12. Fejezet

*Minho POV*

Ott ácsorogtam a titkárságon, mert a DIÖK elnök elkapott a folyosón és behívott. Ez eddig mind szép és jó, gondolom, a Kölyök védelmi pénzét akarta befizetni, vagy ugye az ajándékainkat odaadni, szóval örömmel jöttem. Vagy információja van a Kölyökről, ha már róla van szó. A srác közelebb jött hozzám, szinte pontosan szembeállt velem.

- Mit tettél vele? – nézett szúrósan a szemembe. Persze, tök logikus, hogy még csak le sem ültet, de máris nekem ront. Értem én, hogy menő vagyok, de azért lehetne velem kedves.

- Kölyökkel? – kérdeztem. Azért jobb, ha meggyőződöm erről, mert még a végén kiderül, hogy az elnök úr szerelmes egy csajba, akit a napokban szadiztam. Bármelyikbe a sok közül.

- Mégis ki mással? – háborodott fel. Természetesen én kérek elnézést, amiért nem tudok a gondolataiban olvasni.

- Nem tudok róla semmit. Azért jöttem hozzád tegnap. Azt mondtad, meglátogatod – válaszoltam higgadtan. Ha felidegesítem magam, képes vagyok eljutni odáig, hogy kirúgjanak a suliból. Igazából az a célom, hogy bennmaradjak, de ha valaki nagyon azon van, hogy ez ne sikerüljön, akkor eléggé jó úton jár azzal, hogy felszívódik a kis szerelmem, és a hülye haverja engem hibáztat ezért. 

- Át is mentem hozzá, de a szomszédja szerint hétfő óta haza sem jött, és fix, hogy a te kezed benne van a dologban.

- És ha benne van? – vontam fel a szemöldököm – nem tehetsz semmit. Csak neki ártasz. Ha rám hívod a rendőrséget, én még jobban elrejtem, és bántom őt, addig pedig amúgy is azt teszek vele, amit akarok.

- Egy utolsó mocskos dög vagy, ugye tudod? – sziszegte. Fogtam és jól arcon vágtam őt.

- Van bizonyítékod ellenem? Van bármi, ami azt mutatja, hogy én elraboltam őt? Esetleg megerőszakoltam? Vagy elüldöztem… azt sem tudom, hogy milyen bűntettet akarsz éppen rám sózni, meg szerintem te se, és díjaznám, ha nem pattognál itt elhamarkodottan. Ha azt mondom, hogy lelőttem őt az utca kellős közepén, akkor te azt készpénznek veszed? Mit gondolsz, miért kerestelek fel téged tegnap? Mert csevegni akartam?

- Nem – sütötte le a szemeit az elnök úr – csak aggódom érte. Nem szokott így eltűnni, és van kettőtök között valamilyen megmagyarázhatatlan kapcsolat. Azért gondoltam, hogy szól neked arról, hogy hova megy, vagy legalább megpróbál téged felkeresni.

- Te vagy a legjobb barátja. Miért keresne fel engem? – már megint kezdtem elveszíteni a fonalat. Az elnök felsóhajtott, majd legyintett egyet. Persze, értem én, hogy aggódott, de ne rajtam vezesse le a feszültséget. Felsóhajtottam és jobbnak láttam kimenni. Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. Mikor megláttam, hogy Kibum és Jonghyun rám vártak, elmosolyodtam. Igaz barátok, tegyenek bármit is, szeretem őket.

- Na, mit akart? – érdeklődött Jonghyun.

- Azt hiszi, hogy elraboltam a Kölyköt – sóhajtottam.

- Te? – Key olyan hangnemmel mondta ezt, mintha éppen azt mondtam volna, hogy fél perc alatt hibátlanra írtam meg az egyetemi felvételit és az érettségit így egyszerre.

- Úgy bele vagy zúgva, hogy ha nincs melletted, te máris aggódsz érte, hát még ezek után… - mosolygott bátorítóan Jonghyun.

- Ha valaki hozzászól, azt Minho-ah kinyírja – nevetett fel Key.

- Nagyon viccesek vagytok – sóhajtottam.

- Olyan rossz bámulni ezt a nyomott pofádat – jegyezte meg Jonghyun és megcsípte az arcomat, mint ahogyan a nagymamák szokták csinálni. Gondolom, zavarja őket, hogy aggódom a Kölyök miatt. De ennyire?

- Bocs, hogy élek – leráztam magamról a hyungom kezeit. Komolyan, néha úgy bánt velem, mint egy kisgyerekkel, pedig nagyon nem voltam az, sőt, két év múlva én leszek a bandavezér, úgyhogy nem kellene így gondoskodnia rólam

- Nem gáz! Viszont már unalmas a pofád, és arra gondoltunk, hogy ma is csinálhatnánk valamit hármasban, mert tegnap nem sikerült feldobnunk a kedved rendesen. Figyelj, a Kölyköt nem tudjuk visszahozni, felszívódott és kész. Viszont ezt a szenvedést én nem tolerálom tovább, mert borzasztóan nézel ki. Szóval gyere el velünk fagyizni, vagy valahova. Van kedved? – Jonghyun abbahagyta a csipkedésem. A végén Keyre nézett, aki biccentett. Elmosolyodtam.

- Köszi srácok, de ma dolgom van. Nem jó. Menjetek csak kettesben, úgysem akarom elrontani a randitokat. Tegnap is rosszul esett, hogy miattam nem vagytok kettesben – megvakartam a tarkómat. Tényleg rendes volt tőlük, hogy velük mehettem volna, de én mára már tényleg találtam magamnak programot. Meg amúgy sem bírok sokat Jonghyun közelében lenni, mert félek, hogy mindent tud. Vagy semmit, de a kettő körülbelül ugyanolyan rossz.

- Biztos nem akarsz velünk jönni?  - érdeklődött Key. Bólintottam.

- Mi olyan fontos, hogy hanyagold a barátaidat miatta? – Jonghyun összeráncolta a homlokát. Na, Choi Minho, ezt magyarázd ki, te ész!

- Izé… szóval találkozom valakivel – próbálkoztam. Jonghyun és Key szemei elkerekedtek.

- És a Kölyök? Ennyi volt a nagy szerelem? – csodálkozott az eredeti és hivatalos bandavezérünk. És megint megcsináltam, csak gratulálni tudok magamnak.

- Nem… még mindig szeretem – sütöttem le a szemeimet. Furcsa ezt mondani, főleg, hogy ezt nem nagyon szoktam így használni.

- Szereted? – hökkent meg Key. Ja igen, ő tud erről a Minho-logikáról, meg Jonghyun is, aki szintén úgy bámult rám, mintha éppen most szöktem volna meg a diliházból.

- Izé… szerelmes vagyok belé. Így szebb? – kérdeztem kicsit zavartan, mire mindketten mosolyogva bólogattak. Ilyenek az én legjobb barátaim. Hiába van délután négy óra, tudok rájuk számítani.

- Szebb – bólogattak. Ekkor kénytelen voltam rákérdezni valamire.

- Ha veletek mennék, akkor az max meddig tartana?

- Nyolcig. Utána megyek haza kajálni és konditerembe. Miért? – vonta fel a szemöldökét. Biztosan gyanakodott rám, vagy valami. De miért? Elvégre nincs semmilyen titkolnivalója. Ugye?

Elbúcsúztam a fiúktól, és útnak eredtem. Pontosan oda, ahol nagyon remélem, hogy találkozni fogok valakivel. Legalábbis ez az utolsó reményem, ha nem jó, akkor teljesen másik úton kell elindulnom. De én hittem a szerencsémben. Úgysem adom fel, és a sejtésem szinte biztos. A főváros másik végébe tartottam, ott volt ugyanis egy kis lakás. Egy család kiadó lakása. Amire odaérek, az úgyis eléggé sok idő, illetve keresgélnem is kell, meg útközben beugrom egy ismerősömhöz.

***

Este negyed kilenc. Helyszín: Szöul másik fele, nem messze a kiszemelt lakástól.  Ha minden sejtésem igaz – márpedig nem tévedhetek – akkor sikerrel járok, és meg lesz a találkozóm. Benyitottam az épületbe. A lépcsőház üres volt és kihalt, amit nem nagyon csodálok. Annyira külváros volt, hogy csak ilyen remeték laktak itt, akik egész nap a szobájukban vannak, és ki sem jönnek, maximum a számlákért. Otthondolgozók, nyugdíjasok, meg ilyenek. Már jártam itt egy párszor, nem újdonság ez a hely. Főleg mostanában, az elmúlt napokban még többet voltam errefelé, mint általában. Megálltam az egyik lakás előtt. Egy nagy levegőt véve lehajoltam a lábtörlőhöz, és felemeltem azt. Telitalálat! Itt a kulcs! Még mindig, pedig errefele gyakran járnak tolvajok… kinyitottam a bejárati ajtót, ami nyekeregve mozdult el a helyéről. Kivettem a kulcsot és beléptem, magam mögött bevágva azt a ronda vackot. Levettem a cipőmet, a kulcsot pedig az asztalra dobtam.

- Van itt valaki? – kérdeztem, de senki nem válaszolt. Márpedig itt volt. Éreztem, és a megérzéseim sosem hagytak cserben. Eddig…

Az egyik ajtó mintha sokszor lett volna használva. Biztosan az az, amit keresek. Nagyon remek, betörök egy lakásba csak úgy poénból, mert sejtek valamit. Ha esetleg feljelentenének, akkor remekül megoldanám, hogy legalább három évre börtönbe kerüljek. Ezzel az indokkal… legyen négy. Lenyomtam a kilincset és… zárva. Nem tudtam mit tenni, a végsőkig kellett elmennem. Meghátráltam. Elvégre sportember vagyok, nem foghat ki rajtam egy rohadt ajtó! Nekifutottam, és elrugaszkodtam. Egy hatalmas csattanás, és a zár szinte teljesen szétszakította az ajtófélfát. Vagy legalábbis azon a lyukon biztosan. Beléptem, és a szívem kihagyott egy ütemet. Egy fiú ült a földön, átkarolva a térdét. Arcát beletemette a lábába. Egy darabig bámultam őt, utána elindultam felé.

- Ne gyere közelebb! Kérlek, ne bánts – szinte sírt. Ott helyben megálltam. Leguggoltam, és felé nyújtottam a tenyeremet. 

- Nincs nálam fegyver – mutattam neki. Csak megrázta a fejét.

- Ököllel is tudsz ütni.

Oké, ebben igaza volt, de nem hagyhattam őt itt.

- Csak próbálj meg bízni bennem – kértem őt – ha megteszed, könnyebb lesz, és az időnk sürget. Kérlek, csak ne ellenkezz! Kijuttatlak innen. Megígérem, de ehhez együtt kell működnöd velem.

Gyanúsan méregetett a szemeivel, miközben én lassan elkezdtem felé közeledni. Persze, mondogattam neki, hogy nem bántom, valamint, hogy higgadjon le, de nem nagyon tette. Egyre jobban csúszott hátra, míg végül a falnak nem ütközött. Sok időbe telt, mire odaértem hozzá. Kinyújtottam neki az egyik tenyeremet, mire felpillantott. Ekkor vettem észre a sebeit. A száján egy hatalmas hasíték, nyakán kék-zöld foltok.

- Istenem, mit tett veled az az állat? – suttogtam, kezemmel tartva a fejét. Láttam, hogy könnyezett. Egy pillanat alatt magamhoz szorítottam – Ne félj, már itt vagyok. Nem lesz semmi baj. Vigyázok rád.

Ő is kapaszkodott belém. Félve ugyan, de megszorította a dzsekimet. Tudtam, hogy ő is örült nekem, csak már nehezebben bízik meg az emberekben…

*Taemin POV*

Átöleltem őt. Magamhoz szorítottam a bőrdzsekijét. Eljött értem és megmentett. Az én hercegem! A hősöm…

Hozzábújtam az életem szerelméhez. Egyre jobban vert a szívem, és valahol úgy éreztem, megbízhatok benne. Napokig itt raboskodtam, de most itt van. Minho hirtelen elengedett. Felállt és kinyújtotta felém a kezét.

- Gyere! Sietnünk kell, mert kicsit elkéstem. Fel tudsz állni?- kérdezte némi aggodalommal az arcán.

- Igen – suttogtam. Szerencsére a lábamnak nem volt semmi baja, úgyhogy sietni azt tudnék, ha arról lenne szó. Elfogadtam a segítségét, és felálltam. Igazából néha a nagy unalmamban sétálgattam a fürdőben, úgyhogy egészen edzett voltam. Kisiettem a fürdőszobából, Minho pedig jött utánam. Becsukta maga mögött az ajtót, illetve az asztalhoz ment. Nem tudom, miért, de megvártam őt. Rám nézett a fejével intett, hogy menjek ki a lakásból és én úgy is cselekedtem. Kinn leültem a lépcsőre és vártam, hogy együtt elindulhassunk. Csak az járt a fejemben, hogy Choi Minho értem jött. Talán kedvel. Talán még van is esélyünk arra, hogy összejöjjünk? Milyen jó lenne…

- Adott neked enni rendesen? – bukkant fel Minho. Bezárta az ajtót.

- Mindennap hozott egy nagyon kicsi dobozban ennivalót, és volt öt percem megenni – mondtam magam elé bámulva. Igyekeztem nem erre gondolni, hanem valami másra, mondjuk arra, hogy ki jött el megmenteni engem, de folyton visszajöttek ezek a rossz emlékek. Jó, mondjuk logikus, de akkor sem kellene ilyenekre gondolni…  

- Körülnéztem a környéken, pár utcával lejjebb itt egy amerikai gyorsétterem. Nullától huszonnégyig nyitva, úgyhogy oda elmegyünk. Utána pedig hazaviszlek – magyarázta a tervet. A kulcsot eldugta a lábtörlő alá, megvárta, míg felállok, majd a terve végén megfogta a kezem. Ujjaink összefonódtak. A szívem az egekbe ugrott. Olyan régóta (kb. 4 hete) vártam erre a pillanatra, és most eljött. Choi Minho a kezemet fogta.

- Hyung… én nem mehetek haza – sóhajtottam.

- Miért? – a szemembe nézett. Bele vagyok zúgva basszus! Ne provokálja itt magát, mert így is alig bírom ki, hogy ne csókoljam meg! Márpedig nem áll szándékomban az utolsó reményemet elveszíteni a hormonjaim miatt. Lekaptam róla a tekintetem és a cipőmet kezdtem bámulni.

- Mert a táskámban volt a kulcs, és azt is elvette tőlem.

Minho nem mondott semmit, csak lerobogott a lépcsőn maga után húzva engem.

- Majd kitalálunk valamit, de most futnunk kell a kajáldáig. Fog menni?

- Igen – vágtam rá. Kiszaladtunk az épületből. A hideget egyből megéreztem, a lakásban a központi fűtésnek köszönhetően nem nagyon fáztam, de most… Minho gyorsított, így én is kénytelen voltam vele futni. Gondolom, hamarosan jön az a… rém, és nem akart vele összefutni. Én se. Szóval futottunk. Én bepótoltam a lemaradásomat, Minho pedig ráedzett. Biztosan szép látványt nyújthattunk a sötét utcán, mint két fiú, akik egymás kezét fogva futnak, az egyik menő ruhában és bőrdzsekiben, míg a másik egy koszos pólóban sok sebbel magán. Bár, lehet, hogy engem lánynak néztek, és akkor csak feleannyira voltunk zavaróak a konzervatív népnek. Némán futottunk, néha egy-egy kanyarral megspécizve a kis akciónkat. Azután Minho hirtelen megállt. Én persze még szaladtam volna tovább, de visszarántott. Ezek után elengedte a kezem. Pedig még igazán foghatta volna.

- Bocsánat, hogy megfogtam a kezed, de nem akartam, hogy lemaradj, így pedig tudtam hozzád igazodni – mondta a cipőjét nézegetve. Zavarta, hogy hozzám kellett érnie?

- Hyung, én nem bánom, nem zavart – mosolyodtam el. Egy kicsi vigyor az ő arcán is megjelent. Lassan elindult, én pedig kénytelen voltam tartani vele a lépést.

- Fázol? – mikor a hang irányába pillantottam, egy aggódó szempárral találkoztam. Persze, gyerünk Taemin, meséld csak be magadnak, hogy Choi Minho aggódik érted! Mi lesz a következő? Kitalálom, hogy szerelmes belém? Csak bűntudata van, vagy már hiányzott neki valaki, akinek elkobozhatja a mobilját. Ez minden.

Szóval, az „aggódó” tekinteténél leragadtam. Éreztem, hogy elvörösödtem. Megint. Lekaptam a tekintetem róla.

- Egy kicsit, de nem vészes – dadogtam. Minho mocorgott mellettem, a következő pillanatban pedig valamit tartott felém. Az a kabátja? Felnéztem rá.

- Neked jobban kell, mint nekem. Nem az én lelkivilágomat törte össze egy barom. Vedd fel, nehogy megfázz! – arca komoly volt, és nem mertem vele ellenkezni. Felvettem a bőrdzsekit. Hamarosan pedig elértünk a gyorsétterembe. Melegség töltötte el a szívemet. Olyan volt ez, mint egy randi. Hiszen csak ketten voltunk. Az emberek mind minket néztek, ami végül is egészen normális volt, tekintve, hogy fel volt hasítva a szám, és tök koszos voltam. Nem mellesleg szerintem nem voltam virágillatú sem. Bármit megtettem volna egy jó, meleg zuhanyért, akár Minho társaságában.

- Ülj le, én rendelek neked valamit – hallottam magam mellett Minho hangját.

- Hyung, pénzem sincs… - suttogtam. Oké, ez rettentően kínos volt. Itt álltam a suli egyik legmenőbb pasijával, aki mindenkitől lopkod, és nekem nincs semmim.

- Majd én fizetek.

Ez megdöbbentett. Minho nem volt ilyen önfeláldozó. Soha, senkire nem költött még semennyit. Legalábbis tudtommal nem.

- Nem fogadhatom el – ráztam meg a fejem. Csak a földet bámultam, holott nagyon is jól tudtam, hogy ő engem nézett. A szívem az egekben volt, és már kezdtem nagyon pocsékul érezni magam.

- Ha csak ez a baj, akkor szívesen visszaszedem tőled hétfőn a kajád árát, és ha szeretnéd, kamatostul – nevetett fel. Én is elmosolyodtam. Minho egyébként biztosan aranyos, csak titkolja. Ránéztem. Ő is mosolygott, amitől még inkább jobban éreztem magam. Komolyan, már kezdtem örülni annak, hogy az az agyalágyult elrabolt.

- Akkor az egyik asztalnál várlak – jelentettem ki. Érdekes, mintha megkönnyebbültem volna a mosolyától. Minho olyan erővel bírt, hogy csak ámulni tudtam. Hiába egy bunkó állat, meg lehet benne bízni.

- Oké. De ha odaérek, és te leütsz engem, utána pedig elszaladsz a kajával, akkor azért majd gondolj rám, miközben eszed – megveregette a vállam. Csak elnevettem magam, és elsiettem. Természetesen azért szemmel tartottam a szerelmemet, aki beállt a sorba. Mondhatni, hogy eléggé nagy mázlista vagyok. Elvégre pont ő jött értem, és nem is olyan szemétláda, mint ahogy eddig gondoltam. Csak csendes. Ennyi. Choi Minho mindig meglep engem. Levettem a dzsekijét, és a székem támlájára tettem. Törődő és odaadó. Igyekszik másokat maga elé helyezni. Az igazi Choi Minho tökéletes. Csak van a sulis énje, amelyiket senki sem szereti. Csak én. Én eddig is tudtam, hogy ő jó ember. Mondjon akárki akármit, én szeretem mindkét énjét. Mert ez ő. És én őt szeretem. Minho nem rossz ember, elvégre itt van velem, ismeretlen helyen, egy gyorsétteremben, ahol bárki megláthat minket, fel van sebesedve a szám, és nem titkolja, hogy velem van. Lehetnék ennél boldogabb?

- Hé, még itt vagy? – hallottam meg a hangját. Riadtan rápillantottam. Abban reménykedett, hogy megszököm, vagy mi? Mosolygott. Talán vicc volt? – Már vagy fél perce beszélek hozzád, te meg csak bámulsz magad elé.

Leült velem szembe. A tálcán kettő kisebb és kettő nagyobb hamburger volt, egy nagydoboz sült krumpli és egy üdítő.

- Ebből melyik az enyém? – kérdeztem.

- Mind. Te éheztél, és be kell pótolnod. Egy ilyenben pedig aztán minden van, maximum vitamin nincs – felkapta az egyik szendvicset és a kezembe nyomta.

- Hyung, te is egyél valamit! Én ehhez kevés vagyok… - persze, majd én itt eszem az ő pénzén vett kaját, miközben csak bámul engem! Még mit nem?!

- Oké, enyém a krumpli.

- Nem. Tessék, ez a tied – az egyik nagy szendvicset odatoltam neki. Éppen a szívószállal babrált. Akkor vettem észre, hogy egy már volt az üdítőben, most gyömöszölte bele a másikat. Egy üdítőből fogunk inni?! Mint egy szerelmespár?!

- Minden oké? Eléggé elvörösödtél – nézett rám gyanakodva.

- Pe… persze, semmi baj, csak egy kicsit meleg van! Nincs itt meleg? Én mindjárt megsülök. Hmm… de jól néz ki ez a kaja! Biztosan finom – és sikeresen leégettem magam. Annyira zavarba jöttem tőle, hogy össze-visszabeszéltem. Minho értetlenül meredt rám, majd elvette az egyik kisebb hamburgert.

- Kérhetek tőled egy nagyon fontos dolgot?

- I… igen – dadogtam.

- Kérlek, ne jelentsd őt fel a rendőrségen! A szüleid úgysem tudnak erről, és én tudom, hogy ez túl nagy kérés, de bármit megteszek. Nekem ő az egyik legfontosabb ember az életemben, ha börtönbe kerül, akkor én megőrülök. Nekem szükségem van rá, mint támogató barátra. Tudom, hogy túl sokat kérek, de megtennéd a kedvemért? – mintha a szemében könnyek gyűltek volna össze. Minho is tud érezni? Hihetetlen. Én… én nem tudok neki nemet mondani, elvégre ő Choi Minho!

- Rendben. Nem jelentem fel – bólintottam, még akkor is, ha nagyon nehezemre esett ezt kimondani. Minho megkönnyebbült. Láttam rajta, hogy iszonyatosan örült a válasznak, és én pedig örültem, hogy boldoggá tehettem őt. Enni kezdett. 

- És ez maradjon a kettőnk titka.

- Rendben! – bólintottam megint elvörösödve. Inkább a sült krumpliba temetkeztem, és szinte habzsolni kezdtem.

- Szóval, haza nem tudsz menni. Nincs itt Szöulban rokonod? – kérdezte témát váltva, miközben beleivott a közös üdítőnkbe.

- Hát… a nagyiék. De nem tudom pontosan, hogy hol laknak, szóval oda nem mehetünk – sütöttem le a szemem, és nekiláttam a nagyobb szendvicsnek.

- A telefonszámukat nem tudod kívülről?

- Nem.

Hogy lehet olyan szépen enni, mint ahogyan azt Minho csinálja? Elállt a lélegzetem attól, ahogyan evett… olyan tökéletes ez a pasi! Túl tökéletes.

- Az elnök úr számával sem vagy tisztában, mi? – lenyelte a falatot. Még azt is tökéletesen csinálta.

- Nem. Bocsánat – elvettem az üdítőt, és remegő kezekkel tartottam magam felé. Az előbb ivott belőle Mr. Tökéletes. Egy pohárból iszom vele!!!!!

- Nem tehetsz róla. Hozzánk nem tudsz jönni, mert anyám kitér a hitéből, ha vendéget viszek haza késő este anélkül, hogy szóltam volna neki

- Hogyhogy? – mosolyodtam el. Minho szintén így cselekedett. Összegyűrte a hamburger papírját, és újra inni kezdett.

- Mert nem tudja kitakarítani a nappalit, annyi idő alatt. Tudod, kissé takarításmániás. Mellettem meg gondolom, nem szeretnél aludni – mosolygott és letette az üveget.  DE HYUNG! ÉN MELLETTED AKAROK ALUDNI!!! – tört ki belőlem gondolatban.  Vajon ha ezt mondtam volna neki, milyen reakcióra számíthatnék?

- Bocsánat, hogy ennyi galibát okozok neked – hajoltam meg amennyire csak tudtam… ülve.

- Nem okozol galibát. Van két személy, akik szerintem elszállásolnak éjszakára, holnap meg visszaszerzem a kulcsod. Remélem, az első elvállalja – felemelte a telefonját.

- Hyung, ezt edd meg! – nyomtam oda neki a másik nagyot - ez így fer. Elfelezzük igazságosan.

- Neked vettem, edd csak meg – beütötte a számot.

- Nem! Ez legyen a tiéd! Elvégre a te pénzedből van, kérlek, a kedvemért… - néztem rá nagy szemekkel. Bevetettem minden cukiságom.

- Jó, de csak a kisebbet. Én ettem otthon. És hagyd abba ezt a nézést, mert nagyon irritál – mosolygott. Felállt és a fülére tette a telefont. Addig én kipakoltam neki a másik kicsi hamburgert, utána pedig elkezdtem megdézsmálni a nagyobbat. Minho egy darabig sétálgatott, beszélgetett, nevetgélt, utána pedig zsebre vágta a mobilját, és odajött hozzám.

- Szerencséd van, kapsz szállást.

- Köszönöm – hajoltam meg ismét, ráadásnak teli szájjal. Nagyon hálás voltam, hogy Minho intézkedett az érdekemben.

Miután mindent megettünk, elindultunk a haverjához. Metróval. Vett nekem jegyet, ami nagyon rendes volt tőle. Leültünk egymás mellé, és beszélgettünk. Egy idő után Minho is jobban felszabadult, és nevetett, mesélt vicces eseményeket, és válaszolt a kérdéseimre. Néha visszakérdezett. Nagyon jól éreztem magam a társaságában. Ha lehet, még jobban belezúgtam. Mikor leszálltunk, még sétálgattunk, és a táncról beszélgettünk. Mondtam, hogy mik a terveim, hogy táncos szeretnék lenni, mire ő csak nevetett és kijelentette: „remélem, majd fogunk együtt dolgozni”. Visszakérdeztem, de csak megrázta a fejét és átterelte a témát másra. Az idő nagyon hamar eltelt a társaságában.

Most éppen egy lépcsőház előtt álltunk. A szemeimbe nézett, majd egyre közelebb hajolt hozzám. Basszus, meg fog engem csókolni?! A szemei a számra tévedtek, a kezével pedig megfogta az állam.

- Nagyon nem tetszik nekem ez a seb. Majd lefertőtlenítheted – azzal a lépcsőház falán lévő kaputelefonhoz lépett. Komolyan? Így szórakázik az érzéseimmel?! Megnyomta a gombot, mire komolyan mondom, az ő hangját hallottam válaszolni a hívásra.

- Ki az?

- Kim Jonghyun – válaszolt vissza Minho, az igazi. A kaputelefonban lévő hang átváltott egy nagyon ismerős ember nevetésévé. Az ajtó pedig kinyílt. A szerelmem intett a fejével, hogy menjek be vele. Felsiettünk a lépcsőkön, és az egyik ajtónál kopogtatni kezdett. Az ajtó kinyílt, és abban a pillanatban egy sikításszerű hang rázta meg a lakóházat, majd valaki szinte szó szerint a nyakamba ugrott.

- Istenem, megtaláltad! Megvan Taemin-ah! – ölelgetett Key. Minho és én csak bámultunk egymásra, ami hadd ne mondjam, hogy mit váltott ki belőlem – Úgy aggódtam érted…

- De már megvan és ez a lényeg. Amúgy honnan tudtad, hogy hol volt? – kérdezte Minho. Key elengedett.

- Ott volt? – kérdezte csodálkozva. Minho bólintására folytatta: - Hyung egyszer mondta, hogy ha emberrablásra szánná magát, akkor így cselekedne. Én csak viccként említettem meg, nem gondoltam volna, hogy megteszi.

- Megtette. És tudod, hogy miért.

- Tudom. De honnan jöhetett rá? – kérdezte Kibum. Csak kapkodtam a fejem egyik menőről a másikra. Semmit sem értettem, maximum annyit, hogy Jonghyunról beszélhettek.

- Fene tudja. Megvannak a módszerei – sóhajtott fel Minho. Rám nézett – Én viszont most megyek haza, ezt ki kell aludnom. Kezeld le a sebeit, és vigyázz rá! Sziasztok!

- Szia – köszöntünk Keyyel. Minho elmosolyodott és integetett nekünk.

- Várj, hyung, a dzsekid! – szóltam utána. Megtorpant a lépcsőn és visszasietett hozzám. Éppen vettem volna le, amikor elsöpörte a kezeimet az útból. Megigazította rajtam a gallérját.

- A tiéd lehet. Ajándék. Azért cserébe, amit kértem. Amúgy is nagyon jól áll, még kicsit nagy, de majd belenősz – azzal összeborzolta a hajamat, és integetve elszaladt.

- Mit kért? – kérdezte Key.   

- Nem mondhatom el. A lelkemre kötötte, hogy ez a kettőnk titka – mosolyogtam. Van egy közös titkunk!

Key átölelt.

- Éhes vagy?

- Nem. Minho hyung adott enni.

- Akkor gyere, tusolj le. Holnap itt hagyom neked a kulcsomat, és estére visszaszerzem a táskádat – bejött velem a lakásba, és megmutatta, hogy hol található a fürdőszoba.

- Én igazából jobban szeretnék holnap iskolába menni. Onew hyung biztosan aggódik értem, és nem szeretnék lemaradni a tananyaggal sem.

- Felszerelés nélkül?  - nézett rám gyanakodva. Csak megvontam a vállam, mire Key gondolkodóba esett. Egy idő után felcsillantak a szemei: - Nekem megvannak a régi cuccaim, meg egy táska, odaadom neked holnapra. Úgy jó lesz?

- Igen. Köszönöm – hajoltam meg, mire ő csak elnevette magát.

***

A megágyazott kanapén ültem, betakarózva egy bögre kakaót szürcsölve. Key ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy igyak valamit, ha már nem eszem, így kiegyeztünk a kakaóban. Ő leült a lábamhoz a kanapéra. Sikeresen megtaláltuk a régi tanszereit, és bepakoltunk egy táskába, most pedig pizsamában iszogattunk.

- Ha gondolod, mehetsz a hálóba is, ha az kényelmesebb – mondta, de csak megráztam a fejem. Nem akartam őt kitúrni a helyéről.

- Jó itt, köszönöm. Hyung… kérdezhetek valamit?

- Persze, drága, bármit – mosolygott rám. Mindig drágának hívott, ezért is gondoltam róla, hogy meleg.

- Te tudod, hogy miért rabolt el Jonghyun hyung?

- Sejtem – sütötte le a szemeit – amit most mondok, arról nem is tudsz. Minho-ah egyszer megígérte nekem, hogy az élete során lefektet egyszer. Persze, akkor még csak viccnek gondoltam. Eközben én összejöttem Jonghyun hyunggal, és ez elfelejtődött. Azonban én fűvel-fával lefeküdtem, miközben ott volt nekem hyung. Minho persze minden titkomról tudott, és ezzel mostanra felbátorodott. Szerelmes valakibe, de szentül azt hiszi, hogy az illető mást szeret, holott egyértelműen nem. Minho depressziós lett, és rajtam vezette le a feszültségét, úgy, hogy… szóval, AZT csináltuk. És fix, hogy ezt Jonghyun hyung megtudta valahonnan, és így állt bosszút, mert te vagy az, akit mindketten szeretünk – Key befejezte a meséjét. Látszott rajta, hogy nagyon megviselték őt az események – Ha bármi van, gyere át nyugodtan, nem harapok. Gondolj rám úgy, mint egy pótanyukára. Úgyis gyakran ummanak hívnak a fiúk.

- Köszönöm, umma – mosolyodtam el, utána hirtelen eljutottak hozzám a szavai: - hyung, az illető, akibe Minho hyung szerelmes, az szép?

- Gyönyörű.

- És van esély arra, hogy összejöjjenek? – ugye nincs? Mondd, hogy nincs! Key egy darabig engem nézett.

- Igen van. Minho mindenkit megszerez magának, akit akar, és úgy látszik, hogy ez mindkettejük részéről nagyon komoly – elmosolyodott és elvette tőlem az üres bögrét. Nem hallotta, hogy mekkorát roppant a szívem. Apró darabokra. Minden reményem elszállt. Key elindult kifelé, amikor a szeme megakadt a bőrdzsekimen. Egy darabig nézegette, utána letette a bögrét maga mellé a földre.

- Minden rendben? – kérdeztem tőle rémülten. Megtörölgette a kezét, majd a kezébe vette, mint egy műkincset.

- Ez az a dzseki – dadogta úgy, mintha éppen az első fáraó dzsekijéről lenne szó – Minho-ah sosem engedte, hogy bárki hozzáérjen ehhez. Világhírű eredeti bőrmárka, ráadásul eléggé drága darab, és nagyon ritka. Használtan annyiba kerül, mint egy másik nagyon márkás vadonatúj. Ráadásul ő újonnan vette… aki hozzáért, annak nekiugrott. Nagyon szerethet téged, ha csak úgy neked adta, még ha valamiért cserébe is… ez nagyon nagy ajándék. 

Elkerekedtek a szemeim. Minho egy nagyon drága dzsekit dobott oda nekem. Key felvette a bögréket és kiment. Nehézkesen kikecmeregtem az ágyamból. Utam egyenesen az ajándékomhoz vezetett. Persze, Jonghyun miatt kaptam, de ez akkor is túl nagy ajándék volt. Magamhoz szorítottam. Minho illata volt, és ha már az igazi úgysem lehet az enyém, akkor a dzsekijét kisajátítom. azzal együtt feküdtem be az ágyba. Magamhoz szorítottam, hamarosan pedig álomba merültem. A gondolataimmal, a törött szívemmel, és a tudattal, hogy életem szerelme nem utál. 
 ___________________________________________________________________
2min facebook csoport + másik ficem(az első) linkje a jobb oldali sávban a bemutatkozás alatt! Kérlek, gyertek sokan a csoportba, mutassuk meg, hogy ennek a shipnek is helye van a hazánkban! Előre is köszönöm <3 Lexyy