3. Fejezet

*Taemin POV*

- Azonnal adom a szüleinek szóló papírokat is – a titkárnő elfordult és máris keresgélte a papírokat. Unottan ücsörögtem a székemen, mellettem Onew. Néha aláírtam valamilyen papírt, utána újra az ücsörgés. Eközben a szomszéd irodából áthallatszott az igazgató úr hangos üvöltözése. Gondolom, a menő csapattal volt ilyen kedves. Hallottam a fiúk nevetését, és amikor megismertem azt a hangot… megállt bennem az ütő. Majd egyre gyorsabban és gyorsabban vert a szívem. Mélyen kell lélegezni. Gyerünk, Taemin, menni fog. Csak higgadj le! Gondolj a feladatodra… Papírok… papírok… papírok… rengeteg papír… aláírni… Choi Minho… NEM! Csak semmilyen Choi Minho!

- Föld hívja Taemin-aht. Merre jár? Elhagyta már a Holdat? – Onew egy tölcsért formált a kezeiből, úgy beszélt hozzám. Megugrottam a hangjától, amely felrémisztett az ábrándozásomból.

- Elnézést… csak új iskola és kicsit izgulok. – dadogtam.

- Sokkot kapott a menőktől – egészített ki Onew. Ki kérte őt erre? Nem kaptam sokkot, de basszus, olyan szépek voltak Choi Minho szemei…

- Azt nem csodálom. – mosolygott rám bátorítóan a hölgy. A szüleimnek szánt papírokat eltettem, és még gyorsan felolvastam a Házi Rendet. Tonnányi szabálygyűjtemény, amiket úgyis mindig betartok.

- Becsöngettek. Elnézést, de nekem mennem kell órára. Így is elkéstem és a tanár úr le fog szidni. – állt fel mellőlem Onew. Ne! Ne hagyj itt, hyung! Hogy találom majd meg a termem? Maradj!!!!

- Maradj csak. Te vagy a DIÖK elnök. Az a feladatod, hogy megmutasd a termeket az újoncnak. Majd betelefonálok az osztályfőnöködnek, meg a magáénak is, Taemin, és egy kicsit majd késhetnek.

Mindketten meghajoltunk köszönetképpen. Még pár papírt aláírtam, ezek után ki lettünk tessékelve. Onew minden egyes szegletét megmutatta az iskolának. Az épület hatalmas volt, hiszen tíz évesek voltak a gólyák, a végzősök meg tizennyolc, tizenkilenc körüliek. Rengeteg teremre volt szükség. A tesiterem gigantikus volt. Most négy osztály tesizett együtt, kettő kinn, kettő benn. Onew állítása szerint van egy kis terem is, de azt csak télen használják. A földszinten egy hatalmas büfé volt, amibe egyből beleszerettem. Az árak reálisak voltak, a választék pedig éppen megfelelő. Egyszóval szimpatikus volt az iskola, vagy legalábbis a büfé azzá tette. Megnéztük a kémiatermeket, a fizikatermeket, a matektermeket, és vagy ötféle énektermet. A tablófényképek nagyon érdekesek voltak, rengeteget megbámultam. Érdeklődve tanulmányoztam az ebédlőt, amely szimpatikus, otthonos hely volt. Ahogy bámultam az étkezdét, egyre jobban kezdtem megéhezni, amit gyomrom korgása is jelzett. Elővettem a szendvicsemet és miközben falatoztam, Onew magyarázta az órarendemet, amit kaptam. Minden órán együtt leszek az osztályommal és mindennap a saját termünkben kezdünk. Ebből leszűrtem a lényeget: csak azt kell megjegyeznem, hogy hol van a termünk. Az osztályfőnököm ének, angol és matematikatanár. Meg kellett hagynom, jó összeállítás volt. Ráadásul a kedvence már úgyse leszek, mert az angol… hát… abból nagyon hülye vagyok. Nem mellesleg nem is szeretnék a kedvence lenni. Csak barátokat szeretnék. Azokat, akik eddig sosem voltak nekem.

- És ez lenne az osztálytermed. –mosolyodott el Onew az egyik teremhez érve.

- Már elmentünk emellett – pillantottam rá.

- Tudom. És azt is tudom, hogy izgulsz. De ne aggódj! Nem lesz semmi baj. – megveregette a vállam. Bizonytalanul rápillantottam az ajtóra. Nem tudtam, hogy mi vár rám ott belül, de tudtam, hogy nem jó. Nem lesznek barátaim. Senki. Beleremegtem a gondolatba. Majd belépek a terembe és az osztálytársaim vörös szemekkel fognak rám bámulni meg az osztályfőnök is, és azután a vörös szemekből lézerrel fognak felém lőni.

- Hyung, én félek – pillantottam rá még mindig a lézerszemek hatása alatt állva. Mi lesz, ha lelőnek?

- Ne félj! Aztán, ha baj van, akkor nyugodtan keress meg engem. – mosolygott – Ha gondolod, ebédelhetünk együtt.

- Majd még meglátom – mosolyodtam el. – Köszönök mindent, és siess az órádra.

- Sietek. Ebédnél találkozunk! Szia - azzal elment. Magamra hagyva. Egy darabig még ácsorogtam az ajtó előtt. Nem mertem bemenni a sok lézerszemű közé, úgyhogy inkább a tablókat nézegettem, illetve titkon reménykedtem abban, hogy Choi Minho véletlenül erre téved. Tessék. Már megint Choi Minho. És a rohadt életbe! Miért mosolygom?

Megráztam a fejem. Bátornak kellett lennem. Nem maradhatok örökre a folyosókon! Visszasétáltam a teremajtóhoz és vettem egy mély lélegzetet. Gyerünk Taemin, légy bátor! Olyan bátor, hogy Choi Minho büszke legyen rád. Ilyen nincs! Miért gondolok ennyit rá?

Benyitottam. Emberek! Benyitottam! Örömtánc! -szigorúan csak gondolatban-

- Kedvesen viselked…- a férfi szava hirtelen elakadt. Harmincvalamennyi pár szem meredt rám, plusz az övé. Csak álltam az ajtóban, mint valami szerencsétlen, miközben mindenki engem bámult. Egy-két arc ismerős volt, vagy akkor voltak ott, amikor Onewra vártam vagy amikor Jonghyun névvel illettem meg Minhot - Minho áááááááááá -. 

- Oh, őőőőő… izé… elnézést – hajoltam meg zavartan. Mégiscsak egy órát zavartam meg! Nem hiszem el, hogy csak most realizálódott bennem minden. Gratulálok, Taemin, ez azért van, mert már megint a kis álomvilágodban élsz az új lakóddal. – Jó napot kívánok! Lee Taemin vagyok, az új diák. Elnézést az óra zavarásáért.

- Gyere be! – intett az osztályfőnök kedvesen. Kiegyenesedtem. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, miközben még mindig mindenki engem figyelt. – Állj ki ide a helyemre és kérlek, mutatkozz be nekünk.

Bólintottam és félve bár rutinosan álltam ki az új osztálytársaim elé.

- Szóval, mint mondtam, Lee Taemin vagyok. A szüleim szöuli származásúak ezért ezt a dialektust egészen jól beszélem annak ellenére, hogy nem sokszor volt szerencsém a fővárosban tartózkodni. Nemrég érkeztünk meg, tegnap még pakoltam ki, ezért nem tudtam itt lenni. Igazából mindig katona szerettem volna lenni…- és meséltem magamról. A családomról, a barátaimról - akik a végén mindig ellenem fordultak és rám kenték, hogy miattam van, de ezt kihagytam-

- Találkozott a menő csapattal és Minhonak azt mondta, hogy Jonghyun - ordította be az egyik gyerek. Hát, tény mi tény, nem ez volt az az iskola, amely Koreáról mindenkinek az eszébe jut. Mindenesetre elkerekedett szemekkel találtam magam szembe.

- Hogyhogy még élsz? – nyögte ki döbbenten egy lány. Valószínűleg mindenki ezt gondolta. – Mást ezért kicsináltak volna.

- Megkedvelhettek téged – motyogta egy fiú – Mit tettél velük?

- Ezt majd megbeszélitek a szünetben – szólalt meg a hátam mögül az új osztályfőnököm. – Inkább azt mondd meg Taemin, hogy milyen tapasztalataid vannak a zenével kapcsolatban…

-A zenével kapcsolatban?- ez miért lenne fontos? Inkább nem kérdeztem meg a másodikat, rövid gondolkodás után rögvest válaszoltam:- Egészen idáig táncoltam, mondjuk nem profi szinten. Most a költözés miatt abbamaradt, de szeretném folytatni, illetve zongorázom nyolc éve.

- Énekelni tudsz?

- Inkább táncolni szeretek, az éneklést még nem próbáltam – válaszoltam. A férfi bólintott.

- Kérlek, foglalj helyet ott, a hátsó padban! – mutatott a helyemre. Utolsó pad az ablak mellett. Totál üresen ácsorgott. Semmi padtárs. Egyedül fogok ülni. A helyemre vánszorogtam, miközben mindenki engem nézett döbbenten.

- Ez tényleg a Choi helyére ül? – hallottam magam mellett, mögött elsuhanni a hangokat. Mindenki ezt kérdezte a másiktól. Talán Minho helyére ülnék? Ó, hogy az a… kész! Csak a nevére kell gondolnom és a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Elfoglaltam a helyemet a tök üres padban. Azért valami padtársra számítottam volna. Ettől függetlenül az üres helynek tökéletesen hasznát vettem. A táskámat ledobtam magam mellé és kipakoltam az órához szükséges felszerelésemet.

- Szóval, akkor folytathatjuk is a matekórát. – jelentette ki a tanár. Egy sóhajtás kíséretében mindenki felkészült a borzalomra. Az óra elején még némán jegyzeteltem a füzetemben, másoltam a táblára írt dolgokat és közben természetesen a délután miatt görcsöltem. Nem lett volna szabad összekevernem a menő bagázs tagjait. Meg fognak verni. Minho ki fog csinálni, amiért Jonghyun nevével illettem.  Jonghyun pedig nem tűnik olyan fajtának, aki tűrni fogja, hogy „megszentségtelenítettem”a nevét. És még ez a fura érzés is… miért nem hagy nyugodni? Az ember nem tud rendesen figyelni az órán, mert Choi Minho jár a fejében. Egy pillanatra megállt a toll a kezemben. Mintha… figyelt volna valaki. Felemeltem a füzetből a fejem és egy érdeklődő szempárral találtam magam szemben. Csak bámult engem, mit sem törődve azzal, hogy én is létezem és látom, hogy engem bambult.

- Segíthetek? – már kezdtem magam kínosan érezni. Csak nézett a hatalmas szemeivel.

- Mi olyan különleges benned? – nem is válaszolt a kérdésemre. Miért is válaszolt volna? Ki vagyok én, hogy elvárjam, hogy válaszoljanak egy nyamvadt kérdésre?! Mindenesetre nem értettem, hogy mit szeretne megtudni ezen kérdésével. Ugyanis nem vagyok különleges, de ez látszik is. Maximum a hajam. Na, az tényleg különleges. Különlegesen borzalmas.

- Parancsolsz?

- Minho engem már rég kinyírt volna, ha Jonghyunnak hívom. És Jonghyun sem fogta volna vissza magát az öldöklésben. Rajtad nevettek egy jót és ennyi. Ki vagy te, hogy egyből így megkedvelnek?

- Nem tudom, hogy miért bántak így velem, ne aggódj – sóhajtottam. – Pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy benyaltam nekik, mert ma találkoztam velük először.

- Ja, persze. A DIÖK elnökkel is csak véletlen vagy jóban – forgatta a szemeit a srác. Nem hitt nekem! De miért is tette volna? Gondolom, ismerte annyira a menő csapatot, hogy tudja, mi a reakció egy névtévesztésre.

- Őt valóban ismerem és kedvelem. Nem tagadom. – jelentettem ki.

- Kim! Lee! Abbahagyni. Szünetben, ha kérhetném. És Kim, ha már ennyire beszédes kedvedben vagy, gyere ki megoldani a feladatot. – vágott közbe a tanár. És megvan az első ember, aki utál. Éljek én, a nagy karizmatikus alany! És jut eszembe… milyen első ember? Ott van még Jonghyun meg Kibum meg Minho, akik utálnak.

Ez a Kim gyerek egyébként egészen jó volt matekból. Én még mindig a feladat elején agyaltam, ő már végzett. Azon kaptam magam, hogy leült elém.

*Minho POV*

- Hé! Eljössz velem Jonghyun hyunghoz?- zökkentett ki Stréber hyung a gondolkodásomból. Máris vége az órának?

- Persze, menjünk. – biccentettem.

- Milyen volt idén az első koreai? – vigyorgott. Ha valamit utáltam, akkor az a nyelvtan volt. Meg a matek. Meg a fizika és a kémia. Meg az irodalom is. Mondjuk, az angoltól se repdesem. Már majdnem annyira utálom, mint a föcit meg a bioszt. Rajzból totál béna vagyok a művészettörténet meg nem izgat. A zenetörténetet is rühellem. Meg nagyjából mindent, aminek köze van a történelemhez. Megtörtént. Ennyi. Mit kell rágódni rajta? Ezt a vackot már csak a filozófia überelheti. Na ja, nem kedvelhetek minden tantárgyat! Főleg nem a nyelvtant első tanítási nap utolsó órában.

- Remek volt. Izgalmas. – tettettem a lelkesedésemet. Igazából a fél óra kiesett. Na jó, az első öt perc után minden kiesett. Nem az én hibám volt, hanem a tanáré, amiért ilyen unalmas anyagot akar nekünk leadni szintén tök unalmasan.

- Tudod, még hinnék is neked, ha nem horkoltad volna végig a fél órát – röhögött fel Kibum. Ne! Komolyan végigaludtam a fél órát? Atya világ! Most szégyellnem kellene magam? Állj! Mit mondott? Hogy én? Ezt szóvá kell tenni!

- Nem is horkolok. – felkaptam a táskám és a haverom után siettem. Magam mögött egy gyerekkel, akit elkaptam, hogy jöjjön utánam. Ugyanis utálok utolsónak kimenni a teremből, és azért eléggé sokat szoktam tollászkodni.

- Choi Minho! Te horkolsz a leghangosabban az ismerőseim közül! – jelentette ki. Hirtelen utánozni kezdte az állítólagos horkolásom. Ilyenkor kész élvezet vele végigsétálni a folyosókon.

- Nem is horkolok így! – óvatosan oldalba böktem őt az ujjammal.  – Hallod? Hagyd már abba.

- Várj, van még egy – még szélesebben elmosolyodott. Fejét kicsit oldalra döntötte és csukott szemmel csoszogni kezdett. Eközben mormogott valami érthetetlen szöveget. Felvont szemöldökkel, vigyorogva mentem mellette. Hirtelen megállt. Ásított egyet, nyújtózkodott és megtörölgette a száját.

- Te mit csinálsz? – kérdeztem tőle. Rám pillantott.

- Mi a dátum? – kérdezte ásítva.

- Szeptember kettő.  – vágtam rá és nagyon kezdett déjà vu érzésem lenni.

- Nem úgy. Évre. Ezernyolcszáz…

És röhögni kezdtünk. Még két éve csinálhattam ezt valamilyen táborban. Key volt a szobatársam. Sosem fogom elfelejteni ezt a cselekedetemet, de csak azért, mert mindig az orrom alá dörgöli a fiatalúr. A srác pedig ott állt mellettem kicsit megszeppenve.

- Elmehetsz – pillantottam rá. A gyerek boldogan elmosolyodott, meghajolt, megköszönte és már ott se volt mellettem.

- Iszunk kávét? – vetettem fel. Hiába, kifárasztott az iskola. A kemény tanulás, jegyzetelés, odafigyelés… kész rémálom diáknak lenni.

- Én igen, te nem – azzal a büfé felé vettük az irányt. Mi az, hogy megtilt nekem valamit?

- És én miért nem? – vontam őt kérdőre. Kibum csak legyintett.

- Mert én két ember helyett jegyzetelek, két ember helyett tanulok, két ember helyett dolgozom ki a tételeket és két ember helyett írok leckét is. – sorolta.

- Miért? Terhes vagy?

- Nem – forgatta a szemeit és beállt a sorba. – És ha tanultál volna biológiát, akkor tudhatnád, hogy egy férfi nem lehet terhes.

- Kérlek – sóhajtottam. Vissza kellett vágnom valamivel. Gyerünk Minho! Menni fog… heuréka! – Annyi pasi után, amennyivel összefeküdtél már, simán kifejlődhettek a női szerveid is.

- Minho-ah! Biológia! – magyarázta. Csak vigyorogtam. Sikeresen felhúztam Stréber hyung agyát. Minek ide kávé? Elég vagyok neki én.

- Sziasztok! – toppant mellénk Jonghyun hyung. – Mit vesztek?

- Kávét és kakaót.

Meghökkentem. Mi van???

- Kakaót minek? – kérdeztem. Most komolyan ennyire hülye vagyok, vagy csak elhitetik velem?

- Mert nem ihatsz kávét. Ahhoz túlságosan baba vagy – jelentette ki Kibum. Jonghyun befogta a száját, hogy ne hallatsszon az amúgy gúnyos röhögése, Key pedig egy ártalmatlan mosolyt villantott nekem.

- Két héttel vagyok nálad fiatalabb.

- Az elég – fuldoklott Jonghyun. – Te vagy a csapatunk babája. Ne aggódj! Vigyázunk rád.

- Veletek együtt lenni kész borzalom – vigyorogtam én is. Jonghyun még gyorsan leadta a rendelését. Ezek után rám hárult azon nemes feladat, hogy a sorban állókat elzavarjam. Az ilyet egyébként élvezi az ember. Kibum leadta a rendelést, én meg kipróbáltam a bankkártyámat. Tényleg nem hazudott a gyerek. Az volt a kártya kódja, amit mondott. Azt hiszem sikerült elég alaposan feltankolnunk. Jonghyun vezetésével kimentünk a suli elé. Mindhárman egyszerre végeztünk. Ez volt az egyetlen nap a héten. Elpakoltuk a zsákmányainkat, és Kibum elővette a végzős srác ajándékait. Mindig ő vigyázott a cuccokra, mert ő volt a csapat feketebáránya. Nem ivott, nem dohányzott, nem drogozott. Néha vagdosta magát, de ennyi. Rágyújtottunk. Már hiányzott a cigi. Reggel nem szívtunk, utána pedig nem engedett ki minket a portás. Minden évben bepróbálkozik. Aztán félévkor megtörik. Nekünk ugyanis nem lehet ellenállni. Olyan aranyosak, cukik és ártalmatlanok vagyunk…

- Az a Sekyung megint mellém ült. – fújta ki a füstöt Jonghyun. Sekyung az osztálytársa volt, egyébként nagyon csinos kis hölgyemény, aki hajtott a drága haveromra. Jonghyun pedig mindig elküldte őt melegebb éghajlatra, de valaki nem ért a szóból.

- Milyen órán? – Kibum hangjából át lehetett hallani a féltékenységet. Sekyung egyfajta rivális volt a számára. Az a csaj annyira tepert Jonghyun szívéért, hogy Key gyakran mesélt nekem arról, hogy fél. Nem bírna ki egy szakítást. Hiába fekszik össze mindenkivel, neki Jonghyun az igazi.

- Minden órán – sóhajtott. – Marhára elegem van belőle. Szívem szerint fejbe lőném.

- Én is – bólogatott Key. Belekortyolt a kávéjába. Én pedig nem nyilatkoztam. Nem érdekelt Sekyung. Tudtam, hogy Jonghyun senkire sem cserélné le Keyt, és ezért nem is zavartattam magam ez ügyben. Próbálkozzon csak! Mindenkinek kell egy hobbi. Az övé a lehetetlen küldetés megpróbálása. Természetesen mindig elbukik, de van ez így.

- Hé! Kölyök! Gyere csak ide! – mire magamhoz tértem, Jonghyun éppen a Kölyköt próbálta magához invitálni. A Kölyköt. Az én Kölykömet! Szerencsétlen úgy megijedt… teljesen elfehéredett. Szinte láttam, ahogy remegve odajött hozzánk.

- Sziasztok! – a hangja is remegett. Biztosan izgult az első nap miatt, meg hasonlók. Meg talán mi is rátettünk egy lapáttal. Talán.

- Szia! – köszöntünk neki. És ismételten le sem bírtam róla venni a szemem. Na ja, ilyen az ember, ha szimpatikus neki valaki.

- Nem tudod, ki az a Lee Taemin? Utánatok volt órám a termetekben és a helyemen találtam egy köteg beiratkozási papírt. – Jonghyun elővette a táskájából a rengeteg lapot. A Kölyök remegve nyúlt értük.

- Én… én vagyok… én vagyok Lee Taemin – rettentően cukin dadogott. Automatikusan elmosolyodtam amint felidéztem a reggel eseményeit.

- Most végeztél? – Jonghyun átadta a lapokat neki. Szemmel láthatóan őt se zavarta annyira az, hogy a Kölyök összetévesztette a nevünket.

- Nem. Egy órája. Csak… Jinki hyungra vártam… de sajnos nem ér rá délután.

- Itt kajálsz? – kérdeztem. Rám nézett. Az arcára kiült némi szín. Örülök, hogy nem vagyok mindenki számára mumus. Íme, valaki, aki megnyugszik, ha engem lát. Bólintott. – Nem láttalak.

- Biztos hamarabb evett, te nagyon okos – veregette meg a vállam Key. Persze! Égessetek csak! Marhára ügyesek vagytok benne! – Milyen volt az első nap?

- Jó… - lesütötte a szemeit. Tisztára zavarban volt szegény. Nem tudom… ő olyan más volt, mint a többiek. Volt benne valami plusz. Valami extra. Valami vonzó.

- Osztálytársak? – faggatta tovább Kibum. Ezek szerint neki is szimpatikus volt.

- Nem rosszak – vont vállat. Hát, nem volt túl meggyőző. Gondolom, nem tudott rendesen beilleszkedni. Mindegy! Ha az osztálytársai nem is, a végzős srác ott van neki. A rohadt életbe! Elszívtam a szálam. A kuka pedig nagyon messze volt, és eszem ágában sem lett volna odamenni. Hiába, a lustaság nagy úr!

- Te, Kölyök! Megkérhetlek valamire? – pillantottam az említett személyre.

- Persze – bólintott félénken, mire óvatosan a kezébe nyomtam a csikket. Basszus! Milyen puha volt a bőre! Hihetetlen.

- Kidobnád nekem?

Egy darabig méregette a szemével a csikket, mintha valami nagy kincset adtam volna neki oda. Elköszönt tőlünk és elindult, gondolom, haza. Útközben láttam, amint elnyomta az ajándékomat, és a kuka csikktartójába tette. Csak bámultam utána, le sem véve a szememet a formás fenekéről. Belemarkolnék, letépném róla a gatyát és megerőszakolnám. Szinte csorgott utána a nyálam. Mikor befordult a sarkon, ránéztem csapatunk rangidős tagjára.

- Kösz, hogy nem balhéztál a reggeli dolog miatt.

- Kérlek! Nem bántanám a szerelmedet ilyen piti dolgokért. Még a végén elijeszteném tőled – megvonta a vállát és egy ezer wattos vigyor jelent meg az arcán amint rám nézett.

- A micsodámat? – miket zagyvál ez itt össze? Milyen szerelmemet? A Kölyköt? Ugyan már!

- Jaj Minho-ah. Mindannyian láttuk, hogy mennyire bámultad őt, amikor bement reggel az iskolába. Sőt, amikor hyung nevét mondta neked, akkor is csak röhögtél. Normális esetben nekiugrottál volna. Mind tudjuk, hogy beleestél a Kölyökbe. Most is… szinte csorog a nyálad. A szerelmedet meg tiszteletben tartjuk. – vigyorgott Key.

- Aztán tessék ráhajtani és megszerezni, mert még a végén megelőzlek – kacsintott vigyorogva Jonghyun.

- Aish Dínó hyung – nevetve megcsaptam a vállát. – Neked ott van Kibum. Vagy… nekem adod a Kölyökért cserébe?

- Tudod, mit adok neked? Kim hyungot. Maximum. Kibummie az enyém. – és a bolondja kinyújtotta rám a nyelvét.

- Ááááá nem jó – húztam el a számat. Természetesen igyekeztem minél komolyabbnak tűnni…- Kim hyung túl öreg és büdös a szája meg szerintem nehezen tágul már…

Röhögés. Jonghyun a térdét csapkodta, Key a falhoz fordult és ráborult. Én pedig vigyorogva kapkodtam a fejem kettejük között.

- Akkor mindenképpen mássz rá a Kölyökre – tanácsolta hirtelen Kibum. Még mindig mosolygott, és néha felidézhette magában a szövegemet.

- Nézzük, eddig mit tudunk róla… - mondta Jonghyun mire elmosolyodtam. Amikor Jonghyun panaszkodott, hogy mennyire szerelmes Keybe, én is hasonló képen kezdtem bele az összehozásukba. Mindennél fontosabb a közös tulajdonság. És szerintem szép gesztus, hogy össze akarnak hozni a Kölyökkel (nem is rémlik a neve… ez ciki?) attól függetlenül, hogy nem tudom, honnan szedték, hogy belé vagyok zúgva. Mert tényleg szimpi, de nem több. Ja, meg jó a segge.

- Ide jár suliba – kezdtem. Jonghyun elvigyorodott. Magához hívta az első arra járó diákot.

- Adj tollat meg lapot meg valamit, amire tudok jegyzetelni.

A lány tisztára megrémült. Előkapott egy szép, rózsaszín tollat, meg egy vaskos fekete spirálfüzetet.

- Szerinted ő buzi? – böktem Jonghyun felé. Na ja. Mi mind mind heterók vagyunk. Főleg Key.

- Bocsánat… - a kiscsaj ezek után rövid kotorászás után elővett egy kék tollat. Ebben a pillanatban Key megragadta őt és nagyon szorosan magához húzta. A lány feneke a srác ágyékához ért.

- Nem szeretjük, ha radiátornak gondolnak minket… megmutassam, mire vagyok képes? – megfordította őt és a csaj mellébe markolt.

- Kérlek, engedjetek el… sajnálom – sírni kezdett. Már majdnem megsajnáltam őt.

- Holnap kárpótolsz, ugye? – Key nem adta fel. A lány fülébe duruzsolt. Az pedig csak rémülten bólogatott. – A kék tollat és a noteszt pedig megtartjuk, ha nem baj.

- Nem – teljesen elveszett. Arcáról legördült egy könnycsepp, mire Key elengedte őt. A lány ránk nézett és elszaladt. Jonghyun hosszasan nézett utána.

- Mit akarsz te ettől? Nem nagy szám…

- Hát, nem egy Kim Jonghyun, de ti isztok, dohányoztok, együtt kizsebelünk, akkor én hadd legyek már az erőszakos – arcán megjelent A perverz mosoly.

- Tőlem – vont vállat Jonghyun. – De az érzelmes részed az enyém.

- Alap. Szóval, ide jár, ebédes, kedvel téged – itt rám bökött. Ekkor esett le, hogy valószínűleg a Kölyökről beszélünk.

- Honnan veszed, hogy kedvel?

- Testbeszéd. Ha figyeltél volna etikán… - kezdett bele, de Jonghyun közbeszólt:

- Kibummie, senki sem figyel etikán- és ezzel a BFF-em hivatalosan is megmentett Key kioktatásától.

- Én figyelek. – sóhajtott fel szerencsétlenem. Csak mosolyogtunk rajta, és kutakodtunk tovább a Kölyök ismert tulajdonságai után.