16. Fejezet

 *Taemin POV*

- Na mi volt az a szuper ajándék, amit csak személyesen lehet nekem megmutatni? – így fogadott hétfő reggel Jinki a folyosón. Pénteken a randi után azonnal felhívtam őt, és kijelentettem, hogy olyan király dolgot kaptam, hogy az csak na! De nem mondtam ám el neki. Mert ez nem telefontéma…

Mikor bejöttem, intettem a menőknek. Minho még nem volt ott, és ez egyenlő volt egy Harmadik Világháború kitörésével. Csodálkozom, hogy még nem ugrott össze Jonghyun és Kibum. Remélem, Minho csak késik és nem beteg, de nem mertem odamenni megkérdezni. Kibum ugyanis édeskevés Jonghyun ellen, és még a végén megerőszakol a bandavezér, ha kell, nyíltan. Kinézem belőle. Minho viszont megvéd tőle.  Inkább befutottam, semmi kedvem nem volt megint bajba keveredni. És ezek után jutottam el a folyosóra, ahol Jinki fogadott. Semmi köszönés… értem én. De hát a legjobb barátom, tőle ez természetes. Örül az én boldogságomnak. Mosolyogva behúztam őt a DIÖK terembe, majd gyorsan leültem a helyemre. Onew kérdőn meredt rám, de nem szólt semmit, ő is helyet foglalt. Mindent elmeséltem már neki a randiról. Azt is, hogy késett Minho, azt is, hogy állítása szerint küldött sms-t és azt is, hogy valakiben nagyon szerelmes lehet. Jinki csak nevetett ezen, hiszen ha egymás kezét fogtuk, akkor valószínűleg én vagyok Minho titkos szerelme. Jó lenne, de biztosan nem. Onew nem értheti, de azért fogjuk egymás kezét, mert Minho sietősen halad én meg lassabban és így tudunk igazodni egymáshoz. Most ez sokkal logikusabb, mint az, hogy tetszem neki, nem?

- Hyung, én ezt nem érzem igazságosnak. Én még semmit nem adtam neki… - kezdtem bele. Tényleg visszaadtam volna Minhonak, és nem azért, mert nem jó, hanem mert túl nagy ajándék volt. Sosem voltam nagyravágyó, de ez… hihetetlen volt. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy ki is Choi Minho igazából? Mi lehet a családi háttere? Mi az apja? Vagy az anyja? Mert biztosan nem szegények… akkor ilyen ajándékot nem kaptam volna.

- Majd megbeszéljük, most mutasd az ajándékod! Már nagyon kíváncsi vagyok rá! – Onew szemei csillogtak. Tényleg érdekelhette őt, úgyhogy előhúztam a táskámból.

- Tessék, nézd meg!

Úgy vette el, mint egy kincset. Kezei remegtek…

- Lee Taemin! Ne szórakozz velem! Ezt biztosan ő vette neked? Ezer százalék? Az életedre esküszöl? –elkerekedtek a szemei az ajándékom láttán. Tényleg egy kincs volt.

- Igen, hyung, biztosan Minho adta a kezembe. Én mondtam, hogy túl szuper ahhoz, hogy telefonon megvitassuk, de várj! Nyisd ki! Eldobod az agyad! – komolyan, teljesen belelkesültem. Mikor Minho odaadta nekem, teljesen kétségbe voltam esve. Nem tudtam, hogy mit mondjak erre… túlságosan örültem ahhoz, hogy bármit is szóljak.

Jinki kinyitotta a tokot. Csak bámulta egy darabig, mintha nem hinné el, azt, amit lát.

- Ez az ő aláírása? – rám nézett, mire bólintottam. Még nagyobb imádattal nézte – Nem mondom, hogy add kölcsön, de egyszer veled akarom használni. Mert nélküled nem lehet, gondolom, összenőttetek.

- Igen, egy kicsit – mosolyogtam.

- Elvégre Minho adta, meg ezért eleve odalennél. Meg vissza is – mosolygott. Igaza volt, de ez még nem volt minden! A hátoldalra be volt csúsztatva egy cetli. Azt is megmutattam a legjobb barátomnak.

- Nézd, hyung! – húztam ki hátulról. Onew szemei elkerekedtek.

- Lee Taemin! Köszönöm azt a sok jót, amit értem tettél. Köszönöm, hogy mellettem álltál, és köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál. Hálám jele ez az ajándék. Remélem, tudsz majd rá táncolni, és remélem, örülsz neki. Használd egészséggel és hallgasd rongyosra! Hidd el, nekem az a legnagyobb ajándék, hogy téged láthatlak boldognak. Örülj az életnek nagyfiú! Minho - itt Onew abbahagyta az olvasást – szerintem szerelmes lett beléd. Ilyen levelet simán el tudok képzelni szerelmi üzenetnek, főleg, hogy Minho írta. Végül is, ezt vehetnéd lánykérésnek is. Choi Minho mindenkivel nagyon nyers volt, kivéve az exével, meg veled. Ti ketten valamiért túl sokat jelentetek neki. Azért valljuk be, szerintem nem osztogat mindenkinek csak úgy dedikált Michael Jackson albumokat. Főleg nem a legnehezebben beszerezhetőt. Amúgy honnan tudta, hogy szereted őt? Vagy csak beletrafált?

- Szerintem, amikor a számát írta be, azért megnézte a telefonomat. Nem kontárkodott bele, de biztosan megtudott egy-két információt rólam, mondjuk azt, hogy milyen zenét szeretek. Vagy az is lehet, hogy csak találomra vette. Elvégre Michael Jackson a pop királya! Ki ne szeretné őt? – így ömlöttek belőlem a szavak. Azt hiszem, életem eddigi legszebb napja a péntek volt.

Jinki visszaadta a cd-t.

- Majd meghallgatjuk, ha legközelebb a szüleim odaadják nekem a kocsit. Egyébként mi nyomta a lelked az előbb?

- Csak annyi, hogy Minho elhívott randira, segített nekem sok mindenben, és most még ez is… úgy érzem, hogy ő csak ad, de nem tudom, hogy miért… - ha valami miatt fájt a szívem, akkor az ez volt.

- Kiálltál mellette, amikor elhagyták a barátai, nem? Ez egy nagyon kedves gesztus volt tőled és ő ehhez nincs hozzászokva. Ez minden. De ha úgy érzed, hogy szeretnél neki adni valamit, akkor hívd el te is randizni. Üljetek be valahova, vagy menjetek el kirándulni, állatkertbe, vagy amit szeretnél. Biztosan elmegy veled. Meg nyert ügyed van nála. Az sem baj, ha lekapod.

- Nem, erről szó sincs – ráztam meg a fejem – nem akarom megcsókolni őt. Azért félek tőle.  Elvégre ő Choi Minho!

- Jó, értem, csak lehet, hogy ő is fél a te reakciódtól. Akkor meg nem mentek sokra…  - sóhajtott Jinki. Most mit mondjak erre? Én is félek az ő reakciójától. Choi Minho nem olyan ember, aki nagyon szerelmes típus lenne. Sőt, szerintem sosem mutatja ki az érzéseit. Éppen ezért nem tudom, hogy szeret-e, vagy csak egy sima barát vagyok-e neki.

- Az azért nagy dolog, ha elhívom randira. Én nem merem megtenni – sütöttem le a szemeimet. Kezdett már kínos lenni ez az egész Minho ügy. Tudtam, hogy lépnem kell nekem is, de nem mertem. Féltem, hogy hibázok, és akkor csak elrontok mindent.

- Csak próbáld meg. Ha gondolod, veled megyek.

- Az… az jó lenne hyung, köszönöm – meghajoltam. Onew csak bólintott, ezek után pedig szinte szó szerint kidobott a teremből. Gondolom, dolga volt, meg ahogy elnézem, mindjárt becsengetnek. Gyorsan felsiettem a termembe. Ott már várt rám a „haverom”, Kim. Szinte még be sem tettem a lábam, mikor ordított, hogy „a Kölyök felkerült a nagyon forró Mennyországba”. Mindenki röhögni kezdett. Valamiért már megszoktam, hogy én vagyok a nevetés tárgya, úgyhogy némán leültem a helyemre, amit „Choi helye”-ként szoktak emlegetni. Még mindig nem tudom, hogy miért, és bár érdekel, nem merem megkérdezni senkitől. Félek, hogy valami olyan választ kapok, amitől összeomlanék. Meg egyébként sem foglalkoztatott semmi, csak és kizárólag Choi Minho és a péntek délután. Azaz, péntek este. Tényleg jobb lenne, ha elhívnám őt valahova, de nem merem. Tudom, hogy folyton csak ezt hajtogatom, de ez az igazság.

- Mi van ma veled? – hallottam meg az ismerős hangot. Felpillantottam, és Kim fürkésző tekintetével találtam magam szemben. Nem is tudom, hogyan bírok ki nélküle egy teljes hétvégét. Azt sem bírom felfogni, hogy miért a menőgyerekbe vagyok szerelmes, amikor itt van nekem ő!

- Semmi. Miért? – lehet, hogy szűkszavúnak és/vagy bunkónak tűntem, de Kim mindig lelombozza a kedvem. Sosem tudok vele anélkül beszélgetni, hogy utána ne legyek letörve. Egyáltalán ő miért beszél velem? Mi oka van arra, hogy társalogjunk? Miért keresi a társaságomat? És ő most mégis mit akar ezzel elérni? Azt akarja, hogy barátok legyünk? Vagy ő is meleg lenne? Vagy…

- Túl boldognak tűnsz, és már zavar.

Vagy csak kell valaki, akivel tud bunkó módon viselkedni…

- Nem kell rám nézned, és máris megoldódik a bajod – válaszoltam. Már nagyon kezdett elegem lenni belőle. Komolyan, egyszer leszedném a fejét a helyéről, és utána fociznék vele. Persze, egy idő után visszaadnám neki. Kim csak a szemeit forgatta.

- Tudod, tudom, hogy randiztál a lovagoddal – közelebb hajolt hozzám, és szinte a fülembe súgta ezt a mondatot. Kim nagyon ijesztő volt, mindenről tudott…

- Te olyan dolgokat is tudsz, amik meg sem történtek – vágtam rá. Nem buktathattam le magunkat, de kezdett különös lenni…

- Még szép, hogy megtörténtek. Éppen indultam volna haza a suliból, amikor láttam, hogy a DIÖK elnökre vársz. Elbújtam és meghallottam, hogy Minhoval mész moziba. Nyugi, nem mondtam el senkinek, de ennek ára van…

- Te kihallgattál minket? – lepődtem meg. Még egy ilyen utolsó férget, mint Kim…

- Úgy jobban hangzik, hogy csendes megfigyelője voltam az eseményeknek. Az a gáz, hogy te nagyon naiv vagy. Ő csak kihasznál téged, majd meglátod. Ezek hárman mindenkin végigmennek. Tudod, hogy mennyi csajt etettek már be? Aztán, amint megvolt a nagy esemény, dobták őket. Jó esetben. Valamelyiket azóta nem is láttam. Kibum még oké, benne még van némi emberség, de Jonghyun és Minho szívtelenek. Ők sosem szeretnek senkit, csak magukat. És nehogy azt hidd, hogy te kivétel vagy.

- Tudod, én nem szólok bele abba, hogy te kivel barátkozol, kérlek, te se tedd velem – igyekeztem megőrizni a lélekjelenlétem és nem behúzni neki, vagy sírva elfutni. Fájtak-e a szavai? Igen. Mennyire? Túlságosan. Jinki a legjobb barátom, lehet, hogy csak nem akar megbántani, ezért mondja, hogy esélyes vagyok Minhonál. Ez simán előfordulhat. Kim pedig utál… de akkor miért akar nekem segíteni? Talán neki is van valamilyen hátsó szándéka? Vagy csak simán meg akar védeni? Butaság… miért akarna megvédeni?

- Én csak szólok. Choi Minho és Kim Jonghyun specialistái a színészkedésnek. Ha annyit mondanak, hogy szia, azt se hidd el nekik. Nagyon kitanulták már, hogy őszintének tűnnek, utána meg átvernek. Kérdezz meg akárkit. Legyenek bármennyire is szívdöglesztők, nagyon sok mindent csak megjátszanak. Még egymás előtt is – kissé elhajolt és felvette velem a szemkontaktust.

- Ez mi? Baráti jó tanács? – érdeklődtem. Csak megrázta a fejét.

- Inkább csak azért szóltam, mert a végén magadra maradsz, ha így folytatod. És akkor nekem kell felszednem téged a padlóról. Ahhoz meg nem sok kedvem van.

- Nem maradok magamra, vannak barátaim. És nem kell felszednek a padlóról, tudom, hogy mit csinálok… - morogtam. Nagyon elegem volt már belőle. Kim csak megveregette a vállam, majd előre fordult. Őszintén? Akárhogy is ellenkezem, Kim képes lerontani a kedvem. Most is. Ráborultam az asztalra és a könnyeimmel küzdöttem. Igaza volt. Nagyon is. Miért szeretne engem pont Choi Minho? Ki vagyok én, hogy szeressen? Sokkal esélyesebb, hogy csak kihasznál, hogy elérhessen valamit, nem? Elvégre mindenkit megkaphat magának, miért pont engem szeretne? De ezt csak egy módon tudhatom meg. Csakhogy nem merem megtenni. Minden annyira nehéz és bonyolult… ez az egész… már kezd sok lenni. Egyik pillanatban olyan érzésem van, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, míg a másikban, hogy csak játszadozik. Szerintem ő sem tudja pontosan, hogy hogyan is érez irántam. Ha úgy kelek fel, hogy Minho egy paraszt, akkor bearanyozza a napomat. Viszont ha várom, hogy köszönjön, hogy elmosolyodjon, hogy szeressen, akkor még csak a közelembe sem jön. Hogy én mit érzek iránta? Azt hiszem, őszinte szerelmet. Rajongást. Imádom minden egyes mozdulatát és apró részét. Csodálom őt, és felnézek rá. Van benne valami megfoghatatlan, valami hihetetlen… valami, amitől belészerettem ebbe az emberbe. Csakhogy ő átver, kihasznál, megszégyenít. Legalábbis Kim szerint. És valamiért… hiszek neki. Igaza van, mert mit enne rajtam Minho? Mikor felpillantottam, mindenki nagyban jegyzetelte az anyagot, amit a tanár diktált. Rémülten kaptam elő én is a füzetemet.

- Mondja Lee, maga aludni jár az iskolába, hogy még csak most kapcsolt? – kérdezte gúnyosan a tanár.

- Hát igen, Lee – vigyorgott hátra gonoszul Kim. Leüthetem?

- Bo… bocsánat – dadogtam, majd felálltam meghajolni. Oké, kínos volt, de a hangom elvékonyodott. Képes lennék az óra közepén bőgni Minho miatt? Igen.

- Elnézést, tanár úr – összerezzentem a hangjától. Mit akar csinálni?

- Mi van, Kim? – sóhajtott a pasi, megmasszírozva az orrnyergét.  Ő pedig felállt.

- Lee nagymamája beteg, és nagyon aggódik érte, mert szinte a hölgy nevelte őt fel – magyarázta az az idegesítő kis… szóval Kim. A tanár érdekes módon mutatott némi empátiát. Bólintott.

- Rendben, üljetek le! Most utoljára elnézem, de Lee ír nekem egy ötoldalas beadandót jövő hét hétfőre azzal a címmel, hogy „A munka és a magánélet összeférhetetlen”.

- Köszönöm – meghajoltam és leültem, pont úgy, mint Kim. Ez a köszönet igazából neki szólt, és erre valahogy rá is jött. Óra végén egy cetlit tett az asztalomra ezzel a felirattal: „Ne köszönj nekem semmit, Mrs. Choi Minho. Jössz nekem kettővel.” Tipikus Kim. Úgyis elfelejti. Mosolyogva vágtam zsebre a cetlit és siettem a következő órára.  

*Minho POV*

Nem hiszem el! Ilyen nincs! Ez nem történhet meg velem! Miért? Miért? MIÉRT?! Miért pont ő? Pedig tudja, hogy szeretem, és mégis… idáig juttatott.

- Choi Minho! Magánál erőszakosabb embert még nem hordott hátán a Föld! – háborgott az igazgató.

- A tanár úr hibája. Tudja, hogy megbízhatatlan vagyok – vontam meg a vállam. Most jön az ordítás, üvöltözés, visítás és az igazgatói intő.

- Ezt mindenki tudja. De ez nem mentség arra, amit tett – és a változatosság kedvéért rácsapott az asztalra.

- Irritált a pofája. Ráadásul éppen önvédelmet tanultunk.

- És maga volt a támadó?! Mindannyian tudjuk, hogy maga egy problémás ember. Igazán elmehetne valami pszichológushoz! Itt tart maga, Choi Minho? Lesüllyedt Kim Jonghyun és Choi Seunghyun szintjére? Azt a gyereket most szállították kórházba! Maga miatt! Mert nem volt képes abbahagyni az ütést.

- Van ez így. Felhergelt, mert állítása szerint tae kwon do bajnok. Hát, sajnos tévedett- vontam meg a vállam. Az egyik osztálytársamról beszéltünk, aki küzdősportolt. Sikeresen megcáfoltam a teljesítményét? Hát, ja.

- Mondja, van olyan ember, akit maga szeret vagy tisztel?

- Van, de ez nem bizonyít semmit. Nem szeretem azokat az embereket, akik túl nagynak gondolják magukat, holott csak kicsiny porszemek.

- Maga is az – az igazgató feltolta a szemüvegét és megmasszírozta az orrnyergét. Vajon mennyire lehetett már elege belőlem? – Remélem, tudja, hogy nem a tanár hibájából van itt.

- Ja, tudom – belekortyoltam a teámba. Ő volt az egyetlen normális felnőtt az egész iskolában. Tudta nagyon jól, hogy kedveltem őt, sőt, egy picit még tiszteltem is. Ezért nem értem, hogy miért hozott be az igazgatóhoz. Kivételesen elnéztem neki. Egye fene…

- Na, idefigyeljen Choi Minho – az igazgató úr leült, és ez felettébb meglepett. Általában áll és ordít. – Kim Jonghyunnal már beszéltem a múlthéten, amikor is a női mosdóban megerőszakolt egy végzős lányt. Most maga jön. Mivel már elég régóta ismerjük egymást, a kisebb csínytevésekért már nem is szólok. Ha elveszi mások pénzét, megkínozza őket egy kicsit, esetleg lelki terrorban tartja őket, azok felett már szemet hunyok. A tehetsége miatt nagyon fontos gyöngyszeme az iskolánknak, hiszen a magassága és a magával született képességei miatt nagyon sikeres ember válhat magából. A kisebb balhék nem érdekelnek, de a menő csapat miatt már rengeteg gyerek került kórházba, vagy pszichológiára. 

- Látja, segítek az orvosokon és az agytúrkászokon – kaptam az alkalmon, mire az igazgató csak felsóhajtott.

- Rengeteg tehetséges diák hagyja itt az iskolánkat maguk miatt. Kérem, nézzen magába Choi! Maga szerint jól csinálja?

- Igazgató úr, én tudom, hogy maga régen volt gyerek, de meg kell értenie, a szabályok módosultak. Az iskolákban hierarchia uralkodik, amelynek legfontosabb szabálya a „bántalmazz, vagy bántanak” elven alapul, amely akár úgy is hangozhat, hogy „ölj, vagy téged ölnek meg”. A természetben is csak a legerősebb éli túl. Vagy a legeszesebb, de az is egy erő valahol. Nézzen rá Kim Kibumra. Ő nem bánt senkit, mégis a csapatunk tagja. Sőt, az az új gyerek, tudja, az elnök úr haverja, na, az is kedvel minket. Elhiheti, hogy én sem szeretek verekedni, de néha úgy hozza a helyzet. Muszáj olykor-olykor bántani valakit, hogy a tekintélyünk megmaradjon.

- Még az sem zavar, ha megvernek valakit, de nem nagyon örülök, hogy kéthetente itt a rohammentő maguk miatt. Éppen azért úgy döntöttem, hogy a következő ilyen esetnél… elbocsájtjuk magukat az iskolából. Mármint az aktuális tettest. Meguntam, hogy maga és Kim szégyent hoznak rám. Meguntam, hogy folyton védem magukat a felháborodott szülőknél. Elveheti az ebédpénzt, terrorizálhat embereket, de ha valakit az iskolám területén megerőszakol, vagy megver, akkor kénytelen vagyok kirúgni magát. Világos?

- Persze. Csak egy kérdésem van.

- Na, hallgatom.

- Hol van a kedves Kim igazgató úr, és mit tett maga vele? – vigyorodtam el, mire ő is elmosolyodott. Akármennyire is utálatos személy voltam, ő azért kedvelt. Csak megrázta a fejét, majd intett, hogy menjek ki. Felpattantam a helyemről, megköszöntem a teát és már szaladtam is ki az ajtón. Ott várt rám Jonghyun és Kibum. Érdekes, reggel, amikor jöttem, elég összhangban munkálkodtak. Most is csendben ácsingóztak egymás mellett.

- Na? Mi volt? – érdeklődött Kibum, mint elsődleges szemtanú.

- Megfenyegetett, hogy a következő nagyobb traumánál kihajít – vontam meg a vállam, mire Jonghyun szemei elkerekedtek. Pár másodpercen belül megjelent az arcán a dínó mosoly.  

- Pacsit haver! – nyújtotta a kezét és le is pacsiztunk.

- Ez rohadtul nem vicces. Azért jó lenne, ha bennmaradnátok a suliban. Nem miatta, magatokért – háborgott Kibum – elvégre ez az iskola eléggé esélyessé tesz titeket a céljaitok eléréséhez. Nem kellene a viselkedésetek miatt elbukni.

- Jaj hyung, ne legyél már ilyen! Egy kicsit meghúzzuk magunkat, utána meg úgyis elfelejti. Nem beszélünk inkább valami másról? – a végén gyorsan témát váltottam.

- Mondjuk, mondd csak el, hogy hogyan sikerült a randid! – azzal Jonghyun megragadta a csuklómat és rángatott kifelé. Elvégre utolsó óránk volt, Jonghyunnak meg lenne egy fakultációs matek, de arra sosem megy be. Miközben lelkesen meséltem a Kölyökről, ő türelmesen bólogatott, Key meg vigyorogva hallgatta végig másodszor is az egészet. Szerintem lehetett látni rajtam, hogy odavagyok érte, és ez még engem is megrémisztett. Én soha nem voltam ilyen! Sosem áradoztam egy randiról, soha!

- És örült a lemeznek?

- Az nem kifejezés! A nyakamba ugrott. Imádja Michael Jacksont. Én meg imádom magamat, mert mindig eltalálom az emberek vágyait – húztam ki magam. Jonghyun és Key elnevették magukat. A portás már ki is engedett minket, kivételesen nem ellenkezett. Kezdem bírni őt. Legalább szót fogad nekünk. Mire kiértünk már teljesen más témánk volt, például a portás. Eddig mindig meg kellett küzdenünk vele év elején, most pedig teljesen normális lett. Na ja, sosem akart minket kiengedni.

- Te, a Kölyök meg a DIÖK elnök azóta ott ácsorog, hogy idejöttünk. Szerintetek nem akarnak valamit? – szólalt meg hirtelen Jonghyun. Elkerekedtek a szemeim. Azonnal odakaptam a fejem.

 - Ne ilyen feltűnően te nagyon hülye – sóhajtott Kibum, de már késő volt. Addigra már megakadt a tekintetem egy gyönyörű személyen, aki elbűvölően beszélgetett a haverjával. Mármint, a haverja beszélt, ő pedig szégyenlősen ácsingózott. Ha az elnök úr megbántja, én kitekerem a nyakát. Jonghyun elém állt, bár így is tökéletesen láttam a szerelmemet. A haverja bátorítóan megveregette a vállát, majd a Kölyök vett egy mély levegőt. Elindult felénk. Az elnök úr pedig mosolyogva ottmaradt. Elkaptam a tekintetem.

- Szóval már megint érdeklődött az exemről. Nem fogja fel, hogy ő akkor sem kellene, ha az utolsó ember lenne rajtam kívül a Földön? Komolyan, ez a Sekyung nagyon idegesítő néha… - magyarázta Jonghyun. Értetlenül néztem rá. Miről beszél ez?

- Csak egyszerűen tetszel neki. Nem olyan nagy baj ez. Örülj, hogy bármit kérsz tőle, megteszi neked – morgott Key. Na, ekkor esett le, hogy miért is volt hirtelen a témaváltás. A Kölyök egyenesen idetartott.

- De miért olyan sötét valaki, hogy nem bírja felfogni, hogy nem az esetem? – sóhajtott. Eközben én csendes megfigyelője voltam az egésznek.

- Sziasztok – mikor végre odaért hozzánk, félénken köszönt a drága Kölyök.

- Szia – mosolyogtunk neki vissza. Teljesen elvörösödött szegényem. Lábait keresztbe tette, kezeit pedig a háta mögé helyezte, ezek a gesztusok pedig azt mutatták, hogy zavarban volt. Legalábbis Kibum szerint, aki mindig figyel etikán.

- Minho hyung… izé… szóval… - egy darabig zavartan dadogott, és meg kell, hogy mondjam, rettentően aranyos volt. Mindenki kíváncsian nézett rá. Vajon mit akarhat? – szombaton… nincsen kedved… eljönni velem a vidámparkba? – hadarta el a végét. Szerencsére értettem nagyjából.

- Bocs, nem lehet. Már elígérkeztem a világ legkedvesebb emberének péntekre. Megyünk shoppingolni – mosolyodtam el. Szívesen mentem volna vele, de tényleg nem tehettem. A „legkedvesebb” szónál Jonghyun elröhögte magát. Szegény Kölyök pedig szerintem elszégyellte magát.

- Értem… akkor… bo-bocsánat.

- Minho-ah, én elengedlek, ha csak ez akadályoz meg – szólalt meg Key. Ez kedves volt tőle, ugyanis hivatalosan a barátságunk javítása miatt mentünk volna vásárolni.

- Köszönöm, de már elígérkeztem veled – na jó, ez nagyon kínos kezdett lenni.

- Majd én megyek veled – szólalt meg Jonghyun. Milyen kedves, feláldozta magát értünk… és ez azért meg is lepett. Jonghyun és Key tulajdonképpen randizni mennek… uram atyám! – Minho-ah, menj csak a Kölyökkel.  

- Rendben! Akkor Kölyök, szombaton csak a tiéd vagyok – kacsintottam. Elvörösödött.

- Köszönöm – meghajolt zavarában.

- De cserébe kérnék tőletek valamit – szólalt meg Key. A Kölyök összerezzent, és meg kell, hogy mondjam, én is.

- Mi lenne az? – kérdeztem gyanakodva.

- Közeleg az őszi szünet, és én mennék haza, viszont ki kellene takarítani a lakásomat, legalább egyszer. Minho-ah, számítok rád, és Taemin-ah, rád pedig szükségem van, mert amikor a múltkor a két haverom ment takarítani, csak még nagyobb rumlit csináltak. Benned megbízom, hogy figyelsz Minhora, és ketten hamarabb végeztek, már ha nem baj…

- Én benne vagyok – vontam meg a vállam. Mindig én takarítom ki a Key-rezidenciát. Már hozzászoktam eme nemes feladathoz.

- Én is – mondta némi habozás után a Kölyök.

- Szuper, köszönöm! Majd utolsó nap odaadom a kulcsokat.

- Rendben! – bólintottam. A Kölyök megköszönte még egyszer, majd elfutott a haverjához. Kedves volt tőle, hogy rám gondolt, bár fel kell készülnöm a vidámparkra, mert nem tudom, hogy ő hogy bírja a szerkezeteket.

- Hallod, a csajod randizni hívott- bökte meg Jonghyun a vállam.

- Ne is mondd – mosolyodtam el – ezek szerint tényleg bejövök neki.

- Körülbelül szeptember másodika óta ezt mondom te nagyon okos – sóhajtott lemondóan Key – hyung, te biztosan velem akarsz jönni?

- Hát, voltam már veled vásárolni és egyébként élvezem, csak nem lehet olyan rossz. Minho-ah, te pedig mozdulj rá a Kölyökre, mert még a végén megun – vigyorodott el a bandavezér.   

- Jut eszembe, Kim hyung mondta, hogy a megerőszakoltál egy csajt a női vécében. Hogy a francba kerültél oda? – kérdeztem visszavigyorogva. Jonghyun felnevetett

- Drága barátom, ez egy vicces történet…

15. Fejezet

*Taemin POV*

Nem jött el.

Miért is jött volna?

Csak egy átverés volt.

Mindjárt fél hat és Minho sehol. Helyette viszont itt van egy törött szívű Taemin. Sejtettem, hogy ez lesz. Hogy is gondolhattam komolyan, hogy Choi Minho randira hív engem? Csak játszadozni akart, hogy majd hétfőn jól a képembe röhöghessen, amiért már megint naiv voltam. Pedig egész héten csak erre vártam. Végül is tök jó barátok lettünk, amíg haragudtak rá a haverjai. Vagy legalábbis azt hittem. Én tényleg bevettem, amit mondott. Minden délután ruhát válogattam. A kollekcióimmal pedig Onewt boldogítottam. Ő persze csak nevetett, de a végére egy egészen helyes összeállítást alkottunk együtt, igaz, ma délután. Még alapozót is kent rám, hogy eltűnjenek a mitesszerek és hasonlók. Már óráknak tűntek a másodpercek a nap végére. Ráadásul tanítás után még meg kellett várnom Jinkit. Minho teljesen közömbös volt, még csak el sem mosolyodott, amikor meglátott. Ezek után felbukkant a legjobb haverom és mentünk át hozzám ruhát válogatni. Mikor nagyjából már a fél ruhatáramat kipakoltuk és egymással kombináltuk, akkor a végére megtaláltuk a legjobb szerelést. Ezek után zuhanyozni mentem, majd Jinki kivasalta a hajam. Persze, röhögve megjegyezte, hogy neki nincs legjobb barátja, csak legjobb barátnője, aki többet szenved egy moziba való felöltözéssel, mintha menyasszony lenne. Ennek ellenére ideértem ötre. Persze, Minho még nem volt ott, de nem zavart annyira. Biztos dolga volt, vagy pontos. Sőt, a megbeszélt időpont körül azt hittem, hogy csak elbújt valahol, és szórakozik velem.

Most azonban már nem volt vicces. Sőt. Aggódni kezdtem. Mi van, ha balesete volt? Ha elütötte valami, vagy csak sétált az utcán és összeesett? És ha futott és kitörött a lába? Vagy leesett valahonnan? Vagy bajba keveredett? Elvégre menő gyerek, lehet, hogy összeverekedett valakivel… vagy leütötték és kirabolták? Mondjuk biztosan meg tudja magát védeni, de ha lelövik? Ő sem éli túl, ha belelőlek! Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak fogadott valakivel, hogy el mer-e hívni. Bárcsak meglenne a telefonszáma… de nincs… nagyon ciki lenne, ha elkérném tőle? Hát eléggé, mondjuk ezek után már nem is akarom. Csalódtam benne. Azt hittem, hogy ő más. Hogy ő meg tud változni. Vagy legalább is van egy cuki oldala. De nincs. Ő is ugyanolyan gonosz, szívtelen és önző, mint Jonghyun. Megnyerte a fogadását, de engem elveszített, az egyszer már fix. Hatig itt maradok. Egye fene, hátha tényleg csak balesete volt, és legalább ad valami jelet magáról. De csak azért, hogy lássa, milyen jófej és kedves emberrel van dolga, akinek nem esik szarul, ha átvágják. Nem, ő itt vár türelmesen.  Még akkor is, ha átvert. Én szeretem őt. És ha megint elhív, megint igent mondok, és megint itt fogok dekkolni órákig. Hátha egyszer megsajnál, és tényleg eljön a randira. Vagy elraboltatom magam Jonghyunnal már megint, és akkor talán megment. Elvégre, nevezhetjük azt is randinak, ha már ennyire nem jött el erre. Belehalt volna, ha odajön hozzám és annyit odabök, hogy „ne várj”?! Mondjuk, én vagyok a hülye. Miért hittem neki? Ha nem lennék szerelmes belé, akkor biztosan átláttam volna a hamis, hazug mosolyán. De nem. Már annyit mond, hogy bír, és azt annak veszem le, hogy belém szeretett. De Onew?????? Ő csak nem szerelmes Minhoba… akkor miért örült annak, hogy eljövök? Vagy talán csak nem akart magára haragítani, mert amúgy is eljöttem volna? De ő biztatott, hogy fogadjam el a meghívást. Mikor rákérdeztem, hogy miért engem akart Minho elhívni, ő rúgott meg az asztal alatt. Miért? Miért történik mindez velem? Miért utál ennyire Isten, hogy folyton csak ott bánt, ahol a legjobban tud? Mit tettem, hogy ilyen életet kell élnem? Én… én mindig jó gyerek voltam, csak kicsit aktív. Még elsőáldozó is voltam, de ez nem jelentett semmit? Miért van az, hogy a rosszaknak kijár mindenből a jó? Miért ők a népszerűek, vagy a szerencsések? Ha valaha megértem ezt a logikát, majd szólni fogok…

Háromnegyed hat múlt öt perccel.

Minho még mindig sehol. Szinte kizárt, hogy bajba került. Maximum úgy, hogy lekapcsolták valami bűntett közben. Lehet, hogy éppen lopott. Ez is az én szerencsém, hogy olyan pasikba szeretek bele, akik ilyen problémásak. Meg ha már itt tartunk, az is probléma, hogy egy nem a liberalizmusról híres országban egyáltalán pasikba szeretek bele. Miért? Miért büntet ennyire az élet? Miért vert át Minho? Miért adja ki magát törődő embernek, amikor tojik a fejemre?

- Szia!

Hirtelen megfagyott a levegő. Egy pillanatra megdobbant a szívem, de elhessegettem a gondolatomat. Csak annyira akartam már, hogy itt legyen, hogy képzelődni kezdtem. Bármit megtettem volna azért, hogy itt legyen, és bár tudtam, hogy nincs itt, valami azt súgta, hogy nézzek fel. A hang irányába tekintettem. Ott állt ő. Sötétkék pulóverben, fekete nadrágban, egy menő bakancsban, egy ezüst nyaklánccal feldobva. Mint egy megtestesült tökéletesség.

- Szia – kaptam le róla a szemeimet. Most szidjam le, mert nem volt itt időben? Vagy ne foglalkozzam vele? Vajon ha csendben meghúzom magam, akkor az jó pont neki? Vagy inkább szidjam le? Vajon melyiket várja el a barátnőitől? Mi a jó válasz?

- Régóta vagy itt? – törte meg a csendet. Kedves Choi Minho, FÉL ÓRÁT KÉSTÉL!!!Már azt hittem, hogy nem jössz el! Már majdnem sírtam, amiért átvágtál!!!

- Csak amikorra megbeszéltük – csúszott ki a számon. Minho összeráncolta a homlokát. De jó, hogy nem az igazat mondtam! Komolyan, úgy nézett rám, mintha valami idióta lennék, aki elszúrta az egyetlen esélyét. Na, basszus… ugye nem? Ugye nem most szúrtam el az egyetlen esélyemet nála?

- Te itt vagy negyed hattól? – kérdezte rémülten. Nem, teljesen logikus, hogy a megbeszélt időpont után érkezem fél órával. Még valami napi okosság?

- Igen – néztem el másik irányba. És rohadtul csalódtam benne. Ha tényleg jelentenék neki valamit, akkor nem tette volna ezt velem. Akkor itt lett volna… mert ha csak tíz percet késik, akkor azt mondom, hogy jó, de ez túl sok volt nekem.

- Minek neked telefon? – morogta.

- Tessék? – ráncoltam össze a homlokomat.

- Küldtem neked sms-t, hogy kb. háromnegyed hatkor érkezem, mert közbejött valami. Mindezt még délelőtt. Nem kaptad meg?

Gratulálok Taemin! A hangnemből ítélve… Minho nagyon dühös volt rám. Végül is, ha tényleg küldött nekem még délelőtt üzenetet, akkor azt elolvashattam volna, de annyira be voltam sózva, hogy eszembe sem jutott az, hogy megnézzem a mobilom. Pedig még a szüleim is szóltak, hogy legyek elérhető. Amikor kijelentettem, hogy Minhoval megyek moziba, tökre örültek, hogy a fiuk végre barátokra tett szert. A sérüléseimet hogyan szereztem? Onew véletlenül meglökött és bénán zuhantam le három lépcsőfokot. Persze, ők ezen csak nevettek, mint egy kedves, megértő, aggódó család. Megígértem, hogy nem köpöm be a menő bagázst, bármennyire is a nehezemre esett.  Meg Minhoért nem tettem. Ő fontos volt nekem, és ha neki Jonghyun a mindene, akkor hallgatok.

- Bocs, lemerültem – füllentettem. Minho csak megvonta a vállát. Mi van, ha most lőttem el az esélyemet?! Talán ez volt az utolsó randink… várjunk… itt valami nem stimmel… - Honnan van meg neked a mobilszámom?

- Lementettem, amikor nálam volt a telcsid. Tudom, hogy privát dolog, meg minden, de mégis ki a fenét hívjak, ha nincsen meg valamim? Te jössz és elhozod nekem. És most még jól is jött volna, ha néha megnéznéd azt a rohadt telefont.

- Bocsánat – mormogtam magam elé.

- Ja, amúgy beírtam neked az én számomat is. És bármily meglepő, Minho néven. Értékeld, mert mindenkinek Felséges Úrként vagyok beleírva – itt elvigyorodott, mire én is elmosolyodtam. Oké, kimagyarázta magát. Még ha hazudott is, annyira jól csinálta… majd megnézem otthon, hogy tényleg írt-e üzenetet. Mert amúgy természetesen otthon hagytam a mobilom.

- Szuper – mosolyogtam. Mindegy, mit tett Choi Minho. A szívem hevesen vert, és izzadtam, meg dadogtam. Nem fogom túlélni ezt a randit…

- Mehetünk? – kérdezte kedvesen. Nahát, van ilyen oldala is? Jó, nem kellene gonosznak lennem vele, elvégre mégiscsak megmentett, de most nagyon felhúztam magam ezen a késésen.  Megvontam a vállam.

- Már lekéstük a filmet.

- Dehogy. Hétkor kezdődik, csak gondoltam, lassan lesétáljuk a távot, miközben beszélgetünk. Most maximum sietni fogunk – azzal Choi Minho nekilódult. Eleve az egyik leggyorsabb ember a suliban, hiszen futásnál is mindig velem kocog elöl, míg a többiek meghalnak mögöttünk, hát, még amikor siet! Alig bírom tartani vele a lépést. Szép kis randi, mondhatom… ő fut elöl, én meg rohanok utána. Amúgy tök jó, hogy itt vesződtünk Onewwal egy hétig a megjelenésemen, ő meg észre sem veszi.

- Hyung, nem kell ilyen gyorsan sétálnunk, mehetünk rendes tempóban is. Ez… rossz emlékeket idéz fel bennem – nem hazudtam, ez a futás engem tényleg a múlthétre emlékeztetett, amikor is Minho kiszabadított. Csak itt a háttérben a hajam állt, amit nem akartam tönkrevágni. Minho megállt.

- Bocs.

- Nem baj, csak… beszélgessünk közben… - ajánlottam fel kissé félénken. Ha már egy randin vagyunk, akkor ismerjük meg egymást, nem? – Mi a kedvenc ételed?

Minho megfogta a kezem, majd elindultunk. Hevesen vert a szívem, hiszen a puha, tökéletes bőre az enyémhez ért. Éreztem, amint elengedte a kezem, és alkalmazkodott a tempómhoz. 

- Talán a ramen. Neked?

- Marha steak – vágtam rá egyszerűen. Ha már csak egy étel lenne, amit életem végéig kellene ennem, akkor az biztosan a marha steak lenne. Minho csak felnevetett mellettem. Imádtam, amikor nevetett, annyira más ember volt olyankor. Sokkal vidámabb, boldogabb, sok életkedvvel, energiával. Mint egy boldog kisfiú.

- El sem fér benned akkora adag. Vagy csak picit eszel? – nézett rám vigyorogva.

- Higgy nekem, többet eszem, mint gondolnád – vágtam rá, mintha éppen most hívott volna ki párbajra. Csak mosolygott.

- Hova megy az a sok kaja? Olyan vékony vagy, mint a kisujjam.

- Te is – kaptam a lehetőségen. Ugyanolyan vékonyak vagyunk, maximum rajta több izom van. Mondjuk ő magasabb, tehát ő nehezebb is. Az én súlyom pedig normális.

- Te nem vagy modell. Neked több husi kéne egyes részeidre. Ez így nem egészséges.

- Tudom. De nekem jó ez így.

MI Ő? EGÉSZSÉGÜGYI TANÁCSADÓ?! Vagy miért csinálja? Talán aggódik értem?

- Nem mellesleg te sem vagy modell – tettem hozzá.

- De – szólalt meg némi habozás után.  Elkerekedtek a szemeim.

- Komolyan?

- Aha. Járok ilyen modelltanfolyamra. Mármint már nem, már tag vagyok. Végül is nem rossz hely, meg jók az ottani csajok. Csak kicsit idegesítőek – magyarázta lelkesen. Szóval szeretett odajárni. A csajok közé. Ez talán mindent megmagyarázott nekem. Gondolom, egy modell csajszi ezerszer jobb, mint én. Ez nem randi volt, csak egy találkozó egy kedves ismerőssel. Mi van ha Kibum az egyik ilyen modellről beszélt? Mi van, ha Minho beleszeretett az egyikbe? Kénytelen voltam megtudni, hogy ki tetszik neki. Már zavart, hogy nem tudtam. Idegesített ez az állapot.

- Kibum hyung mondta, hogy hajtasz valakire.

- Ez így van – bólintott. A szívem kihagyott egy ütemet.

- Az egyik modell?

- Nem. Őket nem bírom. Egyéjszakás kalandnak jók, de amúgy akkor sem kellenének, ha az utolsó emberek lennének a Földön.

Megnyugodtam. Egy kicsit. Még annyi mindent kérdeztem volna tőle. Vagy ott helyben megcsókoltam volna. Maximum elküld a világ másik végére, bár biztosan vannak meleg fellángolásai, mert…

- Fiú?

- Igen – bólintott. Hát persze! Elvégre engem is megfogott ott, meg Kibumot is meghúzta. Hogyhogy nem tudtam ezt? Én itt szentül hittem, hogy egy csajjal állok szemben, holott egy fiú az. Akkor még talán van is esélyem. Mert bár lány nem vagyok, de talán vagyok annyira jó, mint Minho szerelme, hacsak nem Key ez az illető.

- Ismerem? – csúszott ki a számon. Minho hirtelen rám nézett.

- Miért érdekel ez téged ennyire? Csak nem féltékeny vagy?

Rohadt életbe! Hogy ronthattam még el ezt is? Félénken elmosolyodtam.

- Nem, csak érdekel. Azt hittem, hogy Kibum hyung az, csak nem mertem rákérdezni.

- Kibum a legjobb barátom párja volt. Persze, egyszer félreléptem vele, de az csak véletlen volt. Persze, jó pasi, meg minden, de nem az én világom. Amúgy meg nyugodtan rákérdezhettél volna, nem sértődöm meg. De nem kell félni, nem áll szándékomban Kibummal összejönni.

- Az jó, mert izé… mármint… szerintem ő azért szereti Jonghyun hyungot és… már megszoktam őket együtt – dadogtam.  Minho bólintott.

- Szerintem is szép pár. És neked tetszik valaki?

- Igen – bólintottam. Most minek tagadjam le? Mondjuk én is jó emberrel beszélem meg a szerelmi gondjaimat.

- Csak soha ne add fel. Legyen bármennyire is reménytelen a helyzet, mindig van egy kicsi esélyed. Csak próbálkoznod kell nála, de nem túl feltűnően. Legalább jól néz ki?

- Tökéletes. Minden megvan benne, amit szeretnék – vallottam be őszintén. Minho lekapta rólam a tekintetét és elmosolyodott.

- Akkor hajrá.

- Köszönöm. Neked is. Milyen filmet nézünk? – váltottam témát. Már kezdett kínos lenni ez az egész. Elvégre Minhonak beszéltem a szerelmemről, Minhoról, és közben ő is mesélt nekem a tökéletes jövendőbeli pasijáról. Már fájt. Biztosan valami szuper jó csávó. A rohadt életbe! Haza akarok menni sírni az ágyamba! Nem akarok moziba menni! OTTHON AKAROK SÍRNI!!!

*Minho POV*   

Kibum szerint fix, hogy én tetszem a Kölyöknek, azonban minél jobban megismerem őt, annál jobban rájövök, hogy fix, hogy nem. Teljesen más világban élünk. Azonban valami nem hagy nyugodni, az pedig Key mondata, miszerint semmi sem véletlen. Talán ezek jelek, hogy össze kell jönnünk? Talán rólam beszélt? Lehet, hogy én vagyok az ő titkos szerelme? Milyen jó lenne! Csak hát valószínűleg nem. Mindenesetre a film egészen jó volt. Vettünk két nagy pattogatott kukoricát, meg üdítőt. Persze, sajnáltam a Kölyköt, hogy fél órán át várt rám, de tényleg írtam neki üzenetet, hogy ne legyen ott korán. Igazából az egyik modell csajszit kellett lekoptatnom, mert már ott tartott, hogy ő teherbe akar esni tőlem. Tizenhat éves, de semmi gáz. De… vajon ki lehet a Kölyök szerelme? Az egész film alatt ezen járt az agyam. A Kölyök híres szerelmén. Persze, néha elmosolyodtam a nézés közben. Szegény Kölyköt bevittem egy akciófilmre. Az elején még nem volt semmi, sőt, a lövöldözésnél is jól viselkedett, de amikor elhelyeztek egy bombát egy házban, ő kiborult. Az utolsó pillanatban vettem el a pattogatott kukoricáját az öléből, ugyanis annyira megugrott a robbanáskor, hogy simán magára önthette volna az egészet. Legközelebb rajzfilmre ülök be vele, mert azt én is szeretem, és amúgy is neki való. Bár lehet, hogy horrort nézünk. Amikor ijesztőbb dolgok vannak, akkor érdemes ránézni. Olyan aranyosan vág rémült képet, hogy elolvadok mellette. Ez az egyenes haj pedig egyszerűen túl jól áll neki. Az öltözékéről nem is beszélve. Komolyan, úgy jött el, mintha randija lenne. És végül is azon vagyunk, nem? Kedveltem őt, egyre jobban, és ha biztos lettem volna az érzéseiben… háááát… fix, hogy megcsókoltam volna őt. Még Kibum és Jonghyun is átjöttek hozzám tegnap és közösen kiválogatták az öltözékemet. Nem mintha nem tudnék felöltözni magamtól, de mindegy. Miből állt a tegnap délután? Veszekedésből, üvöltözésből és egy mérges Minhoból. Rendes volt tőlük, hogy megpróbáltak segíteni, de annyira megutálták egymást, hogy semmiben nem tudtak megegyezni. Ha Kibum fekete pólót ajánlott, akkor Jonghyun fehér pulcsit. Három órán át ment a háború kettejük között. Utána meguntam és kiraktam őket. Végül a fekete gatyát vettem fel, amit Jonghyun mondott és a kék felsőt, amit Kibum.  Legyenek boldogok… na meg… valahogy össze kellene hoznom őket. Amikor beszélgetek velük, ez jön le nekem:

Jonghyun kapcsolata velem: teljesen, mint azelőtt. Nem haragszik, nem néz rám úgy, mint egy ellenségre, sőt, még kedves is. Teljesen megbízik bennem és támogat.

Key kapcsolata velem: fél tőlem, utál, és kínoz. Ettől függetlenül megírja a leckémet, a dolgozataimat, és folyton szerelmi tanácsokkal lát el. Mivel sokat van a Kölyökkel, már kiismerte őt. Ilyen Kibum és kész. Adj neki fél órát egy vadidegennel összezárva és figyelj. Ha kinyitod az ajtót, vagy éppen fetrengenek, vagy Key behatolt az illető lelkébe, és csak annyit látsz az egészből, hogy az idegen sír, ő pedig vigasztalja.

Jonghyun kapcsolata Keyyel: látszólag utálják egymást, de szerintem még mindig ott az a parázs kettejük között. Azért utálják ennyire egymást, hogy titkolják a szerelmüket. Nem mondom, hogy együtt vannak, de… azért Jonghyun továbbra is vigyáz Keyre. Még ha csak láthatatlanul is, de félti őt. Mindenkire, aki Key közelében legyeskedik, úgy néz, mint egy gyilkos. Szóval még biztosan szereti Keyt, aztán meg ki tudja… lehet, hogy csak megszokásból művelte…

És ha már itt ült mellettem a Kölyök, akkor azért róla is megmondom a véleményemet.

Kapcsolata Keyyel: egyre jobban hasonlítanak egy amolyan anya-fia kapcsolatra. Key folyton védi őt és segít neki, és teljesen felveszi a védelmező anyuka stílusát a Kölyök közelében. Ez pedig rettentően aranyos volt. Csak remélem, nincs rá rossz hatással…

Kapcsolata Jonghyunnal: Fél tőle, mint a tűztől. Ezért sem gondolom úgy, hogy ő lenne a titkos szerelme. Látszik rajta, hogy nem kedveli a bandavezérünket. Ha már valakire gyanakodnom kellene a szerelmét illetően, akkor az Key. Elvégre a Kölyök felnéz rá és lehet, hogy belészeretett. Vagy abba a barom haverjába. A DIÖK elnökbe… bár belőle nem nézném ki, hogy a saját neméhez vonzódik.

Kapcsolata velem: igazából nem tudom. Nem szeret a szemembe nézni, folyton zavarban van, de ha szükségem van rá, megjelenik. Nem az, hogy fél tőlem, vagy valami, mert azért keresi a társaságom, de nem igazán tudom… talán szerelmes lenne belém? Talán én lennék a titkos szerelme? Mennyi esélyem lehet nála? Mit szerethet bennem? Vajon ki vagyok én neki?

És mi van, ha csajba szerelmes, vagy olyasvalakibe, akit nem is ismerek?

Lopva ránéztem. Hatalmas szemekkel nézte a filmet, összehúzva magát. Kit érdekelt, hogy egy mozi teremben voltunk? Ő úgy viselkedett, mint otthon. Lábai a széken, szorosan magához szorítva őket. Én meg összeöntöttem a kukoricákat, és egymásba tettem a dobozokat. Nem fogok kettő dobozt tartani magamnál. Viszont a film vége felé a Kölyök ösztönösen elkezdett bújni hozzám. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy már a felkaromon van a feje. Félt szegényem. Nem löktem őt el magamtól, de nem is öleltem át. Egyszerűen csak hagytam, hogy rám támaszkodjon. Néha felé döntöttem a popcornos dobozt, olyankor kivett magának és lassan eszegetett. Én meg egy kézzel szenvedtem, mert a másikon valaki feküdt és olyan rémülten nézte a filmet, hogy már kezdtem aggódni. Megmoccanni meg nem akartam, mert akkor eltávolodott volna tőlem. Amúgy ezerrel vert a szívem. Hamarosan vége volt. Kiegyenesedett mellettem, és felkapta az üdítőjét. A terem újra kifényesedett, a nézősereg pedig felállt. Egyébként nem voltak meg előre a jegyek, azt tegnapelőtt foglaltam le késő délután, ráadásul pont az utolsó sorban, úgyhogy még csak nem is voltunk feltűnőek.

- Tetszett? – kérdeztem. Szerintem egyértelműen nem. Még mindig rémült volt.

- Igen – válaszolta kicsit bátortalanul – csak… eddig még… nem láttam akciófilmet. És… kicsit ijesztő volt. Mármint ez tök simán megtörténhet. És mennyi ártalmatlan civil áldozat volt…

Ha itt elkezd nekem bőgni, én lehajítom őt az emeletről, legyen bármennyire is a szerelmem. Nem érdekel.

- Akkor legközelebb mesefilmre megyünk – lassan elindultam mögötte kifelé. A lépcsőn bevárt és együtt mentünk le.

- Neeeeeem – nyávogott – inkább menjünk horrorra.

Én is pont ezt akartam… mintha a fejembe látott volna…

- Ezek után arra fix, hogy nem megyünk.

- Mert? Azt szeretem. Az nem olyan reális.

Szóra nyitottam a számat, de végül nem mondtam semmit. Hallottam már elmebeteg emberekről, akik horrorfilmbe illően gyilkoltak embereket. Viszont ilyen autóüldözéses, robbantásos dologról lényegesen kevesebbet lehet hallani. Még a végén itt összeesik nekem a rémülettől, ha ezt kijelentem. Néha nagyon felszabadultan beszél velem, néha viszont túlságosan félős… nem értem őt…

- Figyelj, aki tetszik neked… ismerem? – csúszott ki a számon. Rám nézett.

- Csak nem féltékeny vagy? – mosolyodott el. Gyorsan le is kapta rólam a tekintetét. Na ja, a film előtt pont fordítva volt.

- Nem, csak érdekel. Kíváncsi vagyok, ki az a szerencsétlen.

- Na, kösz – morgott- amúgy igen, ismered.

- Idősebb nálam?

- Nem – még mindig durcás volt. Zavart-e, hogy ilyet mondtam neki? Nem. Tudta, hogy csak húztam az agyát. Vagy remélem, hogy tudta. Nem mellesleg, a három fő ellenségem pipa. Nem beléjük szerelmes a Kölyök. Még van esélyem.

- Lány? – ösztönösen jöttek a kérdések. Minden egyes válasza után nyeregben éreztem magam.

- Hyung, most ki akarod barchobázni a szerelmem? Vagy akkor mondd el te a tiédet, és akkor én is elmondom az enyémet. Na? – rám se nézett, de legalább mosolygott – amúgy is, te mázlista vagy. Kibum hyung szerint odavan érted az illető.

- Ő mindenkire ezt mondja. Ha húsz embert sorolsz fel neki, akkor mind a húszra azt mondja, hogy esélyes. Ne foglalkozz vele.

- Hát, ez nem túl bíztató.

- Key már csak ilyen. Tudod, akit ő kinéz magának, az az övé lesz – kacsintottam, mire ő elmosolyodott. Ezek után sablonos, unalmas témákról beszélgettünk, végül már hagytuk a dumálást és kézen fogva sétáltunk a sötétben. Megígértem neki, hogy a suliig elkísérem. Igazából hazáig akartam vele menni, de nem engedte. Állítása szerint hazatalál. Mertem is remélni, ugyanis nem tudom, hogy hol lakik. Nem sokan voltak az utcákon, amelyeken végigvezettem őt. Össze-vissza kacskaringóztam, hogy ne a főbb utakon menjünk, ahol tömeg van. Végül elértünk az iskolához.

- Köszönöm, hogy elhívtál – hajolt meg mélyen. Csak összeborzoltam a frizuráját – HÉÉÉ

- Nyugi, még mindig jól áll – vontam meg a vállam. Elkerekedtek a szemei.

- Köszönöm.

- Amúgy meg én köszönöm, hogy mellettem álltál, amikor mindenki elhagyott. Nem értem, miért nem kedvelnek az emberek. Jófej vagy. Ja, és még valami – kivettem a falból az egyik követ. Ezt a srácokkal szedtük ki, de még Seunghyun meg a bandája kezdték el meglágyítani. A köves fal, a suli régi fele, a téglás meg az új. Furán van megoldva, de legalább hasznos. Délután ide rejtettem a Kölyök ajándékát. Hogy fért be? Gőzöm sincs… Key legendás a pakolásáról, ő tette oda. Kivettem – tessék, ez a tied. Köszönetképpen.

- Kö… köszönöm – elvette, és akkor meglátta, hogy mi az, elkerekedtek a szemei. – Ho… honnan…?

- Unatkoztam és a mobilodban matattam. Bocsánat, de muszáj volt. Nyisd ki.

Rám nézett, de kinyitotta. Szinte elfehéredett az arca. Becsukta, majd a nyakamba ugrott.

- KÖSZÖNÖM, HYUNG! KÖSZÖNÖM! SZUPER VAGY! – kiáltozta boldogan. Mosolyogva átöleltem. Ezért a reakcióért megérte annyit fizetnem érte. Hirtelen elengedett. Én is őt – Bocsánat.

- Semmi baj, örülök, hogy tetszik.

- De… nem fogadhatom el… - láttam rajta, hogy mennyire beleszeretett. Nem engedhettem, hogy visszaadja.

- Legyen ez a barátságunk jelképe. Na? És akkor el is fogadhatod – ajánlottam fel.

- Én nem vettem neked semmit. Ez így nem fair.

- Majd bepótolod.

Elmosolyodott. Még megköszönte egy párszor, utána hazaküldtem. Már biztosan aggódtak érte a szülei. Hosszasan néztem utána. Talán még soha, senkire nem álltam fel azért, mert megölelt. Még soha, senki iránt nem éreztem így, mint érte. Nekem ő kell, és meg fogom szerezni. Mikor végleg eltűnt én is hazaindultam.