22. Fejezet

*Taemin POV*

Még aznap délután átjött Sulli is. Egész úton csendben baktattunk egymás mellett. Nem volt közös témánk, legfeljebb Minho, de róla nem akartam pont vele beszélgetni. Biztosan jobban ismerte őt, mint én, és nem akartam leégetni magam. Otthon a szüleim persze azonnal Sulli nyakába ugrottak. Még sosem vittem haza barátot iskolából, lányt meg főleg nem. A csajom? Nos, őt sem. Mielőtt bemutattam volna a szüleimnek, dobott. Szóval ő volt az első. A szüleim tudtak arról, hogy van valakim, bár az együttlétről és a kilétéről inkább nem szóltam nekik.

- Jaj, milyen aranyos vagy! – mosolygott anyám. Sulli szégyellősen állt mellettem, kicsit pironkodott.

- És, hogy jöttél össze a fiammal? – lépett mellé az apám is.

- Hát… én igazából most csak ismételni jöttem. Csak hétfőn érkeztem meg Amerikából – sütötte le a szemeit. A szüleim meglepődtek. Összepislogtak, és szemmel láthatóan nem értettek semmit. Igazából én szégyelltem magam helyettük is.

- Ne haragudj, kicsit rámenősek – súgtam neki oda, mire elmosolyodott.

- Szerintem kedvesek – elmosolyodott. Ekkor apám leültette őt a konyhában. Szegény lány csak tette, amit mondtak neki. Hamarosan már egy hatalmas tányérnyi étel díszelgett előtte. Láttam arcán a döbbenetet.

- Egyél édes kislányom, olyan vékonyka vagy – anyukám szintén leült, apukám mellé. Ketten vették körbe az osztálytársamat. Lehuppantam apám mellé, és enni kezdtem. Közben hallgattam a kérdések és a válaszok folytonos dobálódzását. Gyorsan megettem az ebédemet, utána intettem a fejemmel, hogy fel kellene mennünk. Sulli azonnal vette az adást, megköszönt mindent, és felsietett velem. Egyértelműen a bátyám szobájába mentünk, remélem, ezt mondanom sem kell. Ha meglátná a rózsaszín szobámat, lőnének az új barátaimnak. Mindenki megalázna, kiröhögne. Így mentünk inkább a kellemes, kék szobába. Leültettem őt az íróasztalhoz. Már tegnap felkészültem erre a napra, ugyanis a saját szobámból is idehoztam a székemet, hogy mindketten le tudjunk ülni.

- Tényleg ne haragudj, csak te vagy az első lány, akit felhoztam – sütöttem le a szemeimet. Meglepetésemre Sulli csak felnevetett.

- Szerintem nagyon aranyosak, hogy így próbálkoznak levenni a lábamról. Ilyen élményem még sosem volt, de most legalább hercegnőnek érezhettem magam.

Erre már én is felnevettem. Annak ellenére, hogy a mi kapcsolatunk nem volt barátság első látásra, pár nap alatt nagyon jóban lettünk. Nagyon rendes volt, hiszen hozzájuk tartoztam, és ez azért jól esett. Még nem volt ilyen élményem, sőt, az exbarátnőmmel sem sikerült még ilyen lazán beszélgetni. Megjegyzem, Minhoval sem nagyon.

- Akkor nagyon örülök, hogy teljesíthettem ezt a vágyad – huppantam le mellé a könyvhalmazzal a kezemben. A szemem sarkában láttam a döbbent arckifejezését, ami természetesen ismét nevetésbe torkollott. Percekig csak röhögcséltünk a semmin, ami meglepően jól esett nekem.

- Egyébként a szüleid nem tudják, hogy te és Minho oppa…? – kérdezte végül félénken. Csak megráztam a fejem.

- Nagyon vallásosak, ha megtudnák, szerintem kitagadnának a családból. Nem mellesleg ez egy zárkózott ország, itt ezt még feleannyira sem fogadják el, mint máshol. De ezt te is tudod, elvégre idevalósi vagy. Nem is értem, hogy a mi iskolánkban ezt hogyan nézik ilyen jó szemmel – sóhajtottam fel a végén. Mert mondjon akárki akármit, biztosan tudnak Jongkey kapcsolatáról, és szerintem már a miénket is sejtik.

- A mi sulink különleges. Majd idővel te is rájössz, hogy itt nem nyomnak el, hanem sztárként tisztelnek. Csak a menők mutatják meg az élet keményebbik oldalát. De hidd el, innen csak protekciós emberek távoznak – kacsintott. Nos, nem igazán értettem, de mindegy is volt. Inkább nekiálltam ismételni, mert egy délutánunk volt behozni mindent.

A füzeteimet már első nap lemásolta, de voltak dolgok, amiket nem lehetett a papírlapokból kikövetkeztetni, éppen ezért ültünk le ezen a csodás, csütörtöki napon.

- Tudod, egyébként már az első tíz perc után sejtettem, hogy belezúgtál Minho oppába – jegyezte meg. Rémülten vontam fel a szemöldökömet rá nézve. Nem értettem, hogy vajon hogyan lehettem ennyire feltűnő.

- Hogyhogy?

- Gondolom, nem véletlenül van telefirkálva minden füzeted „szeretlek Minho hyung” felirattal – legyezte meg kuncogva. Ekkor realizálódott bennem, hogy minden füzetembe beleírtam, hogy szeretem őt, és amikor kölcsönadtam a füzeteimet, biztosan észrevette.  Gondolatban a homlokomra csaptam. Ez még akkor volt, mikor még nem jártunk, azóta mindenhova 2min-t írok, ami kevésbé feltűnő.

A tanulásból egyébként nem lett semmi. Sulli beszélni kezdett, és mindenféle vicces csínyt mesélt el, amit a csapattal tettek, vagy kettesben Minhoval. Bár szerintem ezek nem voltak viccesek, tettetett nevetéssel elintéztem a jópofizást. Utána jöttek a tényleg vicces történetek, amik még nekem is tetszettek. A végén már sírva röhögtünk a bátyám ágyán egymás mellett. Így telt el a tanulós délután.

De ez csak egy visszatekintés volt, hogy ne maradjon lyuk a történetemben.

Igazából a futóversenyről szeretnék beszélni

***

Egy egész hetes edzés után végre-valahára elérkezett a nagy verseny is. Bár az iskolából nem én lettem a leggyorsabb, mindenhol kiváló teljesítményeket értem el, nem is beszélve a folyamatos győzelmeimről. Szóval, minden egyes matematikaóráról ellógtam, és angolról is, aminek az osztályfőnököm nem nagyon örült, de támogatott, mert azt akarta, hogy bizonyítsak. Mindenkivel meg kellett küzdenem, akik valamit is számítottak sport terén. Soha nem féltem, ugyanis a menő csapat, vagyis a barátaim mindenben támogattak és bíztattak. Mind az öten. Az egyetlen, amit furcsálltam, hogy Minho nem volt a bajnokok között. Ő volt a futáson is a legjobb, most pedig mégsem versenyzett. Mikor rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy nem teljesített az elvárt módon a legelső körben. Inkább hagytam. Biztosan fájt neki, ezért jobb ötletnek láttam nem kíváncsiskodni.

Mindenesetre most pénteken igazi gyomorgörccsel ébredtem. Mindenem fájt, az életkedvem valahol a nulla és az egy százalék között tengett, és úgy indultam el otthonról, hogy meg akartam halni. Egész nap ilyen kedvem volt, bár a barátaim lényegesen megkönnyebbítették a helyzetemet. Reggel mosolyogva fogadtak a kapuban, sőt, Minho még meg is ölelt kivételesen. Most nem kellett megjátszanunk magunkat, valamilyen szinten érintkezhettünk. Kibum hozott nekem saját készítésű salátát, amit a nap folyamán meg is etetett velem, Jonghyun tanácsokkal látott el, Minho pedig befáslizott, hogy nehogy meghúzzam véletlenül az izmaimat. Hát nem édes ez az ember? Összefutottam Jinkivel, aki javított az önbizalmamon, a motivációs beszédével, valamint a terembe érve nem kis meglepetés fogadott. Kim azonnal hátrafordult hozzám, majd minden egyes szünetben lerángatott az udvarra, ahol kocogtunk. Ketten. Időnként Sulli is lejött velünk, a kabátjában, a padon ülve nézett minket mosolyogva, miközben mi ketten csak szeltük a köröket. Néha időt is mért, szóval a végére egészen edzettnek lettem nyilvánítva. A tanáraim sok sikert kívántak, én pedig elkezdtem izgulni.

- Szerintem veszíteni fogsz – jegyezte meg Kim. Igen, ő így biztatott engem – Elvégre ő a bajnok már évek óta. Kizárt, hogy legyőzd.

- Minho adott tanácsokat – vontam meg a vállam.

- És te Choi Minhora mered hagyni az életed?  - kérdezte olyan hangnemmel, mintha azt mondtam volna, hogy a futóversenyt kézen járva akarnám megnyerni. Felvettem a melegítő felsőmet.

- Szerintem nem lehetetlen megnyerni. A lényeg ott van, hogy az elején lassabban kell haladni, hogy a végén több energiád legyen. Meg amúgy sem nyerni a fontos, hanem az, hogy jól szórakozz – vontam meg a vállam és bekötöttem a cipőfűzőmet.

- Ezt ne nekem mondd! – nevetett fel Kim – Minho az életben egyszer veszített egy focimeccsen. Leült a pálya közepére és sírni kezdett, hogy ő nem veszíthet. És gondolom, nem akarja, hogy Júlia is veszítsen, mert megint ez lesz.

- Várj – néztem fel rá értetlenül. Nem igazán állt össze a kép a számomra – ha Minho sosem veszít, akkor most miért nem versenyez ellenem?

- Ez egyszerű. Ő lógós. Ha valami nem tetszik neki, ellógja. Vagy lehet, hogy veszített, azért ilyen hisztis. Mostanában megint kezdi a hülyeségeit, nem tudom, hogy észrevetted-e.

- De, feltűnt – sóhajtottam. Minho megint kezdett kicsi pesszimistább lenni. Durvábban kezdett bánni az emberekkel, szigorúan betartva a szabályokat.

- Mi lenne, ha leállítanád? – csattant fel hirtelen. Értetlenül pillantottam rá.

- Minho is ember. Nem fogom megmondani neki, hogy mit tegyen – jelentettem ki. Nem akartam bántani a szerelmemet. Egyértelműen mellette álltam ki, hiszen Minho mindenben ott volt nekem, amikor csak szükségem volt rá, segített és szeretett. Soha nem bírnék ellene fordulni.

Kim csak megvonta a vállát és megvárta, míg elkészülök. Néha egészen normális tudott lenni, amikor éppen nem hülyézett le, nem csesztetett, nem idegesített és nem beszélt velem lenéző hangnemmel. Most még normálisnak lehetett mondani. Kicsit meglepett, hogy a barátok nem voltak itt, de nem foglalkoztam vele. Biztosan kinn vártak rám, vagy már most lefoglalták a legjobb nézőhelyeket.

Vettem egy mély lélegzetet.

- Na, mi van? Nem futsz? – mosolyodott el gúnyosan.

- De! És győzni is fogok – jelentettem ki magabiztosan. Ezer százalék, hogy csak a sok adrenalin tengett bennem és beszélt belőlem. Nagyjából összepakoltam.

- Mondj még ilyen vicceset – nevetett fel ő. Inkább meg sem szólaltam, egy életre elegem volt belőle és a hülyeségeiből.

- Mehetünk – indultam el. Ha jön utánam, jön, ha nem, nem, nem érdekelt. Lassan kimentem az iskolaudvarra. Ott volt a sportpálya. Azon kellett futnunk három kört. Odasétáltam a pálya közepéhez. Elkezdtem nyújtani, miközben végignéztem a tömegen. Pontosan, mint ahogy sejtettem, ott álltak a célvonalnál a barátaim. Key és Jonghyun egymást karöltve integettek, Onew Key mellett, Sulli és Kim pedig Jonghyun oldalán álltak, hogy ott szurkolhassanak. Mindenki ott volt, csak Minho nem. Őt nem láttam a szurkolók között. Kissé összeszorult a szívem. Azt hittem, hogy támogatni fog. Talán ez életem egyik legfontosabb versenye, és ő nem volt ott. Teljesen leromlott a hangulatom, meg a kedvem is. Be akartam neki bizonyítani, hogy én is nyerésre születtem, erre mégsem volt ott. Biztosan nem akarta látni, ahogy veszítek, és megalázom őt. Megértettem őt. Valamiért én sem akartam látni magamat. Csak csináltam a nyújtást. Kezdett érdekelni a versenytársam jelenléte, de még nem bukkant fel.

- Kérjük a két versenyzőt, hogy sorakozzanak fel a rajtvonalnál – hallottuk meg az egyik tanár hangját. Mély levegőt véve, remegő végtagokkal odaléptem a vonalhoz. Tekintetemmel még mindig az eltűntnek nyilvánított pasimat kerestem.

- Kölyök! – jött mellőlem az ismerős, mélyen csengő hangja. Odapillantottam. Igen, elállt a lélegzetem. Sportruhában volt. Melegítő felső, és alsó, futócipő. Szóval, ő volt a bajnok, aki ellen versenyeznem kellett? Azt hiszem, teljesen lefagytam. Csak bámultam a szerelmemet. Mikor a tekintete a tekintetemmel találkozott, éreztem, hogy elvörösödöm.

- Hyung... nem azt mondtad, hogy nem futottál elég jó időt? – kérdeztem remegő hanggal. Csak elmosolyodott. Igen, megint elolvadtam a mosolyától.

- Magamhoz képest pocsék lett – jelentette ki egy vállrántás kíséretében – Csak sok sikert akartam neked kívánni.

Majdnem elájultam ott helyben. Kacsintott. Elvörösödve mosolyogtam vissza neki.

- Tehát, a feladat – állt elénk a tesitanár – három kör. Nem csaljuk le, nem lökjük fel a másikat, nem gáncsolunk. Világos?

Bólintottunk. Rajtállásba helyezkedtünk. A tanár félreállt, mi pedig egyre feszültebben vártuk az indítást. Legalábbis én biztosan. A zászlót leengedték, és ekkor két golyó lövődött ki. Egy kicsivel Minho előtt futottam, hogy én tűnjek a gyorsabbnak. Kezdtem feladni a taktikáját, hiszen ő is ugyanazt alkalmazta, és sprintelni jobban tudott nálam. Szóval gyorsítottam. Mindenki őrjöngött, visítozták a nevünket, mi ketten pedig csak loholtunk. Egyre fáradtabb voltam, de a tartalék energiámat a végére hagytam. Már kezdett olyan érzésem lenni, mintha a jobb lábamon lazult volna a cipő, de csak paranoiának gondoltam. Utolsó kör… kicsit gyorsítottam. Minhonak még mindig híre sem volt, szóval, nyugodt szívvel futottam. Ekkor valami gigantikus izé elhúzott mellettem. Hamarosan Minho tökéletes fenekének látványa tárult elém. Gyorsítani kezdtem, és megtörtént a nem várt alkalom. Kikötődött cipőfűzővel futottam, és igen, ráléptem a fűzőmre. Hatalmasat estem, és még ráadásnak fel is súroltam a betont. Mondjuk nem is a horzsolás fájt, hanem a bokám. Könnyezve próbáltam felemelkedni, de még az sem ment.

 *Minho POV*

És Choi Minho fut és Choi Minho gyorsít és Choi Minho megelőzi a világ legcsodálatosabb fenekével rendelkező emberét. Egész idáig azt a szép almácskát bámultam, és már alig bírtam magamat lefogni, hogy ne fussak utána, teperjem le és tegyem magamévá a pálya közepén. Szóval, már kénytelen voltam megelőzni őt. Egyre gyorsabban futottam, amikor hirtelen meghallottam egy puffanást. Automatikusan hátrapillantottam, és amikor megláttam a Kölyköt a földön hasalni, meg is álltam. Szerencsétlen próbált felállni, de nem ment neki. Ekkor láttam meg a gyönyörű pofiján azt az egy darab könnycseppet, amitől megindultam felé. Már nem nyerni akartam, hanem őt biztonságban tudni. Odasiettem hozzá.

- Kölyök, jól vagy? – kérdeztem tőle. Sírt. Nem bírt feljebb emelkedni, csak támaszkodott a horzsolt karjaira.

- Nem bírok felállni… a bokám… nagyon fáj… - suttogta. Ekkorra már mindenkiben realizálódtak az események, a tanár elindult felénk, de nekem sokkal jobb ötletem támadt. Felemeltem őt, amolyan esküvős pózba, ahogyan a menyasszonyt viszi a vőlegény.

- Gyere Kölyök – sóhajtottam, és elindultam a cél felé.

- Hyung, mit csinálsz? – letörölte a koszos kezével a könnyeit, és közben értetlenül nézett rám.

- Megnyerjük a versenyt. Ez így fair. Melyik lábad fáj? – kérdeztem. Véghez akartam vinni a tervemet.

- A jobb – jelentette ki. A célvonalig elvittem, ott megálltam. Letettem őt a bal oldalamra. Azonnal felkapta a fájós lábát a földről és belém kapaszkodott. Támasztottam őt, így könnyedén tudott mellettem ugrálni, míg együtt el nem értük a célvonalat. Mindenki elkerekedett szemekkel, csendben figyelte az eseményeket. Lassan lépkedtem, hogy neki se legyen annyira rossz. Hamarosan együtt elértük a célvonalat. A közönség még mindig mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelt minket.

- Nyertünk – mosolyodtam el. Felkaptam őt, hogy ne kelljen tovább szenvednie.

- Köszönöm – suttogta. Csak elmosolyodtam. Mindenki tudta, hogy mi ketten haverok voltunk, így nem lepődtek meg a gesztusainkon. Hamarosan azonban Jonghyun, Key, Elnökúr és Sulli átugrották a korlátot, szinte versenyt futottak, hogy mihamarabb hozzánk érhessenek.

- Minden rendben?

- Hogy vagy?

- Nagyon fáj?

- Hol van már a tanár?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések hallatszottak el. Nos, a tanár mögöttük volt, csak nem tudott a közelünkben jönni a többiek miatt. A Kölyök elvolt a karjaimban, kedvesen válaszolgatott a kérdésekre. Ekkor azonban a tanár utat tört magának. Megvizsgálta a kincsem lábát, és elküldött minket az orvosiba. Szóval még cipelhettem oda is.

***

- Ez bizony ficam – sóhajtott a doktornő – egy pár napig nem fogsz tudni lábra állni. Sokat kell jegelni, akkor csökkenthető a fájdalom. Most bekötözöm, és felhívom a szüleidet. Rendben?

- Igen, de lehet, hogy dolgoznak, és nem veszik fel – sóhajtott az én pici bánatos szerelmem. Ránk nézett. Ott ültem mellette én és Sulli a cuccaival. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, bár nem hiszem, hogy sokat segítettem ezzel.

- Nem veszik fel – szólalt meg a nő – esetleg nincs más személy? Valami rokon?

- Senki – a Kölyök megrázta a fejét.

- Nos, akkor vagy megvárod a szüleidet, vagy valamelyik tanár hazavisz, amint végez.

- Minho oppa szívesen hazaviszi! – kiáltott fel lelkesen Sulli, felajánlva a szolgálataimat. Bólintottam, mert tényleg lógni akartam az iskolából, és ez egy remek alkalomnak tűnt.

- Nem is tudom, elvégre ő az egyik legproblémásabb gyerek – húzta el a száját a doki. Na, ez szíven ütött. Elvégre mi ketten spanok voltunk, és nem bízott meg bennem? Nos, ebben az esetben minden aranyosságomat és aegyomat be kellett vetnem a nemes cél érdekében.

- Megígérem, hogy visszajövök – rebegtettem meg bájosan a szempilláimat, mire az orvos felnevetett.

- Choi Minho, tudod, hogy immunis vagyok a bájaidra – abbahagyta, és szúrósan a szemembe nézett – de még egy ilyen és megerőszakollak te rosszaság.

Egy pillanatra elkomorodtam, de nem tudtam sokáig visszatartani a nevetésem.

- Állok elébe doktornő.

- Komolyra fordítva a szót… elviheted, de gyere vissza azonnal. Az igazgató leszedi a fejem, hogyha ellógsz. Rendben?

- Igen – bólintottam még mindig mosolyogva.

- Írok nektek kilépőengedélyt – azzal elment az asztalához. A Kölyök a betegágyon ült, teljes letargiában. Megsimogattam a felkarját.

***

- Nem vagyok nehéz?

- Annyira nem.

- Biztos?

- Elbírlak.

- De a táskám is lehúz…

- Annyi baj legyen.

- Mától fogva oldaltáskám lesz – fúrta bele az arcát a vállamba. A hátamon cipeltem őt, az ő hátán pedig a táskája volt. Mondhatom, elég komoly ellensúlyt kellett tartanom ahhoz, hogy ne zúgjak hátra. Nem is tudom, melyik volt a nehezebb, a Kölyök, vagy a táskája.

- Nagyon fáj a lábad? – kérdeztem. Nem igazán akartam beszélgetni, de mivel neki szófosása volt, így kénytelen voltam bekapcsolódni, mielőtt azt hiszi, hogy haragszom rá.

- Annyira nem, bár a kenőcs nem sokat használt – vagy legalábbis gondolom, hogy ezt akarta mondani, mert nem nagyon lehetett hallani a vállamnak való beszélését.

- Most merre? – érdeklődtem a saroknál.

- Jobb. Utána első ajtó, második emelet, rögtön jobbra – magyarázta.

- Beleszédülök abba, hogy mindig jobbra kell fordulnom – mosolyodtam el.

- Köszönöm, hogy elhozol, pedig te is fáradt lehetsz, mégis cipelsz. Szeretlek – a Kölyök megszorított, és egy nagy, cuppanós puszit adott a nyakamra. Megdobbant a szívem, és esküszöm, hogy belepirultam. Még senki nem volt ilyen cuki a közelemben. Megálltam az ajtónál, ahol benyomkodta a kapukódot, ezek után bementünk. Mikor megláttam a lépcsőt, már előre megástam magamnak a síromat gondolatban. Vettem egy nagy levegőt. Elindultam, és nem kis teljesítmény volt ez a részemről. Bár az elején még tele voltam lendülettel, a végére hivatalosan is kifulladtam. Elővettem a zsebemből a kulcsait. Még az utazás előtt odaadta, hogy majd ne kelljen kihalászni a táskájából. Ezek után jött a hihetetlen sportmutatvány. Egyik kezemet ökölbe szorítottam, pont a feneke közepénél, míg a másikkal átadtam neki a kulcsot, és nem ejtettem őt le! Nem értem, hogy hogyan csinálhattam ezt, de sikerült. Ezek után megfordultam, hogy kinyissa a Kölyök az ajtót. Mikor beléptem, kellemes, otthonias környezet fogadott. Még néhol látszott a rendetlenség, de már nagyjából rendben volt minden. Az előszobában lerúgtam a cipőimet, valamint a Kölyök kibújt a táskájából, ami hatalmas puffanással ért földet. Lassan léptem be a lakásba. Szemben volt a nappali, és a konyha, már amennyit láttam az átjárón keresztül. Egy kis folyosó vezetett el egy ajtóhoz. Ösztönösen megindultam arra.

- Ez itt mi? – kérdeztem. Volt az oldalamnál is egy ajtó.

- A fürdőszoba.

- Melyik a te szobád?

- A második – válaszolt kicsit frusztrált hanggal. Nem igazán értettem, hogy mi lett hirtelen a baj, de odamentem. Könyökkel lenyomtam a kilincset és betoltam az ajtót. Egy kék szoba tárult elém, mindenféle limlommal. Az ágyon papírok hevertek, valamint dobozok.

- Hol alszol? – kérdeztem értetlenül.

- Az ágyon.

- Ezen? – húztam el a számat – nem is ez a te szobád, mi?

- Nem – hallottam a hangján, hogy szégyellte, hogy megpróbált átverni – Igazából az első, de oda ne gyere be.

- Miért ne? – kezdett kíváncsivá tenni. Kiléptem a szobából, és megálltam az ajtaja előtt.

- Mert ciki – suttogta. Benyitottam. Egy pillanatra elállt a lélegzetem a látványtól. A szoba rózsaszín volt. Nem babarózsaszín, vagy valami… nem… élénk pink. Ezt leszámítva még ki is nézett valahogy, de így…

Odasétáltam az ágyhoz és letettem őt.

- Hát, kicsit erős ez a szín… nem gondolod? – kérdeztem tőle. Komolyan ennyire szereti a rózsaszínt? Rosszabb, mint egy hercegnő.

- Hidd el, nem én választottam, csak még nem volt idő lefesteni, úgyhogy berendeztem ideiglenesen. De valami halványt szeretnék – sóhajtott fel. Levettem a cipőjét, kényelmi pozícióba raktam őt, és odaadtam neki a távirányítót is.

- Hozzak be enni? – érdeklődtem. Megrázta a fejét.

- Nem vagyok éhes, köszönöm.

- Mindjárt jövök – ezzel kimentem a szobájából. Utam egyenesen a konyhába vezetett. Még sosem törtem be így lakásba, de ki kellett szolgálnom azt a szerencsétlent, úgyhogy minden konyhaszekrényt kinyitottam, mire megtaláltam azt, amit kerestem. A hűtőből halásztam neki kólát. Nagyon boldogan rohantam vissza hozzá. Mikor benyitottam, éppen a tévét bambulta. Elég hamar elfoglalta magát a drágám.

- Azt hittem, elmentél – pillantott fel. Éreztem a hangjából, hogy nagyon örült nekem.

- Hoztam chipset és kólát – adtam oda neki.

- Az én pasim. Gondoskodik arról, hogy elhízzam – nevetett fel. Szemei barátságosak voltak, és én is elmosolyodtam.

- Csak nem akarja, hogy éhen halj, de most tényleg mennem kell – egy hosszú és mély búcsúcsókot adtam neki. Imádtam érezni a mézédes nyálát, a puha ajkait – vigyázz magadra, légy jó és gyógyulgass.

- Rajta vagyok.

- Majd még jövök. Szia – integettem neki. Visszaintett. Hamarosan elhagytam a lakásukat és siettem vissza az iskolába.  

21. Fejezet

*Minho POV*

- Minho-ah! –Kibum szinte berobbant a tesiöltözőbe. Felpillantottam a cipőkötésből. Arcán egy fülig érő boldog mosoly terült el. Szerencsére csak én voltam ott, így nem volt furcsa, hogy amint felálltam, a karjaimba vetette magát. Megveregettem a vállát.

- Szia hyung…

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – ölelgetett – a legjobb barát vagy a világon!

- Nincs mit, azt hiszem… de miért is kapom ezt?

- Jonghyun mindent elmondott – elengedett – tudom, hogy ez neked nagy áldozat volt, meg az is, hogy ezt nem így akartad, de megtetted. Ez nekem nagyon sokat jelent. Köszönöm.

Csak néztem őt, amint meghajolt, arca ragyogott a boldogságtól. Most vagy én voltam a hülye, vagy ő, mert halovány lila gőzöm sem volt semmiről. Ekkor hirtelen meglendült a karja, és egy gigantikus pofon csattant az arcomon. Na, itt teljesen elvesztettem a maradék fonalat is. Égő arcomhoz kaptam a kezem.

- Normális vagy? Ezt most miért kaptam? – pillantottam rá, és nagyon reméltem, hogy mindent el fog magyarázni.

- Jonghyun elmondta a fogadásotokat, meg a tétjét, meg mindent róla. Kedves volt, hogy megtetted, de ha még egyszer ki mered használni szerencsétlen Taemin érzelmeit, én megsózom a golyóidat, majd letépem őket és megetetem veled, világos? – az eddigi kedves, szerelmes arca eltűnt, és egy idegbeteg, dühös anyatigris lett belőle – tartom a számat, de csak azért, mert te fogod neki elmondani.

- Én? – pislogtam hihetetlenkedve nézve rá. Kibum bólintott, mire megráztam a fejem – meg fog ölni. Abban a pillanatban kitilt az ismerősei köréből…

- Kellemetlen dolog lehet, de tartozol neki az igazsággal, ha komoly kapcsolatot szeretnél. Gondolj arra, hogy fordított helyzetben te mit szólnál ehhez…

- Hyung, kérlek, ne csórd el a szövegemet, amit évekig papoltam a hülye fejednek – sóhajtottam, és be kellett látnom, hogy igaza volt. Szegény Kölyök nem tehetett semmiről, én pedig kihasználtam őt, még akkor is, ha jó cél érdekében tettem – nem fogja megérteni.

Key lesütötte a szemeit.

- Ugyanaz lesz, mint veletek. Nem akarom őt elveszíteni. Ahhoz túl friss a kapcsolatunk – sóhajtottam. Tényleg szerelmes voltam a Kölyökbe és ártottam neki. Jobb lett volna a tudatlansága, de valahogy nem ment. Tényleg tartoztam neki ennyivel, ugyanis nem akartam egy olyan kapcsolatot, mint amilyet Jonghyun és Key produkált az elmúlt években. Csak szeretni akartam őt, de nem jött össze, mert elrontottam. Viszont elhagyni sem akartam őt. Sóhajtottam egy mélyet.

- Nem fogod. Vagy, ha igen, visszaszerezzük neked – kacsintott bátorítóan Kibum. Elmosolyodtam.

- Ez kedves, de szerintem a mi esetünk azért más. Mégiscsak egy gyereket tettem tönkre. Nem állhatok csak úgy oda hozzá az igazsággal, mert ő még egy törékeny lélek. Nem értené meg a dolgokat. Teljesen megszűnne létezni. Megváltozna, és azt nem szeretném. Pont ez a jó benne, hogy kedves, pozitív, szeretni való, és védelemre szorul. Segíteni kell neki. Ő nem Sulli, hogy mindig feltalálja magát. Ő az én kicsi szerelmem. Ő az, akire vigyáznom kell, és ez izgalmassá teszi az egészet. Nem mellesleg nagyon könnyen megtalálta velem az összhangot. Vettem már el emberek szüzességét, de kétségkívül ő csinálta a legjobban mindközül.

- Nos, szerintem ezt csak bemeséled magadnak, mert belé vagy zúgva, és ugyanolyan volt, mint minden kezdő. Vagy már nem volt szűz, csak hazudott. Mondjuk, talán ez a legkevésbé esélyes. Vagy pornót néz. De az is lehet, hogy csak szimplán mindkettőtökben megvan a hasonló ritmusérzék, ezért könnyebben tudtatok együtt mozogni, vagy az is lehet, hogy ő valahogy fel bírta venni a tempódat. Kizárt, hogy az égből küldték őt csak neked, hogy ne a kispárnádat használd… - Itt Kibum egy kicsit elgondolkozott. Még biztosan akarta folytatni, de felnyomta bennem a pumpát.

- Figyelj kiscsillag – vetettem felé egy szexi mosolyt – bárkit megkapok, akit csak szeretnék, anélkül, hogy egy kicsit is megerőltetném magam. Semmi szükségem nincs a kispárnára.

Kibum vállat vont.

- Ahogy gondolod. Mindenesetre meg fogom tőle kérdezni, hogy néz-e pornót.

Felvont szemöldökkel néztem őt. Komolyan gondolta, vagy csak velem szórakozott?

- Valamiért ezt kizártnak tartom – nevettem fel.

- Nem tudhatod – ellenkezett tovább Kibum. Csak megvontam a vállam. Bár az elején nem, de mostanra már engem is kezdett érdekelni a dolog. Ekkor kinyílt az ajtó. Mindketten odakaptuk a fejünket, ugyanis, amikor a menő csapat tagjaival kettesben voltam az öltözőben, egyértelműen nem szerettem, ha valaki csak úgy ránk nyitotta az ajtót. És nem, nem azért, hanem mert fontos információkat adtunk át egymásnak. Hamarosan felbukkant egy tűzvörös buksi és két nagy bociszem. A Kölyök érdeklődve kukucskált be, mintha valami rossztól kellene tartania.

- Sziasztok – köszönt, miközben körbepásztázta a tekintetével a környéket.

- Gyere, csak ketten vagyunk – mosolyodtam el. Lépései határozottabbá váltak. Boldogan szökkent a nyakamba, hosszú és mély nyelves csókkal köszöntve engem, amit természetesen boldogan viszonoztam. Vékony testét az enyémhez simította, apró kezecskéivel pedig átkarolta a nyakamat. Végigsimítottam a derekát, hamarosan viszont abbamaradt az egész. Nem akartunk kockáztatni a lebukással. Mikor eltávolodtunk egymástól, gyönyörű szemecskéivel végigmérte az arcom.

- Taemin-ah, te nézel pornót? – Kibum nem kertelt, azonnal feltette a számára annyira fontos kérdést. A Kölyök szemei elkerekedtek, tekintete rémültté vált. Gondolom, nem értette, hogy ez hogyan jött, és miért érdekelte Keyt. Egy darabig csak fagyottan állt. Igazából már kezdtem aggódni érte, ugyanis alig kapott levegőt. Legalábbis én nem láttam lélegezni. Mondjuk, az ő helyében talán én is így reagáltam volna.

- Nem – nyögte ki végül. Hangjában hallatszott az őszinteség.

- Ugye, megmondtam? – kérdeztem büszkén – Ő csak szimplán jó az ágyban – végigsimítottam a vékonyka karján, minek hatására némi szín kiült a cuki kis pofijára. Hálásan pillantott rám, amitől megkönnyebbültem.

- Igazából nem vagyok annyira gyerek, mint gondoljátok, tudtam, hogy mi az a szex, csak még nem csináltam – magyarázta.

- De nézted – sújtott le rá Kibum mindentudó mutatóujja.

- Nem. Inkább utána olvastam, hogy milyen alul lenni. Amióta belészerettem Minho hyungba, azóta tudatosult bennem, hogy dominálni nem fogok, ezért elolvastam cikkeket, és fellapoztam könyveket. De lövésem sem volt, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Szerencsére Minho hyung türelmes volt és kedves – mosolyodott el. Key felhorkantott.

- Az utolsó két jelzőszót nem hiszem – nevetett. A Kölyök mosolyogva bújt hozzám, én pedig megsimogattam a vállát.

- Pedig így van. Én tökéletes vagyok – jelentettem ki, mire a rangidős még jobban rákezdett.  

- Na jó – törölgette a szemeit – kezd elfolyni a sminkem, és nekem hamarosan találkozóm van Jonghyunnal.

- Randiztok? – csillantak fel a Kölyök szemei. Kibum kiegyenesedett, de még nem hagyta abba teljesen a nevetést.

- Olyasmi. Leülünk kávézni és megbeszéljük a dolgokat. Most lezárunk egy fejezetet az életünkben, hogy tiszta lappal kezdhessük újra. Legalábbis remélem – magyarázta, miközben én folyamatosan figyeltem az arcán a hangulatváltozásokat. Néha boldog volt, néha szomorúbb, néha pedig reményteljes.

- Szurkolok nektek – mosolyodott el a kis szerelmem. Teljesen belelkesedett – szép pár voltatok együtt, és remélem, megint összejöttök. Te is szurkolsz nekik, ugye, Minho hyung?

- Igen – bólintottam – már kelletek egymásnak, mert meg fogtok őrülni a másik nélkül előbb-utóbb.

- Köszönjük – Kibum megölelt engem, utána a Kölyköt, majd elköszönés után kiszaladt rendbe tenni a sminkjét. Nem akartam neki elmondani, hogy itt is volt tükör, de mindegy is. Ki érti a nőket? A Kölyök még egy darabig mosolyogva nézett utána, én pedig elkezdtem lassan levetkőzni. Először csak a melegítő felső, utána a póló is lekerült rólam.

- Te meg mit csinálsz? – hallottam magam mellett az ijedt hangját.

- Öltözni fogok, mert futás lesz – vontam meg a vállam.

- Ne haragudj, azt hittem, hogy mást szeretnél – magyarázkodott. Miközben lehajoltam a pólómat kivenni, megláttam a zavart pofiját, amint engem nézett bűnbánóan. Elmosolyodtam, és megcirógattam az arcát.

- Figyelj, ha olyan kedvem van, és már nagyon nem bírom, akkor is megkérdezlek arról, hogy szeretnéd-e, és te is nyugodtan kérdezz meg, ha szeretnéd azt. Nem foglak megerőszakolni, ezt garantálom.

- És ha mégis? – jött a bizalmatlan kérdés.

- Akár fel is jelenthetsz a rendőrségen – kacsintottam, mire láttam az arcán a megkönnyebbülést. Azt hiszem meggyőztem őt.

- Rendben hyung, bízom benned – mosolyodott el kezét az enyémre téve. – Ne haragudj, de az elején azt hittem, hogy még mindig szereted Sullit. Mármint, ő lány, meg csinos, meg aranyos, nem mellesleg mindig hangsúlyoztad, hogy csak a távolság miatt szakítottatok. Azt hittem, hogy a szíved mélyén neked ő az igazi.

- Nekem a szívem mélyén te vagy az igazi, erre már első nap rájöttem. Volt benned valami megnyerő, valami különleges. Aztán rájöttem, hogy te az enyém vagy – leheltem egy lágy csókot az ajkára. Visszacsókolt.

- Akkor ez mindkettőnk részéről szerelem volt első látásra – mosolyodott el. Megsimogattam a haját. Folyton kérdezgettük, hogy ki a másik szerelme, közben pedig végig egymásról beszéltünk. Mennyire különös és ironikus volt. Lassan elengedtem, és felkaptam a pólómat. A szemem sarkából láttam, hogy ő is nekiállt átöltözni. Csak gyönyörködtem a tökéletes felsőtestében, ami az enyém volt. Mármint csak én érhettem hozzá, és enyém volt a megtiszteltetés, hogy felavassam a testét, hogy először hozzásimuljon ahhoz, akit szeret. A Kölyök az enyém volt. Levettem a nadrágomat is, azt is átvettem, mellettem pedig ő szerencsétlenkedett. Miközben cipőt kötöttem, folyamatosan hallgattam a szenvedését, ugyanis valamiért ma nem volt a topon, ezért az egyensúlyérzéke kicsit megromlott. Így pedig csak ülve tudta volna felhúzni a sport zoknit. Ahhoz pedig túlságosan makacs volt, ugyanis gondolom, bizonyítani akart nekem.

Az utolsó pillanatban kaptam el. A súlya miatt dőli kezdett, még szerencséje volt, hogy ott voltam mellette.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben visszahúztam őt.

- Igen, köszönöm – mosolyodott el félénken. Ilyenkor annyira aranyos volt… - ne haragudj, ma kicsit rossz napom van, aztán nem tudok koncentrálni.

- Történt valami? – tértem vissza a cipőkötéshez. Érdekelt. Kíváncsi voltam a Kölyök napjára. Choi Minho, te megleped saját magad…

- Csak írtam egy rossz matekdolgozatot – szomorodott el – pedig tudtam az anyagot, csak valahogy kihagyott az agyam.

- Van már eredmény? – kérdeztem. Hosszas hezitálás után bólintott.

- Elégtelen. Pedig tudtam…

- Ez megesik – simítottam végig a hátán – ne szomorkodj emiatt. Majd lesz jobb is. Csak most nem sikerült. Ha jól tudom, egészen jók a jegyeid. Ne bánkódj egy rossz jegy miatt, jó?

- Igyekszem –mosolyodott el. Elkészült, és beleült az ölembe, ami elég bizsergető érzést biztosított nekem ott lenn. Éreztem KisMinho ezredes felemelkedését, és egyet értettem vele. Tényleg király bázisra tévedt be legutóbb.

- Tudod, cseppet sem zavar, hogy az ölemben ülsz, de mit mondasz, ha benyit valaki? – simogattam meg a vállát, mire aranyosan hátradőlt, ezzel hozzám simítva a hátát, és KisMinho ezredes azonnali támadásra kész pozícióját segítette elő.

- Azt, hogy beleestem ide véletlenül – mosolygott. A vállára tettem a fejem, majd átkaroltam a vékony derekát.

- Hazudnál miattam?

- Bármi megtennék – mosolygott – te vagy a megváltás a számomra. Komolyan…

Megpusziltam a vállát. Nagyon aranyosakat mondott.

- Ma mit csinálsz délután? – kérdeztem tőle. Felsóhajtott.

- Jinri átjön hozzám, és elmagyarázom neki a dolgokat, amiket nem ért – magyarázta. Szemmel láthatóan nem érdekelte Sulli, ami azért megnyugtatott, ugyanis így nem tekintettem senkit ellenfelemnek.

- Az jó. Ügyi leszel – mosolyogtam rá. Kipattant az ölemből. Először megijedtem, hogy valami rosszat mondhattam, de utána találkoztam a kedves mosolyával.

- Nagyon cuki vagy, hyung, de mennünk kell futni – nevetett fel. Azzal kisétált az öltözőből. Mit volt, mit nem tenni, én is mentem utána.

*Taemin POV*

   

Gyorsan kisiettem az öltözőből. Láttam a szemem sarkában, hogy Minho is követett, ami király volt, mert ez olyannak tűnt, mintha irányítottam volna egy menőt. Én, Lee Taemin, egy menőt! Teljesen extázisba estem magamban. Biztosan öntelt képet vághattam, főleg, amikor kiértem az udvarra. Néhányan odakapták a fejüket, mert Choi Minho jött mögöttem, aki híres volt arról, hogy mindenkit inkább félrelökött, kivéve engem. Újabb ok, hogy utáljanak az emberek… éljen… mondjuk mindegy, mert vannak igazi barátaim.

Lerobogtam a sportpályához. Egy mosollyal az arcomon néztem hátra Minho után kutatva. Ő azonban eltűnt. Sosem szeretett társaságban bemelegíteni, és amint láttam, most sem tett kivételt. Beállt a focikapuhoz, és fekvőtámaszozni kezdett. Eközben én combnyújtást végeztem, hogy ne tűnjek lustának. Minho ekkorra már a kapun húzódzkodott. Igyekeztem mindenféle nyálcsorgatás nélkül végignézni a tökéletes izmai megfeszülését, vagy a néhol felbukkanó gyönyörű szép kockás hasát, nem beszélve a homlokán megjelenő izzadságcseppekről sem. A melegítő felsőjét ledobta, de inkább nem is szóltam érte, mert még a végén megharagudott volna. Inkább nyújtottam tovább, azzal többre mentem.

- Lee! – hallottam meg az osztályfőnököm hangját. Azonnal odakaptam a fejem és nagyon reméltem, hogy nem engem szólított. Az osztályban összesen négy Lee volt, abból ketten jártunk futásra. Szerencsére a másik Lee is odapillantott. Azonban nem ő találkozott az osztályfőnök szúrós tekintetével, hanem én. Fenébe…

Nagy levegővétel után odasiettem hozzá. Általában ilyenkor mindig nagyon dühös volt valamiért, csak nem tudtam, hogy most mit követhettem el.

- Szólított osztályfőnök úr? – hajoltam meg.

- Igen. Csak szeretnélek tájékoztatni a futóversenyről, amelyet iskolánk minden évben megrendez. Ezeken az alkalmakon mindig a leggyorsabbak mérik össze az erejüket. Először az osztályból, évfolyamból, később az egész iskolából választjuk ki a legjobb futóinkat. Rólad megkérdeztem a testnevelés tanárod, valamint a futással foglalkozó tanárt, és mind a ketten pozitív véleményekkel szolgáltak. Számítok rád. Ha te futod le az első megmérettetésen a leggyorsabban a távot, akkor csak a második leggyorsabbal kell megmérkőznöd. Ez természetesen kötelező, de szeretném, ha eredményeket érnél el – magyarázta. Már az elején kiegyenesedtem, hogy jobban tudjak rá koncentrálni.

- Köszönöm a bizalmat, nem fog bennem csalódni – hajoltam meg.

- Ezt reméltem is. Ja, és beraktalak kínai nyelvórára. Kedden, szerdán és csütörtökön nulladik órában – bólintott, utána elment. Egy darabig csak meredtem utána értetlenül. Először is, féltem a versenytől. Még azt sem bírtam felfogni, nemhogy a kínait! Komolyan, engem akarnak berakni arra a nyelvre, amikor még az angol is szenvedés volt? Biztos volt ebben? Csak álltam ott bambán, mint valami rakás szerencsétlenség. Emlékeztetett azokra az időkre, amikor még Minho után sóvárogtam és titokban minden egyes apró mozdulatát megfigyeltem, és amikor rám nézett… na, olyankor haltam meg mindig.

- Minden rendben? – mikor meghallottam a bal fülem mellől azt a tipikus, mély hangot, összerezzentem. Nem számítottam arra, hogy felbukkant ilyen láthatatlanul mögöttem. Egyszerűen azt hittem, hogy valaki más lesz itt, de úgy látszik, új hobbija van az illetőnek.

- Persze – mosolyodtam el. Nagyjából ekkor térhettem magamhoz. Odapillantottam és megpróbáltam mosolyogni, még akkor is, ha ez nehezemre esett.

- Nekem nem úgy tűnik – azokban a hatalmas, gyönyörű szemekben ott tükröződött az aggodalom és a kíváncsiság. Ki tudna ellenállni annak, ha Choi Minho pontosan így néz rá? Szerintem senki. Elvégre idejött hozzám, mert aggódott értem, és ez roppant nagy gesztusnak számított tőle.

- Mondd, te mit tudsz erről a futóversenyről? – érdeklődtem. Igazából tényleg kíváncsi voltam erre. A régi iskolámban ilyen nem volt. Mondjuk, ez alapjáraton egy érdekes iskolának minősült. A tanárok kedvesek voltak és emberiek, valamint emelt óraszámban tanultam az éneket, és még modellkedés óra is volt. Esküszöm, ilyen iskolát még életemben nem láttam, nem beszélve a menőkről. Néha kegyetlenek voltak, de valahol mégis szerették őket, hiszen ugyanúgy ebbe az iskolába jártak, és valamilyen szinten ők is tisztelték az itteni diákokat. Például Key nem csak engem korrepetált. Segített matekban, nyelvtanban, meg amiben csak szerettük volna, és ha megkértük őt, szívesen segített természetesen valamiért cserébe. Ott volt még Jonghyun is, aki tulajdonképpen mindenkivel elbeszélgetett unaloműzésképpen. Persze, eközben ki is zsebelte az ifjoncokat, de Key szerint ő remek szerelmi tanácsadó volt. Illetve itt volt Minho, aki minden külön sportban részt vett, és a védőnő is imádta. Sullit még nem ismertem, de az iskolában Vörös Ördög és Vörös Démon volt a beceneve, ez pedig nem jelentett sok jót.

- Szerintem nem nagy cucc. November közepén van, amolyan télbúcsúztató jelleggel. Egy pénteki napon van, azt hiszem, jövő héten lesznek, de nem biztos. Először osztályok között van, fiú-lány arányban. Utána összevonják a leggyorsabb fiúkat és lányokat. Ez a hétfő, kedd. Utána szerdán évfolyam, és a három leggyorsabb minden évfolyamból összemérkőzik. Majd a nyertes verseng azzal, aki az első versenykor, vagyis, amikor osztályban nemek szerint futottunk, akkor ért be a legjobb időt futva, na, azzal versenyzik. Tulajdonképpen ez egy összesítés, ugyanis nálunk fontos az, hogy biztos lábakon álljon mindenki, vagyis meglegyen a megfelelő mennyiségű mozgás. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de az idejáró emberek bő kilencven százaléka vékony. Ennek oka a megfelelő sportrendszer. Röviden ennyi – magyarázta, én pedig imádattal hallgattam őt. Ilyenkor annyira bele tudta magát élni a dolgokba, hogy azt öröm volt nézni. Rettentően aranyos volt.

- Értem – bólintottam. Igazából szívem szerint agyonölelgettem volna, mint egy plüssmackót, de nem lehetett. Így inkább elújságoltam a másik hírt, ami még ennél is jobb volt: - képzeld, beírattak kínaira.

- Az nem nagy dolog. Egészen jó szinten fogsz beszélni már egy év után is – vont vállat. Meglepetten pislogtam rá.

- Te is tanultál? – kérdeztem, mire bólintott.

- Ez kötelező azoknak, akikben meglátnak valami reményt, vagy mit. Szóval, kiválogatnak emberkéket, akik mehetnek tanulni. Én két éve voltam, azóta is gyakorolgatom, de nagyon jó alapot kaptam.

- Milyen reményt? – érdeklődtem tovább. Csak elmosolyodott.

- Nem tudom. Mindenkinek megvan a maga szépsége, a maga tehetsége. Mindenki jó valamiben, nincsen olyan, hogy valaki egy rakás csődtömeg lenne valamiért. Csak az emberek a tökéletességre hajtanak már évek óta. Akik pedig nem tökéletesek, azok depresszióba esnek és vagdossák magukat, valamint öngyilkosak akarnak lenni. Például itt van Key. Már kétszer jelentkezett énekesnek, mind a kétszer kidobták őt. Ezért lett belőle az, ami… és ő is vagdosta magát emiatt, de ez a gyengeség jele. Én úgy vélem, hogy ha TE hiszel valamiben, akár magadban, akkor menni fog. Csak nem kell feladni. Mindent úgy kell megcsinálni, mintha már nem lenne rá több esélyed. És sikereket fog elérni a hited még itt is, ebben az országban. Csak a „nagyok” kivételezgetnek. Sajnos jogtalanul. Aki tökéletes, azt istenítik, aki pedig nem az, azt meg utálják. Pedig ezek csak gének, és mégis... kezd elfajulni a világ… de te is a tökéletesekhez tartozol most már. Hidd el, király életed lesz, mert te tehetséges vagy – a végén rám pillantott. Csak értetlenül meredtem rá. Ezt az énjét még abszolút nem ismertem. Nem is sejtettem, hogy benne ekkora az emberség.

- Kösz… azt hiszem… - mosolyodtam el – sokat tudsz erről…

- Csak látom, és összegzem a tapasztalataimat – vállat vont. Igen, ő az én pasim!

- Ennek ellenére te is kihasználod az adottságaidat és a gyengébbeken vezeted le.

- De mi nem taposunk bele mások lelkivilágába. Nem gúnyoljuk ki azért, mert szemüveges, festeti a haját, stréber, vagy kevésbé jó tanuló. Mi csak fenntartunk egy hierarchiát, hogy ne lázadjanak a diákok. Tulajdonképpen olyan, mint egy tökéletes ország – kacsintott. Itt megint elolvadtam és áradoztam volna tovább, ha a tanár meg nem jelenik.

- Akkor bemelegítésnek tíz kör futás, utána még meglátjuk – csapta össze a tenyerét. Minho és én nagyjából egyszerre indultunk neki. Már kitanultam, hogy sokkal jobb lassan futni, mint széthajszolni magad, és ez még eredményes is volt, ugyanis nem fáradtam el annyira. Természetesen azért nem pattantam ki az energiától sem az óra végére. Nagyon utáltam ezt a külön sportot. Semmi hasznát nem láttam, még akkor sem, ha Minhoval lehettem. Ő ezt élvezte, mert sportos ember volt, én nem annyira. Táncolni akartam, de azt nem lehetett, mert még nem találtam klubot. Az egyetlen dolog, ami hiányzott a régi helyeimről, az a táncoktatás volt. Igen, egész órán a táncon gondolkoztam. Merem feltételezni, ez Minhonak is feltűnt.

 A hosszas és fárasztó óra után berántott a zuhanyzóba.

- Mi nyomja a pici szíved? – kérdezte merő aggodalommal az arcán. Rettentően aranyos volt.

- Csak… régebben jártam táncolni és most furcsa, hogy nem járok. De majd megoldom. Meg amúgy is, csak kevesebbet lehetnék veled – vontam meg a vállam, miközben átöleltem őt. Adott egy puszit a fejem búbjára.

- És miért nem mondtad nekünk te butus? – izmos karjaival átölelt, amitől nagyon jó érzés kerített a hatalmába – Én ismerek egy klubot, ahol van táncoktatás. Csak mondanod kellett volna.

Elemeltem a mellkasáról a fejem és mosolyogva a szemébe néztem.

- Azt ne mondd, hogy táncoltál – hihetetlenkedve néztem rá. Egyre jobban meglepett, főleg, amikor elmosolyodott.

- Akkor nem mondom – kacsintott – van még valami baj?

- Nem. Már mindent megoldottál. - Nevettem fel. Ekkor kihúzott a fürdőből. Odasétáltunk a cuccainkhoz és némán öltözködni kezdtünk. Nagy valószínűséggel én fogom képviselni az osztályt… hurrá! Minden vágyam az volt, hogy rohangáljak az iskola sprintbajnokával. Remélem, Minho nem fogja látni…