31. Fejezet

Sziasztok! Ismét kaptok tőlem egy levelet!
Szóval, 24-én lesz a Coup de Foudre születésnapja, és arra gondoltam, hogy kivételesen három POV-ot írok, de kikkel? Nos, azt döntsétek el ti ^^ akikre a legtöbben szavaztok, azok lehetnek az új fejezet elbeszélői. AZONBAN!!! Csak Onew, Jonghyun, Key, Minho és Taemin közül választhattok (Kimet ugyebár a végére tartogatom :3 ) előre is köszönöm a válaszokat, és várom, hogy szavazzatok (és oldalt is, a sávban, aki még nem tette, hajrá!!)

*Taemin POV*

Hatalmasat ásítva fordultam át a másik oldalamra. Igen, mert én megtehetem, hogy lustálkodom egész nap, benn a meleg szobában, a takaró alatt. Semmi bajom nem volt a téllel és a térdig érő hóval, de eszem ágában nem volt kimozdulni, csak dögleni a meleg, puha takaróm alatt, a pink szobámban. És most megtehettem. Téli szünet volt. Végre. Már kezdtem utálni a benti életet, főleg, hogy újabban a suli ribancai, azaz a Minho-fanatikusok folyton keresztbe tesznek nekem, amiért kioktattam azt a tulkot. Zavar, hogy folyton rám köszönnek, hogy kigáncsolnak, hogy végigüvöltik a nevemet a folyosón. Minho persze nem segít. Na, ő a másik fele. Az a köcsög bunkókirály a közelembe sem jön, csak baromi feltűnően sóvárog utánam. Kezdem őt unni. Azt hittem, szeret, de csak azért jár velem, hogy legyen egy Sulli kettője is. Ez azért bunkóság, akárhogyan is nézem. De az a baj, hogy még mindig szeretem. Nem tudok lemondani róla, holott eddig nem is jelentkezett. Meg semmi. Ha jelentenék neki valamit, akkor legalább odajött volna hozzám, idedob egy virágot, elmegy. De még ennyit sem tett. Semmit. Egyszerűen nem akarja bizonyítani, hogy kellek neki. Vagy lehet, hogy haragszik rám, amiért beolvastam neki. Elvégre, ha úgy vesszük, nyilvánosan megaláztam. Valószínűleg nincs nagyon oda a dologért...

Vagy az is lehet, hogy Jinki nem szólt neki. Elvégre utálja őt. Már az elején ellenezte a kapcsolatunkat, és folyton mondogatta, hogy szakítanunk kell. Mondjuk, ha minden igaz, akkor ő és Sulli is járnak. Szóval, ő is lehetne rá egy kicsit hatással. Persze, az is lehet, hogy fél a pasimtól. Vagy exemtől... elvégre megverte őt, elég csúnyán. Sulli miatt. Ezek után hogy higgyem azt, hogy engem szeret? Biztos nem tudta elfelejteni Sullit, és velem pótolja. Mondjon akármit, én ezt látom. Azt hittem, a mi szerelmünk egy kicsit erősebb, mint a többi tini kapcsolat, legalább olyan, mint Jonghyun és Key.

És ha már itt tartunk... Jonghyun pofája nem égett le, amikor ilyet kért attól a paraszttól?! Ennyire nem jelent neki semmit Kibum szerelme? Fogad rá? Ha én szeretek valakit, akkor ezt nem teszem meg, hanem vagy megbocsájtok neki, vagy nem. De fogadni? Normális ez?! Én értem, hogy mardosta Minhot a bűntudat, de ebbe nem kellett volna belemennie! Ő is tudhatná, hogy Key nem egy tárgy, hanem egy ember. Még akkor is, ha a múltjában kicsit furán viselkedett. Az sem emberi, amit a "kanok" tettek... akkor most elvileg kvittek. Mert az egyik nagyobb szemét, mint a másik. Nem, mintha érteném a drágalátos angoltanáromat. Én biztos, hogy nem jöttem volna újra össze ezek után az exemmel. Még akkor sem tenném, ha fülig szerelmes lennék belé. Ilyet nem lehet tenni! Persze, látszik, hogy Key nem túl büszke a dologra, de akkor is elviseli, hogy a fiúk fogadtak, mintha a szerelme csak egy játék lenne. Mégis büszkén ott vigyorog Jonghyun oldalán, mintha mi sem történt volna.

Jonghyun meg eleve egy ijesztő alak. Néha igyekszik kedves lenni, de ő se bír engem, meg én se őt. Elvégre bántott, elrabolt, éheztetett, és még Keyt is állatként kezeli. És ezzel még fényeztem őt, és a bugyuta csapatát, a kiscsajjal együtt.

Sulliból már elegem volt. Annyira szét akart minket szedni, hogy már a vak is észrevehette. Az, hogy folyton Minho közelében lebzsel, és megjátssza, hogy csak véletlenül mondja azt, amit, mind-mind arra utalnak, hogy külön szívesebben látna minket. Minho meg persze csak neki hisz, mások véleményét magasról leszarja. Így az a kis boszorkány egyszerre uralja a két legbefolyásosabb embert az iskolában.

Mert ugye, ott van Onew is. Sosem hittem volna, hogy pont ő lesz az a valaki, aki ennyire belezúg egy lányba. Ráadásul gyökeresen megváltozott. Ha bajom van, amit elmesélek neki, akkor végighallgat, de szerintem félig nem is rám figyel. Tanácsot meg nem is ad, vagy ha mégis, akkor az biztos, hogy a menőknek kedvez vele. Szóval, Rómeó és Júlia jól járnak, mert nekik csak be kell adni, hogy mást szeretnek, de mindenük megvan, amit akarnak.  Pedig Jinki olyan volt nekem, mint egy elérhető példakép. De sajnos ez szertefoszlott.

Esküszöm, hogy Kim a legnormálisabb az ismerősem közül. Persze, lehet, hogy egy paraszt, de ő egészen követhető. Normális esetben utál, de ha szükségem van valakire, akkor azért segít. Mint egy barát. Persze Onewt nem lehet pótolni, de néha közelebbinek érzem magamhoz őt, mint a többieket.

Ekkor hirtelen megszólal Michael Jackson Black or White száma, ezzel zseniálisan félbeszakítva a gondolatmenetemet. Sietve nyúltam az éjjeliszekrényemhez, ahol már őrültek módjára rezgett az a vacak. Siettemben azonnal megnyomtam a gombot, és a fülemhez nyomtam a készüléket.

- Halló? – szóltam bele. Nos, itt megbántam, hogy nem néztem meg a hívót, ugyanis egy olyan ember válaszolt, akiről jelen pillanatban nem akartam hallani.

- Szia, Taeminnie! Otthon vagy? – ez volt Kim Kibum. Mi a lótüdőt akart ez?

- Igen.

- Remek. Gondolom, nem csinálsz semmit – a háttérben persze hallottam egy-két röhögést, meg beszólásokat, miszerint Key egy köcsög, de nem tudtam, hogy kik voltak ők.

- De, igen.

- Rendben, akkor maradj csak otthon – ezzel kinyomott. Most már végképp nem értettem semmit. Letettem magam mellé a telefont, és folytattam a fejemből való bambulást. Hiányzott Minho. Nem bírtam őt rendesen kiverni a fejemből. Szerettem őt, és nem akartam elfelejteni. Nem akartam az exe lenni. Az egyetlen pasija akartam lenni. Olyan nagy kérés lett volna? Az én hercegem, aki már számtalanszor megmentett, kisegített, meg minden. De mégsem lehet az enyém, mert egy büdös paraszt, pontosan úgy, ahogy azt Kim is megmondta. Persze, lehet, hogy most veszítettem el a nagy Őt, de nem tudtam ezt megbocsájtani neki.

Valaki csengetett, anyám pedig már rohant is az ajtóhoz. Ha ez Key lesz, azzal a szöveggel, hogy bocsássak meg neki, akkor fejbe lövöm magam. Valahogy átmásztam az ágy másik oldalára, és hallgatózni kezdtem. Egy mély hang beszélgetett, meg anyám. Szóval, nem Key az. Ettől megkönnyebbülten zuhantam vissza az ágyamba. Lehet, hogy csak a szomszéd, vagy a postás, vagy valaki más.

Mindenesetre határozott léptekkel közeledett a szobám felé. Őszintén? Én simán kinéztem a szüleimből, hogy pszichiátert fogadnak nekem, mert a szünetemet az ágyban töltöm... igen, jelenleg a szociális életem egyenlő a nullával.

Azonban nem a pszichiáter volt. Sajnos. Mindent megtettem volna, hogy az éppen nyíló ajtón ő lépjen be, és ne az, aki...

- Jó reggelt, Barbie - pontosítok. Képzeljünk egy száznyolcvan centis figurát, aki beugrik a szobámba, arcán egy hatalmas vigyorral, közben pedig tapsol egy nagyot.

- Reggelt - mormogtam vissza. Barbie? Komolyan?! Hülye ez?!

- Öltözz, mert megyünk el - tapsikolt boldogan, szinte diktálva a mozgásom ritmusát és tempóját.

- Veled nem megyek.

- Dehogynem - egyszerűen odasétált a szekrényemhez, és kipakolt onnan egy alsógatyát, vastag zoknit, vastag nadrágot, meg vagy három felsőt.

- Choi Minho! Ez itt egyelőre az én lakásom, az én szobám, és az én cuccaim. Ne turkálj bennük! - igyekeztem haragudni arra a hülye fejére, de olyan aranyosan nézett, hogy meghatódtam, és felálltam öltözni. Minho addig elfordult. Szerencsémre meg voltam áldva ezzel a pasival, tudtam jól, hogy szinte olvasott a gondolataimban. A figuráimat nézegette. Nagyon aranyos volt. Akármikor odapillantottam, el kellett mosolyodnom. Mondhattam a háta mögött akármit, előtte nem bírtam. Túlságosan szerelmes voltam ebbe a tulokba.

- Kész vagy? - még mindig nem fordult ide, ami rendes volt tőle. Más pasi biztos végigstírölt volna, sőt, azt is mondanák, hogy már láttak meztelenül. De Minho ennek ellenére is tiszteletben tartotta, hogy nem akartam meztelenkedni előtte.

- Igen. Hova akarsz vinni? - igyekeztem semmitmondó hangot kiadni, persze nem sok sikerrel.

- Majd meglátod - azzal karon ragadott, és szinte kihúzott a szobából. - Majd visszahozom időben!

- Helyes - biccentett anya.

- Vedd a cipődet, meg a kabátodat - a pasim rám pillantott, én pedig már szaladtam is.

- Tessék, Minho-ah, itt az öreg főzőedény. Érezzétek jól magatokat - érezni lehetett, hogy anya nem igazán kedvelte őt. Tartott egy tisztes távolságot közte, és Minho között, amit kicsit furcsálltam. Na, majd biztosan le fognak tolni, hogy ilyenekkel is szóba állok.

- Köszönöm, asszonyom - meghajolt. Choi Minho meghajolt valaki előtt. Az én Choi Minhom. Mi a fene ütött ebbe?

- Nincs mit. Mulassatok jól - ezzel omma elment a konyhába, Minho pedig beállt mellém cipőt húzni. A kabát eleve rajta volt. Megvárta, amíg elkészülök, majd elindultunk.

- Beszéltem Jinkivel. Mit kell tennem ahhoz, hogy elhidd, szeretlek? - a lépcsőn lassan baktattunk lefelé.

- Bizonyítsd. Egész idáig nem jelentkeztél. Most meg felbukkansz, és várod, hogy a nyakadba ugorjak. Nem vagyok Sulli...

- Nem is akarom, hogy ő legyél. Nekem te kellesz - igyekezett a szemembe nézni, de nem jött neki össze.

- Nagyon nyálas vagy ma - csak megráztam a fejem, és kiléptem az ajtón, a szerelmemmel a nyomomban. Ebben a pillanatban mindkét oldalról hógolyózápor zúdult ránk. Olyan szinten megrémültem, hogy egyből Minhohoz ugrottam, a védelméért könyörögve. Hamarosan azonban elállt minden, és a két oldalról felbukkant egy Jonghyun, meg egy Key.

- Idióták - fújtatott Minho. Úgy nézett ki, mintha félig hóember, félig Homo Sapiens Sapiens lenne.

- Dehogyis - nevetett Jonghyun. Értetlenül néztem a csapatra.

- Akartam szólni, hogy duplarandink lesz - Minho rám mosolygott. Igyekeztem visszavigyorogni, de nem igazán sikerült. Oké, meghitt már nem lesz, de azért még talán jól fogom érezni magam.

- Egyébként szia, Kölyök - Kibum megölelgetett, pontosabban megszorongatott, Jonghyun pedig integetett. Mi a fene folyik itt?

- Sziasztok – nyavalyogtam, miközben Kibum kiszorította belőlem a lelket is. Életemben összesen nem ölelkeztem annyit, mint mostanság, és ez nagyon furcsa volt még mindig. Főleg, hogy mostanában nem beszéltem velük. Azt hittem, hogy ők sem kedvelnek engem annyira, így mindenkinek megfelelt a jelenlegi helyzet. Szerencsére tévedtem.

- Hallod, majdnem megfagytunk, amíg ideértetek – Jonghyun barátságosan megveregette Minho vállát. Nagyon kis aranyos volt ez a jelenet.

- Hoztunk szánkót, Taemin-ah. Kettőt – Kibum elengedett, és már száguldott is az említett tárgyakért – csüccs, majd az urak húznak minket.

Mosolyogva foglaltam helyet az egyiken, mire Minho szinte azonnal megragadta a kötelet. Meglepődve figyeltem, amint Jonghyunnal egy bizonyos, képzeletbeli rajtvonalhoz álltak, de egyelőre nem reagáltam semmit. Aztán nekilódultak. Mint két agárkutya, akik üldözőbe vettek egy nyulat, olyanok voltak. A kanyarok voltak a legveszélyesebbek, olyankor tényleg kapaszkodni kellett. Kibum persze visított a röhögéstől, főleg, hogy sikátorokban, és pici utcákban száguldoztunk, Persze, nem volt olyan király, mint a kisvárosokban, de elég ügyesen megoldották a srácok, és tényleg élveztem. Minho egy kicsit gyorsabb volt, de Jonghyun pedig fürgébb, így szinte mindig fej-fej mellett haladtak. Azt hiszem, minden vita ellenére nekem mellettük volt a helyem. Főleg Minho mellett, akit szerettem. Még mindig. Hamarosan azonban az ügetőink megálltak egy pici dombocska mellett. Egész eldugott helyen volt, így senki nem játszadozott a közelében, mintha csak ránk várt volna. Ráadásul vastag hó borított mindent. Csodás, eddig friss, és háborítatlan, vastag hótakaró. El sem akartam hinni, hogy Szöulban voltunk. Mintha egy másik világba kerültünk volna, vagy akár egy új dimenzióba. Elbűvölve bámultam a tájat, amíg a srácok felhúztak minket. Nem is hittem volna, hogy Minho tényleg megemeli a fenekét, hogy programot szervezzen nekem. Talán szeret… talán több vagyok neki, mint hiszem…

*Minho POV*

A dombtetőre érve kifújtam magam. A Kölyök nagyon nehéz volt ruhákkal és szánkóval felfelé, bár még most jobban jártam, mint tavaly, amikor egyedül húztam Sullit és Keyt. Hogy Key mit keres itt? Na ja, ez egy jó kérdés. A szünet elejét mindig velünk tölti, csak Karácsonyra megy haza a nagymamájához, utána általában Újévre már itt van bulizni. Key ilyen, őt így szeretjük.

- Mehet, srácok? – Jonghyun azon nyomban becsusszant Key mögé, aki készségesen húzódott előrébb. Ezek után behuppantam én is Taemin mögé, de az ő reakciója más volt. Inkább megfeszült, amit nem igazán tudtam hova tenni. Nagyon hiányzott már, és egyszerűen semmit nem tudtam kitalálni, hogy visszahódíthassam…

*visszaemlékezés*

- Minho-ah! – Jinki hangos kiáltása törte meg a csendet. Elengedtem a karmaim között szenvedő srácot, és nyugodt szívvel emeltem ki a tárcáját a zsebemből.

- Mondd.

- A csajod üzeni, hogy ha vissza akarod őt szerezni, akkor két heted van nála bepróbálkozni. Idefigyelj, ha valaki szeret téged, akkor az ő. Ne hagyd veszni a dolgot – elkezdett kioktatni… ő engem! Mit képzel ez magáról?!

- Két hét sok idő, majd kitalálok valamit – igyekeztem úgy beszélni, hogy ne essen ki a cigi a számból, és sikerült! Choi Minho, ezért gratulációt érdemelsz!

- Téli szünet is lesz, zsenikém – fonta össze maga előtt a karját Onew, arcán egy gonosz mosollyal. A kis köcsög azt hitte, hogy ezzel meghat? Nos, sikerrel járt, ugyanis majdnem kiejtettem a számból a cigit. Amennyiben ez megtörtént volna, sajnos szétvertem volna a fejét. A cigi drága mulatság, édesem!

- Csodás… - megpróbáltam higgadt maradni, de nem igazán jött össze. Ez köcsögség volt a felsőfokon. Nem is hittem volna, hogy a Kölyök is tud ilyen agyafúrt lenni. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy inkább hagyom őt veszni. A kamaszkori szerelmek úgysem örökéletűek… de valami nem hagyott, mégpedig az iránta táplált érzelmeim. Egyszerűen ösztönösen gondolkozni kezdtem azon, hogy vajon mivel tudnám őt visszahódítani. Semmi ötlet.

- Sok sikert – ezzel Elnök úr elment. Innentől pedig megkezdődött a folytonos stressz és aggodalom, Taemin visszahódítása érdekében…

*Másik visszaemlékezés*

Letettem a poharat az asztalra, és sóhajtottam egy mélyet.

- Rohadtul nincs semmi ötletem.

- Részvétem, haver – Jonghyun beleivott a sörébe. A kedvenc kocsmánkban ücsörögtünk, és sörözgetés közben dumáltunk erről-arról. Jelenleg a Kölyökről, meg a zseniális visszahódító-projektről.

- Kösz, de ezzel nem megyek előrébb. Valami ötlet kell…

- Kezdetnek hívd el valahova. Szerintem az is megteszi – biccentett Key, miközben Jonghyun combját simogatta az asztal alatt – meg mehetünk mi is. Maximum lelépünk, ha kezd olvadozni körülöttetek a hó. Buzernyákok…

- A nénikédet – kiöltözzem rájuk a nyelvem – de az ötlet nem rossz. Akkor randi. Hol és mikor, és ki hívja el?

- Feldolgozás alatt, feldolgozás alatt, te – válaszolgatott a bandavezér, mire felsóhajtottam.

- Nem merem elhívni. Tudom, hogy nem esz meg, de bűntudatom van miatta. Egy ilyen aranyos, és értékes embert tönkretettem. Nem bírok vele beszélni, csak ha ti is ott vagytok.

- Ebben az esetben szánkózunk – Kibum olyan hévvel csapott az asztalra, hogy kilöttyent a sörünk.

- Bummie, ez drága volt, kincsem – nyafogott Jonghyun, de Key csak a cicaszemeit forgatta.

- Nem mindegy? Én fizettem. Ha gondoljátok, állok egy második kört is…

- Megegyeztünk – biccentettem – szóval, szánkó.

- Igen. Zseniális memóriád van, Choi Minho – fújtatott Kibum – holnap reggel felhívom, hogy jöjjön velünk, elmegyünk a titkos parkba, ott szánkózunk, hógolyózunk, hóembert építünk, meg ha gondoljátok, utána elmehetünk jégkorizni is a pályára.

- Rendben. Ha tízkor indulunk elég lesz? Szünetben én biztosan nem kelek korábban – az utolsó cseppet is kiittam, de meg kellett várnom Jonghyunt, akinek még azért volt a poharában sör.

- Az egészet miattad csináljuk, legalább annyit megtehetnél, hogy kilenckor elindulsz a pasidért. Amennyiben még akarod őt. Tőlem elmehetünk hárman is, vagy hozzuk az új gerlepárt is – fortyogott Key. Teljes mértékben kezdtem azt hinni, hogy ki fog törni a vulkán.

- Isten ments – kezdtem bele a heves tiltakozásba, mire Jonghyun is és Key is felnevetett. Ők sem nagyon kedvelték, hogy Sulli pont azzal a vénséggel kavart.

*Visszaemlékezések vége*

- Felkészülni, vigyázz…

- Rajt – ordítottam Jonghyun szavába, és azonnal el is indítottam magunkat. A szánkó lassacskán, de elkezdett gyorsulni egyre gyorsabb és gyorsabb tempót diktálva. Igyekeztem irányítani a járművünket, nehogy felbukjunk valamin. Aztán a szánkó lassult, de még így is hamarabb leértünk, mint Jonghyun és Key.

- Nyertünk! – kiáltottuk egyszerre a Kölyökkel, mire egy másodpercre összerezzent. Oké, felfogtam, hogy utált, de ennyire, basszus?

- Mert hamarabb indultatok – pattant fel a helyéről Jonghyun – de visszavágót Követelünk!

- Tőlem – felálltam én is, megragadtam a szánkót, és elkezdtem felfelé haladni – nagyon szar, Kölyök?

- Nem. Jól érzem magam – mosolyogva vállat vont. Annyira aranyos volt, hogy szívem szerint ott helyben megöleltem volna. Viszonoztam a gesztust, majd visszafordultam. A friss hó ropogott a bakancsom alatt. Kedveltem a telet, de tényleg. Mindig is szerettem a hóban mászkálni, és amikor egy téli napon frusztrált voltam, sétálni mentem, lehetőleg minél rejtettebb zónába. Ebből a szempontból nagyon sajnáltam, hogy szöuli vagyok, mert sosem lehettem még vidéken a hóban, mondjuk a rizsföldeken. Ilyen nem volt, csak utcák és utcák, és a változatosság kedvéért főutak. Még a parkokban is utak voltak, egyetlen szerencsénk az volt, hogy erre a területre majd csak később akarnak építkezni.

A csúszásokat még megismételtük párszor, majd nekiálltunk hóembert építeni. Jonghyun és Key a fejét és a mellkasát csinálták, mi pedig ketten toltuk a Kölyökkel az alját. Útközben sok érdekes dologról beszélgettünk, és én speciel nagyon jól éreztem magam ezalatt. A végére persze már mi ketten sem bírtuk lökdösni azt a hatalmas gömböt. A hóemberünk pedig egyre nagyobb és nagyobb lett. A következő nehéz művelet az a darabok összeillesztése volt, amit ketten végeztünk el Jonghyunnal. Key pedig hozott magával kellékeket a táskájában, például cilinderes kalapot, sálat, szenet, répát. Szóval, amíg mi pakoltunk, meg illesztgettünk, Taemin és ő kiválogatták a legmegfelelőbb elemeket, aztán pedig fel is rakosgatták őket.

- Tudom, hogy mit felejtettünk el – kiáltott fel Jonghyun, és már szaladt is el, magunkra hagyva minket. A csajok pakolgattak tovább, én pedig unalmamban hógolyókat gyártottam. Majd talán barikádot építek belőlük a hóemberünk köré, nehogy valaki tönkretegye a munkánkat.

- Hyung, utána elmehetnénk enni? Kicsit éhes vagyok – Taemin bájos hangja ütötte meg a fülem, mire azonnal elmosolyodtam. Hozzám szólt, és kedvesen. Ez nekem mindennél többet jelentett, mert mindennél jobban imádtam őt.

- Persze. Majd veszünk hotteokot valahol. Az megfelel, vagy inkább étterembe menjünk? – kérdeztem vissza, mire a Kölyök szemei felcsillantak.

- A hotteok kiváló lesz. Már úgyis régen ettem – magyarázta fellelkesülve, ezek után megölelt – nagyon rendes vagy, hyung. Meg cuki, hogy így próbálkozol.

Szinte éreztem, hogy elpirulok. A Kölyök hihetetlenül aranyos volt, én pedig hihetetlenül szerelmes. Gyorsan visszaöleltem őt, amíg még tudtam, és hihetetlenül megkönnyebbültem. Mintha minden gőzt kieresztettem volna magamból abban a pillanatban. Tekintetem összetalálkozott Keyével, aki mosolyogva figyelt minket a hóember mellől.

- Csak így tovább – tátogta, mire elmosolyodtam. Ismét úgy éreztem, hogy jó irányba haladok Taemin szíve felé.

- Köszi – tátogtam vissza, mire a Kölyök elengedett. Egy mosollyal az arcán visszament építgetni, amíg meg nem érkezett Jonghyun. Egy seprűvel a kezében. Kim Jonghyun elment venni egy átkozott seprűt… ez nem normális…

- Te barom – nevetett fel Key is, és még a Kölyök is elmosolyodott.

- Nem nevet. Nincs hóember seprű nélkül. És mivel nem akartam kéregetni, ezért maradnia kellett a bevásárlásnak. Kicsit furán néztek rám, úgyhogy vettem egy cigit is. Valaki? – nyújtotta felénk a dobozt. Taemin és Kibum egyből megrázták a fejüket, én viszont elfogadtam egyet. Elővettem a zsebemből az öngyújtót.

- Az nem Jonghyun hyungé? – ráncolta a homlokát az említett személy csaja.

- Már nem – vontam meg a vállam. Meggyújtottam Jjong cigijét is, és csendben figyeltük a párjainkat építkezés közben. Végül Taemin felpattant a helyéről, és megragadta a karom, míg Key lefényképezte a hóembert.

- Mehetünk enni – ugrándozott a picurka, és száguldott is előttünk. Nevetve eredtem utána, csak úgy, mint Jongkey. Már én is éhen akartam halni, így nem is volt rossz ötlet.

- Várjatok! – röhögött Jonghyun mögöttünk, de nem is figyeltünk rá, csak rohantunk a legközelebbi kajáldához. Kicsit olyan volt, mint a futóverseny, legalábbis nekem. Nagyon rosszul esett arra visszaemlékeznem, főleg, hogy miattam törte ki majdnem a bokáját ez a szerencsétlen.

- Nyolcat kérek, és a haverom fizet – a Kölyök szinte berobbant az üresen álló stand elé. A nénike elmosolyodott, és készségesen kezdett el sütni – tudja mit? Legyen tizenkettő. Éhesen vagyunk.

- De ennyire, fiam? Meg sem látszik rajtad, olyan kis gebe vagy – nevetett fel a néni.

- Jönnek még ketten – nagyot fújtatva léptem oda én is – legközelebb ne fuss ennyire.

- Sietnek valahova? – érdeklődött a hölgy, mire megráztam a fejem.

- Nem, csak éhes volt már a nagylegény – kissé rámosolyogtam a drágámra, aki visszamosolygott rám. A néni négy zacskóba négyet tett, ami tizenhat… legalábbis az én matematikai számításaim alapján.

- Tessék, fejenként kaptatok egy-egy ajándékot. Elvégre Karácsony van – nyújtotta oda nekünk a zacskókat. Ekkor ért be minket JongKey.

- Taemin… én… ki… foglak… nyírni… téged – lihegte Stréber hyung, de nem foglalkoztunk a hisztijével. Taemin a kezébe nyomta a kaját, én fizettem, majd odaadtam Jonghyun adagját is, ezek után elindultunk jégkorcsolyázni. Mindannyian tömtük a fejünket, sőt, útközben még meg is álltunk forrócsokit is venni. Egyszerűen túl remekül éreztük magunkat.

- Nézzétek! Pásztorjáték – a Kölyök már rohant is a helyszínre, és lehuppant egy székre. Egy darabig csak némán álltam, de végül odasiettem. Persze! Ő meg volt keresztelve! Ő volt az én külön bejáratú Francim! Leültem a mellette levő székre, sőt, még Jongkeynek is jutott hely. A sztori egyébként egészen érdekes volt, még akkor is, ha operában éreztem magam. Igyekeztem valami musicalfélét alkotni, több-kevesebb sikerrel. A közepe felé Franci a vállamra hajtotta a fejét, és úgy nézte.

- Olyan szép – hallottam Keyt, mire mi hárman elmosolyodtunk.

- Szeretlen, Minho hyung – suttogta a Kölyök. A lábam közé tettem a forrócsokimat, és megsimogattam őt átkarolva. Ezek után néztük tovább az előadást. Végül megérkezett a pasas, aki lekaszaboltatott mindenkit, és valahol itt lett vége.

- Minho-ah – suttogott Jonghyun – elaludt a csajod.

Odapillantottam, és sajnos a bandavezérnek volt igaza. A Kölyök békésen szunyókált a vállamon.

- Azt hiszem, hazaviszem. Biztosan nagyon fáradt szegény – Key segítségével a hátamra helyeztem őt.

- Sziasztok – integetett a szerelmespár, én pedig elindultam Csipkerózsikával hazafelé. Biztos voltam abban, hogy ők ketten még elmennek korcsolyázni, de valahogy cseppet sem bántott. Örültem, hogy a Kölyökkel lehettem, még akkor is, ha aludt. Otthon lepasszoltam őt a családnak, elmeséltem röviden, hogy mi történt, és odaadtam Taemin anyukájának az ajándékot. Ezek után én is hazamentem.