2. Fejezet

*Minho POV*

Egész úton suli felé, azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott dirim. Komolyan mondom, már hiányzott a csontos pofája, amit ilyen gigantikus, vastag keretes szemüveggel próbált elrejteni, a tőlünk deresedő haja, illetve a homlokán lévő ráncok. Hiányzik a Jonghyun hyunggal megegyező termete, a sötétkék öltönye, és természetesen az ügyes kezei, amelyekkel oly sok intőt írt már be nekünk. Egyébként én tényleg kedvelem Kim hyungot. Bár, nem tudom, mi a keresztneve. Valamiért sosem mondja el nekünk, de mindegy is. Majd amikor elballagunk. Halálosan unatkoztam sétálás közben. Vagy ötvenszer végiggondoltam, hogy mi lesz majd idén a terv. Először is, meg kell nézni az újoncokat. Utána be kell szedni az ebédpénzt a végzősöktől. Kell tenni egy megjelenést az ofő előtt, hogy Stréber hyung megnyugodjon, meg be kell menni Kim hyunghoz. Remélem, idén is lesz nála süti. A tavalyi nagyon finom volt. És ha lesz, újra meg kell ennünk, mert ez a menők szabálya. Bár én meg Stréber hyung kicsit nehezen fogjuk tudni ketten húzni az igát. Jonghyun hyung gondolom, már nem él. De erről csakis a nővére tehet, aki ismeretlen okokból megszerezte a jogosítványát. Nem mondom, hogy a csaj egy… khmm… virágáruslány, de biztosan két férfi oktató is meghúzta, és ennek eredményeképp át is engedték őt. Jonghyun hyung pedig gyorsan bemagolta a KRESZ összes szabályát, és igyekszik túlélni minden egyes utat, amelyet a nővére mellett volt kénytelen eltölteni.  A mostani hangvételéből pedig igazán azt szűrtem csak ki, hogy most nem fog eléggé koncentrálni. Szerintem max az első fáig fogják bírni. Bár… kitudja… nagy túlélő a srác.

- Minho! Állj már meg! – hallottam magam mögött az ordítást. Az ismerős hang, amelynél valamiért mindig mosolyra görbül a szám. Nem mindig… de amikor hónapokig nem találkozom a lelkizős BFF-emmel, akkor azért jó újra hallani a hangját. Megálltam, és megvártam, míg Stréber hyung utolér. Karjaimat automatikusan ölelésre tártam szét. Mert mi, menők igenis ölelgethetjük egymást. Természetesen ennyire fehérbőrűsen nem, mint ahogy az amerikai filmekből ellestük a csajok ölelkezési szokásait, de most könyörgöm! Ki mondja meg nekünk, hogy mit tehetünk, és mit nem?

- Szevasz hyung! – köszöntem. Kibum is kitárta a karjait, és szép lassan elintéztük az igen csajos ölelésünket.

- Szia – mosolygott – Mi újság?

- Újság az van. Majd órákon elmesélem. – nevettem. Ő csak megforgatta a szemeit. Azokat a tökéletes cicaszemeit, amiket egyszer látni fogok szenvedni. Nem gonoszságból, hanem azért, mert ő Kim Kibum. Hosszú történet.

- Tudod, én órákon szeretnék figyelni. – jelentette ki. Ja, tényleg! Ő egy stréber. Miért is beszélgetnék vele az órák alatt? – És neked sem ártana.

Muszáj volt elröhögnöm magam. Én és az odafigyelés eléggé távol álltunk egymástól. Egyszer majdnem levágtam Kibum hyung karját az ollóval. Azt hiszem, éppen a végzősök futottak az udvaron, és a jó csajokat már kicsi Minho is szerette.  Azóta az olló mindig stréber hyung kezében van. Na, nem mintha ő sokkal óvatosabb lenne. Egyszer majdnem megvakította magát, mert futkosott a házban és magára borított egy vázát. Utána egyik tesiórán magára rántott egy fiút. Percekig fetrengtek a földön, a tanár teljesen kiborult és orvosért szaladt, mert azt hitte, hogy baj van, Kibum hyung pedig lesmárolta a srácot. Majd előadta a nagy sérültet, miszerint mindez véletlen volt. Hát, tény, mi tény, Kibum hyungnak voltak furcsa szokásai, például van benne egy olyan hajlam, hogy nem érez teljesen bűntudatot. Nagyon érzelgős srác, meg ennyire gyakran még senki sem bőgött mint ő, meg segítőkész is, meg még sorolhatnám, de egyszer elmesélte, hogy megcsalta Jonghyun hyungot, és nem érzett semmiféle rosszat. Pedig Kibum hyung imádja Jonghyun hyungot és fordítva. Csak egyszerűen nem fogja fel a súlyát annak, ha megcsalja a szerelmét. Az órákra visszatérve pedig:

- A szüleim szerint tanulnom kellene…

- Szerintem is – bólogatott lelkesen. Csábító cicaszemeivel szinte rám mosolygott.

- Csak tudod, amíg bepótlom a dolgokat… - kezdtem bele a magyarázkodásba. Na, nem mintha pótolgatni akartam volna, csak szimplán megint megcsináltatni minden melót az én drága barátommal. Nem önzésből, csak a hagyomány kedvéért. Úgyis mindig mindent megcsinál helyettem.

- Persze, értem. Amíg te pótolsz, addig én segítek neked a mostani anyagban, és akkor majd a szünetekben segítek neked, és akkor majd együtt tanulunk. TANULUNK. Nem csináljuk azt, mint a múltkor, amikor átjöttél – nevette el magát. Általában amikor átmegyek hozzá sosem a tanulással foglalkozunk. Legtöbbször videójátékozni szoktunk a plazmatévéjén vagy érzelmekről beszélgetünk. Néha divatbemutatót tart nekem a ruhagyűjteményéből, sőt, tavaly bemutatta Jonghyun ajándékát azt hiszem Valentin-napra. Valljuk be szerintem Key sokkal jobban örült annak az ajándéknak. Elvégre nem öltözhet be mindennap Csodanőnek. Főleg, hogy állítása szerint hetekig kutatott melltartó után, mert az ő mínusz A 60-as melltartóméretéhez nem talált megfelelőt. Komolyan mondom, amikor úgy láttam őt, tökre begerjedtem rá. A múltkor meg… nem volt semmi komoly, nem tudom mit parázik ennyit.  Egyébként nem hülye, tudom, hogy tudja azt, hogy nem fogok tanulni idén sem, csak reménykedik benne szegénykém.

- Köszönöm – vigyorodtam el szélesen. – Tudtam, hogy rád mindig számíthatok.

- Mire valók a haverok? – veregette meg a vállam. Kedveltem őt, mert tényleg remek barát volt, mindenben mellettem állt, mint egy legjobb haver. Bár vele leginkább csak lelkiztünk, vagy az iskoláról beszélgettünk. Nem volt soha semmilyen közös témánk, legfeljebb a zene, de azt pedig inkább mellőztük. Ettől függetlenül szerettem neki panaszkodni az életemről, vagy esetleg ő elmondja, hogy éppen kivel feküdt le, vagy hasonlók. Ebben mindig segítettünk egymásnak. Jonghyun pedig minden másban jó volt. Mármint, nem úgy… csak vele jobban el lehetett hülyéskedni, mert kicsit bevállalósabb volt. Mentünk moziba, vidámparkba, koncertre, mindenhova. Key nem ilyen. Ő otthonülős típus. Kivéve, ha kiejtjük a misztikus szót. Inkább nem is gondolok rá, mert gondolatolvasó. Többek között erre is képes.

- És a nyáron hány száz embert sikerült magadra húzni? – gúnyolódtam vele. Persze, viccnek ment eredetileg, de belőle mindent kinézek. Na ja, jól megvan Jonghyun hyung mellett, de néha azért félrelép. Persze, nem szánt szándékból, ez a vérében van. Mindig kell neki valami új.

- Nagyon vicces… nem vagyok ilyen – fonta össze maga előtt a karjait durcásan. Ilyenkor nagyon aranyos volt. Tisztára úgy viselkedett, mint egy kis óvodás.

- Na, ne duzzogj ovis hyung – kértem őt mézes-mázos hangon – ha gondolod, veszek neked fagyit suli után.

- Hülye –horkant fel Kibum, miközben mellettem lépdelt. Lassan befordultunk a suli utcájába, miközben végigecseteltünk mindenféle érdekes témát. Például a sulit. A jegyeket. A haverokat. A nyári kalandjait, (Hurrá!), a pénzelszedést és egyéb érdekes dolgokat. A végén már röhögtünk mindenen. Olyan pasizós dumákat hajtott végre a nyáron, hogy az irigylésre méltó.  Az épület előtt már ott volt Jonghyun hyung. A kapu falának nekitámaszkodva beszélgetett egy fiúval. Szerencsétlen srác remegett, mint a nyárfalevél. Kibummal összenéztünk, mire még jobban kellett röhögnünk. Na ja, még el sem kezdődött a tanév, máris félelemben tartottunk mindenkit. Zseniálisak vagyunk. Ez bizony tehetség. Végül aztán csak odacsapódtunk a társunkhoz.

- Szevasztok – köszöntünk nevetve mindkettejüknek, mert illik a srácnak is köszönni. Bunkók pedig nem vagyunk. Annyira…

- Cső! Várjatok – intett le minket Jonghyun. Amikor ránk pillantott, egy széles vigyor jelent meg az arcán. Majd a gyerekre bökött a fejével – éppen ebédet szerzek.

- Sz… Szi… sziasztok – turkált a zsebében zavartan a fiú. – Egy pillanat, mindjárt odaadom.

- Látom, túlélted a vezetést – nevetett Kibum megveregetve Jonghyun vállát. Miközben őket néztem, mindig mosolyognom kellett. Annyira jól titkolták a kapcsolatukat! Csak a végzősök tudják, hogy viszonyuk van. Azok közül sem mind. Mert egyszerűen annyira barátként viselkednek egymással, hogy néha én is kételkedem abban, hogy járnak. Mondjuk suli után mindig egymás karjaiban kötnek ki általában a Kibum-rezidencián. Jonghyun már számtalanszor aludt ott.

- Naná, hogy túléltem! Mondtam én, hogy vámpír vagyok! Halhatatlan! – mindhárman felröhögtünk, mire folytatta: - Mondjuk azt a vezetést még a fajtársaim sem biztos, hogy túlélik.

Ismét nagy röhögés, most a srác is elmosolyodott. Na ja, Jonghyun nővére kész celeb a sulinkban a vezetési stílusának köszönhetően.   

- Rühellem ezeket a vérszívó dögöket – jelentettem ki. Nekidőltem a falnak a haverom mellé – igazán fának mehettetek volna. Legalább eggyel kevesebb lenne.

- Jaj Minho! Én is szeretlek téged is, meg a fajtádat is. – nevetett. Arca hirtelen sötétbe borult – Viszont a pénzem nagyon késik.

- Bo… bocs… bocsánat… mindjárt megvan – a kissrác immáron a táskájában turkált. Szegény olyan picinek érezhette magát a közelünkben, mint egy gólya, holott eggyel alattam járt. Még egy darabig turkált, mire előkotorta a pénztárcáját. Egy pillanaton belül az összes papírpénze Jonghyun kezébe került.

- Jó fiú, látom, tudod a szabályt. – mosolyodott el elégedetten Key. A szabály az: Minden pénzed a miénk. Mert ha elrejted előlünk, akkor nagyon-nagyon pórul jársz. És láttuk, hogy a kissrác minden pénzét kivette a tárcájából, úgyhogy minden rendben.

- Köszönöm – hajolt meg illedelmesen a srác. Hát nem cuki? Ezek után még a zipzáras részét is kinyitotta a tárcájának, és a markába borította az összes apróját. – még ennyim van.

- Úúúúú! Szuper vagy – nyújtotta felé a tenyerét Kibum, hogy megkaphassa az aprót is. Ezek után zsebre vágta a szerzeményét.

- Nekem nem hoztál semmit? – kérdeztem. Ha már mindenki kap, akkor én is kérek!

- Hát… teljesen kifosztottak… - nézett végig magán a srác. A szeme mintha felcsillant volna, újra kutakodni kezdett a táskájában.

- Gyere arrébb – ragadtam meg a karját és magam mellé húztam. – Útban vagy és addig nem tud más idejönni.

A fiú továbbra is kutatott. Türelmesen vártam, miközben egy nemrég hallott popszám ment a fejemben. Automatikusan ütöttem rá a ritmust, erre pedig megfelelően szolgált a fal. Jongkey addig összeszedett két újabb gyereket, akiktől megpróbáltak kiszedni alkoholt, vagy dohányt. Én addig türelmesen vártam a kis barátomra. Nem voltam féltékeny rájuk, úgyis mindent megosztottunk egymással. Néha nekem jött be jobban az üzlet, néha nekik.

- Tessék! – nyomott a kezembe egy bankkártyát. Felvont szemöldökkel meredtem rá. Ez valami vicc? – A kódja 4565. Negyvenezer won van rajta (kb. 10.000 Ft- szerz.megj.)

- Remek. És miből tudom, hogy nem versz át? – csak azért kérdeztem, hogy meggyőződjek afelől, hogy tévedek és ilyen feltételezésemnek nem is kell lennie.

- Egy iskolába járunk, és még szeretnék élni – jelentette ki.  Elég meggyőző érv. Úgy döntöttem, hogy hiszek neki. Iszonyatosan jófej vagyok, tudom, nem kell mondani…

- Oké, most már eltűzhetsz – vágtam zsebre a kártyát. Szerintem én kaptam a legtöbb pénzt. – De ha átversz, mindketten tudjuk, hogy mi lesz.

- Esküszöm, hogy igazat mondok! – hajolt meg remegve és az engedélyem után besietett a kapun.

- Jöhet a következő! – kiáltottam el magam, és ráböktem egy fiatal srácra, aki megremegett. Nyelt egy nagyot és egyre jobban közeledett felém. Ennyire rémisztő lennék? Miért jön ilyen rémülten hozzám? Pedig én mindig szívesen látok mindenkit. Hirtelen valaki félrelökte a fiút az útjából és egyenesen elém állt. Kissé meglepődtem. Az emberek általában örülnek, ha nem kell idejönniük, erre tessék! Kellemesen csalódtam az illetőben. De legalább bearanyozta a napomat. Biztosan hiányoztam neki.

- Üdv – köszönt. Elmosolyodtam.

- Szia! Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc végzősöm? – a hitelesség kedvéért megnyaltam a szám szélét. Ha ő idejön magától, akkor én azt kihasználom. – Mi jót hoztál aranyom?

- Mindhármotokkal akarok beszélni. Komolyan. Most.

Jonghyun és Key kérdőn meredtek rá, és elzavarták a pácienseket. Jonghyun egy csajt akart rávenni leszbipornóra (a hülyéje), Key pedig éppen sikeresen szerzett nekünk rágót. Három pár szem meredt a végzős fiúra, aki nem mellesleg az iskolai DIÖK elnök volt.

- Mit akarsz? Már majdnem megtörtem a kiscsajt és akkor azt árulhattuk volna egy másik suli előtt – magyarázta Jonghyun. Szegény tervét félbeszakította ez a végzős gyerek. Mondjuk, nagy ötlet… biztosan sokat kaszálnánk vele.

- Alkut akarok kötni. – mindenki megdöbbent. Tekintve, hogy végzős, igazán tudhatná, hogy nem kötünk alkut senkivel, mert az kivételezésnek számít. És nem kivételezünk senkivel. Mert az igazságtalanság lenne. Azok pedig nem vagyunk. Szóval, alku az nincs…

- Miféle alkut akarsz? – lépett előre Jonghyun. Ő a csapat vezetője. Vele kell megbeszélni az ilyet. A végzős lekapta a hátáról a táskáját, és kinyitotta azt. Maga a Mennyország tárult elénk. Whisky, ráadásul jó minőségű, több doboz cigaretta, rengeteg, mintás öngyújtó, és szaké. Három üveggel. Valamit nagyon akarhatott.

- Ez mind a tiétek. Plusz még egy heti kajapénzem. Cserébe kérnék tőletek valamit. – azzal becsukta a táskáját megfosztva minket a látványtól, aminek hatására összefutott a nyál a számban. 

- Mit akarsz? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Van egy barátom, és eddig mindig bántották őt a régi iskoláiban…

- Iskoláiban? – tette fel Key azt a kérdést, ami szerintem mindhármunkban megfogalmazódott. Legalábbis kettőnkben biztosan.

- Igen. Volt, hogy kórházba is került a terrorizálás miatt, ezért gyakran kellett iskolát váltania. És most ideköltöztek Szöulba, és szeretném, ha jó élményei lennének a fővárosról, és nem tennétek tönkre az első iskolai napját.

- Miért tennénk tönkre? – vigyorodtam el.

- Mert azért valljuk be, eléggé szeretitek kicsalni más emberek értékeit. – magyarázta. Ezzel nem vitatkoztunk. Aláírtuk, oké. – Szóval, áll az alku?

Kibum ránk nézett, mi pedig Jonghyunnal úgy bólogattunk, mint a kisgyerekek, akiktől megkérdezik, hogy kell-e nekik cukor. Felsóhajtott és bólintott. Kezet fogott a végzős gyerekkel.

- Nem fogjuk megverni a barátodat, sem oktalanul bántani egészen addig, amíg te juttatod nekünk az ebédpénzed az extrákkal együtt – jelentette ki. Kibum tudott alkudni, ezért mindig ő csinálta ezt. A végzős srác bólintott és kiemelte a nejlonzacskót a táskájából. Óvatosan letettük magunk mellé a földre, ő pedig továbbment a haverjáért.

- Fix, hogy csaja van – jelentette ki Jonghyun.

- Megmotozzuk? – csillantak fel Key szemei. A motozás volt az egyetlen, amit élvezett. Főleg, ha fiúkon végeztük. De a csaj se volt neki akadály.

- Alap. – biccentettem. És ekkor felbukkant a suli másik végéből a végzős srác, maga mellett egy kócos hajú kislánnyal. Látszott, hogy védi őt, és ez szép gesztus. Elég szép ahhoz, hogy kíváncsi legyek az illetőre. Amint elénk értek, megragadtam a kislány csuklóját, és pillanatokon belül a falhoz passzíroztam őt a dzsekijénél fogva. És éppen annyira megemeltem, hogy a lábai ne érjék a földet.

- Hé! Mit csináltok? – döbbent meg a végzős srác.

- Nyugi, csak megnézzük, hogy nincs-e nála fegyver vagy kés vagy valami. Nem bántjuk, csak a biztonság kedvéért lecsekkoljuk – jelentette ki Jonghyun. Key elmosolyodott, és most én jöttem.

- Van nálad valami angyalom, ami kellhet nekem? – kérdeztem tőle.

- Nincs – és ekkor a szemembe nézett. A hangja… döbbenten meredtem a hatalmas, bogárszemekbe, és akkor megvilágosodtam. Basszus! Ez egy fiú! Méghozzá milyen gyönyörű fiú. Annyira szép arca van, olyan tökéletes orra, akkora szemei, olyan vastag, csókolni való ajka. Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ, miközben nem bírtam levenni róla a tekintetem.

* Taemin POV *  

Azt hiszem, sikeresen eltaláltam az új iskolához. Vagy legalábbis remélem. Arra jöttem, amerre Jinki mondta, és a cím is stimmelt. Legalábbis azt hiszem. Az az igazság, hogy elveszítettem a lapot. De az iskola úgy nézett ki, ahogy Jinki leírta. Még a diákok is tisztára olyanok voltak. A járdán ácsorogtak, távol a bejárattól egy-két diák kivételével, akik egyből siettek be a kapun. Amellett pedig hat ember ácsorgott. Három totálisan nyugodtan, míg három idegesen. Valószínűleg a csapat nyugodt fele volt a bajos csapat a másik fele pedig az áldozatok. Innen, távolról nézve nem is tűntek annyira rémisztőnek.  Láttam én már rosszabbakat is. Azok félig kopaszok voltak, vagy hosszú, lófarkas hajuk volt meg tetoválásaik. Itt meg inkább bizarrok voltak. Főleg a srác a narancssárga frizurával. Annyira kitűnik a tömegből… valószínűleg az ő fodrásza sem teljesen normális. Ellenben az öltözéke tetszik. Kihívó, de mégis átlagos. Van stílusérzéke.  Onew szerint ő Kibum. Akkor ott van még a másik kettő. Állítólag Jonghyun az erőszakosabb, Minho a higgadtabb, de ugyanolyan borzalmas. Valamiért féltem ettől a találkozástól. A saroknál vártam Onewra. És akkor megpillantottam őt. A menőkkel tárgyalt. Beszélgetett, a táskáját mutogatta. Nem tudom, hogy mit parázik ennyit. Ha így el lehet velük beszélgetni, akkor biztosan nem olyan gonoszak. Mondjuk, jó beszél... engem akkor is bántanának, ha nem lennének menők. Mindenesetre boldogan nyugtáztam magamban, hogy valóban jó iskolához jöttem. Egyébként a mellettem elhaladó diáksereg nagy része cseppet sem volt szimpatikus. Hiába, a vidéki ember ezerszer békésebb, mint a városi. Szerény véleményem szerint, ami úgysem érdekel soha senkit. Kíváncsi voltam-e az osztálytársaimra? Őszintén? Cseppet sem. Ők már négy év alatt összerázódtak, barátok lettek, mindenki megvan a saját társaságában, és marhára nem hiányzik oda közéjük egy újabb tag. Csak eggyel több név a névsorban. Nem több. Marhára nem fog senki sem szeretni engem, pont úgy, mint eddig. És már kezdek ott tartani, hogy nem is bánom. Ha nem vesznek észre, az számomra a legjobb. Láthatatlannak lenni. Egyedül koptatni az iskolafolyosókat. Vagy ülni némán a padban, olvasni, vagy egy fogalmazás keretében kiírni az összes bánatot. Nem akarok Jinki terhére lenni, és tudom, hogy csak rá számíthatok. Mint barátra. Nem vagyok naiv. Csupán realista. És megpróbálom úgy látni a dolgokat, ahogyan azok meg fognak történni.

- Szia Taemin! – hallottam az ismerős hangot. Jinki már egészen közel volt hozzám, és felém integetett. Visszaintettem neki. Hamarosan megállt előttem.

- Szia – köszöntem neki és kissé elmosolyodtam. Hiába, azért örültem a társaságának.

- Izgulsz? – kérdezte a szokásos kérdést. Érdekes módon a hangjában nem csengett az unalom. Komolyan kérdezte. Tényleg érdekelte őt.

- Egy kicsit – bólintottam. Egy kicsit nagyon.

- Nagyon örülök, hogy végre egy iskolába járunk. Tudod, titkon mindig reménykedtem ebben. Biztosan tetszeni fog, a tanárok amúgy irtó jófejek, az osztálytársaidat nem ismerem, de az évfolyamod most egészen nyugis, aztán meg ha nem jönnének be az osztálytársaid, akkor ott vannak az enyémek, akik nagyon kíváncsiak már rád. – hadarta, én pedig megpróbáltam követni.

- Meséltél nekik rólam? – vontam fel mosolyogva a szemöldököm. Onew hyung mindig meglep engem!

- Szöuli haverok ide-vagy oda! A gyerekkori legjobb barátom akkor is te vagy, nem ők. És ezt mindenki tudja. – nevetett. Onew nevetése ragályos. Komolyan. Izgulok, görcsöl a gyomrom, izzadok, de mégis kénytelen vagyok nevetni, mert egyszerűen ha ő nevet akkor mindenki nevet. – Na, gyere! Átviszlek a barmokon aztán bemutatom az iskolát.

A „barmok” az a bajos hármas volt. Legalábbis merem feltételezni, mert tegnap is így beszélt róluk. Lassan elindultunk az iskola felé. Minden egyes lépésnél úgy éreztem, hogy vissza fogok szaladni a régi iskolámba, vagy csak haza, utána magántanuló leszek… hmmm… nem is rossz ötlet. Legalább akkor kelek, amikor akarok. Eljátszottam a gondolattal. A fejemet ösztönösen lehajtottam. Ha valamit megtanultam akkor az az volt, hogy ne keress szemkontaktust egy menővel, mert akkor észrevesz. Úgyhogy inkább a földet bámultam, miközben hallgattam a tanáraim jellemzését. Fél füllel figyeltem a haveromra, a többi részem pedig a magántanulás körül forgott.

Hirtelen valaki megragadta a csuklómat, a következő pillanatban pedig már a falnak nyomódva találtam magam. Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe! Ne nézz a szemébe – próbáltam visszatartani magam. Ha a szemébe nézek, akkor kihívásnak vesz. Azt pedig nem akarom. Nem szeretném, ha bántanának. Csak itt ne!

- Hé! Mit csináltok? – hallottam Onew kétségbeesett hangját. Gondolom, meg akart védeni. Aranyos, de sajnos ez rajtam nem segít. Remélem, nem fogok első nap a kórházba kerülni. Vagy ha igen… akkor remélem, úgy összetörik az arcom, hogy át kell műteni és akkor legalább kicsit férfiasabb leszek.

- Nyugi, csak megnézzük, hogy nincs-e nála fegyver vagy kés vagy valami. Nem bántjuk, csak a biztonság kedvéért lecsekkoljuk – magyarázta az egyik srác. Alig láthatóan ránéztem. Alacsony volt és csak a szája járt. Ez pedig éppen itt passzírozott a falhoz. Szóval merem feltételezni, hogy ez itt Jonghyun az alacsony meg Minho.

- Van nálad valami angyalom, ami kellhet nekem? – kérdezte Jonghyun. Hangja érdekes volt. Még nem volt mély, de már hallatszott az, hogy már elkezdett mutálódni. Úgy döntöttem, hogy bátor leszek.

- Nincs – a szemébe néztem. Éljen Taemin, ügyes vagy! Gondolatban vállon veregettem magam. Nagyon büszke voltam magamra, hogy egy menő szemébe mertem nézni. Meglepetten bámult engem. Azt a mindenit! Gyönyörű szemei voltak. Amint őt néztem, éreztem, ahogy a szívem verése felgyorsult. Végignézve rajta, még jobban történt ez, és amikor láttam, hogy a keze szinte a mellkasomhoz ért… melegség árasztotta el a testem. A rohadt életbe! Mi történik? Miért reagál így a testem rá? A szorítása hirtelen abbamaradt és elengedett. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom.

- Hiszek neked – pillantott rám. – De ha átversz, nagyon megszívod. Világos, Kölyök?

- Persze Jonghyun hyung – bólintottam, mire megfagyott körülöttem a levegő. Jonghyun úgy nézett rám, mintha a legnagyobb sértést mondtam volna, Minho keze ökölbe szorult, Key pedig dühösen nézett rám. A többiek pedig… Onew kis híján elájult, míg mindenki más dermedten bámult engem. Néha összesúgtak a hátam mögött. Mégis mi a fene történt? Mit rontottam el?!

- Azt mondta, Jonghyun hyung – vigyorodott el Jonghyun. Magázni kell őket, vagy mi? Basszus, mit tehettem?!

A bajos csapat röhögésben tört ki, a háttér szintén felmorajlott. Én meg csak álltam ott tétlenül, ostobán vigyorogva, mint egy kerti törpe és marhára nem értettem semmit. Viszont Jonghyun nevetése… gyönyörű volt. A mutáló hangja megdobogtatta a szívemet. Na stop! Miket gondolok én itt? Állj! Mi történik velem?

- Kim! Másik Kim! Choi! Mi történt már megint? – és ebben a pillanatban megjelent egy negyven év körüli férfi. Vastagkeretes szemüveget viselt, és öltönyt. Homloka összeráncolódott. – Az új gyereket bántalmazzátok?

- Nem Kim hyung – húzta ki magát illedelmesen Minho.

- AZ IRODÁMBA!!! – ordította el magát a férfi.

- Gyere – toppant mellém Onew és beráncigált a kapun. Az udvaron még lehetett hallani azt, amint a férfi ordított a fiúkkal.

- Ki volt ez a férfi? – és ha már itt tartunk, miért hívták őt Kim hyungnak? De ezt inkább már meg sem kérdeztem.

- Az igazgató úr volt. – sóhajtott fel Onew és mintha csak a gondolataimban olvasott volna, folytatta: - Csak a bajos csapat nagyon tiszteletlen vele szemben. Nem is tudom, miért nem rúgták még ki őket. Viszont te nagy bajban vagy.

- Miért? – Már tényleg elmagyarázhatná valaki!

- Összekeverted Jonghyunt Minhoval. Minho passzírozott a falhoz. Ő a magas, Jonghyun a pici. A tévedésed pedig nem marad szó nélkül, arra mérget vehetsz. – magyarázta. Megdobbant a szívem. A Jonghyun egyáltalán nem illett ehhez a fiúhoz, de a Minho… az annál inkább.

- Milyen Minho? – kérdeztem. Érdekelt. Mindent tudni akartam róla. És amint kimondtam a nevét valami kellemes érzés kerített a hatalmába.

- Hogyhogy milyen Minho? – ráncolta a homlokát Onew. – Ja, Choi.

Choi Minho… így hívják. Choi Minho. Melegség töltött el és felidéztem azt a gyönyörű szempárt, a tökéletes arcát, meg minden egyes apró porcikáját. Szinte visszhangzott a fejemben a gúnyos röhögése, melytől felgyorsult a pulzusom. És tudat alatt eldöntöttem, hogy egyáltalán nem bánnám, ha egy ilyen Choi Minho bántalmazna. Mi több, követelném, hogy verjen meg. Na jó, ez már beteges… Mi a fene történik velem?