6. Fejezet

* Minho POV *

- Te nem vagy épelméjű – sóhajtottam.

- Nem tudom, hogy mit izélsz folyton. – háborgott ő.

- Azt ne mondd, hogy szerinted ez normális. – azt hiszem, meggyőztem őt, mert egy pillanatra elbizonytalanodott, láttam a kis pofázmányán.

- Jól van na – fújtatott – Lehet, hogy néha már csak megszokásból csinálom.

- Hyung, nem akarlak elszakítani a hobbidtól, de te nem félsz, hogy esetleg elkapsz valamit? Csak mert én a helyedben marhára félnék.

- Bocs, de tudod, hogy milyen vagyok. Hyung nem ér rá mindennap, nekem pedig szükségem van valakire, aki mellett el tudok aludni. – magyarázta a világ legártalmatlanabb arckifejezésével. Komolyan, lehet ilyen pofira haragudni? Majd én megválaszolom. Nem.

- Hyung, nem az a megoldás, hogy lefekszel fűvel-fával és mindig én mentelek ki a szorult helyzetedből, ha egy pasi zaklatni kezd. Költözz össze Jonghyun hyunggal, vagy nem tudom, de a legjobb az lenne, ha elmondanál neki mindent.

- Hogy is ne?! – háborodott fel. – Úgy dobna ki, ahogy vagyok! Minho-ah, mit tegyek? Szeretem őt, de nem tudok nem lefeküdni valakivel…

Végignéztem rajta. Szemeiben megjelentek a könnycseppek, amelyek egy idő után végigcsordultak az arcán. Letöröltem őket.

- Hyung, én így szeretlek, ahogy vagy, de be kell látnod, hogy ezt nem csinálhatod. – mondtam neki. Key kezdte magát átadni a könnyeinek. Hozzám bújt. Támogatóan átöleltem őt, miközben hagytam, hogy könnyei átnedvesítsék a pólómat. Némán sírt rajtam, és valahol megértettem őt. Key mindig is olyan ember volt, akin nem lehetett kiigazodni. Egyszerre öt embert ismertem meg benne. 

A Menőt, mert mégiscsak a csapatunkhoz tartozott, még akkor is, ha tulajdonképpen senki sem tudta, hogy hogyan került hozzánk. Ettől függetlenül néha eléggé bebizonyította, hogy nálunk a helye.

A Strébert. Nem hiába hívom őt így. Kitűnő mintatanuló, leszámítva a magatartását. A dolgozataiban maximum egy hiba van, folyton jelentkezik és még helyettem is megírja a leckét és a dogákat is. Persze nekem hanyagabbul, de azért ez kedves tőle.

A csalfa k***át. Nem kutyust, a másikat. Azt hiszem, nem kell ezt az oldalát bemutatnom. Nem tehet róla, de ez akkor is kicseszés a pasijával szemben. Nem is tudom, ha Jonghyun az én pasim lenne… hááát, nem mernék sok emberrel lefeküdni. De lehet, hogy csak én vagyok hülye…

A szerető társat. Érdekes, hogy annak ellenére, amit Key művel, látszik rajta, hogy tiszta szívből szerelmes Jonghyunba. Nem érdekes? Az a baj, hogy Jonghyun csak ezt látja, ezért Key gondolkodás nélkül lefekszik bárkivel, de valahogy mindig visszatér a pasijához. Közöttük van egy olyan kapcsolat, amit csodálok. Én is mindig ilyen szerelemre vágytam, de sosem volt meg. Nem bírtam feltétel nélkül szeretni valakit… azaz… jó, ebbe nem folyok most bele. A lényeg, hogy legyen akármilyen hűtlen Key és naiv Jonghyun, amikor együtt vannak, két teljesen más embert látok, mint külön-külön. Olyan tökéletes pár, amilyet mindig irigylek, mert egyszerűen túl jók együtt. Tényleg, mintha megtalálták volna a másik felüket.

És végül az umma. Key ugyanis rettentően gondoskodó, ezzel persze mások agyára megy, főleg az enyémre, de ettől függetlenül még ezt is lehet benne szeretni.

Az egyik legjobb barátom, egyértelműen kedvelem az okos fejét. De néha kicsit furcsa. Nem tudom megmagyarázni az okát.

- Hyung, szerintem szeretni fog téged akkor is – próbáltam menteni a helyzetet.

- Majd írd ezt a síromra – bőgte. – Ha megtudja, hogy folyton csalom, kinyír.

- Hyung, nem fog kinyírni. Szeretni fog, csak egy kicsit csalódott lesz. Majd megbékél. Bár ez most tényleg merész húzás volt tőled. – jegyeztem meg. – Ha a pasi csak egy kicsit is utal rád, neked annyi. Mindegy, ha keres téged, lerázom őt.

Bólintott, hogy érti és köszöni. Tegnap éjjel egy énekessel hentergett, meg áll az ember esze. Nem mellesleg mindannyian személyesen ismertük a tagot. Legalábbis mi ketten biztosan. Gyengéden elhúzódott tőlem, valószínűleg kissé megnyugodott.

- Ugye nem mondod el?

- Hogy még egy emberrel több van a listádon? Miért tenném? – vontam meg a vállam, mire kissé elmosolyodott. Megköszönte. Némán ültünk egymás mellett a földön. Egyébként tesi óra volt, ő fel volt mentve egész évben, én meg lógtam, mint általában. Pedig szerettem sportolni, csak a tanárt nem csíptem. Ellenben négyféle kötelező iskolai sportot űztem. Úsztam, távfutottam, kosaraztam meg fociztam. Kábé minden délutánomra volt egy külön sport. Egyébként meg jártam még egy sportot űzni, de azt megtartom magamnak. Csak Jongkey tud erről a sportról. Meg az illető, aki rám erőltette. Hétfőn volt a foci meg a kosár, kedden az úszás, szerdán mentem a saját kis sportomra, csütörtökön meg futottam. Néha lezsíroztam a tanárokkal, hogy elkérnek utolsó óráról, ilyenkor mindig még jobban teljesítettem, mint általában. Hiába na, sportolni szerettem.

- És mi van a Kölyökkel? – húzódott el tőlem Key.  Zsebéből előkotort egy zsebkendőt, hogy kifújhassa az orrát. Egy pár másodpercig értetlenül meredtem rá. Hirtelen realizáltam a kérdést. A Kölyökkel?

- Nem tudom, mi lenne vele? – összeráncoltam a homlokomat, hátha én értettem félre valamit.

- Nem akarsz… - kezdett bele, mire megráztam a fejem.

- Nem. Még fiatal ahhoz. 

- Látszik rajtatok, hogy kedvelitek egymást. – próbálkozott.

- Téged is kedvellek, de nem járok veled, soha nem is jártam, valószínűleg nem is fogok, de még csak meg se húztalak. Meg Jonghyunt se. Hiába kedvelem a Kölyköt, nem fogok vele sem összejönni, sem lefeküdni.

- De miért nem? Látnod kellett volna legutóbb az arcát. Amikor angolt tanultunk. Figyelj, szerintem nagyon bír téged, és te is állandóan a fenekét bámulod. Egyikőtök sem fog belehalni egy kis játékba. – mosolyodott el pimaszul.

- Hyung, nem fogok összejönni vele. – sóhajtottam fel. Ennyire nehéz ezt megérteni? De komolyan…

- Akkor csak azt valld be, hogy ha idősebb lenne, akkor járnál vele.

- Talán – vágtam rá némi gondolkodás után. Oké, tényleg bírtam őt, de nem akartam belőle kis buzit csinálni. Hiába lett volna szó max egy éjszakáról, ő még fiatal volt ahhoz, hogy ezt megértse. Nem akartam a lelkébe hatolni azzal, hogy csak játszom az érzéseivel. Fura érzés volt pont erről beszélgetni Keyyel. Általában én segítettem az ő szerelmi életén és nem fordítva.

- Minho-ah, lenne egy nagyon fontos kérdésem – fordult hirtelen felém Key. Nagy, reménykedő cicaszemeivel meredt rám. Még egy kicsit látszott a sírás nyoma, de egyébként rettentően szép volt, még így, egy kicsit szomorúan is.

- Na, mondjad – mosolyodtam el bátorítóan. Biztosan jön az újabb lelki kérdés, hogy mennyire vagyok szerelmes a Kölyökbe, biztosan nem akarok-e vele összejönni, meg ilyenek.

- Ugye nem kenődött el a sminkem?

Döbbenet. Hatalmas pislogások. Értelmetlen tekintet. Valami ilyesmi lehettem.

- Öhm… nem, nem kenődött el. Szép vagy – dadogtam. Ennyi év után még mindig meg tudott lepni.  Természetesen Key mindig sokat adott a külsőjére, ami azért egy kicsit kimutatta a melegségét, de még így is tudta titkolni. Ma például egy fehér póló volt rajta, sötétkék sárkánnyal rajta, a hozzá illő sötétkék csőnadrág szandállal, és egy helyes kalap a fején. Kicsi, fekete és marhára illett a fekete bőrdzsekijéhez. Mindez felturbózva kék fülbevalókkal, és néhány színes karkötővel. Tipikus Key, tipikus menő, márkás cuccok, tipikus díva.

- Hallod, menjünk fel a Kölyökhöz – csillantak fel hirtelen a szemei.

- Mi van? Nem – ráztam a fejem. Már csak az kellett volna, hogy a Kölyköt látogassuk óra kellős közepén! Így is marhára feltűnőek vagyunk. Folyton körülöttünk lebzsel reggelente, ami nem éppen a legjobb dolog. Mindenki gonoszkodik vele emiatt, ezért talán az lenne a legjobb, ha minél ritkábban látnánk őt. Logikus, nem?

- Naaaa, bemegyünk, benyitunk, kihívjuk a Kölyköt, vagyis én, magatokra hagylak, és megtörténik, aminek meg kell történnie. – magyarázta hirtelen feltörő lelkesedéssel.

- Én nem vagyok olyan, hogy az első pillanatban, amikor kettesben vagyok valakivel, egyből lefekszem vele. Nem mellesleg, már mondtam, hogy nem feküdnék le a Kölyökkel.   – sóhajtottam. Nekitámaszkodtam a falnak. – Nem mellesleg szerintem heteró.

- Szerintem nem. – jegyezte meg Key. – Vagy legalábbis szerintem te simán meg tudnád őt dönteni. De mindenesetre hagyná magát lekapni. És tudom, hogy akarod…

- Nem akarom – háborogtam. Na jó, akartam. Kíváncsi voltam a csókjára, a vastag ajkaira. A tökéletes, vastag ajkaira, amelyeket biztosan élvezetes lehet csókolni. Kíváncsi voltam a bőrére, a testére, a formás combjaira. Érezni akartam a nyálát a számban, bele akartam túrni a vastag, kócos, vörös gyönyörbe. Imádtam a haját, imádtam az illatát, imádtam a mosolyt, ami mindig az arcán ült, és imádtam őt magát is, a Kölyköt. Volt benne valami, ami különösen vonzott.

- Ha felébredtél az ábrándozásból, akkor esetleg elmehetnénk a büfébe, úgyis mindjárt csengetnek, utána meg mehetnénk kajálni. – zökkentett ki Kibum az ábrándozásomból.

- Minek megyünk kaja előtt a büfébe? – ráncoltam össze a homlokom.

- Mert ma valami vacak kaja van, és ma nem csináltam magamnak ételt, mert tegnap nem mentem le a boltba – sóhajtott. Vagyis, nincs kajája.

- Van pénzed? – vontam fel az egyik szemöldököm, mire megrázta a fejét.

- Nem, még szereznem kell azt is. – mosolyodott el félszegen. Felálltunk. Key egyébként már kezdett normálisan kinézni, vagy legalábbis úgy, ahogyan szokott.  Csendben kisétáltunk az öltözőből. Mindjárt csengetnek, és nem ártana pénzt szereznünk, venni valamit Stréber hyungnak, majd elmenni ebédelni. Utáltam ezt az amerikai mentalitást keverve néhány európai országgal plusz még a koreai cuccok is. Az egész borzalmasan volt megcsinálva, de mi, mint „nemzetközi iskola”, mindent jobban tudtunk másoknál. Persze, egyértelmű, hogy is merészelhettem volna más ebédeltetést elképzelni, mint amilyen a „minta suliban” van. Szóval, van büfé, konyha, asztalok, és mindenki azt eszik, amit vett, amit hozott magával, vagy amit a büféből szerzett. De csak és kizárólag az ebédlőben lehet enni, vagy az udvaron, mert ez meg a koreai szabály. Miközben lassan baktattunk a büfé felé, már láttam Key arcán a színek visszatérését. Szemei kezdtek fehérek lenni, arca pedig ugyanolyan, mint eredetileg.

- Állj meg – nyújtottam ki a karom. A gyerek konkrétan nekem jött, de ahhoz túlságosan félt, hogy ilyet tegyen. Automatikusan hátraugrott egy kicsit. – A pénzed…

Nem is kellett folytatni, máris beletúrt a zsebébe, és a kezembe nyomta a vagyonát. Elégedetten mértem fel a helyzetet. Bólintottam, mire a srác elment. Ez volt a hatalom előnye. Stréber hyung kezébe nyomtam a pénzt. Szerencsémre nem kellett sokat menni a sportcsarnoktól a büféig, ugyanis egész úton hallgattam azt, hogy mennyire tetszem a Kölyöknek szerinte. Mert Key mindent lát, és ő észreveszi, ha a Kölyök szerelmes belém. Hiába mondtam, hogy nem érdekelnek a Kölyök érzései, de mindegy, mert Keyt sem bírtam meggyőzni, meg magamat sem. Key gyorsan leadta a rendelését.

- Ráérünk, ugye? – forgattam egy narancsot a kezemben. Míg a büfés eltűnt Keynek teát önteni, addig én feltankoltam egy kicsit. Zsebre vágtam a gyümölcsöt, a táskámba pedig péksüteményt csúsztattam.

- Szerintem mehetünk kajálni, legalább nem lesz sor – vonta meg a vállát. Hirtelen felém pillantott. Szemében volt valami huncutság, amit nem értettem. – De bemehetünk órára megnézni a Kölyköt.

- Nem akarom – fújtattam. Key elmosolyodott. Kifizette a cuccost és elindultunk a konyha felé. Útközben természetesen megint hallgathattam a „Minho meg Kölyök mennyire szép pár lennének, mennyire összeillenek, meg úgyis szeretik egymást” című szöveget. Már majdnem elhittem, hogy Stréber hyungnak igaza volt. Amúgy tévedett, de mindegy. Nem szeretem a Kölyköt. Mármint aranyos, meg el lehet vele beszélgetni, de csak mint egy haver. Maximum. Igazából nem tudom, mit is érzek iránta, mert tényleg kedvelem a tökfejét, de alig ismerem őt. Szinte semmit nem tudok róla, de nem is nagyon izgat. Na ja, nem vagyok az a hős Rómeó típus, soha nem is voltam, ha valaki tetszik, akkor becsalom az ágyba és ennyi. Tizenöt éves korom óta ezt csinálom. A gáz az, hogy nem egészen érzem azt, hogy ez én lennék. Mindenesetre általában elrontok mindenkit, szóval talán emiatt is szeretném magam távol tartani a Kölyöktől. Ő másabb, mint a többiek, neki természetes ez a naiv hozzáállása, és ez tetszik. 

- Szevasztok! – bukkant fel Jonghyun hyung. – Minho-ah, hol hagytad a szerelmed?

- Na hagyjatok békén – fújtattam, eltolva magam elől az idősebbet. A hátam mögött persze egy jót röhögtek. Komolyan ilyen nehéz felfogni, hogy nem vagyok szerelmes a Kölyökbe?

Felkaptam egy tálcát és sorba álltam a kajáért. Az előttem levő (rövid beszélgetés után) készségesen felajánlotta, hogy nekem adja az ebédje nagy részét, mi több, az enyémet is fizeti. Természetesen kaptam az alkalmon, úgyhogy összeválogattam mindenféle kaját, hogy minél többet fizethessen. Nem szemétségből, csak úgy. Key addig is a helyünkre ment, Jonghyun pedig az ő kajáját is az én tálcámra pakolgatta, hogy neki se kelljen fizetnie. Szóval két tálcával megpakolva álltam a kasszához. Szegény gólya falfehér lett a látványtól, de végül kifizetett mindent. Eközben hallgathattuk Jonghyun élménybeszámolóját a kémiaóráról, amikor is a „csaja” (Sekyung vagy ki) kis híján felrobbantotta kettejüket, mert rossz vegyületet használt. Szerencsére nekem minden órán Key a társam, úgyhogy amíg én alszom, addig ő megszerzi nekünk a jó jegyet.

- Minho-ah, gyere, ülj le velem szembe – ez volt Stréber hyung meleg fogadtatása. – Tudod, innen jó a kilátás.

A homlokomat ráncolva ültem le a számomra kijelölt helyre. Jonghyun szintén érdeklődve nyújtogatta a nyakát, de úgy látszik, ő meg is találta a híres „kilátást”. Lehuppant Stréber hyung mellé, arcán egy ezer dolláros vigyorral.

- Hallod, jó bőr. Meghúznám, ha nem ismerném Bummie-t. – jegyezte meg. Azt hiszem, megvilágosodtam. Ebben a pillanatban észre is vettem a Kölyköt, tőlünk két asztalra, a végzős haverjával. Arca vörös volt, mint általában mindig, amikor beszélgettünk. Néha megszólalt, ilyenkor tisztára olyan érzésem volt, mintha valami kínos dologról beszélgetnének.

- Na jó, Minho-ah a mennybe jutott – jegyezte meg Jonghyun hyung.

- Mi?? Nem! – vágtam rá automatikusan a választ. Lekaptam a tekintetem a Kölyökről, és nekiláttam az evésnek. Bár néha komplett harcot vívtam magamban, nehogy ránézzek erre a csodás kis teremtményre.  

- MIVAN????? TE NEM LEHETSZ SZERELMES EGY ILYENBE! HOGY SZERETHETTÉL PONT BELÉ? EZ VALAMI BORZALOM! – a DIÖK elnök ordibálására felkaptam a fejem. Felállt a helyéről, és éppen a Kölyökkel ordítozott. Nem tudtam, hogy mit éreztem pontosan. Rohadtul dühös voltam az elnökre, de valahol, mintha egy kicsit csalódtam volna. Szóval a Kölyök hamarosan becsajozik…

*Taemin POV*

Egy könyvet olvastam éppen. Már egészen hozzászoktam az évek során, hogy ezzel kell elütni a szabadidőmet. Mi több, minden szünetemet. Eddig sem voltam osztály kedvenc, most még annyira sem. Én, mint új gyerek, soha, semmilyen körülmények között nem vagyok megközelíthető. Az egyetlen ember, aki foglalkozik velem az osztályból, az Kim. Cseszeget. Folyton. „ Mit olvasol? Miért nyalsz a menőknek? A tanároknak is nyalsz? Miért kell folyton a DIÖK elnökkel lógnod? Jaj, kis tanárok kedvence…” ja és a kedvencem, ami első tesiórán volt: „Biztosan jó öltözőbe jöttél?” Kinyírhatom őt? Sajnos nem, pedig nagy kedvem lenne hozzá… nem vagyok szadista állat, de egyesével szakítanám ki a körmeit a helyéről, tincsekben tépném ki a haját, majd egy késsel megvagdosnám, és amikor már marhára szenvedne, kitekerném a nyakát, kitépném a gerincét és megverném vele. Vagy csak szimplán megfojtanám. Most éppen mit csinált? Ült előttem, hátrafordulva, engem nézve a hatalmas, szemeivel. Idegesített? Eléggé, de mindig ezt csinálta. Utáltam őt? Á, nem, dehogyis. Feltűnt-e neki, hogy tetszik Minho? Sajnos igen. Beléptem az osztályterembe és elüvöltötte magát, hogy mennyire kedvelem őt, mármint Minhot. Mondtam, hogy egy kicsit, mert nem rossz arc. Azóta folyton cseszeget, hogy nem hiába van csajos kinézetem, ha tényleg a pasikhoz vonzódom. Őszintén? Eddig mindig a lányokat szerettem, de Minho más. Van benne valami más, amiért vonzódom hozzá, a tökéletes kinézetén kívül. Aznap, mikor megvert, akkor megváltozott az életem. Először is, már néha odajöttek hozzám a szünetben, mondjuk csak annyira, hogy írtam-e leckét, de már akkor is haladás volt. Kim egy kicsit lehiggadt ezzel a nyalási mániájával, én pedig rádöbbentem arra, hogy szerelmes vagyok egy fiúba. Otthon rákérdeztem a dologra, persze magamat Kimként, Minhot meg valamilyen csajként beállítva. A szüleim persze tökre örültek, hogy Kimmel ilyen jóban lettünk, és megállapították, hogy az én „barátom” fülig szerelmes a csajba, pont úgy, mint amilyenek ők voltak, amikor egymásba szerettek. Ez valahol megnyugtatott, ugyanis a szüleim még mindig olyanok voltak, mint egy friss kamasz szerelmespár, folyton turbékoltak, és ez nekem rettentően természetes volt. 

- Már percek óta azt az egy lapot olvasod – hallottam Kim megjegyzését. Dühösen felkaptam a fejem.

- Elgondolkoztam. – vágtam rá zavartan.

- Minho? – hallottam azt a kérdést, amelynél megdobbant a szívem.

- Nem. A bátyám kórházban van – muszáj volt mentséget találnom. És sajnos ez volt a legütősebb mindközül. Kim csak megvonta a vállát és előre fordult a legnagyobb örömömre. Nagyon elegem volt már belőle.

- Hyung, Minho osztályának van tesiórája. – fordult hirtelen megint hátra. Igen, amúgy idősebb voltam nála, de nem tudom, mennyivel.

- Legyen – vontam meg a vállam. Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy nem érdekel Minho.

- Na, mi van? Lemondtál róla? – természetesen automatikusan rávágtam volna egy kétségbeesett „nem”-et, de Kim nem tudhatja meg az igazat. Ha rájönne, hogy szerelmes lettem a menők egyik tagjába, azt hiszem, még jobban szekírozna, mint most, hogy csak a saját agyszüleményéről beszélünk.

- Eddig sem érdekelt – vontam meg a vállam és visszatértem a könyvhöz. Újra előre fordult, és titokban erre vártam. Egyből kinéztem az ablakon, ahol becsöngő előtt focizott egy osztály minden fiúja és beszélgetett minden lánya. A tesitanár éppen Keyyel beszélgetett valamiről. Az angoltanárom nem volt átöltözve, ugyanolyan menő ruhában volt, mint mindig. Zavart-e, hogy Key ennyire túl tökéletes? Igen. Miért? Mert bár Minho nem meleg, semmi esélyem nincs Keyyel szemben. Jonghyun meg tegnap éppen egy csajjal szívatta ki magát, vagy legalábbis erről beszélt reggel, szóval ő heteró. Meg Minho is, meg talán Key is, csak ő szimplán ilyen fura.

Csak magamba beszélem azt, hogy Key meg Jonghyun között valamilyen furcsa kapocs van, hogy szinte lángol közöttük a levegő, vagy azt, hogy Minho néha másképp beszél velem, mint a többiekkel, mintha idegesebb lenne, de mégis gyengédebb. Ezek csak az én képzeletem szüleményei.

Becsengettek, eltettem a könyvem. Töri volt. Az egyik gyerek ki ment felelni, addig én teljesen el voltam foglalva a képzeletemmel. Tegnap Minhoval álmodtam. Ott állt egy ajtóban, egy csokor vörös rózsával a kezében. Mintha várt volna valakire. És láttam Keyt is, magába roskadva kicsit távolabb mindentől. Key környékén sötét volt, ellenben Minho ragyogott. Odament hozzá, felemelte Key fejét, és a szemébe nézett. Mondott neki valamit, és ekkor vettem észre, hogy Key sírt. Minho felállt és elindult felém. Kölyöknek hívott. A kezembe nyomta a rózsákat, és egy csókkal ajándékozott meg. Azt mondta, hogy sajnálja, de Key egy barátja, és nem hagyhatja őt magára. Magához szorított, miközben újabb csókokkal lepett el. Aztán csörgött az óra, és minden abbamaradt. Szoktam úgy álmodni, hogy Minho meg én különleges dolgokat csinálunk. De ez más volt. Ma reggel nem bírtam kettejükre nézni. Rettegtem, hogy ez egy jelzés volt, és járnak.

- Te, figyelj – böktem meg a ceruzámmal Kimet. Unottan hátrafordult. – Key jár valakivel?

- Igen – vágta rá. Ledermedtem. Nem akartam hinni a fülemnek. Meg kellett győződnöm, hogy az álmom nem csak egy jelzés volt.

- És Minho?

- Passz. Idén még nem láttam senkivel, de ki tudja. – vonta meg a vállát.

- És Jonghyun? – nem akartam feltűnő lenni, gondoltam, megkérdezem a harmadik tagot is, úgysem veszíthetek vele.

- Neki van valakije, de ismeretlen. Viszont az egyik osztálytársa eléggé hajt rá, szóval, lehet, hogy ő a titokzatos múzsa. És még mielőtt megkérdeznéd, én szabad vagyok, de nem vagy az ízlésem, bocsi. – azzal előre fordult. Éppen azon morfondíroztam, hogy mennyire lenne esélyes elmenekülnöm külföldre és új életet kezdeni, ha itt és most beleszúrnám a ceruzát a gerincébe. Mint kiderült, kevés. Úgyhogy inkább nem cselekedtem. Mindketten jól jártunk. Vagy legalábbis Kim biztosan. Lehet, hogy Minho jár valakivel. Lehet, hogy boldogok. De csessze meg az a kis lotyó! Csak én illek Choi Minho oldalára! Na jó, ez egy kicsit furcsa volt. Sajnos tényleg így éreztem. Mást sem akartam, csak Choi Minho mellett rálelni a boldogságra. Már egyre kevésbé zavart, hogy mindketten fiúk vagyunk. Valamiért nem érdekel. Egyszerűen csak vele akarok lenni. A kötést már másnap levehettem szerencsére, így nem kellett azzal égetnem magam, hogy Minho mennyire megfájdította a vállam. Talán ha nincs ez az egész, akkor nem jövök rá arra, hogy szerelmes vagyok belé. Talán még mindig ezen tépelődnék. Bár úgy gondolom, érzéseim biztosak és ez nem csak egy hirtelen fellángolás, inkább nem mondtam el senkinek, és egy darabig nem is tervezem, holott rettentően feltűnő vagyok. A tenyeremre támaszkodva bámultam kifelé az ablakon. Szemeimmel Minho gyönyörű alakját kerestem, ami egyébként nem lett volna nehéz a magasságát tekintve. Ellenben sehol nem láttam őt. Pedig annyira megnéztem volna a tesióráját, ahogy fut, ahogy tornázik. De talán jobb ez így, valószínűleg elájulnék a gyönyörtől. Mindenesetre már Key is eltűnt. Csalódottan tudatosult bennem, hogy nem fogom látni Minhot.

- Választottál már külön sportot? – fordult hátra hirtelen Kim. Rápillantottam.

- Igen, futni megyek – válaszoltam, nem mintha sok köze lenne hozzá, de mindegy.

- Na azt meg fogom nézni – röhögött fel. A tanár hirtelen ránk mordult. Kim előre fordult, magamra hagyva a mocskos kis gondolataimmal, amelyek segítségével folyton magamat láttam Minho előtt térdelni és AZT csinálni. Érdekes, nem? Amilyen ártalmatlannak nézek ki, olyan perverz vagyok. Akárhogy próbáltam nem erre gondolni, folyton az a jelenet járt a fejemben, és nagyon tetszett. Érdekes módon éreztem feszülni a nadrágomat, ami nem volt a legjobb. Valakinek talán el kellene mondanom, hogy szerelmes vagyok. Lehetne beszélgetni az érzéseimről, és segíthetne nekem kiküszöbölni ezt a furcsa szerelmet.

- Elmehettek – sóhajtott fel a tanár. Örömmel pakoltam össze, és viharzottam ki a teremből. Onew már az ebédlő előtt várt. Megbeszéltük, hogy együtt eszünk. Szerencsére hamarabb kiengedtek engem, neki pedig lyukas órája volt, úgyhogy nem kellett egymásra várnunk, vagy a sorban ácsorogni. Gyorsan leültünk az egyik asztalhoz, és beszélgetni kezdtünk. Ez általában sikerült, mindig tudtam koncentrálni, bár Minho állandóan a fejemben motoszkált. Imádtam őt, és ez egyre érdekesebb volt. Nem olyan volt, mint az eddigiek, hanem sokkal másabb. És mostanában egyszerűen nem tudtam koncentrálni semmire, mert folyamatosan ő járt a fejemben, megállás nélkül. Gyönyörű szemekkel áldotta meg őt az ég, amelyektől szinte elájulok, amikor meglátom, a gyönyörű, férfias arca, izmos teste, formás alakja, együtt egy csodát alkotnak, aki Choi Minho névre hallgat. Érezni akarom őt, közel akarom tudni magamhoz, mert szeretem, és mert mindennél jobban vágyom rá. Olyan rejtett és titokzatos. Olyan tökéletes. Olyan Choi Minho…

- Nem is figyelsz rám – fújtatott Onew.

- Bocs, elbambultam – néztem fel zavartan. Vajon miről beszélhetett?

- Vettem észre – forgatta a szemeit. – Itt van Minho.

- Hol? – kaptam fel a fejem, és azonnal a sor felé pillantottam. Tényleg ott volt. A világ leggyönyörűbb pasija. Nem bírtam róla levenni a szemem. Tudtam, hogy nem vesz észre, ezért bámulhattam őt. Minho nem vett észre, Onew viszont annál inkább.

- Miért van az, hogy akármikor a menőkről van szó, te egyből figyelsz rám, addig meg le se tojod azt, amit mondok? – forgatta a szemeit. Zavartan ránéztem.

- Bocsi – dadogtam.

- Tetszik valaki? Általában akkor vagy így elvarázsolva… - arcát beborította a gigantikus Onew-féle vigyor. Éreztem, amint a vérem az arcomba szökkent.

- Olyasmi.

- Nocsak, szerelmesek vagyunk?

- Igen. Ráadásul álmomban is mindig olyanokat csinálok vele…- próbáltam meg felvázolni neki a dolgokat. Ha már így jött ki, akkor nem titkolom, hogy kibe is vagyok igazából szerelmes.

- És jól néz ki?

- Tökéletes. Túlságosan is. – sóhajtottam. Rá gondoltam. Ott ült velem szemben, néha rám pillantott, néha enni kezdett. Gyönyörű volt, mint egy előttem tornyosuló istenség.

- Na, ki az?

- Minho. – böktem ki. Minek titkoljam? Igen, belézúgtam. Igen, megőrülök érte, és igen, ő az.

- Na, várj – kerekedett el a szeme. Arcáról lefagyott a vigyor. – Choi Minho? A menők tagja? Aki fiú?

- Igen – bólintottam. Beleharaptam az alsó ajkamba. Nem számítottam erre a reakcióra, amit leművelt. Hirtelen felállt. Láttam, amint elöntötte őt a méreg.

- MIVAN????? TE NEM LEHETSZ SZERELMES EGY ILYENBE! HOGY SZERETHETTÉL PONT BELÉ? EZ VALAMI BORZALOM!  - ordította. Megrémültem, fülem-farkam behúzva ültem vele szemben. Persze, hirtelen jött, neki is és nekem is, de ez szerelem kellett, hogy legyen. És bár az első két nap bedepiztem, mostanra azt hiszem, jobb, és tudom úgy irányítani az érzéseimet, mintha nem lennék pont belé szerelmes, pont egy fiúba. Igen, fix, hogy én is fiú vagyok. Vagy én legalábbis így tudom a szüleimmel meg az orvosokkal együtt.

- Hé, higgadj már le! – és csattanás. Elkerekedtek a szemeim, amint realizáltam az eseményeket. Jonghyun markolta Onew felkarját, miután az imént éppen egy hatalmas pofont kevert le neki. Onew arca vöröslött a tenyérlenyomattól. Igyekezett higgadtan visszaülni. – Itt aki bánthat másokat, bárhogy is, azok csak mi vagyunk. Azt hittem, nem vagy ilyen hülye.

Jonghyun leült a csapat tagjaihoz.

- Csalódtam benned. Nem érdekel, hogy meleg vagy, azt mindig is gondoltam. De pont egy ilyen szemétládába kellett beleszeretned? – morogta Onew a szemeimbe nézve. Én sem értettem ezt. Mindenesetre nem tudtam nem szerelmes lenni. Felpillantottam, és Onew válla felett láttam őt röhögni Keyyel. Észre sem vesz, nem is figyelte a dühkitörést. Egyszerűen csak egy senki vagyok a számára…