36. Fejezet

*Minho POV*

Kettős érzelmekkel álltam ehhez a naphoz, mert örültem annak, ami velem történt, és már iskolába is mehettem, de a sötét oldal irritált. Egyszerűen megőrjített a tudat, hogy mivel jár az álmaim elérése…

- Mi van, bajnok? Most teljesült életed vágya, te meg mégis olyan képet vágsz, mint egy bánatos bál…

- Ne folytasd – mordultam rá. Minseok felhorkant. Újabban lónak képzelte magát.

- Tényleg nagyon morcos vagy ma. Minden rendben? – beült a vezetőülésre, és elindult. Ma volt az első napom az iskolában, és ragaszkodott hozzá, hogy a héten még autóval járjak, mert azzal kevésbé terhelem meg magam. Ha ő mondja…

- Persze, csak ez kicsit bonyolult. Szép és jó ez az egész, de olyan üres lesz az életem miatta. Meg nem zavaró, hogy iskola mellett csinálom ezt? Nem tudom, most már kétségeim vannak az egésszel kapcsolatban – csak bámultam ki az ablakon, semmi mással nem foglalkozva.

- Megbántad a dolgot? – felvonta a szemöldökét. Igazából nem tudtam. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy megbántam-e, vagy sem. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Tavaly tavasszal jelentkeztem, nyáron felvettek, ma meg beillesztettek. Örültem volna neki, ha nincs Taemin.  Végül is egyszerű volt. Key pályázott egy munkára, ahonnan mindig visszautasították különféle, pocsék indokokkal. Aztán sikeresen felvételt nyert. Jonghyun nagy lelkesen vállalkozott vele, hogy továbbra is együtt legyenek. Jonghyun sikeresebb volt, ő ilyen tehetséggel született, és megérdemelte. Tényleg. Viszont nem mert egyedül menni, Kibumnak pedig meglepetést akart szerezni. Meg amúgy is, Key a csaja volt, és neki egy haver kellett. Én. Elvégre a legjobb barátok voltunk, ez evidensnek tűnt. Szóval elkísértem. Csak ámultam, ahogy megcsillogtatta a csodálatos képességét, ahogy olyan gyönyörű csodát nyújtott át, szinte egy másik világba, talán a Mennyekbe repítve minket. A szemüveges bácsika, aki középen ült, és hasonlított Kim hyungra, azonban kiszemelt engem is. Unott arca szinte felragyogott, hosszas győzködés után pedig sikeresen Jonghyun mellé állított.

- Tökéletes duett. Te is tudsz énekelni?

Csak meglepetten pislogtam, utána nekiálltam rappelni, amibe egészen beleéltem magam, Jonghyun pedig énekelt hozzá. Nos, így kezdődött minden. Mi hárman fel lettünk véve énekeseknek. Mármint gyakornokoknak, de ugyanúgy nem csináltunk semmit. Nyáron táborozni mentünk egy hétig, ott összeismerkedtem egy jelenleg nagyon jó barátommal. A bácsika pedig elmondta, hogy Jonghyun és Key egy csapatban fognak énekelni, harmadik tag pedig Lee Jinki lesz. Csak nagyokat pislogtam, hogy az Elnök úr is ott volt, de mint kiderült, őt is szép hanggal áldotta meg a sors. Valamint maknaenak valami Woo Jiho lesz, vagy mi az átok. Az Elnök úr még oké, de belőlem nem engedtek, így Jonghyun komplett háborút indított miattam, hogy egy csapatban lehessünk. Minden négyfős csapathoz beraktak egy már létező banda tagját. A csapatoknak különféle játékokon kellett részt venniük. Onew utálta őket, mert mi is ott voltunk, de ilyen az élet! Na ja, nagyon nem bírta a képünket.

Most pedig kaptam egy levelet, hogy hivatalosan is debütálhatok. Mint maknae... csodás...

És itt tartottunk.

- Nem tudom, hogy örüljek-e neki - sóhajtottam. Minseok megveregette a vállam.

- Tudom, hogy szeretni fogod. Elvégre ez az álmod. Most megvalósult.

- Ja. Csak itt is vannak barátaim...

- Fogsz velük találkozni, ne aggódj. Ha pedig ugyanazt a csapatot kapod, mint a táborban, akkor még szerencséd is van. Nem?

- De... viszont akkor is vannak emberek, akiket itt kellene hagynom - sóhajtottam, de Minseok csak elmosolyodott.

- Tudom, de gondolj arra, hogy teljesült az álmod... a második.

- Igaz - biccentettem egy vigyorral az arcomon.

- Megjöttünk. Ki tudsz szállni? - Minseok leparkolt a suli előtt, és kinyomta a vészindexet.

- Menni fog, és kösz a fuvart, hyung - azonnal kiszálltam a kocsiból. Már hiányzott az iskolai élet, a barátaim, a nem barátaim, a nyomik, minden. A combom már egészen rendbejött, elég volt lekötni, a többi meg annyira nem is zavart. Még néha bicegtem egy picit, de egészen gyógyultnak mondhattam magam.

- Szia Minho-ah! - kiáltott fel Jonghyun egy boldog vigyorral az arcán, ráadásnak még integetett is. Mosolyogva visszaintegettem neki, és azonnal elindultam feléjük. Key hamarosan a nyakamban landolt.

- Úgy örülök, hogy itt vagy végre!

- Én is, hyung, csak ne fulladjak meg miattad - ennyire már régen örült nekem, úgyhogy boldogságomban felnevettem. Key elengedett.

- Te nagy szamár! Még egyszer ne csinálj ilyet! Tudod, milyen nehéz volt hárman végezni négy ember feladatát?

- Igaz - biccentett Jonghyun. Már kezdett bűntudatom lenni, amiért megverettem magamat azért, hogy Keyt, Sullit, és a Kölyköt védjem.

- Ne haragudjatok - szégyenkezve lesütöttem a szemeimet, mire Jonghyun megveregette a vállam.
- Van valami újság?

- Az van. - odanyújtottam neki a borítékot - Felvettek.

- Királyság! - Jonghyun elolvasta a levelet - én még nem mertem kinyitni, meg Key se. Ti ketten bátrabbak vagytok Elnök úrral, mint mi.

- Ő is kapott? - meglepetten pislogtam Jonghyunra, aki bólintott - az adatok alapján pedig együtt lesztek. Neki is ugyanazok vannak megadva, mint neked. Ugyanaz a manager, ugyanaz a terem.

- De elvileg mi hárman mindenképp együtt leszünk, Jonghyun hyung kérvényezte, és mivel nagy kedvenc, ezért engedélyezték neki - Key teljesen fellelkesült. Annyi év után nem csak az álma teljesülhetett, hanem velünk is maradhatott.

- Akkor megnyugodtam. Azért nyisd ki - azzal hozzám vágta mindkettejük borítékát. Áldottam Kim Jonghyunt, de azért kibontottam őket. Mindketten csendben várakoztak, hogy Choi Minho a drámai, és tökéletes hangján felolvassa a bejelentéseket.

- Keynek ugyanaz a managere, mint az enyém - mondtam, válaszképp kaptam egy megkönnyebbült sóhajt.

- Szerencse - rám mosolygott. Akik később jelentkeztek, azoknak nem minden adat volt feltűntetve, de szerencsére egyikünk sem került ilyen helyzetbe.

- Jonghyun hyung? Te is fel vagy véve. Ugyanoda, mint mi - mosolyodtam el. Ennél boldogabb nem is lehettem volna abban a pillanatban. Mind a hárman együtt maradunk, ez a Jiho gyerek meg mehet, ahova akar.

- Minho-ah! Te leszel a maknae - nevetett fel hirtelen a bandavezér. A francba! Akárhogy számoltam, tényleg a legfiatalabb lettem a csapatban! Mégis kell az a Jiho ötödik tagnak! Nem akartam megint maknae lenni. Elég volt egyszer.

- Nem baj, cukinak cuki vagy - Key összeborzolta a hajamat. Hogy én ezt mennyire szerettem! Minden vágyamat teljesítette ezzel a hajborzolással. A diákok pedig nyugodtan baktattak be a suliba, ugyanis mi most túl boldogok voltunk ahhoz, hogy verjük őket. Tudom, jófejek vagyunk, nem kell mondani. A kedvemet azonban valami azonnal lerombolta. Egészen pontosan Taemin. Lassan bandukolt be a látókörömbe, fáradtan vonszolva magát. Abban a pillanatban rosszul lettem fizikailag, és lelkileg is. Életem talán legnehezebb pillanatait éltem át.

- Sziasztok – azonnal mellénk pattant. A gáz az volt, hogy mindannyian elcsendesedtünk, sőt, én még remegtem is egy kicsit.

- Szia – dadogtunk egyszerre. A Kölyök értetlenül nézett ránk mind a két hatalmasra nőtt szemével.

- Minden rendben, fiúk? - kérdezte. Hangja azonnal aggodalomra mutatott.

- Nem teljesen - sóhajtott Kibum, mire Taemin szemei a kétszeresükre kerekedtek. Megint. Már kezdett érdekelni, hogy hogyan nem estek ki a szemgolyói...

- Mi a baj? Hyung, ugye nincs semmi komoly? Valamidet műteni kell? - azonnal aggódni kezdett, kezével ösztönösen fogta meg a csuklómat. Sajnos baj volt, és ha a múltamban tudtam volna, hogy Taemin is részese lesz az életemnek, akkor soha nem hagytam volna, hogy megtaláljon ez a vállalat. Tudom, hogy a szerelem miatt nem lehet, és nem is éri meg feladni az álmainkat, de a Kölyök több volt, mint egyszerű szerelem. Mellette teljesen meg mertem nyílni, neki ki mertem mutatni magamat, őt szerettem, és mindenemet rá mertem volna bízni.

- Nem, semmi ilyen. Minho-ah életben marad - Jonghyun elmosolyodott, de most ez is szomorúra sikeredett. Biztosan ő is sajnálta a dolgot.

- Akkor? - kérdezte. Szép tekintetét idegesen kapkodta hol egyikünkre, hol másikunkra, hol harmadikunkra.

- Hát... felvettek minket az SM Entertainmentbe - nyögtem ki szomorúan.

- Az mi? - kíváncsian nézett körbe, hogy valaki elmondja neki.

- Az egy zenei vállalat. Nagy valószínűséggel Key-ah, Minho-ah, Onew hyung, és én leszünk egy bandában. Szóval hamarosan mind abbahagyjuk az egész sulit, magántanulók leszünk, és énekesek - magyarázta Jonghyun, amivel párhuzamosan Taemin fakulni kezdett.

- Akkor nem is találkozhatok már veletek? - szemei megteltek könnyekkel. Átöleltem volna őt, hogy megnyugtassam, de nem mertem. Egyszerűen tudtam, hogy el fog lökni magától. A szívem kettéhasadt a baba látványától. Éreztem, amint az én szemeimbe is könnyek gyűltek.

- Olyasmi - Key látta, hogy én beszédképtelen voltam, ezért ő szólalt meg.

- Értem. Akkor... azért örülök, hogy megismertelek titeket. Majd megveszem az albumjaitokat, rendben? - kérdezte lesütött szemekkel. Igyekezett mosolyogni, de nem igazán ment neki.

- Kölyök... - akartam szólni valami nagyot, hogy lássa, mennyire szeretem őt, de nem ment.

- Hagyd, hyung. Tudom, hogy vége, és köszönöm neked azt a sok szép emléket - itt már sikerült neki a mosoly, amivel apró darabokra tört engem. Annyira bűntudatom volt...

Taemin viszont csak sarkon fordult, és berobogott az iskolába. Utána akartam futni, de nem ment. Egyszerűen ledermedtem, és csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Utána akartam futni, hogy átöleljem, de nem ment.

*Taemin POV*

Minho elhagyott. Minden ígérete megszűnt a számomra. Hazudott nekem, mert most elhagyott. Tönkretett, és amikor közölte velem a dolgot, összetört a szívem. Miért nem mondta? Mi ez az egész? Miért fűzött, ha amúgy sem lett volna ez sírig tartó szerelem? Szerettem őt. Imádtam, de csak kihasznált. Csak azért kellettem neki, hogy ne érezze magát harmadik keréknek, vagy, hogy valakit tönkretehessen. Engem. Megbíztam benne, mert tudtam, hogy nem ver át, mindig arra vártam, hogy ez beteljesüljön, mert biztos csak vicc volt. És tényleg megtörtént. Eldobott, mert csak egy játékszer voltam a számára, egy kihasználandó játékszer. Én pedig nekiadtam a szüzességem, az első szerelmemet, és mindent. Mert hittem abban, hogy egy menő, és egy nyomi között kialakulhat szerelmi kapcsolat. De ez nem film, nem tündérmese, nem romantikus regény, nem fanfiction. Ez a valóság, a kőkemény, zord valóság. Itt pedig nincs sírig tartó szerelem, ami történik, az nem mindig jó, itt nincsenek ilyen csodák, mert mindennek vége. Tényleg lehetetlen, hogy két fiú járjon egy ilyen országban, nem is beszélve a különböző kasztokból járjanak. Én pedig naiv voltam, és hittem abban, hogy a mi kapcsolatunk más lesz. Én hülye! Minho kilép az életemből, mert énekes lesz. Pontosan úgy, mint Jonghyun, Key és... Onew. Ő sem mondott semmit erről az egész SM Entertainmentről, majd csak egyszerűen felszívódik mindenféle jel nélkül.

- Pont téged kerestelek – Jinki hangjára azonnal odafordultam. Gyerünk, mondd el te is, hogy elhagysz!

- Mondd – igyekeztem nem a szemébe nézni, de azért nem lehetett nagyon elkerülni a tekintetét, nehogy gyanakodjon.

- Tudod, hogy egyszer jelentkeztem énekesnek – kezdte. Szuper, felvették – és sikerült. Szóval… kaptam egy bandát.

A boldog mosoly láttán kicsit úgy éreztem, hogy Onew megérdemli ezt a munkát. Mindig annyit dolgozott, annyit küzdött, hogy lehessen valaki. Most sikerült neki, és büszke voltam rá, még akkor is, ha fájt. Még akkor is, ha már szinte sosem látom többet.

- Tudom, a fiúk mondták. Gratulálni jöttem – azzal megöleltem őt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát bármi miatt is – nagyon büszke vagyok rád.

- Köszönöm – Onew visszaölelt, mintha tudta volna, hogy már ennek a barátságnak lőttek, hiszen neki semmi ideje nem lesz rám, én pedig nem fogom a szabadidejében zaklatni

- Majd megveszem a lemezeiteket. Sőt, a koncertekre is elmegyek, hátha tudunk majd beszélni, rendben? Meg majd írok e-mailt is – igyekeztem mosolyogni, nehogy rájöjjön arra, hogy ez az egész mennyire fájt nekem. Elveszítettem mindent, amit ebben az évben megszereztem magamnak. Vagy még régebben… elveszítettem az életem. A gyerekkori legjobb barátom, a jelenlegi pótanyukám, a srác, akit alig ismertem, sőt, rettegtem tőle, de mégis neki köszönhettem, hogy összejöttem egy sráccal. Nem is egy sráccal. A sráccal. Azzal az emberrel, akit mindenkinél, és mindennél jobban szerettem, aki mindig ott volt, ha szükségem volt rá, aki kedveskedett, aki szeretett. Ő volt a mindenem. Choi Minho. És most mindennek vége. Nem az ő hibája, még talán nem is az enyém. Egyszerűen ilyen az életem, ilyen elátkozott.

- Köszönöm, hogy megérted, és azt, hogy támogatsz – meghajolt előttem, de azonnal kiegyenesedett – de valami nem stimmel veled. Várj, kitalálom… Minho?

- Igen – sütöttem le zavartan a szemeimet – azt hiszem, szakítottunk.

- Kidobott? – kérdezte döbbent arccal Onew, mintha ez olyan hihetetlen dolog lett volna. Pedig nem volt az, és nem is ő dobott ki engem.

- Én voltam. Én dobtam őt ki. Mindkettőnknek jobb lesz ez így. Nem lesz időnk együtt lenni, majd biztosan kaptok lányokat, és osztozni meg pocsék lenne. Én elengedem őt, mert szeretem. Hallottam, hogy ez az álma, és nem akarom, hogy miattam ne válthassa valóra. A szerelem elmúlhat, de ha most mellettem döntene, akkor tönkretenné magát, és a jövőjét, azt pedig nem engedhetem. Szeretem őt, de ez nem egy tündérmese, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk. Vége – lesütöttem a szemeimet, hogy Onew ne lássa a fájdalmamat. Őt sem akartam elengedni, sőt, ha lehet, hozzá jobban ragaszkodtam, mint az exemhez. Anyám, Minho az exem lett.

- Gyere ide, Minnie, semmi baj – magához húzott, és hagyta, hogy a vállába fúrjam az arcomat. Bevallom, sírtam. Minden egyes másodpercet megsirattam, amit Minhoval eltölthettem. Egy pillanatra aztán eltolt magától, hogy tehessünk egy pár lépést, de utána megint odabújhattam hozzá. Azaz, valaki máshoz. Ezek a karok, amik most átöleltek, sokkal határozottabbak voltak, izmosabbak, és ez az illat is más volt. Felpillantottam, a könnyes szememen át pedig láthattam Minho alakját kirajzolódni. Amint körbenéztem, a DIÖK teremben találtam magamat, egyik oldalamon Kim és Jinki állt, a másikon Jongkey Sullival. Minho pedig ölelt. Mindenki itt volt, aki egy kicsit is számított.

- Hogy kerültünk ide? - kérdeztem.

- Itt kicsit nyugodtabb, mint a folyosón - válaszolt Key hatalmas krokodilkönnyekkel az arcán. Újra végigmértem a csapatot. Jonghyun is könnyezett egy picit, de igyekezett elpislogni, csakúgy, mint Onew. Kim lehajtott fejjel ácsorgott, Sulli pedig törölgette a szemeit. Egyedül Minho állt száraz szemekkel, de az arcáról lerótt a szomorúság, és az összetörtség. Nem akartam ezt az egész napot. Minden összetört egy perc alatt.

- Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy az életem része leszel - homlokát a homlokomnak támasztotta, hogy mélyen a szemeimbe nézhessen.

- Hiányozni fogsz - suttogtam, de a tekintetemet inkább lesütöttem, hogy ne sírjam el magam tőle.

- Te is nekem, Taemin-ah...

- Ne! Hívj addig Kölyöknek, amíg el nem mész - még akartam hallani a hangját, ezt a kedves szót, mert Taemin bárki lehetett, de én Kölyök voltam. Az ő Kölyke.

- Rendben van, Kölyök. Azt akartam csak mondani, hogy nem kell szakítanunk. Mindennap írok neked, felhívlak, és majd találkozunk is, ok?

- Nem, hyung. Ez így nem mehet. Neked sok dolgod lesz, és én ezt tiszteletben fogom tartani. Nem akarom, hogy miattam legyen bűntudatod. Nekünk ennyi volt megírva, ez nem a te hibád, és nem is az enyém. De köszönöm azt a sok szép pillanatot. Te voltál az, aki kisegített a szorongásomból, aki megmutatta nekem az élet szépségeit. Szeretlek, Minho hyung, és hálás vagyok neked mindenért. Egy csodás ember vagy, pontosan úgy, mint az egész csapat. Mind a négyen megérdemlitek ezt a munkahelyet. És majd szeretnék ám rátok büszke lenni, rendben? -a végén elmosolyodtam. Minho tényleg a legjobb ember volt a világon, és örültem, hogy büszke lehettem rá. Tényleg megérdemelte ezt az egészet.

- Köszönöm, Kölyök. Köszönöm, hogy megértesz, hogy támogatsz, és azt, hogy bíztatsz. Szeretlek, és a szívem mindig érted fog dobogni - a hangja egy picit remegett, szemeiben könnyek gyűltek össze, azonban ezt leplezni akarta. Átölelt. Éreztem a teste remegését, úgyhogy jobban bújtam hozzá. Tudatni akartam vele, hogy mindig szeretni fogom őt én is.

Ezt a romantikus, szomorú pillanatot azonban megszakította a csengő. Minho elhúzódott tőlem.

- Ez lesz életünk legborzalmasabb két hete - jelentette ki szomorkásan.

- Márcsak két hét? - a dátumról miért felejtettetek el tájékoztatni, kincsecskéim???

- Igen. Utána megyünk gyakornokoknak - biccentett Jonghyun, mire egy újabb darab zúzódott Szaharává a szívemben.

- Értem. Mi viszont szerintem megyünk órára. Majd még beszélünk - mosolyodtam el szomorkásan. Megöleltem a szerelmemet, és elindultam. Kim pedig jött utánam Sullival. Csendben baktattunk fel az emeletre.

- Oppa, sajnálom. Tényleg nehéz lehet - Sulli megsimogatta a vállam, bár nem ment vele sokra.

- Homodráma, és tonnányi érzelemtúltengés - fújtatott Kim. Paraszt.

- Fogd már be! Éppen most szakított a pasijával, akit szeretett - kiáltott rá a lány dühösen. Ehhez a vitához nagyon nem volt sem kedvem, sem erőm, de ahhoz se, hogy véget vessek ennek, úgyhogy halkan tűrtem.

- Pedig igazam van. Aki fasz volt, fasz is marad, mint jelen esetben Minho.

- Még tavasszal jelentkezett. Teljesen megértem, hogy elmegy. Nem tudott rólam. Bárcsak tudnék én is jelentkezni énekesnek... úgyis az szerettem volna lenni, de így jobb lenne - suttogtam magam elé, hogy abbahagyják.

- Oppa, van egy ötletem! - azonnal elém pattant.

- Mondd - sóhajtottam, és Sulli bele is kezdett a szónoklatba.

- Tudom már, hogy mivel dobjuk fel a kedved, és tudom, hogy Kim segíteni fog.

- Nem. Kim nem fog segíteni a radiátorok összejövésében - ellenkezett hevesen, még a kezével is integetett a nagyobb hatás érdekében.

- De, és neki adod az időpontod - Sulli ellentmondást nem tűrő hangja megijesztett.

- Az ki van csukva - röhögött fel Kim. Ha tudtam volna, hogy miről beszélnek...

Azonban Jinri váratlanul hasba rúgta őt. Elkerekedett szemekkel bámultam az összecsukló Kimet.

- Akkor másképp mondom. Oda fogod adni - sziszegte.

- Miről beszéltek? - kérdeztem döbbenten. Miért éreztem úgy, hogy ez valami rossz dolog lesz?

- Majd meglátod. Hidd el, örülni fogsz neki - mosolyodott el Sulli. Én is ettől féltem.