38. Fejezet

Sziasztok!~ A fejezethez annyi hozzáfűzni valóm van, hogy ha nem tudjátok elképzelni a jelmezeket, akkor ott a kép a sztori végén ^^

*Taemin POV*

Félve tartottam a kezeimben a borítékot. Két hét telt el a jelentkezésem óta, és ma reggel a postaládában találtam ezt a levelet. Nem mertem kinyitni. A többiek sem tették, csak Minho, talán ebben volt az erő, így inkább hagytam. Majd Minho kinyitja nekem is, talán akkor sikerrel járok…

Ezekkel a gondolatokkal indultam el otthonról, a kezemben tartva a borítékot, közben igyekezvén körbenézni az úton. Amilyen esetlen voltam mindig is, nem tartottam kizártnak, hogy elcsap egy autó, miközben felvettek egy vállalatba. Ugyebár a jó-rossz dolgok kompenzálják egymást. Azaz nem teljesen, mert általában rossz dolgok történtek velem mindig is. Kivéve az utóbbi időt. Legalábbis Minho és a srácok biztosan nem voltak átkok nekem. Sőt…

Mindenesetre végigsétáltam az iskolába vezető utat, ráadásul direkt lassan. Semmi kedvem nem volt beérni a suliba. Igazából rossz előérzetem volt, mint mindig. Az iskola előtt is időztem még egy picit, pontosabban a suli sarkánál, mert ugyebár a menő srácok a kapuban álltak, és terrorizáltak, mint mindig.

Végül aztán vettem egy nagy levegőt, és odamentem hozzájuk. Minden lépésem egyre nehezebb volt, de tudtam, hogy meg kellett tennem. Ezen múlott a kapcsolatom a barátaimmal, a szerelmemmel, és a jövőmmel. Elvégre pont egy ilyen vállalatban akartam dolgozni! Most végre lehetőségem nyílt rá, amit ki kellett volna használnom. Mindegy, már az égiektől függött az életem. Meg persze Minho szerencsehozó mancsaitól.

- Szia, Kölyök – integetett Jonghyun lelkesen. Istenem, milyen jó volt neki, hogy már nyugodt lehetett. Őt már elvették, értem meg amúgy sem izgult soha.

- Sziasztok – igyekeztem elmosolyodni, de persze nem jött össze, és szerintem ez inkább vicsorgás lett.

- Mi a helyzet? – Kibum természetesen azonnal kiszúrta a levelet, a kérdezés közben nem is nézett rám, hanem azt fürkészte a tekintetével. Na, nekem annyi! Most rosszabbul éreztem magam, mint amikor még Minhot próbáltam felszedni. Vagy ő engem… ez hosszú, és amúgy is el van mesélve.

- Semmi – zavartan a hátam mögé bújtattam a borítékot, a tekintetüket pedig igyekeztem kerülni. Jó, lehet, hogy így feltűnőbb voltam, de ez akkor hirtelenjében jó megoldásnak tűnt. Valahogy elbizonytalanodtam. Mi van, ha nem vettek fel?

- Itt se – Jonghyun megvonta a vállát. Szerencsém volt, hogy nem vett észre soha semmit, vagyis az én dolgaimat soha. De ki tudja, lehet, hogy szándékosan falazott nekem… az mondjuk rendes dolog lett volna tőle, éppen ezért nem gondoltam, hogy ezen megállapításom igaz lett volna. Inkább csak vakoskodott.

- Az jó – mosolyodtam el azért, hogy ne legyek túl gyanús. Nos, Jonghyun és Key szemeibe simán bele tudtam hazudni. Jó, nem simán, de könnyen ment. Ellenben itt volt egy zavaró tényező, és ez a zavaró tényező ott állt Jonghyun mellett, hatalmas szemeivel gyanakodva nézett, de úgy, mintha gyilkolni akarna. Csak bámult, és bámult, és a tekintetünk pedig találkozott. Nyeltem egy nagyot, mert neki nem tudtam volna hazudni.

- Mi van a kezedben? – kérdezte, amint a tekintetünk találkozott. Cseles vagy, Choi Minho, nagyon cseles! Ha elkapom a tekintetem, rájön, ha nem kapom el, akkor abból borzalom lesz.

- S… semmi…? – hátraléptem egyet, hangom remegett, és szinte sírtam. Nos, ennyire tudtam neki füllenteni. Egyszerűen megkövetelte, hogy válaszoljak neki. Tisztességesen.

- De, van valami. Megmutatod? – odalépett hozzám, amitől megfagyott körülöttem a levegő. Nyeltem egy nagyot. Taemin, megint vékony kötélen táncolsz!

- Nem – vágtam rá azonnal, mire elkerekedtek a szemei. Ajjaj…

- Mi az, hogy nem? – kérdezte döbbenten. Jogos, Taemin, minek kötözködsz te a suli egyik menő gyerekével, aki ráadásul összeverette magát miattad?!  Olyan hülye vagy!

Még mielőtt válaszolhattam volna neki valamit, éreztem, amint kiemelődött a kezemben lévő papír. Nem hiszem el, hogy nem figyeltem arra, hogy túlerő volt ellenem!

- Tessék – Kibum Minhonak adta a válaszlevelem. Na, most állt meg a légzésem, és a szívverésem. Ha nem vettek fel, akkor ez volt az utolsó pillanatom ezzel a hármassal, és a legjobb barátommal. Tehát, ha nem jött össze a dolog, akkor mi marad nekem? Sulli, meg Kim. Drága rizsszem! Jobban teszem, ha sulit váltok!

Minho kinyitotta a levelet. Azt hiszem, elkezdhetem ásni a síromat. Nem mellesleg szinte megfagyott körülöttünk a levegő. Nem ellenkezhettem, mert amúgy is fölényben voltak. Csak néztem a rezzenéstelen arcát, amint végigolvasta a levelet.

- Én is – Jonghyun bebújt Minho karjai között, hogy ő is láthassa a levelet, de az feljebb emelte. Jonghyun már szinte kitörte a nyakát, úgy nézett felfelé – nem látom, Zsiráf!

- Pech – válaszolta Minho, és zsebre vágta a papírt.

- Na? – érdeklődött Kibum. Még jó, hogy ez az üzenet nekem szólt, és nem én láthattam elsőnek, sőt, még mindig nem tudtam, hogy mi volt benne.

- Majd megtudod – a pasim egy vállrántás kíséretében besietett a iskolába. Mi van?! 

- Mi? Ez nem fair, Minho-ah! – kiáltott utána Key, de nem hatott. Minho felszívódott.

- Szemét gyerek, én sem láttam. Mindegy, előbb-utóbb úgyis kiderül – Jonghyun ásított egyet – még reggel sincs, mégis mindjárt elalszom.

- Ez az iskola hátránya – mosolyodott el Kibum, utána megveregette a vállam. Nos, én sokkot kapva álltam ott, és erőteljesen vacilláltam azon, hogy Minho után fussak-e, vagy nem éri meg.  Eleve nem tudtam volna elvenni tőle a papírt, főleg, ha még el is fut előlem. Bár egészen ügyesen tudunk versenyt futni, azért egyértelműen ő a győztes.

- Ja, igazán lehetne már szünet – morgott tovább az idősebb. Tekintete egy pillanatra rám szegeződött – ne aggódj, biztosan felvettek. Ha meg nem, akkor is megtarthatod Minho babát. Nagyon szeret téged, és biztos vagyok abban, hogy nem fog csak emiatt szakítani veled.

- Ez nem ilyen egyszerű – fejemet megrázva bementem a suliba. Nem tudtam meg az eredményt, nem kérdezhettem meg, pedig rettegtem. Mi van, ha tényleg nem vettek fel? Mi van, ha Minho azért ment el, mert már szégyellt velem lenni? Vajon Kim nagyon letépi a fejem, ha megtudja, hogy nem vettek fel? Elvégre az ő időpontját pocsékoltam el…

Amint a teremhez értem, szinte jobban kezdtem félni, mint a menő csapat előtt. Bizarr, nem? Nos, tényleg rettegtem a Kim-Sulli párostól. Azok engem kinyírnak, az fix… ösztönösen megálltam az ajtó előtt. Nem volt erőm bemenni, így inkább gyűjtöttem a bátorságot. Mondjuk, Minho is jófej volt, hogy csak úgy eliszkolt a hivatalos papírommal… hogy tehette ezt velem? Most itt hagyott lógva. Ráadásul ezalatt a két hét alatt sem foglalkozott ezzel a témával, ha meg szóbahoztam, akkor elterelte másfelé a beszélgetést. Valami nem stimmelt, és ez zavart. Talán ennyire nem bízott a képességeimben, és nem akart bíztatni, hogy amennyiben elbukom, ne kelljen csalódnia. Vagy valami hasonlót el tudnék képzelni a körülményeket elnézve. Valahogy nem éreztem a támogatást a barátaim részéről. Onew tanult, nem is volt ideje velem foglalkozni, Minhot már tudjuk, Key egyszer rákérdezett, aztán ennyi, Jonghyun meg a szokásához híven azóta jóformán hozzám sem szólt. Kim egy darabig érdeklődött, aztán hagyta, Sulli pedig az időpont megkapásától kezdve nem foglakozott az üggyel. Egyszerűen nem tudtam kivel beszélni erről, és már fájt. A szüleim amúgy is fújtak rám, (még ráadásnak…) amiért csak úgy jelentkeztem. Ők is ki lettek lőve. A bátyámat ezzel nem akartam zavarni, maradjon csak a kollégiumban, már egy éve nem is láttam, biztos nem most fog mintatestvérré válni.

Vettem egy mély levegőt, és bementem. Előbb-utóbb amúgy is túl kellett esnem ezen. Minél hamarabb, annál jobb… gondolom én…

- Szia, Kölyökrátor! – ordította Kim lelkesen, és integetni kezdett. Csak felsóhajtottam, visszaintettem neki, majd a helyemre sétáltam. Mindig azzal idegesített, hogy meleg vagyok, meg, hogy pont Minhot fogtam ki. Már megszoktam.

- Szia – ültem le mögé, és elkezdtem előpakolni. Kim egy darabig csendben nézett.

- Helyzet?

- Nincs – vágtam rá azonnal.

- Persze. Sooman papa nem írt üzenetet? Felvettek? Nem vettek? Mi van? Letelt a két hét… - magyarázta. Kissé elszomorodtam. Most mit mondjak neki? Azt, hogy elbuktam, vagy találjak ki valami jobbat?

- Nem tudom – ez tűnt a legésszerűbb válasznak. Tekintve, hogy igaz is volt.

- Azt hogy? – kérdezte azonnal.

- Minho nyitotta ki a borítékom, aztán eltűnt. Lövésem sincs, hogy mik az eredmények, de őszintén szólva fix, hogy elrontottam. Mármint biztos mondta volna, ha nem, nem? – elbizonytalanodva ránéztem, és kitört belőlem a röhögés. Biztos a sok stressz miatt volt, de most valahogy robbant. Kim gondolkozott, de olyan arccal, mintha nem is tudom, hogy mi lett volna. Mindenesetre minden lesütött róla, kivéve az, hogy agyilag minden oké lett volna nála.

- Mindent értek.

- Csak zavar, hogy ő olvasta el, majd szó nélkül lelépett. Nem kellett volna odaadnom neki – fújtattam.

- Akkor mondd meg neki. Pont itt van, és valószínűleg nem engem keres – Kim az ajtó felé pillantott, így én is odanéztem, és éppen Choi Minho lépett be rajta, kézen fogva Sullival. Én ezen már meg sem lepődtem, ugyanis ők voltak a hivatalos pár.

- Jó reggelt – intett Sulli mire mindenki remegni kezdett. Nem, nem féltek tőlük. A lány ledobta a táskáját, levetette magát a székre, és köszönt nekem is. Mosolyogva visszaköszöntem.

- Amúgy pont téged kerestelek – Minho beleült a „csaja” ölébe.

- Igazán, miért? – vontam fel a szemöldököm.

- Visszaadom a lapodat – szavaihoz híven cselekedett, és a kezembe adta a papírokat – szeretném, ha ma átjönnél hozzám, úgy döntöttem, hogy búcsú bulit tartunk.

- Majd még megbeszélem az otthoniakkal – mosolyodtam el. Minho biccentett, és kiment. Tekintetem azonnal a papírra tévedt, hogy lássam az eredményt. Búcsú bulit, persze… azért nagyon rendes, hogy meghívott, de akkor is…

Megfordítottam a papírt, ahol hirtelen Minho macskakaparásával találtam magam szemben.

„Ne félj, csak ketten leszünk. Minden perverzitásodra szükségem van. Szeretlek”

Kicsit megnyugodtam, hiszen láttam, hogy tényleg szeretett, hogy meg akart tartani. Igen, azt hiszem, hogy boldog voltam, mert Minho továbbra sem hagyott veszni.

- Na, felvettek? – fordult hátra Kim.

- Psszt, most el van varázsolva. Nézd, milyen piros – Sulli kuncogására felkaptam a fejem. Tényleg ilyen piros voltam?

- Nem is vagyok piros – válaszoltam zavartan, mire mind a ketten felnevettek. Na jó, ez kezdett kínos lenni. Remélem, csak kettejük tudták, vagy vették észre, hogy Minhoval összejöttünk még régebben. Remélem, most sem voltunk túl feltűnőek…

- Dehogy! – nevetett fel Sulli, pontosan úgy, mint Kim. Mindig is éreztem, hogy meg voltam áldva ezekkel az emberekkel. Mindegy, legalább nem ítéltek el amiatt, aki voltam. Ez máris jól esett, és csökkentette azt, hogy utáljam őket, amiért folyton velem szórakoztak. Pontosabban rajtam. Mindegy, tovább nézegettem a lapokat, mire végre megtaláltam azt az egy mondatot, amely megváltoztatta az életem.

*Minho POV*

Csendben ácsorogtam a suli előtt, é vártam a Kölyökre. A Kölyökre, aki még mindig nem jött. Már kezdtem megijedni, hogy esetleg nem is jön, mert jobb dolga is volt, vagy a szülei nem engedték. Nem jött. Taemin nem jött, én meg már kezdtem türelmetlenkedni, így elővettem a mobilomat, és felhívtam. Legalább kicsöngött. Oké, ez jó jelnek számított. A bibi csak az volt, hogy őfelsége nem vette fel a telefont. Komolyan, szerinte minek találták ki? Mp3-lejátszónak?!

Nem, nagyon nem annak lett kitalálva…

Azonban ekkor csoda történt. Taemin befordult a sarkon, vékony lábait sietve szedte egymás után, pici szívem pedig megkönnyebbült.

- Szia, bocs, hogy késtem – esett be elém, majdhogynem szó szerint.

- Szia. Hívtalak – átvettem a táskáját. Ekkor tudatosult bennem, hogy jól láthatóan elfehéredett még a sötétben is. Azonnal elmosolyodtam.

- Rohadt élet! Otthon hagytam a mobilom! – mondta hitetlenkedve. Nem is ő lett volna.

- Nem baj, az enyémről telefonálhatsz a szüleidnek. Na, gyere – megfogtam a kezét, és elindultunk hazafelé. Olyan romantikus volt, hogy már én is majdnem nyáladzottam. Azért örültem, hogy megadatott nekem az a szerencse, hogy összejöhettem a Kölyökkel. Azzal az emberrel, akit valamilyen furcsa oknál fogva szerettem, de úgy igazából. Szerelemből.

Az út nagy része csendben, és meghitten telt, csak sétáltunk. Eszembe jutott, mikor gyorsétterembe vittem. Akkor alig bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Annyira fájt, hogy valaki bántotta őt.

Lassan odaértünk az épülethez.

- Hoztam jelmezt – jelentette ki. Kész! Jelmezt hoz, de telefont nem!

- És milyen jelmezt? – vontam fel a szemöldököm. Előre féltem a választól.

- Majd meglátod. Tetszeni fog – kacsintott. Sajnos a hónapok alatt rá kellett jönnöm, hogy a pici Minnie elég perverz teremtés – ugye ettél már? Nem igazán akarom pazarolni az időt.

- Hé, még a végén elpapucsítasz – nevettem fel.

- Miért? Nem örülnél, ha engem szolgálhatnál egész életedben? – csattant fel kacagva, és kinyitotta az ajtót. Az egész lakás üres volt.

- Minden vágyam teljesülne. Na, érezd otthon magad! – becsuktam az ajtót, majd bevittem a táskáját a szobámba. Legalábbis nagyon reméltem, hogy ott fogjuk csinálni azt, amit csinálnunk kell.

- Meglesz, köszi – egy mosolyt villantott felém – éhes vagy?

- Már kérdezted – kacsintottam – és nem.

- Akkor készen állsz? – a kis rámenős boszorkányom lehuppant az ágyra. Most mit mondhattam volna? Naná, hogy készen álltam KisMinho ezredes bevetésére. Persze, már ismerős földeken tette a felfedező körútját, de még mindig volt mit kilövellni, és ez még elég sokáig így maradt. Kivett a táskájából egy zacskót, és a kezembe nyomta – vedd át a fürdőszobában, addig én itt elrendezkedem.

- Te tényleg otthon érzed magad – motyogtam döbbentem.

- Te mondtad. Én csak eleget teszek neked – mosolya olyan cuki volt, hogy megbocsájtottam neki. A zacskót felemelve pedig besétáltam a fürdőbe. A mosógépre vágtam a kis szerzeményem, és öltözni kezdtem. Igazából a jelmezes együttlét újdonság volt a számomra, így talán kissé félénken vágtam bele. Kiemeltem a szépen vasalt, és rendezett ruhát. Nagyon furcsa lett volna, ha nem a méretem, de sajnos nem jött össze. A kis vacak valahogy pont eltalálta. Se nagy, se kicsi. Pont jó. Igazából csak akkor tudatosult bennem minden, mikor megtörtént a végleges összeállítás. Egy ujjatlan, feszülős, de mégis kényelmes, fekete, ingnek nem nevezhető felső volt rajtam. Fekete nyakkendő díszítette, és egy ezüst valami, amit nem igazán mondhattam csillagnak, de szerintem annak készült, valamint egy jelvény, vagy kitüntetés, vagy valami ilyesmi. Volt két első zseb is, illetve egy karra felhúzható valami, amire írva is volt. Aztán jött a nadrág, ami megért egy külön imát. Színben, anyagban és stílusban passzolt a felsőhöz, de csak éppen, hogy takarta a fenekemet. Volt egy vastag, fekete öv rajta, valamint ahhoz csatolva egy gumibot. Mindennek a tetőfoka pedig a sapi volt, amivel kivívhattam a tekintetem az utcán. Azon is ott díszelgett a jelvény. És mi volt írva arra a felkarkötőre? Az, hogy Police. Azt hiszem, magamban háromszor nyírtam ki Taemint ezért a jelmezért.

- Mi a szar ez? – ez volt az első reakcióm, de inkább azt hiszem, hogy jobban jártam volna, ha nem kérdezem meg, hogy honnan szerezte, bár nagyon kíváncsi voltam rá. Félénken kisétáltam a fürdőből, egyenest az ajtómig. Nem mertem kinyitni, ugyanis féltem, hogy milyen látvány fog elém tárulni. Bekopogtam.

- Szabad – hallatszott Taemin hangja. Vettem egy nagy lélegzetet, és benyitottam.

- Mi a…? – ez volt az első kérdésem. Nem is tudtam felfogni a dolgot. Az ágyon a kis szívem feküdt, ahhoz bilincselve magát, és egy olyan jelmezt viselt, hogy fuhh. KisMinho ezredes azonnal felegyenesedett, még a szűk helye ellenére is. A felsője egy kivágott, narancssárga, könyökig nem érő egybe ruha volt, ugyanis a nadrág nem vált le külön. Nos, az ő fenekét is alig fedte textil, és be kellett vallanom, hogy nem kis fegyvere neki is eléggé látszott.

- Rendőr bácsi, már megint rossz kisfiú voltam – nyafogott, és nyújtózkodott, és nagyon szexi volt. Amint valahogy megfordult egy picit, tökéletesen látszott a Guilty felirat a hátán. Á, nem voltam teljesen kész, dehogyis – a főkapitány úr azt mondta, hogy tessék engem megbüntetni!

Mit tehettem volna? Azt hiszem, belementem a játékba. Odamentem hozzá, lassú, határozott léptekkel.

- Ó, valóban? Hadd nézzem csak át, hátha rejteget valamit – mosolyodtam el perverzül, mire visszamosolygott.

- Nincs rejtegetni valóm – magyarázta tettetett riadalommal az arcán – csak a büntetésre jöttem.

Gyengéden végigsimítottam rajta, mindenhol megtapogattam, amit ő halk sóhajokkal reagált le. Aztán elértem a kényes pontját, és rámarkoltam arra a bizonyos fegyverre. A Kölyök felnyögött.

- Itt van valami – simogattam meg egy párszor. Ahhoz képest, hogy én vettem el a szüzességét, neki jobban ment ez a dolog, mint nekem – sajnos kénytelen vagyok megnézni.

- Ne, rendőr bácsi, az a mindenem!

Felé térdeltem, és lassacskán lehúztam a zipzárját. Azaz, inkább fel, mert lenn kezdődött felhúzva. Hülye jelmezek…

Amint alulról kibontottam a derekáig, feltűnt az óvszeres zacskó, és a síkosító. Csak mindegyik át volt festve, vagy csomagolva. A gumi drognak lett átírva, a síkosító pedig tusfürdő-tubusban volt elrejtve. Vajon mióta készülhetett erre a játékra? Mert oké, hogy ma szóltam neki, hogy jöjjön át, de már biztos megvette előre a cuccokat. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt mindenképpen ki akarta próbálni velem.

- Nocsak, ez micsoda? – emeltem fel a talált tárgyaimat – Sajnos el kell koboznom.

- Ne, kérem! Szükségem van ezekre!

- Valóban? A kábítószer honnan van? – kérdeztem, közben bekentem a botot. Tudom, hogy akarta…  

- Én… csak vigyázok rá… - dadogta, mire lassan tolni kezdtem befelé a botot. Szerencsére kicsit szűkebb kiadása volt, mint amekkorára KisMinho ezredes megnőtt. Taemin felsikított, de hősiesen tűrte.

- Ne hazudjon, kérem! – felé hajoltam, számmal a nyakát kezdtem csókolgatni. Ebben a pillanatban ő beleharapott az enyémbe, és szívni kezdte. Felnyögtem, mire felbátorodva folytatta.

- Én nem hazudok… rendőr bácsi… maga túlságosan… jó… rendőr… - motyogta a fülembe.

- Ne hízelegjen, fiatalúr! – kihúztam a botot.

- Ó, rendőr bácsi! Tessék megverni! Rossz kisfiú vagyok! – nyögte, közben úgy fordított, hogy verjem meg a fenekét a bottal – lila akarok lenni.

Nekiálltam. Persze, nem csaptam akkorákat, de azért lényegesen mindnek ottmarad majd a nyoma. Ő pedig nyögött mellé és közben szétharapta a vállam. Mindkettőt. Sőt, szerintem egy pici részt ki is tépett belőle, de ez nem biztos, csak véres lett a szája, és egy bizonyos helyen eléggé fájt.

- Mikor javul már meg? – kérdeztem tőle, de csak nyögött.

- Félek, bácsi! Nem tudok megjavulni… ne haragudjon rám! – mondta.

- Ó, én nem haragszom, de sajnos teljesítenem kell a munkaköri feladatomat. Meg kell magát büntetnem, mint ahogyan azt elvárja tőlem a főnököm – kicsit szétnyitottam a lábait.

- Ne, rendőr bácsi! Annyira félek – nyögte, és közben sírni próbált, hogy hitelesebb legyen a dolog. Addig feltettem a gumit, és bekentem síkosítóval a fegyvert.

- Sajnálom – azzal behelyeztem a sisakot. Ugyebár ezt a makk-sisak dolgot már megvitattam magammal, úgyhogy maradtam a sisaknál. A Kölyök, azaz a rab felnyögött. Lassan haladni kezdtem befelé, ő pedig ezzel párhuzamosan hangosodott. KisMinho ezredes ismerős terepre lépett. Már nem volt annyira szűk a barlang, mint első alkalommal, de azért látszott, hogy nem jártak benne sokszor. Mindegy, úgyis nekem volt benne egyedüli engedélyem matatni. Azaz, nem is nekem, hanem KisMinho ezredesnek. Én csak azért vagyok, hogy az ő munkáját segítsem.

Taemin felsikított, mikor ezredes beért, majd körkörös mozgással igyekezett felmérni a terepet.

- Ó, rendőr bácsi! Ez nagyon jó. Maga a legjobb rendőr bácsi a világon – nyögött fel hirtelen. Biztos eltaláltam a kényes pontját – ohh, ott kínozzon, rendőr bácsi! Ott fincsi!

- Fincsi, te kis rosszcsont? – kérdeztem, és direkt odairányítottam ezredest, aki lelkesen engedelmeskedett nekem. Tekintve, hogy ő meg volt bilincselve, amit nem tudom, hogy hogyan csinált, én vettem át az ő fegyverét is. Kezemmel forgatni kezdtem, mire ő jobban hangosodott. A kicsi Minnie.

KisMinho ezredes hamarosan véghezvitte a terepszemlét, és tüzet nyitott Taeminre. Még jó, hogy a kábítószer megakadályozta. Jézusom, milyen idiótán hangzott ez a mondat…

Mindegy, miután a sortüzelés befejeződött, megéreztem a Kölyök meleg, fehér folyadékát a kezemen.

- Rendőr bácsi, szeretem magát. Maga olyan kedves, és nagy, és gyors, és gondoskodó – mosolygott. Megcsókoltam, ő pedig viszonozta. Olyan cuki volt, hogy még mosolyogva meg is örültem neki.

- Én is szeretlek téged, te börtöntöltelék – öleltem őt meg. A kölyök visszaölelt, és egy puszit adott az arcomra.

- Éhes vagyok. Kaphatok enni? – elmosolyodott, miközben mélyen a szemeimbe nézett.

- Rendben, hozhatok száraz kenyeret vízzel – sóhajtottam, és felálltam, hogy hozzak neki enni. Felnevetett.

- Jó, értem a viccet, de kioldoznál, légy szíves? Már kellemetlen ez a bilincs.

Elmosolyodtam, felkaptam az éjjeliszekrényemről a kulcsot, és némi bénázás után kinyitottam a bilincset. A Kölyök megkönnyebbülten simogatta meg a fájó, kivörösödött csuklóit.

- Miért ilyen kicsi?

- A nagy lecsúszott volna – válaszolta – eszel velem?

- Igen – biccentettem, és kisiettem a konyhába. Istenem, de szerettem ezt a fiút! Annyira örülök, hogy felvették!