10. Fejezet

*Minho POV*

Kicsöngettek. Hétfő, első óra. A tanár sóhajtva abbahagyta az órát, a diákok fellélegeztek, és mindenki összepakolt. A zajok kihallatszottak a folyosóra, amint a népség tologatta a székeket. Az ajtó kinyílt. Hamarosan kilépett rajta az első diák. Majd a többi és a többi, majd felbukkant Key. Sérült szemöldökét kérdőn felvonta. Szemében még mindig látszott az utálat, amit irántam érzett, de a hétvége alatt egy kicsit kipihente.

- Hol voltál? – kérdezte a köszönést mellőzve. Amióta megtörtént, hogy lefeküdtünk, azóta már csak szinte színleljük a barátságunkat. Egy kicsit hiányzott, de nem tudtam mit csinálni.

- Elaludtam – megvontam a vállam. Key csak a fejét csóválva felsóhajtott. Mikor rám nézett, egy halvány mosoly jelent meg az arcán, szemében egy kicsi, érdekes fény csillant meg. Egy pillanatra ugyanaz a Stréber hyung volt, akivel jóban voltunk.

- Javíthatatlan vagy – kapta el a fejét. Már kezdett zavarni. Nem bírtam, hogy ennyire távol tartsa magát tőlem.

- Hyung, ugye nem félsz? Ugye nem hiszed azt, hogy bántani akarlak? – kérdeztem tőle kissé zavartan. Szemeiből hirtelen eltűnt a csillogás.

- Ezt a témát hagyjuk. Megtörtént, már nem tudunk mit tenni, de Jonghyun hyung előtt azért tartsuk titokban. Csak ennyit kérek. – miközben beszélt, lassan elindultunk az új terem felé. Mármint, oda, ahol a következő óránk lesz.

- Ez alap – biccentettem. Meg akartam őt nyugtatni. Elhiheti, hogy én is pórul járnék, ha Jonghyun fülébe jutna az egész.

- Nem tudom, neked mi bajod van. Mindennap a családoddal vagy, menő vagy, lesz egy fiatal, cuki pasid, vannak más barátaid, szingli vagy, és már meghúztad az összes modellt, akivel együtt dolgoztál, nemtől függetlenül, nem mellesleg kiválóan sportolsz. És én? Senkim nincs, csak ti ketten, meg egy-két régebbi ismerős, de ők nem az igaziak. A pasimat elvesztettem, miattad. Szóval erről ennyit. A családom Amerikában, vagy az ország másik végén. Az egyetlen, amire támaszkodhatok, az a tanulmányi eredményem. Azonkívül egy csőd vagyok.

- Hyung, nagyon tévedsz. Figyelj, te egy szuper ember vagy. Mitől félsz? – felsóhajtottam. Nagyon aggódtam érte. Az én hibámból tönkretettem őt. Talán ekkor tudatosult bennem, hogy nem fogom hagyni, hogy szakítsanak. És nem csak amiatt, mert szeretem őket együtt, egy párként, hanem azért, mert együtt kell lenniük. Ha miattam szakítanak, akkor baj lesz.  – Nem mellesleg itt és most leszögezem, hogy nem áll szándékomban összejönni vele.

- Még mindig az a bajod? – sóhajtott. Túl jól ismert.

- Igen.

- Csak gyere össze vele. – Key ledobta a táskáját a helyére – van benne egy pozitív erő, amely segítene neked. Ráadásul az, amit a kocsiban művelt – itt már kuncogni kezdett, amit jó volt látni. Egy kicsit megkönnyebbültem.

- Pláne nem akarom azt – forgattam a szemeimet. Már csak az kellene, hogy lefeküdjek, egy olyannal, mint a Kölyök! Hova gondolnak ezek?!

- Pedig szép hangja van – leült a helyére. Ebben nem vitatkoztam, szép hangja volt, és amikor rámarkoltam, és ő felnyögött, akkor szívem szerint ott helyben letepertem volna.  Rettentően imádtam a hangszálait, amelyekkel ezt tudta csinálni. Az én pici tökéletességem. Minél jobban mondták, hogy járjak vele, annál jobban kívántam őt. Már néha kíváncsivá tett, hogy milyen lehet a csókja, az ölelése, mennyire lehet vele romantikázni. Kezdett érdekelni, hogy ki ő.

- Tudom – biccentettem. Élvezni akartam őt. Vele lenni. Kezdett érdekelni a Kölyök. Egyre jobban, de nem úgy, mint szerelmet. Kíváncsivá tett, hogy mit tud nyújtani az ágyban… Ez HÜLYESÉG! NEM FOGOK LEFEKÜDNI VELE! TESSÉK ELFELEJTNI! És igyekeztem kiverni a gondolatot a fejemből, bár nem igazán sikerült.

- És ha összejöttök, legalább leszállsz rólam.

- Ezt hagyd abba! Te is akartad, nem csak én. Eddig is leráztál, most is simán ment volna. Nem tetszik, hogy rám kened az egészet.  Te is ugyanannyira vagy ebben ludas, mint én. – leültem mellé a padba. Key maga elé meredve ücsörgött.

- Tudom, és bocs, de akikkel eddig voltam, azokat nem is ismertem, te pedig mindennap itt vagy, és egyre jobban érzek bűntudatot. Elvégre ti ketten legjobb barátok vagytok, azaz inkább voltatok, és ezzel nagyon messzire mentünk mindketten. Ha összejönnél a Kölyökkel, Jonghyun hyung megnyugodhatna, és soha nem jönne rá arra.

- Bocs, de érdekből nem akarok senkivel összejönni. – sóhajtottam – annyira szemét azért nem vagyok. Főleg nem azzal, akit kedvelek.

- Vagy akibe belezúgtál. – javított ki Key. Elmosolyodtam.

- Tudod, hyung, amikor fogdoshattam őt, akkor azért tetszett.  – vallottam be őszintén. Key megvonta a vállát.

- Látod, én megmondtam, hogy szeret, és ha nem hisztiztél volna, akkor most nem lenne semmi baj.

- Hagyd már abba! Nem csak az én hibám! Hiába akarod rám kenni, most kijelentem, hogy nem fogod Kim Kibum! Nem lesz az, hogy Minho a csúnya meg a gonosz, te pedig az ártalmatlan kis angyal. Nem, ilyet nem játszunk. Vagy ha igen, akkor beszámolok a kalandjaidról, megvan egy-két kuncsaftod telefonszáma.

- Neked nem tökmindegy? Ott a Kölyök, a munkatársaid, a többi haverod. Most kettő ide vagy oda. – sóhajtott.

- Ti vagytok a legjobb barátaim. Nem ők. Én mindig kiálltam melletted, és megvédtelek. Te miért nem tudsz egy kicsit nem a saját önzőségeddel foglalkozni? Együtt kerültünk bajba is, együtt kell kilábalnunk belőle. Világos?

- Igen. – morgott Stréber hyung.   

- Köszönöm, hogy végre elismered – előpakoltam, amikor feltűnt Jonghyun hyung. Elkerekedett szemekkel bámultuk egymást a padtársammal. Ugye nem hallotta meg?

- Szevasztok! – felrántotta az előttem ülő lányt a helyéről és leült szembe velem. A rohadt életbe! Ki fog nyírni!

- Szia – köszönt neki Key dadogva.

- Szevasz – vetettem neki oda. Jonghyun felvonta a szemöldökét.

- Mit csináltok?

- Semmit – mindketten ijedten kiegyenesedtünk. TUD RÓLUNK! Most ki fog minket nyírni…

- Kibummie-ah, miért hazudsz? – gyengéden megcirógatta Key arcát. 

- Neked sose hazudok, hyung – dadogta lesütött szemekkel. Hadd ne számoljam össze a hazugságait… neeem, Kim Kibum sose hazudik. És én se. Mondjuk, én legalább nem a pasimnak teszem, mert nincs. És nem is lesz. Nem, nem lesz.  A Kölyök sem. Nem!

- Hát persze, hogy nem hazudsz nekem te kis csalafinta – mosolygott Jonghyun. Hirtelen felém kapta a fejét. Rám már közel sem nézett olyan szerelmesen, mint a padtársamra.

- Miről beszélgettetek Minho-ah? – érdeklődött.

- Semmiről – vágtam rá. Felvonta a szemöldökét. Tudtam, hogy nem hisz nekünk.

- Semmiről? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

- Ahogy mondod – bólintottam. Most más volt hazudni, mint egyébként. Most én is ártottam neki. Beálltam a sorba.

- Hiszek nektek, bogyókák – csapott mosolyogva a térdére. - De tudjátok, régóta vágyom arra a videojátékra, amiben úgy lehet verekedni, tudjátok, amiről beszéltünk. Na, olyat vegyetek nekem. Nem kell ezen összeveszni. Majd meglepődöm – kacsintott. Felsóhajtottunk.

- Oké – vágtam rá.

- Komolyan azt hittétek, hogy el tudtok előlem titkolni bármit is? – egy pillanatra elkomorult, mire éreztem, hogy Key megfeszült. Nem titkolom, én is. Jonghyun úgy tudott néha nézni, hogy megfagyott az ereimben a vér. Az egyik pillanatban még cuki, és ártalmatlan, aztán hirtelen megőrül. Mintha most két Jonghyun lenne itt. Egy kedves, gyanútlan srác, meg az, aki mindenről tud. A másodiknak csak a puszta gondolatától is kirázott a hideg.

- ÖÖÖÖÖ – Kibum még jobban félni kezdett. Jonghyun végignézett kettőnkön.

- Nem. Nem tudtok átverni. Úgyhogy annak a játéknak örülnék a legjobban. Tudom, hogy megveszitek, és ha olyan pont nincs, akkor valami autóversenyzőset. Csak azt nem értem, hogy miért teszitek ezt velem… - felsóhajtott, a végén visszatérve a kettestípusú bandavezérre.

- Mármint mit? – kérdeztem félénken. Mondd, hogy a hülye játékáról van szó, amiről beszél, bár nem tudom, minek.

- Most nem a játékról beszélek. Miért titkolództok? Milyen közös titkotok van, amit nem mondotok el nekem?- a rideg tekintetétől megrémültem.

- Semmilyen – mondtam halkan. Key már kezdett sírógörcsöt kapni mellettem. Szívem szerint átöleltem volna, és elküldtem volna a pasiját melegebb éghajlatra. Kim Jonghyun, lehetnél igazán lényegre törőbb, még mielőtt idegösszeomlást okozol a pasidnak.  

- Most ez inkább Kibum-ahnak szól – pillantott az említett személyre Jonghyun. – azt hittem, szeretsz, és ezen a téren megbízhatok benned.

- Bocsánat. – suttogta erőtlenül Key. 

- Miért nem mondtad el? Tudod, hogy ez nekem mennyire fáj? – rátámaszkodott a szék háttámlájára. Key a földet bámulta. Arcán legördült egy könnycsepp, ezt pedig már nem bírtam tolerálni.   

- Hyung, hagyd már abba ezt az érzelmi terrort légy szíves.  – morogtam. – Mondd ki egyszerűen, már mindkettőnket idegesíted ezzel a mellébeszéléssel. Szegény hyung azt hiszi, hogy valami rosszat tett.

- Tett is. – húzta ki magát Jonghyun. Nyeltem egy nagyot – Nem mondta el nekem, hogy ráálltatok a „hozzuk össze a Kölyköt és Minho-aht” című tervre. Én is segíteni akarok. Nem bírom már látni ezt a magányos pofádat, ahogy nyáladzol a szerelmed után. Komolyan, mint egy pitbull – nevette el magát. Ezt a megkönnyebbülést. Szinte egyszerre sóhajtottunk fel.

- Hyung, én nem akartam, hogy tudd, mert még nem vagyok biztos abban, hogy össze akarok-e jönni vele – ez volt az első hazugság, ami az eszembe jutott, de elég hatásosnak tűnt. Jonghyun megértően bólintott, majd összeborzolta Key haját.

- Kibum-ah, ezért nem kell sírni, te butus.  – mosolygott kedvesen. Hirtelen felém fordult már megint. Még mindig mosolygott és már megint kezdett fájni, hogy ezt tettem vele.  – Minho-ah, te vagy a legjobb barátom. Mindjárt becsöngetnek, úgyhogy nekem mennem kell. Nagy kérés lenne, ha itt hagynálak titeket, és megvigasztalnád szegényemet?

- Dehogy hyung. Rám bízhatod. – mosolyodtam el, bár még mindig fájt a szívem. Legszívesebben én is sírva fakadtam volna, és elmondtam volna neki mindent.  Jonghyun elégedetten biccentett, majd egy mosoly kíséretében kiviharzott a teremből.

- Nem bírom sokáig. – suttogta. Szipogva elővett egy zsebkendőt.

- Én se – egyetértettem vele. Nagyon rossz volt Jonghyun előtt titkolódzni.

- El kell mondani neki – jelentette ki hirtelen. Ránéztem, egyenesen bele az immáron vörös szemeibe.

- Nem lehet hyung. És ezt a te érdekedben mondom.  – felsóhajtottam. – Akkor mindenről be kell számolnod, és nem vagy elég erős. Még nem.

- Le kell ülnöm veled megbeszélni kettesben a dolgokat, hogy nyugodtabb legyek.

A homlokomat ráncolva meredtem rá. Nem értettem, hogy mit hordott itt össze nekem.

- Ez... most nem teljesen világos.

- Veled más volt mint a kuncsaftjaimmal. Veled érzékibb volt, és nagyon élveztem. Ezért akarom, hogy összegyere a Kölyökkel. Nyugodt szívvel el akarlak engedni, de nem megy, ha te magányos vagy. Kell melléd egy társ, hogy ezt le tudjam zárni. Le kell ülnünk ezt megbeszélni. Ma suli után mondjuk egy kávéházban?

- Nem jó. Ma dolgom van – sóhajtottam fel. Eredetileg nem terveztem semmit, de még tegnap közbejött valami, úgyhogy le kellett mondanom a lelkizést. – Majd holnap, jó?

- jó – biccentett.

*Taemin POV*

- Figyelj – fordult hátra Kim. Unottan felpillantottam rá. – A pasid ma elvette a kajámat, és éhes vagyok.

- Van még egy szendvicsem, kéred? – sóhajtottam. Őt ismervén addig úgysem fog békén hagyni, amíg nem adok neki valamit. Nagyon irritál, hogy Minho szerinte a pasim, ami mondjuk, nem lenne rossz, de nem járunk, mi több, alig beszélünk, mert egy ideje nagyon meg van rám sértődve, és nem tudom, miért. Csak akkor beszél velem, ha gonoszkodni akar, mint például amikor elvette a telefonom, vagy amikor utána perverz kedvében volt, és megmotozott, esetleg múlthéten futáskor, amikor az öltözőben folyton cseszegetett és csúnya dolgokat vágott a fejemhez. Ezek azonban eltörpülnek a ma reggel mellett, ugyanis hozzám se szólt, még a cigicsikket is mással nyomatta el. Na, ekkor szívem szerint a mellkasát kezdtem volna bőgve püfölni, miközben kérdezgettem volna, hogy miért teszi ezt velem. Én szoktam elnyomni a csikket!

- Kérem – biccentett Kim. Benyúltam a táskába, és a kezébe adtam a kajám.

- Mondtam már, hogy imádlak? – vigyorgott. Kicsomagolta a szendvicsemet. Láttam rajta, hogy tényleg éhes volt, minden egyes falatot olyan jóízűen nyelt, hogy élvezet volt nézni.

- Hogy én milyen szerencsés vagyok – forgattam unottan a szemeimet. Kim nem mondott semmit, csak előrefordult. Most csengetek ki, még volt egy órám, de most tizenöt percig nem kellett semmit sem csinálnom. Mármint tizennégy. Felálltam, és kisiettem az ajtón. Gondoltam, megnézem, mit csinál Onew. Az egész sétán azon töprengtem, hogy vajon miért ilyen furcsa mindenki. Kim eddig tök bunkó volt, egy jó szava nem volt hozzám, most pedig tök aranyos is tud lenni néha. Key az angolórákon túl csendes, nem néz a szemembe, és nagyon ragaszkodik a tanmenethez. Ha rákérdezek valamire, csak morog, és rengetegszer jár ki a mosdóba. Először azt hittem, hogy csak felfázott, de folyton vörösek a szemei. Zsebkendő is mindig van nála. Nagyon sajnálom őt, és amikor rákérdeztem, hogy mi a baj, nem válaszolt, csak egy sablonos, „semmi különös” feleletet kaptam, és hiába erőlködtem, nem mondott semmi többet, csak rám szólt, hogy hagyjam a magánéletével. Nem mosolyog, egyszerűen csak van, és nem olyan, mint az elején volt. Minho és ő teljesen külön utakon járják az iskolát, csak néha látom őket hármasban beszélgetni, viszont akkor minden olyan, mintha semmi sem lenne. Márpedig valami történt, ez meglátszik rajtuk. Kezemet zsebre tettem, amikor hirtelen feltűnt a telefonom hiánya. A szívem hirtelen ezerrel kezdett verni. Basszus Taemin! Ennyire trehány vagy? Ennyire elpakolsz mindent!? A lelkedre lett kötve, hogy legyen nálad mobil! Most mi lesz, te agyatlan?

- Minden oké? – Key hangja rázott fel a nagy keresgetésből. Egyébként már jó párszor végigtapogattam magam, el is felejtve, hogy a folyosó közepén ácsingózom. Hirtelen megdermedtem úgy, ahogy voltam. Riadtan a tanárom szemeibe néztem.

- Pe… Persze. – dadogtam. Ekkor vettem észre, hogy Minho is itt volt. Nagyon ciki lehettem. Életem szerelme elkerekedett szemekkel bámult engem. – Amúgy sziasztok.

- Szia – köszönt Key. Hiába pillantottam rá, Minho hirtelen elkapta a tekintetét. Mi a baja velem? Teljesen elveszve néztem rá. Bár még mindig a földet bámulta, nagy nehézkesen megszólalt:

- Szia.

Megfájdult a szívem Minho láttán. Olyan szép volt, annyira akartam őt, de mégis… mégis annyira elérhetetlen volt. Főleg most, hogy depizett, még jobban eltávolodott tőlem. Rossz volt látni, hogy szenved.  

- Mit keresel? – érdeklődött Key. Lekaptam a tekintetem a szerelmemről.

- A mobilomat. – válaszoltam kissé félénken. Ha megtudják, hogy milyen trehány vagyok, kinevetnek. Már vártam a hangokat, de nem az jött, amire számítottam.

- Tudom, hogy hol van – szólalt meg Minho. Riadtan ránéztem.

- Hol? – csillantak fel hirtelen a szemeim. Olyan lehettem, mint egy izgatott kisgyerek, akinek cukorkát adnak. Ez pedig nem túl menő dolog. Soha, soha nem leszek elég jó nekik! Úgyhogy el is lehet felejteni ezt a szerelmet!

- Nálam, otthon. Ha jó leszel, akkor holnap visszakapod, de ezt megbeszéltük, amikor elvettem. – még mindig nem nézett rám, és ez nagyon fájt. Nagyon megölelném most, és el sem engedném, amíg jobb kedvre nem derülne.

- Ja, öööö tényleg. Bocsánat, elfelejtettem. Ma egy kicsit szétszórt vagyok – hajoltam meg zavartan. Minho csak elmosolyodott.

- Semmi gáz. Csak fura, hogy eddig még nem tűnt fel neked. Ennyire nem keres senki?

- Csak ma nem jutott az eszembe.

- Ha te mondod – forgatta a szemeit. Ezek után intettek és elmentek. Huh, na, ez kínos volt. Megint sikeresen leégettem magam Minho előtt. Már hozzászoktam, úgyhogy nem zavart annyira. Folytattam az utamat. Megint nem értettem ezt a bagázst. Minho és Kibum megint jóban voltak, vagyis nem lehetett az az elméletem, amit kidolgoztam magamnak. Vagyis az új variáció: Minho és Key jártak. Valamin összeesztek, és eltávolodtak egymástól, ami nem tetszett Jonghyunnak, mert nagyon feltűnőek voltak. Éppen ezért megbeszélték, hogy újrakezdik. Vagy mit tudom én, mi van, ha eljegyezték egymást??? Szóval… Tizenhat körüliek, hogy a fenébe jegyezhetnék el egymást? Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt. Bekopogtam.

- Szia – köszöntem. Már meg sem vártam a reakciót, Onew úgyis beenged.

- Szia – köszönt vissza. – Hogy vagytok?

- Vagyunk? – vontam fel a szemöldököm. Leültem a székre. Onew abbahagyta a pakolást, majd rám nézett. A szeme mosolygott, amitől sokkal boldogabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt.

- Vagytok. Te és a menők. Én nem beszélek velük, az meg esélyes, hogy Minho között és közted lesz valami, nem biztos, de esélyes. – hangsúlyozta a „nem” és a „de” szócskákat, ami azért kedves volt tőle, tekintve, hogy a kocsiút után kiborultam és mindent elmondtam neki. Onew meghallgatott, mosolyogva próbált segíteni nekem. Azóta sokkal megértőbb velem, vagy legalábbis próbál az lenni.

- Kösz, hyung. – mosolyodtam el. – Nem tudom, hogy mi van velük. Olyan furcsák néha, mintha lenne közöttük valami. Főleg Minho meg Key…

- Ne foglalkozz velük. Minho nem tenné ezt veled. Egy köcsög paraszt, de azért kedvel téged annyira, hogy ne bántson. Higgy nekem! – Onew barátságosan megfogta a vállam. – Látja, hogy kedveled, nem fog a lelkedbe gázolni.

- És Kibum? Olyan, mint egy lelkileg összetört kamaszlány! Folyton bőg, és eddig depressziós volt, most pedig Minho és ő nevetgéltek a folyosón. – nem túloztam, amikor elmentek, tényleg nevettek valamin, gondolom rajtam. Éreztem, hogy Onew szorítása kissé elgyengült. Felpillantottam rá. Arca elkomorult. Maga elé bámulva a helyére sietett, és percek múlva megszólalt:

- Ugye, tudod, hogy Key meleg? – kérdezte. Elkerekedtek a szemeim. MI???? KEY KOMOLYAN MELEG?? TUDTAM!

- Nem – vágtam rá. Ugye most nem az jön, amire gondolok? – Mit akarsz ezzel mondani, hyung?

- Nem első kézből van az információ. De annak is tűnik, ráadásul megbízható a forrásom. Ha tudok arra alapozni, amit mondtál, és a Keyről való információim sem tévesek, akkor gáz van. Nem azt mondom, hogy járnak! Viszont, ha kiszemelte magának a szerelmed, akkor nagy csata lesz kettőtök között. Melletted leszek, de vigyázz vele!

- De… - itt elakadtam. Key nagyon komoly ellenfél volt a számomra, és ha tényleg Minho az ő célpontja is, akkor esélytelen, hogy velem járjon. – Én nem akarom őt elveszíteni, és Key ellen semmi esélyem…

- Nyugi. Ez egy feltételezés volt, semmi több. Erre egy százalék esély van. A maradék kilencven kilencnek semmi köze a szerelmedhez. vagy legalábbis nem sok. Lehet, hogy ki akarják venni a suliból, vagy valami hasonló. Ez azért esélyesebb, nem? – egy mosolyt erőltetett az arcára.

- De hyung, és köszi. – igyekeztem én is elmosolyodni, de nem sikerült. Még egy kicsit beszélgettünk. Elmeséltem, hogy Kim is furcsa, de erre nem tudott rendes választ adni. Szerinte csak barátkozni akar, de már ellőtte az esélyét, és most így próbálkozik. Szerintem csak szimplán néha jobb lábbal kel fel. Mesélt a szalagavatóról, és arról, hogy mennyire nem akar ott lenni. Persze megpróbáltam önteni belé a lelket, de erre négy perc kevés volt. Mielőtt becsöngettek volna, Onew egyszerűen kitessékelt, jelezve, hogy még van egy órám, neki pedig munkája. Felsiettem a terembe. Pont amikor beértem, becsenegettek, úgyhogy nagyon megkönnyebbültem. Amint lehuppantam a helyemre, és előkészültem, beért a tanár. Őszintén? Sajnos nagyon nem figyeltem arra, amit mondott. Egyszerűen nem tudtam koncentrálni a fiúk miatt. Csak az járt a fejemben, hogy lehet, hogy Key az ellenfelem lesz egy igen fontos csatában. Nem akartam küzdeni ellene, de Minho volt a tét. És ha boldogok együtt? Miért tenném tönkre a boldogságukat? A saját, kicsinyes vágyaim miatt? Miért lenne szerelmes belém Minho? Miért szeretne pont engem? Kezdtem megőrülni. Elővettem a füzetem hátulját, és a következőt alkottam bele:

Pozitívumaim: kedves vagyok, megértő, egészen helyes, szép mosolyú, ápolt. Jól táncolok elvileg.

Negatívumaim: ronda a hajam. Félénk vagyok, és rettentően szétszórt. Nem mellesleg a saját nememhez vonzódom, nincsenek barátaim Onew kivételével. Gyakran szekálnak, vagyis nagyon nem vagyok menő. Mellesleg nem érzem magam helyesnek, és még mutálni is csak most fogok. A táncon kívül még futni tudok, és ennyi. az angolom katasztrófa!

Choi Minho pozitívumai: helyes. Szépek a szemei, kiválóan sportol. Egyébként kedves, látszik rajta a valódi énje egy kicsit. Törődik másokkal, nem nagy seggfej. Szexi, és még sorolhatnám…

Choi Minho negatívumai: néha elborul az agya.

Ennyi. Ennyi negatívumom van Choi Minho ellen! Az óra hátralevő részében ezen gondolkoztam. A csengő megszólalt. A tanár kiment, a diákok pedig készülődni kezdtek. Bepakoltam a táskámba. Elköszönve mindenkitől, lesiettem a lépcsőkön. Onew szólt, hogy már ne zavarjam, úgyhogy be se köszöntem neki, csak siettem haza. Már elhatároztam, hogy leckeírás után videojátékozni fogok estig, illetve megeszem a maradékot. És nem lesz a képben sem Choi Minho, sem Kim Kibum. Nem fogok rajtuk agyalni. Talán az a legjobb, ha hagyom őket együtt. Ki vagyok én, hogy megakadályozzam őket? Még csak azt se mondhatom, hogy az ex, mert nem vagyok az. Nem vagyok más, csak a Kölyök, aki szétszórt, rossz angolból, és simán lehet őt bántani, mert úgyis tűri. Mi közöm nekem hozzájuk? Choi Minho csak plátói szerelem a számomra, mert hiába beszél velem, mindig olyan érzésem van, hogy távol áll tőlem. Csak azért teszi ezt, mert akar tőlem valamit. Vagy azért, hogy bebizonyítsa, igenis tud jófej lenni. Ugyan, mit szeretne rajtam? Tök szerencsétlen vagyok, és még csak a kinézetem se olyan, amire azt mondanák, hogy helyes. Nem. Én cuki vagyok. A kettő pedig teljesen más. A kapuhoz értem. Riadtan néztem körbe. Sehol nem láttam egy menőt sem, pedig ilyenkor már kinn szoktak ácsorogni. Mindegy! Legalább segítettek, hogy ne foglalkozzam velük. Úgy éreztem, hogy boldognak kell lennem, és ha depressziós leszek, azzal csak magamnak ártok. Kit érdekelnek a bajaim? Én most boldog leszek! Mosolyogva haladtam hazafelé. Holnap visszakapom a telefonom. Ennek is örülök. Nem szabad leragadni a szomorú dolgokon. Minho és Key összejönnek? Na jó… attól a hideg is kiráz. Nem mondhatom, hogy szakítani fognak, és utána Minho engem választ. Nem ám! Talál magának jobbat is. Sokkal jobbat, mint én.

Átvágtam a parkon. Egy furcsa, szürke autó végig a közelemben haladt, totál lassan. Eleinte nem érdekelt, de már kezdett irritálni. A suli utáni utcától folyton a közelemben volt. Most pedig hirtelen eltűnt. Gyanakodva haladtam tovább hazafelé, amikor megint felbukkant. Ott állt az egyik út mentén. Ismertem egy kerülőutat, úgyhogy bekanyarodtam a következő sarkon. Hallottam magam mögött emberi lépteket. A szívem egyre hevesebben kezdett el verni, és egyre jobban féltem. Valaki követett. Határozott léptekkel jött mögöttem. Gyorsítottam magamon, mire ő is ezt tette. Ez az ember KÖVETETT! A végén már futni kezdtem. Nem érdekelt, hogy merre mentem, csak rohantam, pont úgy, mint ő. Egy rozsdás kerítéshez értem. Éppen mászni kezdtem volna, amikor hátulról félig átölelt, míg a másik kezével befogta a számat, hogy ne tudjak ordítani. Nagyon erős szorítása volt. Hiába kapálództam, meg se kottyant neki, csak vonszolt magával a szürke kocsihoz. Kinyitotta a hátsó ajtót, és szó szerint bedobott a járgányba. Mielőtt bármit is tehettem volna, Bekötötte a szemem egy ronggyal, és kötéllel pedig a kezeimet tette mozgásképtelenné. Ekkor már kiáltottam segítségért, de bevágta az ajtót. Hallottam, hogy beült előre.   

- Engedj el! – kiáltottam.

- Fogd be a pofádat, mert fegyverem van, és nem félek használni!- ismerős hangja volt. Túl ismerős. A szívem kihagyott egy ütemet. Bár megváltoztatta, mintha ő lett volna… a következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant el az arcomon. Ösztönösen csöndben maradtam. Az autó beindult, én pedig remegve ültem hátul. Nem mertem kiabálni, ugyanis féltem tőle. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de az autó nagyon sokáig haladt, mire végre megállt. Nem mértem az időt. Csak azt tudtam, hogy elrabolt, és bármikor megölhet. Csak ezek jártak a fejemben… a sofőr kiszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. Szó szerint kirántott a helyemről. Nem hagyta, hogy tiltakozzam, egy hideg vascsövet éreztem a halántékomnál. Tényleg volt nála fegyver! Nem heccből mondta! Nem mertem tiltakozni. Ahhoz túlságosan féltem. Vezetni kezdett. Egy lépcsőházba mentünk. Nyitotta, csukta az ajtókat. A következő pillanatban Éreztem, hogy elvágta a kötelet a kezemről. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de automatikusan támadni kezdtem. Hiába, jobban féltem bárminél. Még sosem raboltak el. Minden történt már velem, de ez még soha. A következő pillanatban csak egy suhanást hallottam, és hamarosan meg is tudtam, hogy mi volt ez. A vascső egyenesen felém lendült, pontosan eltalálva balról az állam. Éreztem, amint felszakadt a szám. Megrettentem. Lekaptam a szemkötőt is. Bejött a gyanúm. Ő volt az. Elkerekedett szemekkel bámultam rá.

- Hyung… - dadogtam. A sebemhez kaptam. Vérzett. Ekkor néztem körbe. Egy kezdetleges fürdőszobában álltam, csak egy vécét láttam beszerelve, még villanyt sem.

- A klotyó működik, azt használhatod – jelentette ki, egyik kezében egy kést, a másikban egy vascsövet tartva. Én meg azt hittem rá, hogy pisztoly volt… szépen átvert, mondhatom. Ledobta a kést, és közelebb jött hozzám. Az arcán egy hihetetlenül érdekes vigyor jelent meg. A következő pillanatban éreztem a térdét a hasamba fúródni. Odakaptam, mire a csővel egy hatalmasat rávágott a hátamra. Térdre borultam. Ő... ő nem ilyen! Ő nem így bánik velem!

- Hyung – suttogtam. Fájt. Nagyon fájt. A hátam, a hasam, a szám, meg a szívem is. – Miért… miért teszed ezt?

- Nyugi Kölyök, ehhez még pici vagy. Nem értheted – hangjától a rémület fogott el. Eddig nem így néztem rá. – Naponta jövök, hozok neked valamit, szóval nem halsz éhen, meg szomjan se. Szia! – mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt, mint az eddigiek. Felkapta a kést és kiment a fürdőszobából. Hallottam a kulcs fordulását. Felálltam, és az ajtóhoz szaladtam, de hiába próbáltam kinyitni, bezárta. Esetlenül nekidőltem háttal, és a földre ereszkedtem. Nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy a sulim menő csapatának az egyik tagja elrabolt!