7. Fejezet

*Taemin POV*

A „hogyan haragítsuk magunkra az egyetlen barátunkat” című hadművelet sajnálatos módon sikeres eredménnyel zárult. Onew nem áll velem szóba, és bármit teszem, igyekszik elkerülni. Nem tehetek arról, hogy beleszerettem egy srácba, aki tök véletlenül a suli egyik legmenőbb tagja. De természetesen hibáztasson csak, most nekem olyan mindegy, hogy éppen van-e barátom, vagy nincs… marhára én vagyok az egyetlen olyan szerencsétlen, aki fiú létére beleszeret egy fiúba, aki nem mellesleg Choi Minho, és ezért az egyetlen barátom most éppen marhára utál, bár nem tudom, miért. Nem mellesleg senki sem áll velem szóba rendesen, maximum az előttem ülő Kim, aki egy seggfej minden lében kanál, meg az angoltanárom, aki Kim Kibum, Minho egyik legjobb barátja. Gyönyörű, mondhatom.  És amúgy Minho nem is foglalkozik velem. Úgyhogy ennyit rólam. Azt hittem, a suliváltás után sokkal több barátom lesz Onew miatt, ehelyett inkább mindenki utál, mert én vagyok a nyaliherceg. Pedig nem teszek semmit, általában a semmiről beszélgetek a fiúkkal, már ha beszélgetünk. Már kezd elegem lenni az egész világból, hogy mindig mindenért engem kell hibáztatni. Jobb dolguk nincsen? Le lehetne rólam kopni. Valaki elmagyarázhatná, hogy miért én vagyok mindig a célpont. Már kezdtem unni a szerepem. Az utálatos kis senki. Valami ilyesmi lehettem.

Némán bámultam a tesiző osztályt. Elmaradt egy órám, szóval kijöttem az udvarra kiszellőztetni a fejem. Utáltam az iskolát, utáltam az itt tanulókat, utáltam a tanárokat, utáltam Kimet, és utáltam Minhot. Neki annyira jól ment minden. Biztosan mindenki befeküdne alá, vagy legalábbis én biztosan, a suli egyik legmenőbb diákja, és nem mellesleg állítólag igen tehetséges. Igen, Taemin, jó pasit választottál magadnak. Nem akartam a teremben maradni, úgyis mindenki utál, nem szólnának hozzám, maximum Kim, de rá most egyáltalán nem voltam kíváncsi. A suli falának támaszkodva figyeltem a focit. Itt mindenki rettentően jól csinálta. Én az első öt perctől kipurcannék, ezeken meg még csak meg sem látszik… a góloknál elmosolyodva néztem körbe a hol boldog, hol szomorúbb arcokon. Ezek után megújult erővel, újra folytatták a játékot. Ezek voltak a fiúk. A lányok röplabdáztak. Hosszú hajaik lengtek az ugrással egyhuzamban. Annak ellenére, hogy imádtam beletúrni egy ilyen hajzuhatagba, most mégis egy fiú rabolta el a szívemet. Azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy mikor, kibe szeretünk bele. Elvégre még sosem vonzódtam ennyire senkihez, mint hozzá. Lassan kezdett felemészteni ez az érzés. Egyre esélytelenebbnek éreztem magam, éjjelente felkeltem az álmaimból, és napközben pedig reszkettem. Én csak egy srác vagyok, aki még csak nem is jófej, mi több, marhára unalmas és mindenben tehetségtelen. Mégis miért kellenék én pont neki? Nem vesz észre, soha nem is fog észrevenni. Csak egy árnyék leszek, meg a Kölyök, akit ki lehet használni. Ez az állapot lelki beteggé tett, egyszerűen semmire nem tudtam koncentrálni, csak Minho személyére. Tökéletes volt a számomra és bármit megtettem volna érte, illetve azért, hogy járhassak vele. Vajon milyen érzés fiúval lenni? Milyen lehet a csók? A vallomás? A romantika? A szex? Nem mintha az utóbbiról már lenne személyes tapasztalatom, mert nincs… ettől függetlenül érdekelt. Kamasz vagyok, érdekel ez a téma, de valahogy, valamiért csak az izgat, hogy milyen lehet alul lenni. Némán bambultam a tesitanár üvöltözéseit. Mindenkit utasítgatott. Mondjuk, ez volt a dolga, de akkor is… minden tanár tekintélyt követel, és bár ez természetes, a tesitanárok sokkal másabbak.

- Szia! – bukkant fel hirtelen Key. Elkerekedett szemekkel meredtem rá. Nem szokott lógni órákról, az meg szinte kizárt, hogy neki is lyukas órája legyen, vagy ha az van, akkor meg hol hagyta a hűséges, szexis társát?

- Szia… Minho? – érdeklődtem. Gyakran látni őket együtt, ezért is félek, hogy esetleg viszonyuk van. Bár Minho nem tűnik melegnek, meg Key se annyira, lehet, hogy van közöttük valami. Kibum elmosolyodott.

- Én is pont ezt akartam kérdezni. Kiküldtek óráról, hogy keressem meg. És te? Csak nem rászoktatott a hülyeségére?

- Nem – megráztam a fejem és úgy éreztem magam, mint egy analfabéta, aki harmadfokú egyenletet kap, hogy oldja meg. – Nem szoktam vele beszélgetni…

- Ja, tudom. – körbenézett – Mindegy, ha látod, szólj már neki, hogy kerestem!

- Persze – bólintottam, mire Key elment. Talán hármójuk közül ő volt a legnormálisabb. Vele el lehetett beszélgetni, ha ráálltál egy-két olyan témára, ami tetszett neki. Jonghyun is zsong néha, de ő meg Minho teljesen mások. Ők túl „menők” ahhoz, hogy mondjuk velem beszéljenek. Key lassan elment. Nagyon szerencsés volt. Állítólag, Onew szerint ő is olyasmi volt, mint én. Leszámítva az öltözködését. Egy kicsit merészebb volt, mindig odament ismerkedni mindenkihez, és hetente más csaja volt. Állítólag most van valakije, akiről nagyon remélem, hogy nem Choi Minho névre hallgat. Abba talán beleőrülnék. Minho túlságosan is tökéletes hozzám. Nem tudom, miért is szeretnék vele járni. Csak reménytelen dolgokon töröm a fejem. Ráadásul úgyis mindenki utál, biztosan nem jelent ez jó pontot. Nem akarok szerelmes lenni, főleg nem egy fiúba, főleg nem barátok nélkül. A labda pont mellettem érte a falat, amitől kissé infarktust kaptam. Egy srác intett, hogy sajnálja, és hogy gurítsam nekik vissza. Megtettem, de még mindig hevesen vert a szívem. Jobbnak láttam bemenni. Egyébként szép időnk volt, rettentően meleg szeptemberhez képest. Még lesz egy órám, utána pedig futás, mint kötelező iskolai sport. Egy pillanatra megálltam a titkárság előtt. Mindjárt kicsöngetnek, Onew pedig mindig öt perccel hamarabb lejöhet ide. Talán megvárhatnám…

- Rosszul vagy? – hallottam meg az ismerős hangot. Megráztam a fejem, és szembefordultam vele.

- Nem…

- Beiratkozási gondok? – vonta fel a szemöldökét.

- Az se…

- Valaki bántalmaz?

- Nem igazán – vakartam meg a tarkómat. Esetleg, ha hagyná, talán elmondhatnám neki…

- Akkor?

- Beszélni szeretnék veled. – jelentettem ki. És így is volt.

- Ezen nincs mit megbeszélni. Nem parancsolhatok az érzéseidnek. Nem haragszom rád, vagy hasonló. Egyszerűen nem értem, hogy te mikor lettél ilyen. Tudod, azt mindig is sejtettem, hogy meleg vagy. Nem zavart, mert arról nem tehetsz. De az, hogy pont Minho a legújabb szerelmed, az kicsit idegesítő. Félek, hogy megváltozol és rossz irányba. Nem bírnám, ha a legjobb barátom emiatt a köcsög miatt romlana meg. Ne haragudj, de nem tudom ezt végignézni.

- Hyung, nem fogok megváltozni… de szükségem van rád. Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen barátom. Én nem tudok nélküled élni… kérlek! Nem fogok vele foglalkozni. Még csak rá sem gondolok! – próbálkoztam. Onew ellenben nem tett semmit, csak felsóhajtott. Szemeiben tükröződött a szomorúság.

- Ez a legjobb mindkettőnknek. Ha baj van, akkor gyere, de amúgy nem szeretnék veled találkozni – mondta. Egy darabig még egymást néztük, utána elment. Bement és magamra hagyott. Már megint. Felsóhajtottam. Felsiettem a terembe, a következő óra miatt. Mindenki beszélgetett, vagy tanult, esetleg a folyosón ténfergett. Lehuppantam „Choi helyére”. Elővettem az egyik könyvem és éppen nekiálltam volna olvasni amikor… igen, amikor Kim hátrafordult. Öcsém, törne már ki a gerince egy ilyen fordulat által!

- Mit csinálsz? – kérdezte.

- Na, szerinted? – már teljesen ideges voltam Onew miatt, nem hiányzott a paraszt cseszegetése is.

- Hallom, hogy a kis barátod megunt. Miért pöccent be rád a DIÖK elnök?

- Nem tudom – vontam meg a vállam. Nem igazán akartam pont neki beszélni az érzéseimről.

- Pedig valakinek el kellene mondanod, ha az egyetlen barátod is elfordult tőled. – mosolyodott el gúnyosan.

- Vannak barátaim, csak nem ismered őket – fújtattam, és hazudtam, de mindegy.

- Ja persze! – forgatta mosolyogva a szemét.

- Akkor ne hidd el – sóhajtottam. Minek kérdezi, ha nem hiszi el a választ?

- Biztosan rájött, hogy nyalsz neki. Jaj, szegényem, még a végén megsajnállak! – röhögött. Komolyan, a padtársa miért nem üti már le? Ő miért tud normálisan viselkedni? És Kim miért nem tud leszállni rólam?

- Nem nyalok neki – sóhajtottam reménytelenül.

- Ja, én meg Egyiptom királynője vagyok.

- Legyél – megvontam a vállam.

- Nem bocs, nem vagyok olyan csajos, mint miszter nyálgép – és itt már úgy éreztem, hogy ha százezerszer kinyírhatnám, az is kevés lenne.

A következő órán egyébként éppen halálra untam magam. Annyira unalmasan tartotta a nő a társadalomismeretet, hogy már szinte aludtam. Igyekeztem persze mindent lejegyezni a füzetbe, de szörnyű volt. Mindig önmagát ismételte, azt is rosszul, és még el is akadt. Mire lejegyeztem volna valamit, már nem is volt biztos abban, hogy jót mondott-e egyáltalán. És akkor ezek után visszakérdezett mindent, és aki nem tudta, akkor az halálnak halálával halt. Nem igazán kedveltem ezt a tanárt, és az amerikai filmekből megítélve szerintem máshol fegyelmezni sem nagyon tudna, csak szerencsére Koreában vasfegyelem van. Vajon Key megtalálta Minhot? Így óra vége felé egyre inkább kezdtem izgulni miatta. Amilyen magas, nem veszhet el, vagy tévednék? Már megint Minho jár a fejemben… és abban a pillanatban… Megváltották az életem. A kicsöngő hangosan jelezte az óra végét, amelytől mindenki megkönnyebbült. Sóhajok és boldog „igen”-ek hagyták el a diákok szájait. Kissé lefáradva összepakoltam.

- Ma futsz, nem? – pillantott rám Kim.

- De igen – bólintottam. Talán minden beszélgetésünk közül most volt a legnormálisabb. És most igazán meglepett.

- Majd lehet, hogy elugrok megnézni téged – vonta meg a vállát és pimaszul elmosolyodott. Gyanakodva néztem utána. Ha így vigyorgott, akkor az nem jelentett jót. Felkaptam a táskámat és kimentem a teremből, egyenesen az öltözők felé. Igyekeznem kellett az öltözéssel, ugyanis csak kevés időm volt, és még meg is kellett keresnem a futópályát. Az öltözőbe érve ledobtam a cuccom, és villám tempóban öltöztem át. Mikor bejöttem, nem láttam senkit, úgyhogy nem gondolkoztam, félmeztelenül futkostam egyik helyről a másikra. Egy pillanatra megálltam. Észrevettem valakit. Az egyik sarokban gubbasztott a táskája mellett. Sokáig néztem őt. Megállt a világ, amint a gyönyörű testét bámultam, bár sportruhában volt. Magamra dobtam gyorsan a pólómat, ha meglátott, akkor én megőrülök. Bár kétlem, tekintve, hogy a telefonját nyomkodta. A szívem egyre hevesebben kezdett verni. Nem tudom, mi történt velem, a lábaim maguktól vittek előre. A másik pillanatban már a vele szemközti padon ültem.

- Szia! – a torkom összeszorult, a gyomrom megugrott és mindenem remegett. Szinte kivert a víz. Ennyire izgulnék tőle? Ezt váltja ki belőlem? Felnézett a mobiljából. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Ilyen szép szemeket még sosem láttam. Teljesen elvesztem benne, újra és újra rádöbbentem, hogy mennyire is szerettem őt.

- Szia! – mosolyodott el. A telefonját lezárta, és zsebre tette. Minden figyelmét felém irányította, amitől kissé megrémültem. Még mindig rettenetesen izgultam.

- Szóval… hogyhogy itt? – tettem fel az igen értelmes kérdést. Valószínűleg csak poénból van tesicuccban. Gratulálok, Taemin, megint megmutattad, hogy fél másodperc alatt képes vagy leégetni magad.

- Éppen összepakolom a holmimat, mert apácarendbe vonulok – vonta meg a vállát. Elkerekedett szemekkel néztem.

- Az apácák… azok nem nők? – kérdeztem. Ennyire nem nézett utána? Vigyorogva felpillantott.

- De. Most komolyan bevetted, amit mondtam? – elnevette magát. Én annyira nem találtam viccesnek.

- Neeeeem – próbáltam meg hihetően hazudni, de valószínűleg nem sikerült, mert még jobban elkezdett nevetni, amitől persze még jobban vonzódni kezdtem hozzá, de azért nagy szemétség volt tőle. Lassan elhallgatott, és csend telepedett a szobába. Én arra vártam, hogy ő szólaljon meg, ő meg gondolom arra volt kíváncsi, hogy miért szólítottam le. Őszintén? Én se tudom. Mivel muszáj volt valakinek megszólalni, és szemmel láthatóan nem nagyon állt Minho szándékában témát feldobni, kénytelen voltam feláldozni magam. – Érdekes, hogy pont futáson találkozunk.

- Nem az – rázta meg a fejét.

- Miért?

- Mert szinte minden külön sporton részt veszek, csak a teniszen nem. Ha nem találkoznánk, azt hinném, hogy kerülsz – magyarázta. Elkezdett összepakolni. Úgy néztem őt, mintha a világ legtitkosabb dolgait mesélné el éppen. Ezt váltotta ki belőlem Choi Minho.

*Minho POV*

Nem feltűnő, amikor az ember félmeztelenül szaladgál ide-oda az üres öltözőben. Nem, dehogyis. Mondjuk, én jól elbújtam, ezért sem értettem, hogy hogyan találhatott meg a Kölyök, vagy ha meg is látott, akkor miért jött ide. És miért kellett mindenképpen előtte felvennie a pólóját? Fiúk vagyunk, nem szégyen a felsőtestünket meztelenül hagyni. Megszólított. A hangja remegett, mint általában mindig, amikor hozzám beszélt. Az értelmes kérdéseitől majdnem eldobtam az agyam. Én? Apácának? Elhitte. Ez tehetség. Szegény tényleg nem tudott rendesen koncentrálni dolgokra.

- Na, léptem. – a telefonomat bedobtam a táskámba. Egy pillanatra ránéztem – Ha hozzáérsz a mobilomhoz, belőled csinálom a következőt.

- Nem fogok- dadogta alig hallhatóan maga elé. Elmosolyodva kimentem. Az udvarra érve egy-két csaj felsikított, főleg mikor nyújtani kezdtem. Olyankor teljesen oda- meg vissza voltak mindig is, ezért ez idén sem változhatott.  Most még az új lányok is ezt művelték. Főleg ezek a miniszoknyások. Azok, akik mindenkit kiszívnak, és nagyon menőnek gondolják magukat. Volt már ilyenekkel dolgom, és hadd ne alkossak róluk véleményt. Mondjuk nem zavar, csak folyton utánad mászkálnak, és az idegesítő. Abban a pillanatban feltűnt a Kölyök a laza, szürke trikójában, meg egy hozzá passzoló fekete térdig érő sportgatyában, ezzel láthatóvá téve a formás vádliját. Tényleg aranyos volt, hogy leült hozzám beszélgetni, de azért meglepődtem és nem is kicsit. Még mindig nem igazán keresték a társaságát. A földön ücsörgött, egy fűszállal játszadozva. Lábait felhúzta, és térdeire támaszkodva szórakoztatta magát. Talán abban reménykedett, hogy barátok leszünk, és együtt jövünk ki, meg majd beszélgetünk valamilyen érdekes témáról. Tulajdonképpen úgyis ismer engem, minden reggel odahívjuk őt magunkhoz, ha másért nem is, csak csevegni. Lehet, hogy nekem is bátornak kellene lennem, és odamenni hozzá, beszélgetni, kérdezgetni őt. Biztosan társaságra vágyik, ha már úgysem beszél vele senki, legalább legyek én az. Biztosan megörült nekem, amikor meglátott, és abban bízott, hogy majd segítek neki, mint valami jó barát. Ehelyett faképnél hagytam, mi több, megfenyítettem, hogy nehogy hozzáérjen a cuccomhoz, különben megverem. Valószínűleg egy világot döntöttem össze benne.

- Na, jól van mindenki! – bukkant fel a tesitanár. Aki ült az felállt, és mindenki odament hozzá. Miután sikeresen körbe fogták szerencsétlent a többiek, elkezdett magyarázni. Én természetesen távol voltam a többiektől. Már ismertem a rendszert, nem állt szándékomban még egyszer végighallgatni. Addig is a focikapunak nekitámaszkodva bambultam magam elé. Nagyon elegem volt ezekből az év eleji vackokból. Elmondják a sablonszöveget, és minden tanár jópofizik, mi meg bevesszük ezeket az álarcokat, hátha idén megváltoztak, vagy valami, majd ezek után jól megszívjuk, mert kiderül, hogy mégsem. A tanár lelkesen magyarázott a futás csodálatos perceiről, amelyet mindannyian átélhetünk. Egy pillanatra megakadt a tekintetem a Kölykön. Nagyon unatkozhatott, ugyanis a cipőjét bámulta. Elmosolyodtam. Volt benne valami egészen érdekes.

- Tanár úr! Nem kezdhetnénk már? – ordítottam be neki, hogy észrevegye az idő múlását.

- Oké, akkor ma első órán futunk, a másodikon meg mehettek haza. – utasított minket – A Minimum húsz kör.

Mindenki nekilódult, természetesen engem kivéve. Nem fogok a Kölyök előtt futkosni ekkora tömegben. Majd ha ők a pálya feléhez érnek, akkor esetleg elindulhatok.

- Choi Minho! Magára is vonatkozik – bukkant fel a tanár.

- Ja, tudom. – biccentettem. Igazából talán ezt a pasast szerettem a legjobban. Eléggé szigorú volt, de azért el is lehetett vele beszélgetni. – Menjek?

- Leköteleznél – sóhajtott fel. A kaputól elrugaszkodtam és kocogni kezdtem. Nem igazán állt szándékomban megterhelő mozgást végezni. Amúgy sem számolja, csak mondja mindenkinek. Szóval lefutok mondjuk tíz kört, és rávágom, hogy húsz volt. Mondjuk nyáron ugyebár megcsappant a teljesítményem, Jonghyunnal jártam kondizni, esetleg elmentem a saját kis sportomat űzni az egyik mellékutcába. Szóval nem igazán volt lehetőségem sportolni, de nem is nagyon izgatott, ugyanis rettentő nagy hőség volt. Nagyjából annyi energiám volt, hogy egyik helyről a másikra vonszoljam magam. Na, nem mintha most olyan hű de hideg lenne, mi több, a futáshoz még mindig kánikula van. Már a második kör után tocsogtam az izzadságomban, és valljuk be, ez azért nem az előnyös oldalam. Futás közben elkezdtem kihámozni magam a trikómból. Szerencsére ebben nagy gyakorlatom volt, ugyanis én mindig félmeztelenül sportolok, mert úgy kényelmesebb. Lassanként pedig beértem a kis csapatot. Nagyjából mindenki együtt futott, aminek sosem értettem a lényegét. Csak egymás kilélegzett, széndioxiddal teli levegőjét szívogatják. Az egyik lány odasúgta a másiknak, hogy mennyire jó a testem. Tudom, hogy jó, és szégyen, hogy azt hiszik, hogy nem hallom őket. Mikor a Kölyök mellé értem, egy kicsit lassítottam, hogy láthassam a gyönyörű pofázmányát izzadni. A szemem sarkából néztem őt, és szemmel láthatóan ő is engem bambult. Mikor már kezdett kínos lenni, továbbfutottam. Ha sokáig nézem őt, rájön, hogy kedvelem, az pedig rosszat tesz a népszerűségemnek, tekintve, hogy milyen kis ártalmatlan. A vége felé már mindenki haldoklott a sok futástól és a melegtől. Megváltásnak számított az, amikor a tanár jelezte, hogy vége az órának. Kidőltünk az egyetlen árnyékos részre. Mindenki lihegett, még én is egy kicsit, és bármit megadtam volna egy üveg vízért. A szemem sarkából láttam valakit a Kölyök felé menni, de nem ismertem meg. Néha leszólítottuk a kapuban, meg lehet, hogy osztálytársak voltak a Kölyökkel, mert túlságosan ismerősnek tűnt a fickó. Elővett egy vizes palackot, és lazán nyakon öntötte szegényemet. A Kölyök hirtelen felült, valószínűleg jéghideg volt a víz.

- Ne már! – kiáltotta fel, vagyis inkább sikította szerencsétlen. A srác csak el kezdett röhögni.

- Te, és a „férfias” megnyilvánulásaid – vigyorgott, a férfiasnál mutatva az idézőjelet. Nem ismertem őt eléggé, de szemmel láthatóan azért kedvelték egymást a Kölyökkel. Mármint, ha nem így lett volna, akkor mégis miért maradt volna itt a srác?

- Ez hideg – vacogta egy sóhajtást követően a Kölyök.

- Majd te felmelegíted – ha nem koncentráltam volna minden erőmmel rájuk, akkor nem hallom meg a srác súgását. Persze, lehet, hogy csak arra gondolt, hogy izzadtunk, és a testhőmérsékletünk megemelkedett, sőt, így utólag belegondolva még valószínű is, hogy erre gondolt, de nekem beindította azt a piszkos fantáziám…

- Remek – forgatta a szemeit a Kölyök.

- Amúgy Minho mindig vetkőzik – közel hajolt hozzá, és alig hallhatóan suttogott a fülébe. Láttam, ahogy artikulált, és kicsit tudtam szájról olvasni. Így hamar letolmácsoltam magamnak azt, amit a srác mondott. Igen, mindig vetkőzöm minden sporton, ez a védjegyem. Jó, úszáson nem. Mármint úszás közben nem.

Oké, szóval, úgy látom, hogy a menő sosem pihenhet. Nehézkesen felálltam. Az egyik gyerekhez léptem.

- Hozz nekem inni. Valami hideg üdítőt, és villámgyorsan. – utasítottam. Fáradtan rám nézett.

- Pénz?

- Nehogy már én fizessek, vagy mi van? Nincs lóvéd? – kaptam fel a pólójánál fogva.

- De, bocsánat – mentegetőzött. Ezek után elsietett az üdítőmért. Csak a szemeimet forgattam, ami megfelelő alkalom volt arra, hogy láthassam a Kölyök és az osztálytársa beszélgetését. Nem mintha érdekelt volna, csak hallottam a nevem, és nem igazán csípem, ha csakúgy kibeszélnek a hátam mögött.

- Behúztam öltözni. Ha hozza a piámat, üzenem neki, hogy az öltözőben keressen – vetettem oda az egyik lánynak, aki bólintott. Felkaptam a pólómat a földről, és leléptem. Siettem a helyiségbe. Még volt egy kis dolgom, és mindenképpen sietnem kellett, hogy azt el tudjam intézni.

- Szia! – Bukkant fel Jonghyun. Nem számítottam rá, de a barátaimnak mindig örülök.

- Szia! – mosolyogtam. – Hát te?

- Jöttelek összehozni a Kölyökkel. – jelentette ki diadalittasan. Őszintén? Én nagyjából negyed annyira sem örültem ennek a kijelentésének, mint amilyenre számíthatott.  – Már csak meg kellene tudni, hogy milyen sportra ment. Utána lenyűgözheted.

- Fut – megvontam a vállam és finoman utaltam rá, hogy szándékomban áll bemenni az öltözőbe. Szemöldökei felszaladtak az egekbe.

- Honnan veszed? – kérdezte meghökkenve.

- Ma volt futás, mint külön sport, tudod, amire te nem jársz. – utaltam Jonghyun lustaságára. Milyen már az, hogy nem csinál semmit? A heti kétszeres konditerem nem az igazi. Bezzeg én szétsportolom az agyam, mint minden egyes aranyos, értelmes, szorgalmas diák.

- Remek, ugye, lenyűgözted? Mit csináltál? – elkezdett faggatni.

- Futottam. – vallottam be őszintén.

- Előtte, a fenekedet riszálva? – vigyorgott, imitálva a csajok futását. Csak elröhögtem magam.

- Miért tettem volna?

- Hát, hogy lenyűgözd a Kölyköt. – ártalmatlan kiskutyaszemekkel bámult engem. Csak sóhajtottam. Már kezdtem beletörődni abba, hogy ennyire össze akarnak hozni szerencsétlen Kölyökkel.

- Miért akarjátok ennyire, hogy összejöjjek vele? – sóhajtottam.

- Mert én meg Key egy párt alkotunk, és zavar, hogy neked nincs senkid. Olyan Forever Alone vagy, hogy az már nekünk fáj.

- Ja, értem. – vigyorodtam el. – Ha kettesben akartok enyelegni, akkor nyugodtan szóljatok, hogy nem kellek, és én takarodom is.

- Nem erről van szó. – forgatta a szemeit Jonghyun. – Hanem arról, hogy csak magatokat kínozzátok. Mindketten szenvedtek.

- Na állj! Először is, én marhára nem szenvedek. Ha csinálhatnékom van, lemegyek a klubba, vagy átugrom a modellképzőre, ott már úgyis mindenki ismer, és megvolt. – már kezdett elegem lenni abból, hogy a munkahelyemet meg a klubot kellett felhoznom mindenre mentségnek. Na ja, apám leszerződtetett modellnek, úgyhogy néha mennem kell egy-egy ilyen kifutós cuccra. – Nem mellesleg, a Kölyök miért szenvedne?

- Hahó! – integetett Jonghyun, mintha eddig több kilométerre lettem volna tőle – Kedvel téged, ezt még a vak is látja. Nem értem, miért nem próbálod meg meghúzni őt.

- Mert még fiatal, nem mellesleg, nem áll szándékomban megrontani őt. – magyaráztam – Ideje lenne beengedned.

- Ideje lenne összejönnötök. – és ezennel elkezdődött a zseniális játékunk, vagyis: én jobbról megpróbáltam őt kikerülni, gyorsan szembeállt velem. Balról próbáltam meg kikerülni, elhúzódott a jobb oldalára, vagyis megint szembe kerültünk. És ezt még egy párszor. Már kezdtem unni, amikor megérkezett az üdítőm. Kikaptam a srác kezéből. Húztam belőle egy nagyot, hogy szomjamat oltsam, majd a maradékot Jonghyun nyakába öntöttem.

- Ha nem bánod, akkor én bemennék, mert még el kell mennem a modellekhez próbálni. – vigyorogtam rá. Jonghyun szinte tocsogott a löttyben, és nagyon élvezetes volt látni, ahogy arca egyre jobban elvörösödött a dühtől.

- Choi Minho, én egyszer kinyírlak! – háborgott. Mosolyogva elmentem mellette az öltözőket megcélozva. Gyorsan át akartam öltözni. Hamarosan felbukkant a Kölyök csurom vizesen. Mármint nem volt annyira vizes, inkább izzadt. Arca vörös volt, és magát legyezgette a pólójával, azt fel-le huzigálva magán. Egy időre megpihent rajta a tekintetem. Szép teste volt, olyan pont nekem való. Igyekeztem leszakítani róla a tekintetem, de nem igazán sikerült. Láttam, hogy ő is bámult engem, bár ő a terem egyik végében volt, én a másikban, közöttünk pedig jó pár ember. Nehézkesen végül átvedlettem a ruhámat, és sikerült kihozni magamból egy kevésbé élőhalott Choi Minhonak kinéző embert. Vagyis élőhalottat. Magamra fújtam egy kis dezodort, és kiviharzottam az öltözőből. Még a szemem sarkából láttam a Kölyköt, amint szinte beleszimatolt a levegőbe.