5. fejezet

* Taemin POV *

Miből állt az első iskolai hetem? Őszintén? Álmodozásból. Choi Minho így, Choi Minho úgy, Choi Minho teste tökéletes az álmaimban, és ami még meglepőbb, az az, hogy róla álmodom. Mi több, csak róla tudok beszélni. Ha a szüleim kérdezik, hogy mi volt az iskolában, akkor én egy idő után valahogy mindig átkapcsolok a menőkre.  Majd a menőkből mindig kiemelem, hogy Choi Minho mennyire kedvesen bánt velem.  Oké, tudom, hogy ez beteges, de nem tudok mit csinálni. Akaratom ellenére történik mindez. Mondjuk, az ő hibája. Minden reggel odahívnak magukhoz, és Minho totálisan kedves velem. Igaz, a másik kettő is, de Minhoban van valami megnyerő.  Az a baj, hogy hevesen ver a szívem, ha rá gondolok, szinte izzadok, és amikor hozzám beszél, minden egyes porcikám bizsereg. Olyan kellemes, de mégis zavaró, megmagyarázhatatlan érzés vesz körül. Ráadásul egyre többet találkozom vele is meg Jonghyunnal is, amióta Kibum lett az angoltanárom. Bár megbeszéltük, hogy senkinek nem mondjuk el, hogy engem korrepetál, azért eléggé sokszor keres fel, általában Jonghyun társaságában, vagy egyedül. Minho nem jön, Kibum szerint nem is baj, úgyis csak valamelyikünket szekálná. Ilyenkor mindig szégyenlősen elmosolyodom. Csak az a baj, hogy Kibum nem hülye, és már feltűnhetett neki, hogy általában a „Minho” szó váltja ki belőlem az elvörösödést. Először rákérdezett. Az igazság szerintem az, hogy feltűnhetett neki, hogy milyen vagyok Minho közelében és hiába akar vele menni mindenhova, Kibum nem engedi, mert fél, hogy elszólom magam Minho előtt és mondok valami hülyeséget. Szóval, csak védeni próbál szerintem. De milyen már az, hogy egy olyan embert kedvelek szinte a legjobban, akit alig ismerek? Mi több, kábé semmit nem tudok róla! Összegzem a bajos hármasról ismert információimat:

Jonghyun: Menő, és a vezetékneve azt hiszem, Kim. Alacsony, és ezért Minho mindig cseszteti. Elméletileg ők ketten a legjobb barátok. Furán néz Keyre. Ez alatt az egy hét alatt három diákot vert meg. Az egyik az osztálytársa volt, és kórházba került. Velem (hála az égnek) nincs baja. Vagy legalábbis nem mutatja. Egyébként sokat cigizik, és szerintem alkoholista is. Érdekes, kiskutya szemei vannak. Meg ha minden igaz, van egy nővére, aki nem tud vezetni.    

Key: Zseniális angol nyelvből. Komolyan. Azt hiszem ő is Kim. Komolyan, itt mindenkinek ez a vezetékneve? Szinte hibátlanul beszél, és én csak ámulni tudok. Talán ő a legkevésbé zűrös bandatag. Egyébként aranyos és türelmes, csak néha túlreagál dolgokat. Biztosan jó tanuló, csak azt nem értem, hogy miért hordja magánál Minho cuccait. Nem beszél sokat sem magáról, sem a menőkről.

Minho: Choi Minho, akinek imádom a szemeit. Annyira nem verekedős, de mindig velem nyomatja el a cigarettacsikkjeit. Borzalmasan gyönyörűek a szemei. Eléggé magas. Érdekes módon néha olyan érzésem van, mintha engem védene. Ő is rajong az alkoholért. Néha egy kicsit erőszakosabb, de egyébként totálisan aranyos. Közös tulajdonság: nulla. Előfordulhat, hogy róla tudok a legkevesebbet?

Egyébként az iskolába igyekeztem. Hihetetlen, de szeretek idejárni. Még akkor is, ha ennek a kedveskedésnek nemsokára vége lesz. Onew nem fogja tudni örökké fizetni a biztonságomat, és akkor majd bepótolják. Kim jól mondta. Az a baj, hogy akármennyire is próbálom bemesélni magamnak, hogy ez csak az ő poénja, valamiért elhiszem azt, amit mond. Kim néha jófej, néha borzalmasan gonosz. Amolyan minden lében kanál. Nagyon elegem van belőle néha, de amúgy annyira nem rossz, amikor éppen befogja a száját. Viszont tőle tudja mindenki, hogy Minho helyén ülök, ami nem tudom, miért olyan nagy cucc. Elvégre, még biztosan van rajtam kívül olyan szerencsétlen a suliban, aki az utolsó padba merészelt ülni. Vagy… oda senki nem mer leülni? Az utolsó pad mindig üres? De miért nem lehet Minho helyére ülni?

Az épülethez érve gyorsan eltettem a mobilomat. Ha telefonozol a suli előtt, fix, hogy valamelyik menő elkobozza a cuccod. Nem tudom, hogy ez mire jó, de legalább így fegyelem van a suli közelében, ami annyira talán nem is baj. Minél közelebb voltam, annál jobban vártam, hogy valaki odahívjon magához.

- Kölyök! – hallottam meg az ismerős hangot, mire ösztönösen elmosolyodtam. Egyébként jobban örültem volna, ha egyszer Minho is idehív magához, nem csak Jonghyun vagy Key, de ennek ellenére Minho is szokott velem beszélgetni. Szóval, izgatottan odasiettem hozzájuk. Valaki szinte szó szerint belemarkolt a bal vállamba. Éreztem a fájdalmat, ami belehasított az említett testrészembe. Hamarosan ismételten a falnak szorítva találtam magam. Ekkor megláttam Minho arcát velem szembe. Szigorú volt a tekintete, és egészen megijedtem tőle. Hirtelen elkapta a pillantásomat és mélyen a szemembe nézett. Mintha megláttam volna valamit. Egy bizonyos valamit, ami mégis megnyugtatott. Fájt az, ahogy a vállamat szinte teljes erőből a falnak szorította. Nyeltem egy nagyot, és ekkor jöttem rá a problémámra. A gyomrom összeszorult. Mintha több ezernyi pillangó tört volna fel onnan, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről.

- Mid van nekem? – sziszegett. Szinte kifacsarta a vállam. Felszisszentem a fájdalomtól. Ilyen lenne igazából? Talán Onew hyung már nem fizet, és Minho kitölti rajtam az eddig felgyülemlett szekálhatnékját?

- Se… semmim – dadogtam, miközben igyekeztem kerülni a tekintetét. Minho felvonta a tökéletes szemöldökeit.

MI?

Nem hiszem el! Éppen a vállamat akarja kitörni, én meg a szemöldökével vagyok elfoglalva?!

Még jobban megszorította a vállam. Összeszorítottam a fogaimat. Hihetetlenül erős ez a fickó.

- Valamid biztosan van, Kölyök.  – jelent meg egy ördögi mosoly az arcán.

- Itt… itt van mindenem – adtam neki a táskámat. Kivette a kezemből. Egy darabig kutatott benne, míg meg nem találta a szendvicsemet.

- Lóvéd nincs? – nézett rám kérdőn, mire megráztam a fejem. Még mindig nem engedte el a vállam, pedig már nagyon fájt. A földhöz vágta a táskámat. Oké, értem én, hogy menő, de örülnék, ha nem szakítaná el. Elvégre a szüleim megvették, pénzt öltek bele, úgyhogy tiszteletben tarthatná. A kezével lejjebb csúsztatott a karomon, így egy pillanatra elmúlt a vállamban lévő fájdalom. Már kezdtem megkönnyebbülni. Azonban tévedtem. Megrántotta a karom, és akkorát roppant, hogy szinte visszhangzott a fejemben. Nem törött el, csak éreztem, hogy Minho kirántotta a helyéről.

- Áu – mormogtam halkan. Most komolyan ezt az idegbeteg állatot kedvelem a legjobban a menők közül?

- Miért nincs nálad pénz? – kérdezte. A hangja meglepően zord volt, ami megrémisztett. Nem ilyennek ismertem meg.

- A szüleim szerint a házi koszt egészségesebb. És szerintem finomabb is – dadogtam. A szívem még mindig vert, és hiába kínzott, olyan érzésem volt, mintha tetszene ez nekem. Mazohista lennék? Hirtelen elengedett és a földre lökött.  A szemem sarkából láttam, amint felemelte a táskámat. Egy darabig turkált benne. Kivette a szendvicsemet.

- Megnézzük, hogy igaza van-e a szüleidnek, vagy neked. Persze, csak ha nem bánod – a kajámat a kezében forgatva rám pillantott. Mosolya ördögi volt, de valahogy mégis imádtam.

- Nem. Tartsd meg – vágtam rá kissé lihegve. Miért ver így a szívem? Miért tetszik az, amit művel velem? A rohadt életbe! Nagyon fáj a vállam. Feltápászkodtam. Megpróbáltam Minho felé fordulni. Kár volt. A táskámat szinte teljes erőből hozzám vágta. Nem volt sok időm reagálni. Hirtelen megragadtam, amitől fájdalom nyilallt a bal vállamba.

- Elmehetsz – jelentette ki. Lesütöttem a szemeimet és elsiettem. Meg akartam keresni Onewet illetve az orvosi szobát. Azon gondolkoztam, hogy hova menjek előbb. Ha Onewhez megyek, biztosan bekísér az orvosiba, mint egy nagytesó.  Az pedig kicsit ciki, meg olyan, mintha panaszkodnék neki. Talán az lenne a legjobb, ha ma elkerülném… mindenesetre Kim boldog lehet. Bejött az, amit mondott. Tényleg megvertek a menők, mármint nem, de elkezdtek zaklatni. Legalábbis Minho igen. Hihetetlen, de szinte sajgott a szívem, hogy pont ő bántott. Annyira nem akartam, és nem is hittem, hogy ilyen megtörténjen, hogy teljesen beleéltem magam abba, hogy engem tényleg kedvelnek. Hát, tévedtem. Odaléptem egy gyerekhez, és megkérdeztem, merre van az orvosi szoba. Egy darabig sajnálkozón nézett rám. Valószínűleg sejtette, hogy a bajos hármas állt e mögött. Elmagyarázta az utat, hogy merre menjek. Megköszöntem és elváltak útjaink. Miközben baktattam, végig mondogattam magamnak, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatot. Sajnos olyan vagyok, hogy minél jobban nem akarok valamit csinálni, annál jobban sikerül. Mikor odaértem az egyik ajtóhoz, elolvastam a feliratot. Valóban az orvosi szoba volt az. Bal kézzel kopogni akartam. Mikor éppen elkezdtem felemelni a karom…

Taemin te idióta!

A bal vállad fáj, ne azt emelgesd!

Szóval, jobb kézzel bekopogtam.

- Szabad! – a nő hangjára végül bementem. Nem nagyon szerettem az orvosi rendelőket. Mindig féltem tőlük, ezért mindent megtettem az egészségem érdekében. Most pedig itt vagyok, mert Choi Minho a szép szemű, tökéletes pasi kifacsarta a vállam. Miért is gondolom azt, hogy Minho a tökéletes pasi? Egyáltalán milyen tökéletes pasi?? Taemin! Csajok! Lányok! Tudod, mellek, fenekek, parfüm, magassarkú, nem Choi Minho szemei!

- Jó reggelt kívánok! – köszöntem

- Szia! – a nő felpillantott a lapok közül. – Mesélj, mi a probléma.

- Megrándult a vállam, és valami kenőcsöt vagy valami tanácsot szeretnék kérni, hogy mit csináljak vele. – igazából nem hazudtam.

- Menők? – kérdezte. Na jó, ez bizarr volt és meglepett. Szóval, nem csak velem csinálják ezt. Úgy tűnik, jobban ismeri őket, mint a rossz pénzt. Bólintottam. Szemeivel arra ösztönzött, hogy mondjam el neki a történteket.

- Minho a vállamnál fogva a falhoz szorított, majd rántott rajtam egyet, és megroppant. Nagyon fáj, de kibírom, csak valamit szeretnék rá kérni.

- Az a Choi gyerek megint csalódást okozott nekem. Pedig olyan ártalmatlan kisfiú volt… - sóhajtott a nő. Intett, hogy üljek le. –Nagyon messzire elment most, és tegnap is. Azt hiszem, ma mindenképpen szólok az igazgató úrnak…

- Ne! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Ööööö, izé… szóval, ez most nem az ő hibája volt… én provokáltam ki. Tényleg… nem kellene őt ezért kirúgni az iskolából…

Próbáltam menteni a menthetetlent, bár így is éreztem, hogy egyre jobban kezdek elvörösödni.

- Miért véded ennyire? – kérdezte mosolyogva a hölgy kenőcsöt keresgélve. Tessék elhinni, én is ezen gondolkozom! Komolyan… miért kell ennyire védenem a menő srácot? Choi Minho ki tud állni magáért és egyébként meg meg is érdemelné, hogy kirúgják… bár, azt hiszem, akkor meghalnék. Oké, ez bizarr, de nélküle mintha üres lenne az életem. Izé… szóval, annak ellenére, hogy néha ilyen fura, én kedvelem. Na jó, Lee Taemin, ebből te már nem jössz ki jól…

- Nem védem, de ez most tényleg az én hibám volt. – próbáltam meg reagálni. Az orvos bekente a vállam, és elővett egy gézt.

- Tudod, Minho régebben olyan volt, mint te. Seunghyun egyszer bántotta őt, és egyből jött hozzám, hogy segítsek neki. Egykoron nagyon jóban voltunk. Neki is mindig megígértem, hogy nem szólok senkinek, hogy bántották őt. Mindig azt füllentettük, hogy elesett, vagy tesin meghúzta valamiét. Később felbukkant ez a Jonghyun gyerek és ő kezdte el bántani szegényemet. Minden szünetben itt lábatlankodott és segített, amiben csak tudott. Rég volt, de jó volt. Aztán Minho megnőtt, és évek óta terrorizálja az iskolát. Nem örülök neki, de nincs mit tenni. Nem vagyok az anyja, hogy irányítsam az életét. Tudod, néha még most is beköszön hozzám, főleg ünnepek meg szünetek előtt mindig itt van. Jófiú ő, csak kamasz és nem tudja mi a jó neki.  – a hölgy elmosolyodott a történteket mesélve, miközben éppen felkötötte a karomat. Érdekes volt hallani Minho múltját. Egyértelműen ő sem volt mindig menő, ki kellett ezt tanulnia.

- Valami bántódás érte őt kiskorában, hogy így döntött? – érdeklődtem. Mindent meg akartam tudni róla.

- Nem hiszem. Egyszerűen csak lázad. – nevette el magát a nő. Nem hittem volna, hogy ennyire ismeri Choi Minhot.

- És… jó tanuló?

- Lenne. Csak egy lusta dög. Ha tanulnia kell, inkább elalszik a drága. Na, készen is vagyunk. Egy nevet meg egy osztályt kérek, és mehetsz is. Egyébként már láttalak egy párszor. Honnan ismered a DIÖK elnököt?

- Gyerekkori barátom - vágtam rá, majd lediktáltam a nevem és az osztályom.

- Egyébként, látom, a fiúkkal is kijössz, mármint a menőkkel. Nagyon örülök neki, hogy vannak ilyen barátaik is. Ne hagyd magad elrontani Kölyök. – mosolygott.

- Nem fogom – nevettem fel halkan. Felálltam és meghajoltam – Köszönök szépen mindent. Viszont látásra!

- Szia! És figyelj! Amit itt meséltem neked, az a kettőnk titka! – szólt utánam. Elmosolyodtam.

- Rendben. Nem szólok senkinek.

Érdekes volt ez a nő. Rettentően közvetlen volt velem. Olyan érzésem volt, mintha már meséltek volna neki rólam. Aranyos volt az, amit mesélt. El tudtam képzelni a kicsi Minhot itt lébecolni mindennap. Akaratom ellenére úgy kezdett verni a szívem, mintha sprinteltem volna. Végiggondolva az ismeretségünket… amikor Minho közelében voltam, úgy viselkedtem vele, mintha…

NEM!

LEE TAEMIN, TE NEM VAGY MELEG!

NEM LEHETSZ SZERELMES CHOI MINHOBA!

Pedig minden jel arra utalt. Nem bírok nélküle lenni. Egyszerűen, bármit is tesz velem, túl fontossá vált. Mikor hozzámér, olyan, mintha égetne, mikor beszél, pillangók táncolnak a gyomromban. Mindig csak rá gondolok, és inkább magamra vállalnék mindent, csak az ő biztonsága érdekében. Tényleg szerelmes lennék egy fiúba? A gyönyörű szemeibe, a tökéletes ajkaiba, a férfias kinézetébe? Ez lennék én? Egy kis meleg srác?

Becsuktam magam mögött az ajtót.

- Szia – hallottam meg az ismerős hangot. Felkaptam a fejem.

- Szia – válaszoltam remegő hangon. Most ennek komolyan követnie kellett engem?!

- Okés vagy? – kérdezte, mire bólintottam. Nem akartam neki válaszolni, mi több, ha akartam volna se tudtam volna. – Szóltam a DIÖK elnöknek is. Úgyis nagy spanok vagytok. Azt mondta, mindjárt jön.

Komolyan, Lee Taemin! Ellened ma összeesküdött az ég!  

* Minho POV *

Magamhoz rántottam egy újabb embert, éppen most engedtem el a Kölyköt. Furcsa volt szegényemet kínozni, de nem tehettem mást. Egy kicsit kellett ez mindkettőnknek.

- Mire volt ez jó? – dörrent rám Key. Megijedtem tőle. Néha úgy tudott viselkedni, hogy komolyan mondom egy házisárkány szelídebb nála. Mi több, egy vad sárkány szelídebb nála. Ha valamit megtanultam az az, hogy amikor Key dühös, akkor vége a világnak.

- Mármint micsoda? – kérdeztem tőle totálisan ártatlanul. Tudtam, hogy mire gondol, de valljuk be, kicsit túlzásba vitte ezt a „Minho szereti a Kölyköt, ezért megvédjük” stratégiáját, amit akkor talált ki, amikor nem volt szabad pasi a látóhatáron.

- Miért bántottad szerencsétlent? – morogta.

- Miért ne? – vontam meg a vállaimat.

- A megállapodás miatt. – forgatta a cicaszemeit Key. Mindketten tudtuk, hogy nem a megállapodás miatt művelte ezt velem, hanem a Kölyök miatt. Tudja, hogy kedvelem, Jonghyun is tudja, hogy kedvelem, és én is tudom, hogy kedvelem. De természetesen nagyon jó okom volt arra, hogy bántottam a Kölyköt.

- Akárhányszor látom, mindig a végzős sráccal lóg, vagy egyedül van. Látszik, hogy kell neki egy új barát… - kezdtem bele.

- Tényleg jó barátság az, ha megvered. – háborgott Kibum. Chhh… szőke.

- Nem én akarok a barátja lenni – forgattam a szemeimet. – Vannak osztálytársai, és szerintem különcnek érzi magát. Az osztálytársai utálják őt, én pedig nem akarom, hogy rossz legyen neki itt. Tudod, az öregember is azt mondta.

- Nagyon a szíveden viseled a Kölyök sorsát. – nevetett fel Jonghyun is. Lemondóan sóhajtottam. Úgysem lehet megértetni velük, hogy ez szimplán azért van, mert együtt érző, kedves, és jószívű vagyok. Jonghyun hirtelen a másik irányba fordult: - És mondd Kiscica, neked ma van programod?

- Van – sóhajtott Key – megint korrepetálom angolból azt a gyereket.

- Nagyon hülye lehet – jegyeztem meg. Key már egy hete nagyjából mindennap valami gyereket korrepetál. Ennyi idő alatt még én is megtanulnám ezt a nyelvet, főleg, mert Key rettentően türelmes és jó tanár. Szóval, valami tehetségtelen szerencsétlent taníthat.  

- Nem! Ő igazából okos, csak nem tanították meg neki jól az alapokat. Ez minden – próbálta menteni a helyzetet szegény Kibum, de nem hiszem, hogy sikerrel járt. Mindenesetre Jonghyun féltékeny, szerinte ugyanis Key viszonyt folytat ezzel a pasassal. Na ja, szerintem is. Csak ezt nem hangsúlyozom, mert még a végén kikotyogom, hogy Key többet látott idegen farkat, mint a sajátját.

- Nem kedvelem azt az embert – jegyezte meg Jonghyun. Én se, de lényegtelen. Komolyan, ez a „korrepetálás” nem tudom, mire jó nekik…

- Nem is ismered – forgatta a szemeit Key, miközben éppen végigtapizott egy kosaras srácot, bicskát keresvén. Na persze, csak fogdosni akarta őt meg az izmait a kis perverz hyung…

- Pláne – Jonghyun szinte felugrott. Szegényem… fura lehet ennyire féltékenynek lenni. Hihetetlen, mennyire szereti Keyt. Vajon egyszer én is fogok valakit így szeretni?

- Ide jár az iskolába, csak nem tudjátok, hogy ki ő. – Key belerúgott a srác hasába (ismeretlen okokból, éppen azon agyaltam, hogy ki lesz majd az a valaki, akivel úgy fogjuk egymást szeretni, mint Jongkey).

- De szeretnénk tudni. – jelentette ki Jonghyun és kivette a srác zsebéből a pénztárcáját. Csak felsóhajtottam, miközben a falhoz szorított gyerek éppen megígérte, hogy hoz nekem innivalót.

- Semmi közötök hozzá. Az én tanítványom. – Key diadalittasan kidüllesztette a mellkasát. A szemeimet forgatva elmosolyodtam. 

- Skacok, én megyek locsolni, majd jövök. Hozzak valamit?

- Nem – vágták rá kórusban. Oké, nem vécére kellett mennem, hanem valami mást akartam elintézni. Valami fontosabbat. Besétáltam az iskola kapuin, miközben minden szem rám szegeződött. Gondolom, féltek, hogy verekedős kedvemben vagyok, és áldozatokat keresek éppen. Pedig nem. Besiettem az épületbe. Egyre gyorsabban haladtam, egyenesen a titkárság felé. A szívem egyre hevesebben vert az izgalomtól. Bekopogtam. Nem vártam, mert az nem az én szokásom, egyszerűen szinte kitéptem az ajtót.

- Szevasz – köszöntem. A DIÖK elnök felpillantott a papírréteg mögül. Szemei elkerekedtek, arca olyan fehérré vált, mint a fal. 

- Szia! Segíthetek? – kérdezte már-már remegő hangon. – Késtem a cuccal?

- Nem, az most oké. Csak szólok, hogy a Kölyök valószínűleg az orvosiban van. – jelentettem ki az asztalára támaszkodva.

- Mit tettetek vele? – húzta össze a szemeit az Öregember. Egyébként ezt a nevet még anno Key ragasztotta rá, de ez a név is olyan, mint a Kölyök.   

- Honnan veszed, hogy mi voltunk? Ha baj van, akkor azért csak a csapatunk lehet a felelős? – kérdeztem tettetett meglepettséggel.

- Nem én tartom rettegésben az iskolát – válaszolt, de az arcán még mindig a félelem ült.

- Amúgy nincs baja a Kölyöknek, nem bántottuk őt. Csak egy kicsit, de semmi komoly.

- Megyek, megnézem őt.  – az elnök levágta a papírokat a földre, és éppen indult volna, ha nem nyújtom ki a kezemet, ezzel elállva az útját.

- Nem mész te sehová. Majd akkor, ha én megengedem. Világos? Csengetés előtt öt perccel mész a Kölyökhöz. Azt mondod, hogy sok papírmunkád volt, és csak most tudtál szabadulni. Ha kérdezné, kijelented, hogy csak beugrottam szólni neked. – nem néztem rá, szinte magam elé beszéltem.

- Rendben – bólintott, mire elengedtem őt. Hiába ő a DIÖK elnök, nem mer velünk szembeszállni. Tudta, hogy bármeddig elmegyünk, ha kell. Visszatért a papírmunkához, én pedig szó nélkül leléptem. Végigsiettem a folyosón, egyenesen az orvosihoz. Néha megfordultak utánam, mi több, egy lány felsikított. Gondolom, bejövök neki, tényleg eléggé furcsán viselkedett velem, amikor beszélgettünk. Az a baj, hogy nagyon nem az én ízlésemnek volt megfelelő. Az orvosi elé érve nekidőltem a falnak és türelmesen vártam a Kölyökre. Reméltem, hogy még nem jött ki. Tényleg nagyon a szívemen viseltem a sorsát. Gyanúsan biztonságban akartam őt tudni, egyszerűen automatikusan azt akartam, hogy neki a legjobb legyen. Hogy miért? Passz.

Az ajtó hirtelen kinyílt, és hamarosan szembetaláltam magam vele. Mármint, ő nem nagyon akart engem észrevenni, úgyhogy inkább leszólítottam.

- Szia – köszöntem neki. Kissé megrezzent és hirtelen felkapta a fejét. 

- Szia. 

- Okés vagy? – a kérdésemre alig láthatóan bólintott. Csak azt láttam, hogy egyre jobban kezdett elvörösödni. Oldani akartam a feszültséget, de nem igazán tudtam vele közös témát találni. Hirtelen megjelent a fejem felett a kigyúlt villanykörte. - Szóltam a DIÖK elnöknek is. Úgyis nagy spanok vagytok. Azt mondta, mindjárt jön.  

- Kö… köszi – dadogott. Őszintének kellett lennem hozzá.

- Nem akartalak igazából bántani – szaladt ki a számon. – Csak azért csináltam, mert sajnáltalak, amiért az osztálytársaid nem kedveltek meg téged. Ha tudtam volna, hogy ilyen porcelánbaba vagy, akkor hozzád sem nyúlok, mert eltörlek.

A Kölyök kicsit elmosolyodott, ezzel engem is erre a gesztusra késztetve. Szép mosolya volt neki, tényleg, helyes volt.

- Ja, még valami – elrugaszkodtam a faltól és a zsebembe túrtam. Mikor megtaláltam azt, amit kerestem, önelégülten elmosolyodtam. A Kölyök kezét felemelve a tenyerébe nyomtam a papírpénzt. – Nesze, tedd el. Tudom, hogy nem biomami szendvicse, de vehetsz valamit a büfében magadnak. Ha esetleg kérdezik, akkor mondd nyugodtan, hogy a végzős haverodtól kaptad, vagy, hogy a zsebedben volt.

- Nem kell, köszönöm, de nem fogadhatom el – dadogta. Megpróbálta visszaadni a pénzem, de nem engedtem.

- A tied, Kölyök. Viszont asszem nem ártana visszamennem, mert így is nagy bajban vagyok, hogy az orvosiban kötöttél ki. – borzoltam össze kedvesen a haját.

- Bocs – makogta lányos zavarában. Elmosolyodtam. Szegény, biztosan rettegett tőlem.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem a te hibád. – hirtelen elsiettem, magára hagyva a Kölyköt. Kezdtem zavarba jönni, és kicsit ciki lenne, ha dadognék előtte. Nem mellesleg elvileg én vécén voltam, nem pedig Kölyökápoláson.

***

A napom egészen jól telt, leszámítva, hogy büntetésbe kerültem a Kölyök miatt. Na, nem mintha zavart volna, amúgy is voltam már büntiben, csak most rá tudtam kenni valakire. Amúgy is, legalább megtudhatom, ki Key „angoltanítványa”. Mert, hogy angol helyett franciáznak, az fix. Mindegy, amúgy is a mi termünkben tartják az órát, úgyhogy majd meg tudom lesni őket. Mikor benyitottam a terembe, Stréber hyung már ott volt. Éppen könyveket készített elő. Tudta, hogy itt leszek, szóval felkészült az első igazi angolórájukra.

- Szerintem nem ártana, ha ma téged is korrepetálhatnálak. – szólalt meg hirtelen. Miért akar folyton rávenni arra, hogy tanuljak? Költői kérdés volt.

- Hmmm… franciázhatnánk… - ajánlottam fel. Egyrészt viccnek szántam. Key rettentően imádja a tizennyolcas dolgokat, és tisztában vagyok azzal, hogy fűvel-fával lefekszik. A baj az, hogy nagyon rossz az, hogy Key rám bíz egy titkot, én meg nem mondhatom el Jonghyunnak, mert akkor kicsesznék a stréberrel, így viszont a legjobb barátommal teszem ezt. Na ja, csak ennyi az egész. Amúgy Key agyát lehet húzni az ilyenekkel, ez volt a másik okom.

- Idióta – forgatta a szemeit. – Angolt fogok tanítani, és segíthetnél Taeminnek, szerintem örülne neked.

- Igen hyung, nekem mindenki örül – mosolyodtam el. Ledobtam az első padba a táskámat. Hamarosan kinyílt az ajtó, és ki lépett be rajta? Csak nem a Kölyök? De. A Kölyök.

- Bocsánat a késésért, nagy volt a sor az ebédlőben – illedelmesen meghajolt, ezzel még jobban láttam a formás fenekét.

- In English, please. Sit down next to Minho. He will help you.  – mosolygott Key miközben eldarálta a szinte hibátlan kiejtésével ezt a pár mondatot. Áldottam az eget, hogy mellette ültem. Oké, az egy dolog, hogy mellettem fog ülni, de nem fogok neki segíteni. Nem vagyok gonosz, csak az angol nem az erősségem.

- Ok – a hangja megint megremegett, gyorsan átmászott mögöttem. Furcsa volt, hogy ilyen közel volt hozzám, néha összeért a könyökünk, amitől ő megrezzent. Rettentően félhetett tőlem, mert már megint olyan vörös volt, mint a paradicsom. Key éppen elmagyarázta az egyszerű múltat, azon belül is a létige használatát. A padra feküdve hallgattam őt, mellettem a Kölyök pedig néha bólogatott, néha visszakérdezett. Viszont marhára láttam, hogy nem figyel. Általában engem nézett. Komolyan, mintha valamilyen cirkuszi látványosság lettem volna. Nem támadok rá, nem kell félpercenként ellenőrizgetnie.

- Tudom, hogy aludni jobb – bökött meg Key – de mondanál pár mondatot, hogy Taemin-ah egy kicsit jobban megértse?

- Nem tudom, ki az a Taemin-ah – vontam meg a vállam.

- Hát, a te neved Minho-ah, én Kibum vagyok, szóval valószínűleg a harmadik személy lehet ő – forgatta a szemeit a Stréber hyung, akit azért szeretek annak ellenére, hogy folyton cseszeget.

- Well, when I was a child, you were my best friend, and un boy, called Jonghyun was our enemy. We were playing together, but after you were ill. I was very sad, because the children were playing together, but I was lonely. Then, there was Jonghyun, and he was playing with me during you weren’t healthly.  – daráltam el a mondatokat, amik segítségével megtanultam ezt a hülyeséget.

- És ez mit jelent? – kérdezte értetlenül a Kölyök. Igazam volt. Key tanítvány tényleg hülye.

- Nos, amikor gyerek voltam, te voltál a legjobb barátom, és egy fiú akit Jonghyunnak hívtak az ellenségünk volt. Együtt játszottunk, de aztán beteg voltál. Nagyon szomorú voltam, mert a gyerekek együtt játszottak, de én magányos voltam. Aztán ott volt Jonghyun, és ő játszott velem, amíg te beteg voltál. – fordítottam le neki szóról-szóra. Ezek után Stréber hyung megint elkezdte elmagyarázni a dolgokat. Komolyan, most tényleg büntetésben éreztem magam. Tanulnom kellett angolt, miközben egy olyasvalaki ült mellettem, aki sötét volt, mint az éj, és félt tőlem.