemben. Kék, vagy rózsaszín, vagy valamilyen egyéb jó világos és élénkszínű. Vagy egy karkötő, de ezt mostanában karórával helyettesítem, és a látszat kedvéért a bal kezemen tartom. Szeretem a színes és kihívó ruhákat, gyakran kombinálok lehetetlen színeket. Vagy esetleg kalapot hordok, de mivel most új a hajszínem, ezért most mutogatni akarom. Szerintem, ez a vad szőkés-narancssárga abszolút az én hajszínem. A mai ruházatom pedig: hosszúszárú katonai bakancs, fekete nadrág, piros pólóval, amire valami számomra ismeretlen rock banda neve van rányomva. A természetesen kihagyhatatlan fekete fülbevaló, és a fekete karóra. Mindezt feldobva egy rózsaszín neonkarkötővel. Mosolyogva sétáltam végig a suliba vezető utat. ÚÚÚÚÚ! A táskámról még nem is meséltem! Fekete oldaltáska, asszem vászonból. A vállra akasztható részén selyemszalagok. Világoskékek. És egy tonnányi kitűző. Különféle popénekesekről. Imádom a popot. A pop az életem. De mivel ez kissé ciki, tekintve, hogy menő vezérhím vagyok, ezért aztán annyira nem kellene mutogatni a pop iránti szeretetemet. Útközben még beugrottam a boltba bevásárolni az én drága barátaimnak.

* Minho POV*

- Lustaság! Ébresztő! – ordít bele a bátyám a fülembe. Mennyire szeretek én erre kelni! Morcosan csapkodtam felé még félálomban. Nem is tudom, talán ébresztőórának gondolhattam, vagy valami hasonló. Visszarántottam magamra a takarót és megfordultam. Ki ő, hogy így keltegessen? Ő persze nem adta fel. Ez benne van a vérünkben. Mi, Choi-k mármint ezen az ágon, sosem adjuk fel. – Iskola van öcsikém!

Most üssem le a saját bátyámat? Ezerszer tisztáztam vele naponta, hogy ne becézgessen! És egyébként is. Én még aludni akartam.

- Majd bemegyek holnap. Tegnap is ott voltam – ásítottam. Minseok pedig megint lerántotta rólam a takarót, jó szokásához híven. Ezt pedig már kevésbé toleráltam jó szokásomhoz híven. Felültem, kitéptem a kezéből a ruhadarabot, és visszatakaróztam.

- Képzeld el drága barátom, az iskola mindennapos dolog. Vége a szünetnek! Na, kifelé az ágyból! – utasított.

- Nem vagy az anyám – morogtam dühösen. Ha valami sosem ment, az a kelés volt. Legyen hajnali négy vagy délután három, én boldogan alszom. Ha rajtam múlna, akkor csak aludnék. Mint nyáron. Iskolába csak azért jártam, hogy legyen társaságom is. És igen jót kaptam. Kibum és Jonghyun a legszuperebb barátok a földön. Bár én vagyok a legfiatalabb, aki nem ismer minket annyira, az erről semmit sem tud.

- Az egy dolog, hogy nem vagyok anya, de ha idehívom őt te holtan mész iskolába. Nem mintha tegnap olyan sokat lettél volna ott. Mit is csináltál? Ja, megvan! Füves cigit szívtál a vécében. Az egész megnyitó alatt. – utálom, amikor Minseok felveszi ezt a stílusát. Mindenről tud, mert gyakran megy be a szüleim helyett az igazgatóhoz. Általában az ilyen balhék miatt ő megy be. Igen, elég sokszor vagyok az igazgatói irodában. Jonghyun és én azt már csak törzshelyünknek hívjuk, tekintve, hogy naponta látogatók vagyunk. Az igazgatóhelyettes mindig hoz nekünk teát, de már rá se kérdez, hogy hogyan isszuk. Automatikusan a kezünkbe nyomja. Mindemellett nekünk két szék fenn van már tartva. Hiába, az igazgatói iroda a második otthonom! Ja, és néha jön Key is. De ő, mint elsőszámú stréber tényleg csak ritka látogatója a törzshelyünknek. Tegnap is a zsenije küldött nekem egy sms-t, hogy itt lenne az ideje elkezdeni tanulni. Igazából már azért is hálás lehetne, hogy csak az ő kedvéért beülök az órákra. Mindenesetre nem semmi a fickó. Leírja nekem az órai anyagot, megírja a házimat, és még a dolgozatomat is. Természetesen tesz bele néhány hibát, de tudja, hogy többre vagyok képes. Vagyis ezt állítja. Szerintem nem, de mindegy. Ha valamit utálok, akkor az az, ha mindenki mindent elvár tőlem. Főleg az én drága bátyuskám.

- Mert te annyira érdekelt vagy az ügyben – forgattam a szemeimet. Nehézkesen felültem.

- Igenis érdekelt vagyok benne. És nagyon nem értelek titeket. Te sosem voltál ilyen. Mégis mi történt veled az elmúlt években? Amióta idejársz, nem vagy önmagad. Az a Jonghyun nagyon…

- Rossz hatással van rám. És azt hitted, hogy Key más lesz, de aztán mégse. És kellene találnom valakit, aki jó hatással lenne rám, bár én még őt is megrontanám. Tudom, és igazad van. Muszáj ezt minden reggel eljátszani? – kérdeztem unottan.

- Mert nem látom a fejlődést – kötekedett a bátyám. – Viszont igazán nem örülnék annak, ha drogozni is elkezdenél, mint egyesek. Vagy… talán már késő?

Az „egyesek” az Jonghyun volt. Igen, tényleg füvezett. És számtalanszor letámadta szerencsétlen Keyt, aki nem sok mindent tudott tenni ez ellen. Azt hiszem, így is jöttek össze. Ők öntudatlan állapotban is vonzódtak egymáshoz, és ha úgy vesszük, JongKey volt számomra az igaz szerelem mintaszobra.

- Ez a kérdés is mindennap elhangzik – sóhajtottam. Én nem drogoztam. Mármint, ki akartam próbálni, csak valamiért sose volt rá úgy igazán alkalmam, vagy Key mindig megvédett. Na ja. Key más szóval: Anya.

Iszonyatosan idegesítő tud lenni az anyáskodása, amiből mindig én kapok a legtöbbet, annak ellenére, hogy khmmm… szerelme van. Aki drogozik és dohányzik, és olyan mint én, csak droggal.

- Még ma kimászol abból a rohadt ágyból? – dünnyögött a bátyám. Ma volt az első igazi tanítási nap, és ennek örömére végül kipattantam az ágyból. A kis gólyákat iszonyatosan jó volt cseszegetni. Illetve… van egy-két végzős, akik nem fizettek tavaly eleget. És milyen igazságtalanok lennénk már, ha valakitől kétszer annyi pénzt vennénk el, mint a másiktól? Szóval, a banda már várt rám. A bajos hármas újra színre lépett. Elkezdtem turkálni a cuccaim között.

- Nem láttad a fekete pólóm? – kérdeztem a bátyámtól, aki még mindig nem ment ki a szobámból. Terveim között szerepel egy lakat vásárlása.

- Az orrod előtt van. De mi lenne, ha előbb a fürdőszobába mennél és elkezdenéd megigazítani magad? – kérdezte.

- Mi lenne, ha nem anyáskodnál és kimennél a szobámból? – kérdeztem vissza flegmán. Csak felsóhajtott, és kiment. Nem voltunk rossz viszonyban, egyszerűen csak néha nagyon egymás agyára mentünk. Meg egyébként is, csak reggelente voltunk ennyire szemtelenek egymással. Apánk híres nevelésének köszönhetően nagyon tiszteltük egymást. Csak reggelente én még nyűgös voltam, ő pedig ezt nem nagyon tolerálta. Felkaptam egy fekete, feszülős trikót, egy katonai terepnadrágot és egy vaskos aranyláncot. Na ja. Ez voltam én, Choi Minho. Megigazítottam magam és kikászálódtam a konyhába.

- Jó reggelt! – köszönt mindenki hangosan. Visszaköszöntem és leültem a bátyám mellé. Természetesen megint ő mondta, hogy mi legyen reggelire, mint mindig. Apámék családjában rengeteg ideig nem született fiú első gyerekként, és ez Koreában nagy bajnak minősült. Azután itt lett Minseok. És mivel ő fiú volt, ezért teljes kényeztetésben részesül. Ja, el is felejtettem mondani. Én is fiú vagyok. De mivel nem elsőszülött, ezért ő halálra van kényeztetve, én meg olyan vagyok, mintha csak úgy rájuk lettem volna sózva. Ettől függetlenül szeretem a családomat. Mindig kedvesek és életvidámak voltak, nem zavarta őket, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Mindenki elfogadta a barátaimat, csak Minseok kötözködött egy kicsit.

Szóval a reggeli az én drága bátyám javaslatára valami borzalom volt, de omma nagyon jól készítette el. Szóval elnyammogtam.

- És, várod már a sulit? – ó, az a tipikus kérdés, amit minden reggel megkapok appától. Na ja. Velem ennyit beszélnek. Minseok egy szent, tőlem meg megkérdezik, hogy várom-e a sulit.

- Igen. – válaszoltam őszintén – Végre Kibum hyung is itt lesz, meg Jonghyun hyung is, meg Kim hyung.

- Kim hyung az igazgatód, és díjaznám, ha nem tegeznéd le. – szögezte le appa – évzárón mást se hallottam, csak a hármotok balhéjait.

- Ó, már vár minket. Biztosan hiányoztunk neki a nyáron. – vigyorogtam.

- Azt kötve hiszem.

- Tavaly is, sütivel kínálgatott minket.

- Mert akkor hozták és nem akart bunkó lenni. Erre ti kirámoltátok a szekrényét és megettétek a jó tanulók ajándékát. Fiam, örülnék, ha nem lenne ennyi balhé körülötted, mert rengeteget fizetünk a károkért, amiket okoztatok. És most itt nem csak rólad van szó. Hanem Kibum meg Jonghyun szülei sem győzik már fizetni a károkat. Mi lenne, ha idén meghúznátok magatokat?

- Na ne röhögtess – vigyorodtam el szélesen.

- A baj igazából az, hogy senki nem tudja őt jóra nevelni. Mert bár tisztességes, de mégis bunkó. És nem lehet őt átnevelni, mert mindenkiben egyből megtalálják a leggyengébb pontot, és annak a segítségével maguk mellé fordítják az alanyt. – sóhajtott omma. – Mit csomagoljak?

- Semmit. – álltam fel – még van pár végzős, akiktől nem szedtünk be ebédpénzt. Egyébként finom volt a reggeli, de most tényleg sietnem kell, mert stréber hyung már hajnalban sms-t küldött, hogy siessek az iskolába.

- Na látod, erről beszéltem – dobta le az asztalra appa az újságját. – Miért bántjátok a végzősöket? Az én időmben…

- Az őskorban máshogy éltetek, és mégis itt vagytok. Tudom – szemtelenkedtem. Felvettem a bakancsomat, meg az iskolatáskámat. Még elköszöntem a családtól, majd kisiettem. Útközben megcsörgettem Jonghyun hyungot, hogy már ott van-e a suli előtt. Azt mondta, hogy még nem, de hamarosan odaér,mert a nővére viszi őt be a suliba. Nem tudtam ezen nem röhögni.

* Jonghyun POV*

A mai napom nagyon is pozitívan kezdődött. Ma végre együtt lehettem a barátaimmal. Tegnap évnyitó volt, mindenkinek a saját osztályával kellett lennie egész nap. Szóval, inkább Minho elszökött velem a vécébe, és ott szívtunk egy kicsit. Vele kettesben jobb, mint az osztályommal együtt. Nem bírtam az osztálytársaimat. Javarészt sipítozó kis fruskákból, meg nagyon menőnek tűnő beképzelt sznobokból állt. Most könyörgöm… az nem menő, hogy tudnak egy-két együttest utánozni, de azt is csak amolyan csetlik-botlik módjára. És én, mint az iskola rettegett vezérhíme ezt mindig közöltem is velük. Nem mintha nagyon foglalkoztak volna a véleményemmel vagy a divattippjeimmel. De mindig nekem adták az ebédpénzüket. Szóval, órákon általában valami kis fruska mellém ült, abban reménykedve, hogy ez elég ahhoz, hogy összejöjjek vele. Könyörgöm. Mégis kire cserélném le Kibumot? Nincs olyan szép lány a földön, mint amilyen szép fiú ő. Bevánszorogtam a fürdőszobába. Már alig vártam a nap elkezdését, ugyanis fix, hogy az igazgató úrnál kezdünk, mert ugyebár alig feltűnően nem voltunk az osztályunkkal.

- Szia! – nyitotta rám a nővérem az ajtót. Felnéztem a fogmosásból, és felé biccentettem köszönésképpen. – Ma én csomagolok neked reggelit, mert az ősök nincsenek itthon. Mit viszel be? Gondoltam, teszek neked mellé chipset is, azt majd eleszegetitek a fiúkkal.

- Kööhhhhwszi – próbáltam meg megköszönni a nővérem figyelmességét, de fogmosás közben ez nehezemre esett.

- Meg ruhát is készítettem neked. Szürke póló, ujjatlan, fekete bőrmellény, bőrnadrág, meg tornacipő. Megfelel? – pillantott vissza, mire bólintottam. Imádtam, hogy ennyire jófej és megértő velem kapcsolatban. Ő elment kaját csomagolni nekem, én pedig addig elkészültem. Felvettem a cuccokat, amiket elkészített nekem. Minden titkomról tudott, de nem zavarta őt. Mindig azt hajtogatta, hogy ő tudta, hogy ilyen leszek. A gyerekkori sérelmem miatt. Fáj leírnom, de muszáj. Volt egy bátyánk is. Őt is nagyon imádtam, rengeteg időt töltöttem vele. Utána egyik napon egy kamion elé lépett.

Innentől mindenki tudja, szóval nem is firtatom tovább. Sosem beszélek a bátyámról, egyszerűen számomra tabu téma. De a nővéremmel nagyon jól összebarátkoztam a baleset miatt, és ő tökéletesen elvolt velem. Nem zavarta, hogy drogozom, vagy, hogy sokat dohányzom. Minho és Key ismerték a bátyámról szóló történetet, és nem is zaklattak vele. Egyszerűen úgy bántak velem, mint azelőtt. Sokat mosolyogtam, amikor Minho Minseok viselkedésén volt kiakadva, és Key – aki egyke – mindig vitatkozott vele mindenen, teljesen Minseok pártját fogva. Nem zavart, hogy másnak volt bátyja, vagy, hogy mennyire zavarták egymást. Én boldog voltam a nővéremmel, és a fiúk is kedvelték őt. Ez pedig kölcsönös volt. Mosolyogva vettem el a kajámat az asztalról.

- Ma beviszlek a suliba – jelentette ki hirtelen a nővérem. Felvontam a szemöldököm. Szóval, a nővérem és a vezetés két külön csoportba voltak oszthatóak. Nem mondtam semmit, csak biccentettem, de biztosra veszem, hogy kiült az arcomra a rémület, mert nagyon jót nevetett rajtam. Összeszedtem a cuccaimat, és indulásra készen álltunk. A lépcsőházban még Minho megcsörgetett, hogy mikor érek be, de ami után bejelentettem az örömhírt, letette. Valószínűleg nagyon jót röhög magában.

Szóval, a nővérem nem tudom, hogy hogyan szerezte meg a jogosítványát, de komolyan. Beleült a kis autójába, én félénken elfoglaltam mellette a helyet, és bekötöttem magam. És abban a pillanatban, hogy elfordult a kulcs, és felberregett a motor, valami éles keréknyikorgás hasított a fülembe.

- Miért nem indul ez a tragacs? – kérdezte a nővérem. Nem tudtam, hogy hogyan közöljem vele a hírt: a kéziféket is ki kell engedni…

Még egy darabig szerencsétlenkedett, amikor rájött arra, hogy mit is kell csinálnia. Az ilyen autóút a következőkből áll: én halálsápadtan ülök az anyósülésen, minden percben húsz helyre kell figyelnem.

- Vigyázz! Jobb oldalt autó! Szemből autó! Jobbról nem előzünk! – adtam az utasításokat. Ő pedig úgy rángatta a kormányt, mint valami vadállat.

Amikor megláttam az iskolát, hálát adtam az égnek, hogy ideértünk. Fáradtan kikászálódtam az autóból, elbúcsúztam a nővéremtől, ő pedig elhajtott. Amint megláttak engem, mindenki ösztönösen összerezzent. A suli bejáratához álltam, fülemre tettem a fejhallgatómat, és vártam a többieket.

- Te… te vagy Jonghyun, igaz? – állt oda elém egy gólya. Kicsi volt és szemüveges. Levettem a fejhallgatót.

- Én. Na mi van? Kajapénzt jöttél befizetni? – vontam fel a szemöldököm. – Vagy mit akarsz?

- Itt… itt van az igazolás… kérlek, ne bántsatok, nagyon beteg vagyok, és nem bírom az ütéseket.

Felvont szemöldökkel néztem a papírt. Valami orvosi halandzsa volt rajta. Sajnos nem tudok latinul. De nagyon jó trükk, gondolom, ismerte a dokit.

- Édes kisfiam – vigyorogtam rá, és mézédes hangom hallatán láttam, hogy megremeg – Nem tudom, hogy mit mondtak neked a nagyok, de mi nem bántunk senkit csak úgy poénból. Csak… tudod, ez attól is függ, hogy ki mennyi pénzt ad nekünk. Ha kevés, akkor marhára nem érdekel még az sem, hogy az első Japán császár ad neked igazolást egyiptomi hieroglifával. Ha nincs pénz, akkor az ciki. De nem nekem. Nem én leszek az, akit megvernek igazolás ellenére is.

A kissrác elszaladt, én pedig utánanéztem.

* Onew POV*

A tegnapi nap után a mai megkönnyebbülésként kezdődött nálam. Meg természetesen idegösszeomlás kezdetével. Persze, örültem, hogy Taemin az iskolánkba jár, de valami, ami nagyon aggasztott az a bajos hármas volt. Jonghyun, Minho meg Key biztosan olyan szinten fogják őt bántalmazni, hogy az lesz majd érdekes, ha úgy ballagnak el, hogy Taemin még él. Tekintve, hogy a kis barátom ennyire lányosan néz ki, biztosan örök bántalmazások áldozata lesz. Amint csöndben sétálgattam az utcán, elgondolkoztam. Minho meg Key először olyan kis csendesek és szerények voltak. Utána Minho Jonghyun mellé csapódott és elkezdték terrorizálni az iskolát. Kibum félt tőlük, mi több, rettegett. És itt felmerült bennem a nagy kérdés, hogy akkor mégis miért lett ő is a csapat tagja. Az egy dolog, hogy rengeteget van Jonghyun társaságában, de mintha rá másképp nézne. Nem tudom, hogy hogyan, mert azért Kibum is elég ijesztő. Mármint, helyes, csak olyan furcsa a stílusa.

Tegnap elmentem Taemin új lakásába. A rózsaszín szoba kissé mellbevágott, de nem mondtam rá semmit. Biztosan így vették. Szóval, meséltem neki suliról. Felvázoltam a helyzetet, és jeleztem neki, hogy nem nagyon lesz most se menő. Igazából a bajos hármas valamikor bajos négyes volt, csak a negyedik tag külföldre ment, így hárman maradtak. Mindenki rettegett tőlük még jómagam is. Örültem, hogyha nem szóltak hozzám, vagy nem figyeltek fel arra, amikor villámgyorsan beszáguldottam az iskolába. Mindenkinek rémálmai voltak ettől az iskolától. Bár én legalább három békés évet eltöltöttem itt, mostanra valamiért meggyűlöltem a sulit. A valami a bajos csapat volt.

Gyorsan beszaladtam a boltba öngyújtóért. A füves cigivel nem volt bajom, már nagyon jól ismertek engem, ugyanis a környékemen van valahol egy eldugott árus, és mindig tőle veszek ilyeneket. Ma pedig tényleg felkészültem. Minden zsebpénzemet a rohadt Jack Daniel’s-re vagy mire költöttem. A kajapénzemet is odaadom ma nekik. Cserébe megkérem őket, hogy egy kicsit hagyják békén szegény Taemint. Remélem, lehet velük alkudni, vagy inkább úgy fogalmazom, hogy Key hajlandó lesz-e megígérni. Az ő szavában megbízom. A másik kettő… azokról nem mondok semmit.

- A rohadt életbe! – átkozódtam mikor kivettem a maradék zsebpénzem is az öngyújtóért cserébe.

- Talán le kellene szokni a dohányzásról – zsörtölődött az öreg boltos nő.

- Nem én dohányzom, hanem az a két barom, akik mindenkit agyonvernek, én pedig csak a barátomat akarom megvédeni – ordítottam le a fejét. Nem tehetek róla, teljesen kikeltem magamból. Miután egy hétig őrizgettem magamnál a cigit, meg a whiskyt, és azon imádkoztam, hogy ne bukjak le, rendesen összegyűlt bennem a feszültség. Nem igazán díjazták volna a holmikat, amiket magamnál rejtegetek. De most tényleg a jó cél érdekében volt.

Úgy száguldottam ki a kisboltból, mint egy hirtelen jött vihar.

Útközben, gondoltam, még felhívom Taemint, hogy együtt menjünk be. Biztonságot akartam neki nyújtani.

Ettől függetlenül hiába csörgettem, nem vette fel. Már éppen le akartam tenni, amikor valami csoda folytán végül beleszólt.

- Halló?

- Taemin? Itt Onew. Hol vagy?

- Azt hiszem, mindjárt a sulinál… - dadogta. Tekintve, hogy tegnap se volt iskolában nem lepődtem meg azon, hogy néha eltévedt útközben.

- Majd megvársz? Figyelj, állj meg a suli sarkánál, és ha meglátsz, akkor lassan indulj el felém, de el ne érd a bejárat előtt ácsorgó embereket. Majd én átvergődöm rajtuk. Bármi van, ne rémülj meg. Majd bekísérlek. – vázoltam fel a tervet neki.

- Rendben… de mindig ez lesz? – hallottam a bizonytalanságot a hangjában.

- Ameddig tudok neked segíteni, addig igen. – jelentettem ki, és futni kezdtem az iskola felé. Inkább én várjak rá, mint ő rám…