9. Fejezet

*Taemin POV*

Mondhatnám, hogy szép, ragyogó őszi napunk van, de akkor hazudnék. Az időjárás borzalmas. Hideg volt reggel, mikor kijöttem, és eléggé feketék voltak a felhők. A szél úgy fújt, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha a fák repkedtek volna körülöttem. Összehúztam magamon a kabátomat, és szinte rohantam a suliba. Hogy ne hallgassam a szelet, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és beindítottam egy Michael Jackson lemezt folyamatos lejátszásra. Ő volt a példaképem. Mindig lenyűgözött a tánca, a zenéi, vagy éppen a hihetetlen sikere. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. Vajon mit tenne a helyemben? Ha egy srácba lenne szerelmes, aki a suli egyik legmenőbb pasija, akkor hogyan cselekedne? Mindezt úgy, hogy ott van mellette egy díva, tökéletes pasi, és egy Adonisz. Furcsa felállás mi? Mert oké, ő Michael Jackson, de ha csak egy átlagos kamasz fiú lenne? Mit tenne ő? Mert én már nem tudom. Tehetetlen vagyok. Csak bámulom őt, a gyönyörű szemeit, hallgatom, amikor beszél, és csak nézek, teljesen ámulatba esve, mintha elvarázsolt volna, és vannak pillanatok, amikor nevet azon a gyönyörű, mély hangján. Olyankor teljesen megbabonáz. Miért? Miért vagyok szerelmes belé? Miért látom őt mindenhol? Miért akarom őt ennyire? És miért ő jut mindenről az eszembe? A zeneszöveg is szándékosan mindig rá utalt, ő volt az elérhetetlen szerelem a számomra, az a bizonyos valaki, aki olyan közel van, de mégis távoli. Minél közelebb értem a sulihoz, annál jobban örültem. Nem csak Minho miatt, hanem mert utáltam sétálni egymagamban, olyankor mindig csak elmélkedtem, és egyre lúzerebbnek éreztem magam. Éjjel is moziztam otthon, illetve azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb a film, mint a való élet. Ott minden sikerül. A főhős és a főhősnő egymásba szeretnek, megszerzik egymást a film végére és akkor mindenki boldog. Van egy-két koreai szappanopera is, amelyekben ugyanez teljesül. Én pedig itt vagyok, totál szerelmes egy srácba, aki még csak észre sem akar venni. Végül tegnap nem mentem át Onewhoz. Talán féltem a csalódástól, vagy attól, hogy mégsem akar újra a barátom lenni, mindenesetre rávágtam, hogy a szüleim nincsenek otthon, és vigyázni szeretnék a házra. Ebben annyi igazság volt, hogy tényleg nem voltak otthon a szüleim. Valami vacak megbeszélésre mentek a város másik végébe, és úgy döntöttek, hogy ott alszanak. A jövő héten Japánba mennek, úgyhogy végig egyedül leszek. Vagyis szenvedhetek egymagamban, nézhetek sokáig filmet, rendelhetek sok, egészségtelen kaját, és megpróbálhatom elfelejteni a szerelmi bánatomat. Mint ahogyan azt tegnap is tettem. Igazából nem féltem egyedül, régen is gyakran kellett munkaügyek miatt máshol aludniuk, de ez most más volt. Ha nagy baj lett volna, persze Onew biztosan segített volna, de rajta kívül senki megbízható, segítőkész ember telefonszámát nem ismertem. Bár az ismerőseim közül ez maximum Key lehetett. Ő feltétel nélkül ott van, ha szükség van rá, nem olyan önző, mint mások, és amióta együtt angolozunk, azóta csak még jobban kedvelem. Totálisan ártalmatlan és szelíd, nem igazán tudom, hogy mit keres a menők között. Minho nem igazán olyan ember, aki egyből segítene nekem, bár nem igazán tudom. Lehet, hogy ő érkezne ide elsőként. Néha olyan érzésem van, hogy kedvel, néha viszont teljesen levegőnek néz. Alig szól hozzám. Jonghyun meg még annyira sem ismer, mint a másik kettő. Talán ő kedvel a legkevésbé, de reggelente mindig ő hív oda magukhoz. Látszik rajtuk, hogy nem igazán tetszik nekik az, hogy ott lebzselek minden reggel, de Minho teljesen máshogy viselkedik velem, mint ők. Szóval Jonghyun biztosan kilőve. Kim pedig nagyon bunkó. Talán számíthatnék rá, de ő lenne az utolsó, akinek a segítségét kérném.  Még a menő bagázst is szívesebben hívnám, mint őt. De mi baj történhetne? Miért pont velem?

A zene hirtelen megszakadt. Remegve néztem körbe. Ekkor realizálódott bennem, hogy már a sulinál álltam, a kapuban. A tekintetem hirtelen összetalálkozott egy másik emberével. Éreztem, amint a vér az arcomba szökött Minho láttán. Érzelemmentesen bámult engem, kezében a fülhallgatómmal. Biztosan kiabáltak, hogy menjek oda hozzájuk, csak nem hallottam meg. Megint gratulálhatok magamnak. A menők közelében ugyanis tilos kockulni, zenét hallgatni, vagy bármilyen elektromos eszközt használni, olvasni, vagy csak szimplán nem az útra figyelni. És én, Lee Taemin totálisan elfeledkeztem erről, bár őszintén be kell vallanom, nem hittem volna, hogy már is ideértem a sulihoz. Megint annyira a gondolataimba merültem, hogy elfelejtettem odafigyelni.

- Nocsak, nocsak – vigyorodott el gúnyosan Minho. Na, ettől megint egyre jobban kezdtem szeretni őt, már ha ez még lehetséges volt. Olyan szépen mosolygott, hogy már fájt. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Nyeltem egy nagyot, de ő folytatta: - Már elég régóta vagy itt ahhoz, hogy tudd a házirendet. Vagyis a „menőrendet” – itt idézőjelet mutatott az ujjaival – Tudod, mástól két hétig megvonom az elektronikai cuccait, de téged azért egy icipicit bírlak, szóval, jövő hét kedden visszakapod. Ugye, tudod, miről beszélek?

- Persze – vágtam rá, fix, hogy totál elvörösödve. A zsebemből kikaptam a mobilt, és Minho kezébe nyomtam. Nem volt nagy cucc, de az enyém volt, és szemmel láthatóan Minho eléggé vacaknak tartotta. Felvont szemöldökkel nézegette, a kezében forgatva a mobilomat. Ezek után röhögve zsebre vágta. Mikor újra rám nézett, arca kissé komorabbá vált.

- Nem szeretem elszakítani az itt tanulókat a családjaikkal való kapcsolattartástól. Viszont nagyon veszélyes így közlekedni. Ha nem figyelsz oda, és csak a zenén jár az eszed, simán egy kocsi elé léphetsz. Tudom, hogy jó unaloműzésre, de inkább élvezd a várost, hiszen minden nap egy csoda. – ha nem Choi Minho mondta volna ezeket a szavakat, a mély, mutáló, hamiskás hangján, akkor még hittem is volna neki. Így azonban csak magamban forgattam a szemeimet, és igyekeztem nem kimutatni az iránta való vonzalmamat. Mert hiába na, cuki volt, hogy így aggódott értem. És sikeresen ellent mondtam magamnak. Az egyik pillanatban még Minho a köcsög, a másikban már Minho a cuki.

- Tudom – suttogtam alig hallhatóan.

- Szuper, akkor el is húzhatod a csíkot, ugyanis dolgom van. A mobilodért meg kedden jelentkezhetsz. Nem kell megköszönnöd, tudom, hogy jófej vagyok.  – a végén egy kicsit elmosolyodott, utána elment egy csajhoz. Ma nagyon gonoszkodós napjuk volt a menőknek, valószínűleg az idő miatt. Key öngyújtóval szórakozott, egy lány állkapcsa alatt hadonászott vele. Ha meggyújtja szegényt, biztosan fog kapni a fejére. Jonghyun pedig ismeretlen okokból egy srácot vert, de szegény már kezdett lilulni egy-két helyen. Az éles sikítás onnan jött, ahol Minho tartózkodott. Odakaptam a fejem. Életem szerelme a lányt a hajánál fogva emelte az égbe, és követelt tőle valamit, amiről a csajnak fogalma sem volt. Szívem szerint közbeavatkoztam volna, de nem tudtam mit tenni. Talán engem is bántanának, és az nem érné meg. Ha szembeszegülök a szerelmem csapatával, akkor az nekem nem jó. De ami még jobban feltűnt nekem, az valamilyen negatív energia volt a három srác között. Minho és Kibum nagyon távol voltak egymástól, Jonghyun valahol, kettejük között lézengett, szigorúan rajtuk tartva félig a szemét. Mintha tegnap történt volna velük valami. Inkább besiettem a suliba. Amilyen hülye vagyok, valószínűleg elkezdek kombinálni, hogy Minho meg Kibum összejöttek, és ezt Jonghyun nem nézi jó szemmel, mert nagyon feltűnőek, vagy mit tudom én. Mindenesetre ez nagyon furcsa volt.  Besiettem a titkárságra. Mindenképpen meg akartam beszélni a dolgokat Onewwal. Kicsit bátortalanul bekopogtam. Pár igen hosszú másodpercig csak mocorgást lehetett hallani, majd az ajtóban hirtelen feltűnt Onew.

- Huhh, de örülök neked. Gyere! – bár mentem volna magamtól is, ő szinte beráncigált. – Ülj le!

- Oké – helyet foglaltam, és kezdtem úgy érezni, hogy ez egy nagyon hülye nap. Mindenki rettentően furcsán viselkedett körülöttem. 

- Nem tudod, hogy ma mi a franc van a menőkkel? Tisztára megőrültek. Choi egy gyereknek eltörte a sípcsontját, Kim szexuálisan zaklat csajokat, az angoltanárod pedig eddig késsel vagdosta az embereket, most öngyújtóval szórakozik.

- Vagdosta? – hökkentem meg. Kibum nem ilyen!

- Tudod, mint az emók. Csak kis karcolások, de akkor is… ráadásul eddig összhangban dolgoztak. Ma ez is megváltozott. – szemben ült velem, és úgy nézett rám, hogy már egy rendőrségi vallatáson kezdtem magam érezni.

- Tudom. Minho hyung elkobozta a telefonom. – biccentettem.

- Zenét hallgattál?

- Igen.

- Akkor ez normális. Mindenesetre most nem tudom, hogy mi van. Te jóban vagy velük. Nem tudsz valamit? – Onew teljesen ideges volt. Tényleg nehéz lehetett így dolgozni, de a legrosszabb azért nekem volt, én ugyanis két tűz között álltam.

- Csak azért, mert az egyikőjük az angoltanárom, és mert reggelente ott lebzselek körülöttük, még nem vagyok velük jóban. De ma Minho hyung meg Key hyung nagyon távol álltak egymástól, és Jonghyun közöttük állt. Nagyon furcsán viselkedett. Mintha… teljesen megutálta volna őket, vagy nem tudom.  – igyekeztem elmagyarázni azt, amit láttam, de nem volt olyan egyszerű. A számból teljesen bénán hangzott ez a megállapítás. – De nekem eddig is furcsa volt a kapcsolatuk.

- Ja, tényleg, te mindig Minhon tartod a szemed. – bólintott.  – Szerintem kérdezd meg őket, hogy milyen kapcsolatot ápolnak, biztosan elmondják. Főleg Minho. Azok alapján, amiket tegnap meséltél róla, szerintem neked valamiért megnyílik. De talán Kibum is.

- Majd igyekszem, de ma nincs angolom vele. – jelentettem ki, és már nagyon kínosan éreztem magam.

- Mára esőt mondtak, úgyhogy kocsival jöttem. Ha gondolod, délután hazadoblak – váltott hirtelen témát. Talán már kezdett rájönni, hogy nekem ez nem volt túl kellemes téma.

- Azt megköszönném. – mosolyodtam el – Hét órám van.

- Nekem is. Mármint hat, de szalagavatóra keresünk zenét, szóval itt leszek hetedik órában is.  – valami papírt kezdett el keresgélni. először csak az asztal tetején, utána már a fiókjaiba is beletúrt.

- Akkor én nem is zavarlak – álltam volna fel, de visszaültetett. Nagyot nyeltem, ugyanis sejtettem, hogy mit akar még mondani. 

- Nem. Tegnap nem hagytad, hogy elmondjam azt, amit akarok. Szóval most meghallgatsz. – kiegyenesedett. Teli találtat! Visszaültem a helyemre, mire folytatta: – Azt hiszem, kezdek beletörődni abba, hogy te nem vagy normális.

- Kösz – motyogtam.

- Nem sok meleg ismerősöm van. – szögezte le Onew. Ebben mondjuk egyet kellett értenem. Koreában nem túl menő dolog melegnek lenni.  – Te tényleg nem tehetsz arról, hogy pont Choi Minho a szíved választottja, bár még mindig nem értem, hogy miért. Talán el kellene fordulnom tőled, de én nem tudom megtenni. A múltunk miatt te túl fontos vagy nekem. Hiszen ilyen remek barátot, mint te, nem kívánhat az ég. Te mindenben mellettem álltál, segítettél becsajozni, randira készülnöm, és mindenben, amiben csak tudtál. Ezért szinte kötelességemnek érzem, hogy támogassalak mindenben. Szeretném, ha újra barátok lehetnénk, és ha ott lehetnék melletted, amikor szükséged van rám. Szeretném, hogy tudd, én mindig melletted állok majd, törje össze akárhogy ez a paraszt a szíved. Szeretnék veled együtt örülni, vagy együtt búsulni. Te mindig is olyan leszel számomra, mint a kisöcsém.

- Köszönöm, hyung – hajoltam meg egy kicsit. – én is bátyámként tekintek rád, és nagyon hálás vagyok a segítségedért. Szükségem van egy barátra, és köszönöm, hogy te lehetsz az.

- És Kim? – érdeklődött.

- Nem nagyon kedvelem őt. Ismered, már meséltem róla. Azóta sem jobb, csak még többet cseszeget. Nála még Minho is jobb.  – válaszoltam. Onew elmosolyodott.

- Aztán szurkolok nektek, mert egyébként kinézetre szép pár lennétek, de belül nagyon elüttök. Szelídítsd meg! – kacsintott rám. Most viszont tényleg mennem kellett, az óra alapján ugyanis már majdnem becsengettek. Elköszöntem a legjobb barátomtól, és kisiettem. Gyorsan kapkodtam egymás után a lépcsőket. Rengeteg időnek tűnt az a kevés idő, míg felértem a termünk folyosójára, és végigszaladtam azt. Az ajtó előtt végül megálltam. Egy darabig csak kapkodtam a levegőt. Végül vörös fejjel, lihegve, de bementem a terembe. Mindenki magával volt elfoglalva, én pedig gyorsan a padomhoz siettem. Éppen azon gondolkoztam, hogy milyen órával is kezdünk, amikor az az ütődött Kim megint hátra fordult.

- Szevasz Radiátor. – köszönt egy ezerdolláros vigyorral az arcán.

- Szia – morogtam. Nem igazán volt kedvem vele beszélgetni.

- A pasid meg a bandája ma megzakkantak. Mi van? Nem vagy elég jó az ágyban az óriásnak? Biztos azért ilyen feszült.  – A gúnyos hangnemétől kirázott a hideg. Ekkor jobbnak láttam előpakolni a cuccomat.

- Nem tetszik egyik bandatag sem, díjaznám, ha lekopnál rólam. Én a csajokat szeretem, és csak azért, mert velem másképp bánnak, mint veled, még nem kell feltétlenül szerelmesnek lennem beléjük. – mondtam. Kim csak felnevetett.

- Te tiszta hülye vagy! Csak annyit mondok, hogy Choi Minho, és te máris elvörösödsz.  – vigyorgott. Tényleg, ennyire nem tudja felfogni azt, amit mondok neki? Komolyan, fulladjon már bele a vízbe a legközelebbi úszáson!  – De most nem baszogatásképpen… ugye, hogy Minho jól sportol?

- Azt elismerem, bár még csak futni láttam. – bólintottam.

- Holnap is láthatod, ne izgulj – mosolygott. Csak felsóhajtottam.

- Figyelj, ma elkobozta a telefonom, és a szemem láttára majdnem kitépte egy csajnak az összes szál haját. Nem beszélhetnénk másról?

- Oké, valljuk be, nem nagyon tudsz énekelni. – és ilyen a témaváltás Kim szerint. Egyik cseszegetésből ment át a másikba.

- Igen, tényleg azt mondták, hogy botfülem van.  – bólintottam.

- Pedig nincs rossz hangod.  – ez volt az első dicséretem Kimtől. Most komolyan… ma mindenki megkergült?????

*Minho POV*

- Esik – sóhajtottam fel, kinézve a suli ajtójából.

- Na ne mondd – forgatta a szemeit Jonghyun.

- Csak gondoltam, azért szólok, amúgy sem látsz kettőig sem – nevetve kinyújtottam a nyelvem Jonghyun felé. Amúgy tényleg kellett volna neki szemüveg, de hiúságból nem hordott, szóval néha segíteni kellett neki a tájékozódásban. Persze, ezt igyekezett titokban tartani, de mi, a legjobb barátai azért tudtunk róla.

- Ilyenekkel nem viccelünk – húzta fel röhögve az orrát, és véletlenül horkantott egyet, amin még jobban nevetni kezdtünk.

- Jaj hyung, tudod, hogy csak szeretetből röhöglek ki – barátságosan átöleltem őt, és egy idő után viszonozta is. Bár a reggelünk nem indult túl fényesen, mostanra minden visszaállt a régi kerékvágásba. Először azt hittem, hogy valami miatt megharagudott rám, de csak rossz lábbal kelhetett fel. Stréber hyung ma totálisan került. Amikor csak tudott, otthagyott, és elment a pasijához. Persze az órákon lelkiismeretesen segített, de ettől függetlenül nem volt az igazi a kapcsolatunk. Megértettem őt. Én sem bírtam Jonghyun szemébe nézni. Nagyon messzire mentünk el tegnap, és ez az emlék örökké kísérteni fog minket. Nem is tudom, melyikünk volt a nagyobb szemét. Key, aki fűvel-fával csalta a pasiját, vagy én, hogy ezt kihasználtam. Mégiscsak a legjobb barátom párjával feküdtem le, és kezdett bűntudatom lenni. Vonakodva eltávolodtunk egymástól. Stréber hyung szerint el kellene neki mondanunk, én viszont nem igazán tartom jó ötletnek. Van ebben a srácban valami félelmetes. Az emberek azt hiszik, hogy mi nem tartunk egymástól, tekintve, hogy egy csapatban játszunk. Annyit elárulok, hogy nem véletlenül Jonghyun a csapatunk vezére. Persze, általában egy kis, cuki kutyus-dínó keverék, de ha bepöccen, nincs számára lehetetlen. És lehet, hogy ha titkoljuk, csak rosszabb lesz, most azonban jobban szeretném megőrizni a békét.  Egyébként ez mind a Kölyök hibája. Ha nem jön ebbe a suliba, és nem ilyen a haja, akkor nem hiszem azt róla, hogy kislány, nem kedvelem meg, nem szeret bele az egyik osztálytársába, nem akad ki a DIÖK elnök, nem kell a védőnőhöz mennie, és akkor nem lettem volna depressziós, aminek a következménye volt a Keyyel való szex. Ennyi az egész.

- Nagyon nem jó látvány, amikor a pasim és az egyik legjobb barátom egymást ölelgeti úgy, hogy mindketten inkább aktív tagjai a szeretkezésnek – morgolódott Key nem messze tőlünk. Minket nézett karba tett kézzel, és szúrós tekintettel.

- Nyugi, nem kell féltékenykedned, hercegnőm! Te örökké az enyém leszel. Nem kell egy ilyen behemót nekem. – Mosolygott Jonghyun, mire Key alig láthatóan elpirult. Igazából nagyon vörös lett. Na ja, a vér fakóbb volt az arcánál. Csak a smink miatt nem látszott rendesen.  Nagyjából úgy nézett ki, mint a Kölyök, amikor velem beszélt.

- Pedig már azt hittem – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Kikérem magamnak, nem mászom rá mindenkire, aki az utamban van!

- Ja, itt a nagy világfájdalmadban elcsavarod a fejem – Jonghyun rám nézve magyarázott, miközben kinyújtotta a kezét Kibum felé. Drága szeretkező-társam boldogan bújt oda a szerelméhez.

- Most nem tudom, mit vagy úgy oda, meg sem látszik rajta, hogy depis. – nevetett Key, majd hozzátette: - amíg haza nem ér.

Miközben azok ketten röhögtek, én csak néztem őket. Szép pár voltak, és még mindig istenítettem őket. Annyira tökéletesek voltak együtt, hogy az már fájt.

- Egyébként meg nincs is világfájdalmam- fújtattam, mikor nagyjából elcsendesedtek.

- Ááááááá! Nincs – éreztem Key hangjában az iróniát. Természetesen Jonghyun is rákezdett:

- Jaj, a Kölyök szerelmes valami osztálytársába. Brühühü. Miért nem engem szeret, aki folyton köcsögösködik vele, alig szól hozzá, vagy ha azt meg is teszi, akkor utána gyorsan kifacsarja a vállát?

- Teljesen igazad van. Szerintem a szerelmednek valami ízlésficama van – Key komoly hangnemmel jelentette ezt ki. Persze viccnek szánta, mert utána el is röhögte magát.

- Akkor lenne ízlésficama, ha kedvelne téged. De komolyan – ez komoly mondat volt. Őszinte, és még ha vicc is lett volna, akkor is szíven ütött volna, de így… rettentően fájt, mert valahol igaza volt. Jonghyun nem is tudja, hogy mekkora igazságot mondott az előbb a párjával. Tényleg, folyton csak bántom szegényt, így akarom leplezni az iránta érzett vonzalmamat.

- Igazatok van – sóhajtottam, mire mindenki elkomolyodott. Nagy szemekkel néztek rám. Key (bár kissé félénken) megsimogatta a vállam. – Szörnyen viselkedem vele. Csak bántom őt, mert nem akarok vonzódni hozzá. Ha nem élvezi, akkor kerül, és úgy kisebb az esélye annak, hogy kiváljék belőlem az állat. Amikor meglátom őt, folyton felizgulok, és szívem szerint ott, helyben leteperném, és meghúznám őt. De folyton csak rá gondolok és néha teljesen felizgulok, és néha már kénytelen vagyok azt is csinálni. – Elölről beletúrtam a hajamban, és a fal mellett guggoltam le. Teljesen kétségbe voltam esve. Én nem voltam ilyen. – Srácok vagytok, ugye tudjátok, hogy miről beszélek?

- Én is szoktam. – vonta meg a vállát Key – és olyankor mindig Jonghyun hyungra gondolok. Ez nem szégyen.

- Fura. Én is magamra gondolok, amikor azt csinálom – Jonghyun elgondolkodva nézett ránk. Kibum szemei elkerekedtek, arcából kifutott a vér.

- Hyuuuuuuuung! – kiáltotta, és rácsapott egyet Jonghyun vállára. Elmosolyodtam. Mi a fenének izgulok a Kölyök miatt? Inkább a barátaimmal kellene foglalkoznom. Ezzel a két csodálatos hülyével.

- Ne engem verj meg asszony! Foglalkozzunk ezzel a szerencsétlennel. – bökött felém Jonghyun nevetve.

- Szerintem Minho-ah te teljesen beleszerettél a Kölyökbe. – jelentette ki Dr. Kim Keybum.

- Nem. Nem vagyok szerelmes belé! – kiáltottam kétségbeesetten. Nem akartam reménytelenül szeretni valakit. Egyáltalán mi vonzott benne? Annyira másak voltunk, hogy az már fájt.

- De. Szerelmes vagy. - vágták rá mindketten. Beleharaptam az alsó ajkamba.

- Ő mást szeret. – suttogtam elesettül. Kezdtem magam kínosan érezni. Én nem vagyok ilyen!

- Figyelj, ahogy rád néz, vagy ahogy beszél hozzád… hát… azok alapján egyébként fix, hogy kedvel.  – Jonghyun leguggolt mellém. Megfogta a vállam, és melegen a szemembe nézett. Elmosolyodott. Tudtam, hogy bátorítani akart, ezért hagytam magam. Hagytam, hogy segítsenek nekem. Vagy legalábbis megpróbálják azt.

- Ja. Dadog, elvörösödik, és amikor együtt angoloztunk, teljesen a hatalmadba kerítetted őt. Szerintem is kedvel téged.  – Key szintén leguggolt mellém. Komolyan, ezt váltotta ki belőlem a Kölyök? Az újfiú? Eddig mindig tudtam magam tartani, most pedig egyszerűen túlságosan is akartam őt.

- Még ha kedvel is, nem sokra megyek vele – sóhajtottam – valaki más tetszik neki.

- És ha félrehallottad? – Key egy kicsit oldalra biccentette a fejét. Tényleg aranyos volt ilyenkor.

- Lehet, hogy rád gondolt, csak kihagyott az agyad az odafigyelésnél. Tudod, nincsen hozzászokva ahhoz, hogy használod. – mosolygott Jonghyun.

- Nagyon poénos vagy – vágtam rá gúnyosan. – Mi a fenét szeretne bennem?

- A szemed – vágta rá a puppysaur.

- Igen, tényleg nagyon szépek a szemeid. – biccentett Key.

- Vagy a férfias kiállásod.

- A mély hangod.

- Azt, hogy kedvesen bánsz vele.

- Choi Minho, te tökéletes vagy. Miért ne szeretne téged pont ő? – Key szigorúan nézve felállt. Csípőre tette a kezeit, és olyan fürkészően meredt a szemembe, hogy már azért kezdtem bűntudatot érezni, mert megszülettem.

- Lehet, hogy szeret, de erre nem tudok magamtól rájönni. Hogy a fenébe deríthetném ki, hogy szeret-e? – sóhajtottam.

- Ez egyszerű. – nevetett fel Jonghyun – Egy kicsit mássz rá! Fogd meg a fenekét, a combját, suttogj valamit a fülébe. Ha tetszel neki, akkor élvezni fogja, ha heteró… max feljelent.

- Remek. – sóhajtottam.

- Sziasztok! Minden rendben? – A DIÖK elnök hangjától hirtelen megugrottam. Kihallgatta az egész beszélgetésünket? A rohadt életbe!

- Semmi közöd hozzá. – nézett fel Key. Jonghyun velem szemben guggolt, az elnököt nézve. Kénytelen voltam én is hátranézni. Bassza meg! A Kölyök is ott állt mellette.

- Felelőséggel tartozom az egész iskoláért, és ebbe ti is beletartoztok. Ha tetszik, ha nem – húzta ki magát a DIÖK elnök.  

- Ha már itt tartunk… - kezdett bele Key mézes-mázos hangon – Esik az eső. Te kocsival jöttél. Nekünk nincs esernyőnk. És nem szeretnéd, ha a kis barátodnak baja esne. Ugye, igazam van?

- Mit akartok? – Nemtudommianeve szemei összeszűkültek. Erre már felálltunk Jonghyunnal. A csapatunk vezére elmosolyodott.

- Fuvart. Ez egyértelmű.

- De bármit tehetünk a kis haveroddal – odaléptem a Kölyökhöz, és végighúztam a mutatóujjamat az állán. Egy kissé megremegett, és láttam, ahogy elvörösödik. Az elnök egy darabig némán állt. Minket nézett.

- Rendben – mondta egy nagy sóhajtást követően. – Itt várjatok. Hozom a kocsit.

Némán várakoztunk mind a négyen, míg megérkezett a jármű. A Kölyök nem nagyon beszélt velünk, mi meg totálisan el voltunk foglalva magunkkal. Amikor találkozott a tekintetünk, mintha aggódást véltem volna felfedezni benne. Szívem szerint odamentem volna hozzá, átöleltem volna őt, és a fülébe suttogtam volna, hogy ne féljen. A Kölyök bámulásából egy autó dudálása riasztott fel. Sietve indultunk el az elnök felé. Jonghyun beült előre a csapat második legidősebb tagjaként.

- Te ülsz középen – pillantott rá Key a Kölyökre – hármunk közül te vagy a legkisebb.

Ő csak bólintott. Kibum beült Jonghyun mögé, én meg a sofőr mögött foglaltam helyet. Azzal az autó elindult. Egyébként tudtam, hogy csak azért kellett a Kölyöknek középen ülnie, hogy én zaklathassam őt. Rövid veszekedés után végül az elöl ülők megállapodtak egy zeneadón, amin egészen jó zene ment. Az öregember az utat nézte, Jonghyun az esőcseppeket versenyeztette, Key meg én az ablakon bámultunk ki, szegény Kölyök pedig bambult előre. Az autó hirtelen megállt.

- Remek. Dugó – fújtatott az elnök. A szakadó esőben nem volt jobb dolgunk, mint állni a kocsisorban, amely mozdulni sem nagyon akart. A Kölyökre pillantottam. Meg kellett fogadnom Jonghyun tanácsát. A felé eső kezem csak remegve engedelmeskedett nekem. Mikor nehezen rátettem az ő kézfejére, szinte egyszerre feszültünk meg a Kölyökkel.

- Szia! – suttogtam neki. Elvörösödött. Szemeit hirtelen lesütötte.

- Szia! – súgta vissza. Félénken körbenézett, remélve, hogy senki nem figyel ránk. Egyre jobban izgultam, ahogy a kezemet lassan a combjára csúsztattam, mire még jobban megfeszült.

- Ma nagyon sokszor találkozunk.

- I… igen – dadogta.

- És neked ez tetszik. Mindig elvörösödsz, folyton dadogsz, akárcsak most is. Miért van ez? – miközben suttogtam, egyre feljebb kezdtem el simogatni őt. Csak nyelt egy nagyot. Elmosolyodtam – nem is tudtam, hogy ez vagy te, Kölyök. Egy kis buzi srác – azzal hirtelen rámarkoltam. Nem hittem volna, hogy ekkora sátrat állítottam egy kis combsimogatással. Abban a pillanatban a Kölyök hirtelen felnyögött, mire elkaptam a kezem. Mindenki ránézett, még én is, tettetve, hogy nem csináltam semmit.

- Minden rendben? – nézett rá a visszapillantó tükörből a DIÖK elnök. Ez a volt nap kérdése.

- Igen. Csak… csak eszembe jutott, hogy mennyi matekleckét kaptam. – dadogta szegényem.

- Te komolyan szexuálisan felizgulsz a matekleckétől? – Jonghyun vigyorogva fordult hátra, igyekezve fenntartani a szemkontaktust a Kölyökkel.

- ÖÖÖÖ… nem – sütötte le megint a szemeit.

- Na persze – csipkelődött Key is. Erre az elnök dühösen a műszerfalra csapott.

- Inkább beszélgessünk. Ki mit csinál a hétvégén?

- Ahhoz neked nem sok közöd van. – morogtam az ablaknyitóval babrálva. Ez a DIÖK elnök nem szegény családból származott… tanuló vezető, és olyan autója van, hogy na!

- Én a szüleimmel leszek, mert hétfő reggel elmennek Japánba üzleti útra, és egy hétig ott lesznek.  – a Kölyök mosolyogva válaszolt a kérdésre.

- Én Keynél leszek. Majd most is kidobhatsz nála – vágott közbe Jonghyun. Én rávágtam, hogy aludni fogok, elnök úr pedig dolgozik. Az út további része csendben telt.

  

8. Fejezet

*Taemin POV*

- Sziasztok! – intettem Jonghyun és Key felé, akik szokásukhoz híven a falnak nekidőlve ácsorogtak. Jonghyun egy cigit próbált meg meggyújtani, míg Key éppen egy srácot zsebelt ki. Kedvesen, mosolyogva visszaintettek, majd visszatértek az eredeti teendőikhez.  Egy darabig még mentem tovább, amikor hirtelen realizálódott bennem valami. Megálltam. Visszapillantottam a menő csapatra. Különös hiányérzetem támadt, és aggódni kezdtem. Egy idő után megint csak azon kaptam magam, hogy a menő páros felé tartok, dobogó szívvel. – Minho hyung? – szólaltam meg szinte öntudatlan állapotban.

- Szerintem késik – vonta meg a vállát Key. Nem nézett rám, továbbra is a fiúval szórakozott, lelkileg terrorizálva őt. Mindenféle csúnya dolgokat mondott neki a szüleiről, a családjáról, vagy arról, hogy mennyire nincsen senkije. Már én kezdtem magam rosszul érezni a szavak miatt, hát még szegény srác, aki majdnem elsírta magát.

- Én se tudok róla semmit, úgyhogy valószínűleg azért nincs itt. Vagy valami baja lett, mondjuk útközben elütötte egy kocsi – Jonghyun már majdnem röhögött, én inkább megijedtem és lesokkolva ácsorogtam mellettük. Hogy lehet ilyen lazára venni? Mi van, ha tényleg történt vele valami?

- Miért? – már kezdtem magamon érezni Key szúrós tekintetét.

- Csak már megszoktam, hogy hárman terrorizáltok másokat reggel, nem csak ketten – vontam meg a vállam. Összenéztek, és elvigyorodtak. Volt kettejük között némi szemmel látható tűz, mintha szerelmesek lennének egymásba, vagy, mintha járnának. Ha nem lennék szerelmes egy fiúba, aki a suli egyik legszebb pasijának a legjobb barátja, akkor nem keresnék mindenféle bizonyítékot arra, hogy Minho meg Key egy szerelmespárt alkotnak. Lehet, hogy ő Key titkos szeretője, akiről Kim egyszer mesélt. Nem tudom leírni, hogy mennyire örülnék annak, ha megtudhatnék valamit Key titkos szerelméről, vagy Minho jelenlegi kapcsolatairól. Beindultam a suliba. Csendben haladtam magamban gondolkozva erről a furcsa helyzetről. Lehet, hogy mindannyian a csajokhoz vonzódnak, csak én gondolom másképp. Egy pillanatra megálltam a titkárság ajtaja előtt. Hiányzott Onew. Be akartam menni hozzá, felhőtlenül beszélgetni valamilyen aktuális hülyeségről, vagy csak simán ülni és nézni ahogy ügyködik, miközben sablonszövegeket vesézünk ki. Olyan jó volt régen. Volt, hogy mindennap órákig beszélgettünk suli után az interneten, vagy telefonon. Kiveséztük a sulit, a menőket, a külföldi egyetemeket, a sok felkapott sztárt, segített matekozni, vagy a leckémet megírni. Mindez olyan jó volt. Vagy a nyarak, amikor kijött a nagyszüleihez, és folyton együtt lógtunk. Mentünk moziba, sétálni, játszótérre, segített csajozni. Amikor kiderült, hogy Szöulba költözünk, mindketten rettentően örültünk. Csak az ő kedvéért jöttem ebbe az iskolába, hogy még többet együtt lehessünk.  Sőt, úgy lett volna, hogy amíg a szobámat festik újra, addig én náluk alhatok. Erre tessék! Az első napon beleszerettem a suli egyik legproblémásabb srácába, aki mindenkivel csak kötözködik, és a magatartása sem túl fényes. Nem tehetek róla, hogy beleszerettem egy ilyen emberbe, mint amilyen Choi Minho. Ezért most Onew játssza a megsértődöttet, mert ő csak aggódik értem. Nem akarom, hogy ez legyen! Szeretnék újra a barátja lenni. Benyitottam volna hozzá, de végül nem tettem. Vetettem egy utolsó pillantást az ajtóra, mielőtt elindultam. Már kezdtem félni Onewtól. Olyan érzésem volt, mintha e pár nap alatt teljesen elidegenedtünk volna egymástól. Tegnap pedig… egyszerűen elküldött a sunyiba. Mindezt azért, mert szerelmes vagyok egy srácba, akinek tegnap egész futás alatt a gyönyörű, izmos felső testében gyönyörködhettem. Természetesen ezzel is álmodtam, amint félmeztelenül hozzám simul, megcsókol, és követeli, hogy szeressem. Ez volt a Choi Minho iránt táplált érzelmem. Szerelmes voltam belé, ez egyre biztosabbá vált a számomra. Miközben a lépcsők felé baktattam, csak Onew és Minho jártak a fejemben. Szükségem volt rájuk.  Onew nélkül elveszettnek éreztem magam, egy senkinek, Minho pedig kellett nekem, mint egy bálványozható félisten. Sóhajtva benyitottam az osztálytermembe. Utáltam a sok seggfejt, akik az osztályomba jártak. Főleg Kimet.

- Itt van Egyenlítő herceg! – ordított fel. Tessék! Újabb ok arra, hogy rühelljem őt. Mindenki röhögni kezdett körülöttem, én pedig talán legszívesebben sírva fakadtam volna. Némi bátorságot véve végül elballagtam a helyemre, és ledobtam a táskát az egyik székre. Még mindig hallottam a röhögéseket, és éreztem, hogy mindenki ódzkodik tőlem. Kisiettem a teremből. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Kim kihasználja, hogy tetszik egy fiú, és ő ezt tudja. Mármint sejti. Nem akarok szerelmes lenni egy fiúba, főleg nem pont belé. Egy olyasvalakibe, aki még csak észre sem vesz engem. Miért olyan nehéz ez? Leültem az orvosi előtt található padra. Szükségem volt valakire, aki segít nekem, aki mellettem áll, vagy aki legalább egy kicsit is szeret. Egy barátra, amit nem kaphattam meg, mert ellenem fordult egy hülyeség miatt. Talán a suliorvos tudna segíteni… talán ő megoldja ezt a Minho-ügyet. Remegő lábakkal álltam fel. A szívem egyre hevesebben vert, szinte éreztem, hogy nagy hülyeséget csinálok. Bekopogtam.

- Szabad! – hallottam meg az ismerős női hangot. Egy kicsit megkönnyebbültem. Vettem a bátorságot, és benyitottam. A doktornő a székén ücsörgött, valami füzetet olvasgatva, és nagyokat mosolygott gondolom a szövegen.

- Jó reggelt – álltam meg, amint látótávolságba kerültünk.

- Nocsak, itt az emlegetett szamár – nevetett fel. – Szervusz Kölyök! Minden rendben?

- Szerencsére nem vagyok beteg – mosolyodtam el. Miért mondta, hogy az emlegetett szamár? Vajon rám gondolt? Esetleg beszélt rólam valakivel?

- Hát, akkor minek köszönhetem a szíves látogatásod? Tudod, ide nem sokan szeretnek jönni – mosolygott.

- Csak beszélgetni szerettem volna valakivel – leültem a székre.

- Nocsak, milyen népszerű vagyok a mai napon – becsukta a füzetet.  A terem végében volt egy kis, függönnyel elkerített rész. Csak ekkor vettem észre, hogy nagyon mocorog a függöny.

- Ez az? – először csak a hangjától dobbant meg a szívem, de amint kilépett a rejtekhelyéről, teljes mértékben elöntött a forróság. Choi Minho jelent meg, egy nagy dobozt tartva a kezében.

- Ez volt a legfelső? – érdeklődött a nő, mire életem szerelme bólintott. – Akkor igen.

Minho elégedetten elmosolyodott, és letette a dobozt.

- Ez de menő – és azzal kivett egy olyan izét, ami egy jégkrém pálcikára hasonlít, és ezzel nyomják le a dokik a nyelvünket.

- Szeretnéd? – kérdezte a nő, mire Minho bólintott. Kibontotta a csomagolásából és a szájába dugta.

- Na Milen? – kérdezte.

- Gyönyörű vagy – nevetett fel az orvos. Én is mosolyogva néztem rá, de nem szólaltam meg, mi több, szerintem egyébként észre sem vett engem. Vigyorogva meghajolt. Még mindig elbűvölten néztem őt.  Kivette a szájából azt az izét.

- Veled minden oké? – nézett rám. Basszus! Hozzám szólt! A gyomrom megugrott.

- I… Igen – dadogtam.

- Biztos? Nem vagy lázas? – kérdezte. Éreztem a hangján, hogy tényleg érdekli. Vagy… csak én meséltem be magamnak.

- Nem – vágtam rá. Megvonta a vállát.

- Jaj, te gyerek, olyan lökött vagy! Meg lusta. Csak rá kell nézni az írásaidra. Tehetséges vagy, csak elpocsékolod hülyeségekre! Ezek a versek is tök jók, és még jobbak lennének, ha nem kémiaórán kreálnád őket, vagy fizikán, vagy mondjuk bármilyen órán. Na, ezt tedd el, és húzzál órára, mert mindjárt csengetnek.  – a nő Minho kezébe nyomta a füzeteket. Szegényem egy darabig minket nézett, utána mosolyogva elment. Csak néztem utána, majd visszafordultam a nő felé.

- Minden reggel itt van?

- Nem, csak ha megkérem, hogy segítsen. Kedves gyerek ő, csak nem szereti megmutatni. Szóval, mi szél hozott?

- Lenne egy kis problémám, és nem tudom megoldani, mert mindenki elhagyott, akire azt hittem, hogy számíthatok. – magyaráztam.

- Értem… mondj el mindent.

- Hát... az az igazság, hogy tetszik valaki, de az osztályomba nem tudtam rendesen beilleszkedni, Jinki hyung pedig hátat fordított nekem, mert nem kedveli azt, akit szeretek.  – igyekeztem elkerülni, hogy Minho ez a bizonyos szerelmem. De ezt a nőt nehezebb volt átvágni, mint gondoltam.

- Tudod, már az első találkozásunkkor tudtam, hogy kedveled ezt a lustaságot. És ezért haragszik rád a DIÖK elnök? Mert meleg vagy? – érdeklődött.

- Igazából Minho hyung miatt. Fél, hogy megváltozom.

- Szerintem te elég erős vagy ahhoz, hogy ne rontson meg. Egyébként pont rólad beszélgettünk.

- Igen? – hökkentem meg. Talán érdeklem őt?

- Igen. Azt mondta, hogy szerinte túl kedves veled a menő bagázs és ezért nem barátkozik veled az osztályod. Ezt pedig nem mondta, de szerintem azért nem barátkozik veled ez a három lökött, mert nem akarnak megváltoztatni, ahhoz pedig túl aranyos vagy, hogy így menő legyél.  Az elnök úr pedig majd megbékél, mert rád nem lehet haragudni. Egyébként ma, amikor ezt a behemótot hajkurásztam, akkor láttam őt a menőknél, és azt kérdezte, hogy már itt vagy-e, tehát, szerintem ő is akar valamit. Nem nagyon akarlak kidobni, de neked is menned kell órára, úgyhogy most könnyes búcsút veszünk egymástól.

- Már egy kicsit jobban is érzem magam, úgyhogy köszönöm – felálltam és egy köszönést követően elmentem. Még hallottam a nő hangját utána becsuktam magam mögött az ajtót. Izgatottan körülnéztem, hátha Minho esetleg megvárt, de senki nem volt a kihalt folyosón. Nem volt az, mint múltkor. Nem várt rám álmaim hercege, hogy érdeklődjön a hogylétem felől. Nem igyekeztem beérni a terembe. Lassan, komótosan baktattam fel a lépcsőkön. Minho és az iskolaorvos rólam beszélgettek. Nem másról, rólam. Vagyis érdeklem őt. Persze, kicsit fáj, hogy nem lennék jó menőnek, de valahol igazuk van. Felsóhajtottam, amint a lépcső tetejére értem. Kell ide egy nyamvadt lift.

- Megvagy – hallottam meg a hangját. Felpillantottam. A szívem még mindig hevesen vert a lépcsőzéstől.

- Szia – köszöntem neki.

- Mikor festetek? – érdeklődött.

- Szerintem áttoljuk tavaszra, de lehet, hogy még decemberben meglesz. – válaszoltam. Onew bólintott.

- Ha gondolod, a festés idejére átjöhetsz hozzánk.

- Köszönöm, de nem lesz rá szükségem. Maximum eltengek Taesun hyungom szobájában. Úgysem lesz otthon. – igyekeztem elrejteni a fájdalmamat, hiszen már gyerekkorom óta arra vágyom, hogy egyszer én is hadd aludhassak a legjobb barátomnál.

- Figyelj, ma marhasült lesz otthon – kezdte. Erre a pár szóra felfigyeltem. A marhasült nálam olyan volt, mint Onewnál a sült csirke. – Esetleg nincsen kedved átjönni?

- Figyelj, ez kedves de… - kezdtem bele. Onew csak felsóhajtott.

- Azért szeretném ennyire, hogy át gyere, mert ezt meg kell beszélnünk, ugyanis már nekem van bűntudatom. Szeretnélek támogatni, de meg kell találnunk a határt. – magyarázta.

- Ha gondolod, ma lebeszélem, hogy nálad aludhassak. Te amúgy is építészmérnöknek készülsz, nem? – csillant fel a szemem. Örültem, hogy Onew újra szóba állt velem.

- De. – biccentett némi gondolkodás után.

- Akkor segíthetsz a geometrialeckémben – mosolyodtam el. Ő is hasonlóképpen cselekedett. Bólintott és elköszöntünk egymástól. Ez még jobban feldobta a napom. Már csak az óráimat kell túlélnem, és mehetek pakolni. A szüleim biztosan elengednek Jinkihez, szóval nem kell nagy erőfeszítéseket tennem ezen ügy érdekében. Benyitottam a terembe, ahol mindenki nagy szemekkel nézett rám. Nem igazán zavart, amíg nem kezdtek el kinevetni. Lehuppantam a helyemre.

- Hol voltál? – fordult hátra Kim.

- Kerestem valakit – válaszoltam kurtán.

- És kicsodát?

- Az iskolaorvost. – kivettem a könyveimet, miközben megáldottam az eget, amiért ezt a csodás fickót hallgathattam.

- Beteg vagy?

- Iskolaundoritiszem van.

- Ja, vagy hormonzavarod. – bólogatott, gondolom Minhora és a lányos kinézetemre utalva. Mondjon Kim akármit, legyenek velem akármilyen szemetek az osztálytársaim, nekem ma jó napom van, mert láttam a szerelmem is, kicsit meg is könnyebbültem érzelmek terén, és még így ráadásnak a legjobb barátom is kedves volt velem. Békülni szeretne, én pedig hajlok felé.

- Te amúgy melyik sportra jársz?

- Úszom – válaszolta büszkén. – Neked is arra kéne járnod. Minho nagyon tehetséges, és jó felsőteste van. Legalábbis pasiszemmel biztosan. Azt nem tudom, hogy neked mennyire jönne be, de téged elnézve biztosan nyáladzanál egy kicsit. – vihogott. Nem mondtam inkább semmit. Ma úgysem ronthatta el a kedvem, és kész! Túlságosan jó napom volt ahhoz, hogy bármi tönkretegye. Még Kim is kevés volt hozzá.

*Minho POV*

- Akarok egy unikornist!  - ordítottam be. A tanár dühösen megfordult.

- Choi, húzzál kifele megkeresni az unikornisodat! – háborgott. Csak hangosan röhögtünk. Igen, Key is. Nagyon jókat tudtam vele röhögcsélni akár óra közben is.

- A tanár úrnak van sárkánya? – hangoskodott a lelkizős BFF-em is.

- Csak otthon a tűzhely mellett. – vágtam rá gyorsan.

- Legalább egymásra találtak – Key beszólására elmosolyodott mindenki, amit innen, a hátsó sorból is tökéletesen látni.

- Még egy szó, és nem állok jót magamért! – jelentette ki. Erre Key és én csak összenéztünk. Arcunkon megjelent az a szemét mosoly. Egyértelműen mindketten ugyanarra gondoltunk.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – nyújtózkodtunk. A tanár idegesen hátra fordult. Megint.

- Mit mondtam, úgy nagyjából fél perce?

- Tanár úr, az „Á” egy hang, nem egy szó, vagyis nem szegtük meg a szabályt – magyarázott Key. Látni kellett volna a tanárt. Tisztára olyan volt, mint amikor már nagyon-nagyon dühösek az animékben az emberek. Szinte láttam azt a rajzolt kis jelet.

- CHOI! KIM! KIFELÉ AZ ÓRÁMRÓL! TŰNJETEK AZ IGAZGATÓHOZ! – ordította.

- Úgy látszik, ma valaki nem vette be a nyugtatóját – mormogott Key. Lassan összepakoltunk, a tanár addig is minket nézett a szúrós tekintetével és olyan vörös fejjel, hogy a nemzeti zászlónk színe ehhez képest fakó volt. Key természetesen előttem baktatott ki a teremből. Egy pillanatra megálltam.

- Ja, tanár úr! Az iskolaorvos üzeni, hogy szóljak magának, megérkezett a potencianövelő, amit rendelt… - azzal becsuktam az ajtót. Még lehetett hallani a sok kamasz röhögését. Key is vigyorgott mellettem.

- Hogy te milyen köcsög vagy – bokszolt bele kedvesen a vállamba.

- Itt a köcsög, az te vagy. Én felül szoktam lenni. De szemét még lehetek. – magyaráztam neki. A szemeit forgatta.

- Ez akkor is durva volt.

- Ja, tudom – biccentettem. – Felhívjuk Jonghyun hyungot?

- Óra közepén? Hívjuk. – egyezett bele. Elővette a mobilját. Mindig ő hívta ezt a hatökröt, mert nekem sosem vette fel, bezzeg a „csajának” meg állandóan. Végre beleszólt, Key pedig elkezdte a párbeszédet. – Hyung? Nincsen kedved velünk lógni?... Aha… Kim hyung előtt… Rendben… szeretlek… szia!

- Jön? – kérdeztem. Vigyorogva biccentett. Egy darabig némán sétálgattunk a folyosón. Nem igazán voltunk kíváncsiak egymás társaságára. Ő sem az enyémre, meg én sem az övére. Egyébként örültem a csendnek. Még mindig lekötött, hogy reggel összefutottam az orvosiban a Kölyökkel. Aggasztott. Nem az, hogy esetleg rosszul érezte magát, vagy hasonló. Hallottam. Szerelmes valakibe. Ezt már akkor is hallottam, amikor egyik ebéd közben a DIÖK elnök felordított, hogy nem lehet szerelmes pont abba a valakibe, akibe. Akkor még azt hittem, hogy ez csak egy vicc. Most azonban az orvosiba ment. Hallottam, amint mondta: „tetszik valaki az osztályban”. Rettentően rosszul esett.

 Eléggé sok időbe telt, mire leértünk az igazgatóihoz. Jonghyun már ott ült előtte egy széken.

- Na végre – sóhajtott. – Amúgy az ofőm letelefonált Kim hyungnak, úgyhogy megyek veletek én is lógás miatt.

Key odasietett hozzá, és megcsókolta őt. Jonghyun az ölébe ültette a szerelmét, és így falták egymást a szemem láttára.

- Gusztustalan. – jelentettem ki. Hirtelen elszakadtak egymástól.

- Mondod te – nézett rám Jonghyun. Na ja, ebben talán igaza volt. Talán nem nekem kellene papolnom a melegség gusztustalanságáról, de mentségemre legyen, nekem nincs párom, és még így sem voltam annyi emberrel összesen, mint Key egy hónap alatt. Bár erről Jonghyun nem tudott, szóval elnéztem neki. Végül is mindhárman bementünk megnézni, hogy mit csinál Kim hyung. Mikor meglátott minket, máris a fejéhez kapott. Nagyon szeret minket, az egyszer fix. Csak jól titkolja.

- Csókolom! Hogy tetszik lenni? – huppantam le a helyemre. Jonghyun is helyet foglalt, közénk meg beült Key. Mindketten szépen köszöntek a rangidős férfinak.

- Sziasztok – sóhajtott – remekül lennék, ha nem lenne veletek probléma már megint.

Az igazgatóhelyettes máris hozta nekünk a teát.

- Finom – kóstoltam bele. – Ez új íz?

- Hajjj, gyerekek. Túl sokat vagytok itt ti hárman. Mi lenne, ha egy icipicit jók lennétek? Ha nem ordibálnátok be butaságokat az óra közepén, vagy esetleg nem hoznátok kínos helyzetbe a tanárt? Ha nem szólnátok be nekik, vagy ha nem vennétek fel pofátlanul óra közepén a telefont, majd kisétálnátok, mintha éppen a mosdóból jönnétek? Belehalnátok, ha az iskolatársaitokkal kedvesebbek lennétek, vagy legalább nem fenyegetnétek őket halálosan? Ha mindenkinek megadnátok a tiszteletet és nem lógnátok az órákról, vagy puskáznátok, vagy esetleg nem zaklatnátok szexuálisan a lányokat, akkor az hatalmas baj lenne? Ja, és Choi, ez a mai beszólásod azért eléggé durva volt, nem gondolod? – higgadtan beszélt, ami miatt egy kicsit több tiszteletet adtunk neki.

- Nem igazán – vágtam rá vigyorogva.

- Kinek tesztek ezzel jót? Az iskola diákjai rettegnek tőletek. Mindhárman rendes családban nevelkedtek, nem kell nélkülöznötök. A családjaitok szeretnek titeket, nincsenek nálatok erőszakok, ugye?

- Nincsenek – válaszoltuk mindhárman szinte egyszerre.

- Fiúk, egyszer el fogtok innen menni, és ha ezt így folytatjátok, akkor bajban lesztek. Kim, te jövőre érettségizel. Ti meg utána. Mi lesz így veletek? Kim inkább kisétál dolgozatírás helyett. Csak a médiajegyeid és a tehetséged miatt nem dobtunk még ki a suliból. És ez rád is vonatkozik, Choi. Kimet – itt Keyre nézett – csak azért nem sorolom ide, mert ő le is tett már valamit az asztalra. Tudom, hogy semmi közöm az életetekhez. De ebben az országban ti nem lesztek soha vezetők. Mert azért tenni kell.

- Nem térhetnénk rá a büntire? – nézett fel Jonghyun.

- De. Természetesen. Neked milyen órád lenne most?

- Töri.

- Történelem. – javította ki a diri – Akkor te fogod tartani holnap az órát, 1945-től napjainkig címmel. Choi, Kim. Ti pedig ma benn maradtok tanítás után egy órát a termetekben, és bepótoljátok az anyagokat. Remélem, minden világos.

- Igen – bólintottunk.

- Rendben, akkor mehettek is ki – biccentett. Gyorsan megittuk a teánkat. Felálltunk, elköszöntünk, kijöttünk. Jonghyun jött ki utoljára. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

- Ekkora egy… - kezdte

- Tudjuk – vágtuk rá Keyyel. – Férfi szervet.

- Nem, nem az agyra gondoltam – rázta meg a fekete loboncát. Elröhögtük magunkat.

- Vannak okos csajok – tette hozzá Key, csak a pontosság kedvéért.

- Nagy a kivétel, angyalom – és ezennel újra megkezdődött a csókcsata kettejük között. Éljek én, a Forever Alone!

***

Key elővette a büféből szerzett cuccokat. Egyből lenyúltam az egyik csokiját. Miközben pakolászott ki, én addig felbontottam. Nem igazán vártam, hogy megkínáljon, mert szerintem úgyse tenné. Beleharaptam, mire az édes íz azonnal hatalmába kerítette a számat.   

- Mi a fenét művelsz? – háborodott fel, mikor rám nézett. Természetesen egyből kiszúrta, hogy az ő csokiját mertem lenyúlni, és cseppet sem örült neki, ahogy elnéztem.

- Depis vagyok, úgyhogy csönd – válaszoltam tele szájjal.

- Gondolom, nem a büntetés miatt tört össze a lelki világod – sóhajtott. Rábólintottam, és egy újabb részt haraptam le a boldogsághormont adó élvezetből. Key felkapta az egyik szendvicset, és enni kezdett. Amikor órák után benn maradunk „másolni”, akkor inkább csak eszünk, beszélgetünk, vagy éppen filmezünk. – Ma le kellett mondanom az angolórámat a büntetés miatt.

- Nem haltál bele – válaszoltam.

- Mi a bajod? Nem vagy ilyen. – érdeklődve nézett engem. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha nem mondom el, megsértődik, ha pedig elmondom, akkor megkapom az „én tudtam” kezdetű monológot.  

- A Kölyök szerelmes valakibe az osztályából. – böktem ki, talán az akaratom ellenére.

- És ez téged azért zavar, mert… - kezdett bele. Direkt felvitte a hangsúlyt a végén, jelezve, hogy fejezzem be a mondatot.

- Mert kedvelem őt. Úgy. – sosem hittem volna, hogy ilyen megkönnyebbülés ezt valakinek elmondani. Eddig magamban tartottam, megpróbáltam eltitkolni, mi több, elfojtani az érzéseimet. Ki akartam verni a fejemből, hogy pont egy olyan emberhez vonzódom, mint ő.

- Nincs ezzel semmi baj. Ezt eddig is tudtuk. Honnan veszed, hogy valaki az osztályából tetszik neki?

- Mondta – sóhajtottam.

- Neked?

- Az orvosiban voltam és bejött beszélgetni a dokival. Gondoltam, kijövök, de aggódtam, hogy családi bajai vannak otthon, úgyhogy elkezdtem kihallgatni a beszélgetésüket. Akkor mondta, hogy tetszik neki valaki az osztályából.

- Ez még nem a világ vége. Még van esélyed nála. – megsimogatta a vállam.

- Nem érted. Utálom, hogy tetszik. Annyira nem vagyunk egy súlycsoport! Semmi közös tulajdonságunk nincs! És ma, amikor ott nyalakodtatok Jonghyun hyunggal, egyszerűen már fájt nézni, mert neki miért is jönnék be pont én? Oké, lehet, hogy kedvel, de csak mint barátot. Nekem akarok vonzódni hozzá! – ököllel rácsaptam az asztalra.

- Héééé! Nyugi… ne húzd fel magad! Lehet, hogy félreértettél valamit, majd utánajárok. Ne rágódj ezen feleslegesen!

- Igazad van – fújtam ki a levegőt. Hálát adtam az égnek, amiért ilyen baráttal áldott meg. – Hihetetlen, hogy te mindenkinek ott vagy, csak nekem nem.

- Minho-ah, neked is segítek, ha kell, tudod jól. – lenyelte az utolsó falatját is.

- Nem úgy. Tudod, hogy mennyire szeretnék veled lenni egy kicsit. Csak egyszer…

- Mi barátok vagyunk, az teljesen más – hiába próbált meg mentegetőzni, láttam a szemében megcsillanni a reményt, amitől kissé felbátorodtam.

- De igazságtalanság, hogy mindenkinek ott vagy, csak nekem nem – ismételtem önmagam.

- Nem tudnék utána a szemedbe nézni. – Key felsóhajtott. Tudta, miről beszéltem. Már egy párszor bepróbálkoztam nála.

- Kérlek…

Megrázta a fejét.

- Sosem adod fel, mi? – kérdezte mosolyogva.

- Még amikor megismertelek, megígértem magamnak, és mindig küzdök a céljaimért.

Láttam, amint valami más is megjelent a szemében e mondat hallatán. Felült a padra, pontosan szembe velem. Lábait a székem két szélére helyezte.

- Én is már régen ki akartam próbálni veled. – sütötte le a szemeit. – Eddig volt némi tartásom, és féltem tőled. Most azonban össze vagy törve, és szükséged van valakire.

Felbátorodva pattantam fel a helyemről. Az előttünk levő padhoz siettem. Leszedtem róla a székeket, hogy összetolhassam azzal, amelyiken Key ült. Mindez pár másodpercig tartott. Közelebb léptem a cicaszemű sráchoz. Először kicsit félve, de végül megcsókoltam. Visszacsókolt, amitől még nagyobb lett az önbizalmam. Egy pillanatra mintha feltűnt volna a Kölyök, de csak haloványan az emlékeimben. Mintha azt tátogta volna, hogy ne tegyem. Nem érdekelt. Őt sosem kaphatom meg, Stréber hyung viszont itt volt. Beletúrt a hajamba, amitől még jobban izgulni kezdtem. Óvatosan benyúltam a pólója alá, megérintve a meztelen felsőtestét, ami eddig tiltott dolog volt a számomra.

- Nincs nálam óvszer – suttogtam bele a csókjába.

- Nem baj. Csináljuk nélküle. – válaszolta. Kicsit hátrébbcsúszott, hogy fel tudjak térdelni. Már egyikünk sem volt kezdő, lazán csináltuk a feladatunkat. Elkaptam a nyakát, és szívni kezdtem. Tetszését halk nyögésekkel jelezte – Csináljuk háttal – kérte hirtelen. Beleegyeztem, mire megfordult. Lassanként levettem a ruháját alul-felül. A hátát csókolgatva lassan elkezdtem őt tágítani, amire meg kell, hogy mondjam, nem volt nagy szükség. Mikor kivettem az ujjaimat, hátával hozzám simult. Behelyeztem neki.

Hamarosan a nyögései visszhangoztak az egész teremben.