11. Fejezet

*Key POV *

Izmos karjai között ébredni maga a Mennyország. Minden egyes apró lélegzetvételét hallgatva megdobban a szívem, és a tudat, hogy mellettem van, megnyugtatja a lelkem. Akármikor mellette vagyok, mindig úgy érzem, hogy szörnyű ember vagyok, és még csak gondolni sem merek másra. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan csalhatom őt ennyi emberrel, miközben ennyire szeretem, és mégis, ha egyedül vagyok, máris feléled bennem a kéjes, éhes cica, és megyek gazdit keresni. Na, ezt ennél szebben meg sem tudtam volna fogalmazni. Álmosan ránéztem az éjjeliszekrényemen levő órára. Nagyon kis praktikus kütyü volt, a napot is mutatta, sőt, még hőmérő is volt benne! Elkerekedtek a szemeim. Én... én teljesen azt hittem, hogy ma szombat van. Erre kiderül, hogy szerda?! A rohadt életbe Kibum, ez nem a te napod! Fáradtan hajoltam hátra, hogy felébresszem a mellettem békésen szuszogó dinoszauruszt.

- Hyung, ébredj – rázogattam őt, de csak mormogott.  Olyan volt, mint egy maci. Persze, én megértem, hogy a tegnap esti játék kifárasztotta, de hamarosan suli, és nem akartam elkésni. Gondoltam, hagyom őt még egy kicsit aludni, addig én lezuhanyozom, meg összeütök valamit reggelire. Utána felkeltem őt, és addig cseszegetem, amíg el nem indulunk. Szokásos reggel. Kibum módra, Jonghyun mellett ébredve. Általában korán felkelek az éjszakák után, hazaszaladok és rendbe szedem magam. Vagy megvárom, míg a csávó elalszik, és elmenekülök. Elvégre nekem suli, neki meg jobb, ha nem tud rólam, meg nekem is. Érdekes módon általában hírességekbe botlom bele. Nekik nem lehet magánéletük, a családalapításról nem is álmodhatnak, a „rajongók” kiutálják a párjaikat, így maradnak az egyéjszakás kalandok. Igen ám, de annak is megvannak a veszélyei. Például egy gyerek. Az anya így is, úgy is felkeresi az apát, akár a nő a sztár, akár a pasi. És ha a fickó mondjuk egy rajongót fog ki… akkor mindenki pórul jár. Ezért vannak a sztárvilágban leginkább egynemű párok, ezért vannak nők nőkkel és ezért keresnek a híres férfiak fiúkat maguknak, akiket jól meg tudnak döngetni. Vagy az üzletemberek, akiknél otthon szextilalom van. Általában ilyen emberekkel van dolgom, néha egy-két egyetemista sráccal. Csak azt nem értem, hogy miért keresek egyéjszakás kalandokat, ha szeretem őt? Mondjuk, vele is csak véletlenül kerültem össze.

Nem is tudom, hogy hogyan is volt, minden olyan gyorsan történt. Olyasmi voltam, mint Taemin. Félénk és visszahúzódó. Egyedül a ruháim voltak kirívóak, hogy megmutassam: vagyok valaki. A kapcsolat Minho között és köztem? Rettegtem tőle. Ő már akkor is menő volt, amikor idekerültem. Akkor vált azzá. Azonban a kapcsolat köztem és Jonghyun között más volt. Tudtam, hogy számíthatok rá. Érdekes volt, mert kereste a társaságom. Aztán egy idő után Minho is közeledett felém. Maga mellé ültetett, és mindig beszélgetni próbált. Rájött arra, hogy biszex vagyok, és bevallotta, hogy ő maga sem tudja a nemi beállítottságát, de engem szívesen meghúzna. Akkor még nevettem rajta. Sosem tekintettem rá úgy, mint férfira. Egy az, hogy fiatalabb volt nálam, a másik pedig, hogy ő olyan más volt. Ellenben Jonghyun. Ő már akkor szédítően nézett ki. Direkt bénáztam sokat, hogy tudjon nekem segíteni, és úgy tűnt, szívesen tette. Persze, ez nem olyan volt, mint Minho meg Taemin között. Vagy legalábbis én nem első látásra szerettem bele. Sokszor láttam őt a folyosón, és először csak a sapkája tetszett, utána a pólója, az izmai, az arca, a szemei… és egy idő után rajongásig beléestem. Ha kidobta az üdítős üvegét, én kihalásztam, ha láttam, hogy mit vesz a büfében, én is ugyanazt kértem, ha megtudtam, hogy milyen zenét szeret, én is meghallgattam azokat a számokat, és amikor bénáztam, akkor felfigyelt rám. Hihetetlenül kedves volt velem, nem úgy, mint másokkal és ezért tiszteltem. Igyekeztem a kedvében járni, vittem neki főtt ételt, cserébe ő szerzett nekem tanítványokat, vagy segített. Az elején még csak ilyen volt. Utána elkérte a számom, elhívott fagyizni, beszélgetni meg hasonlók. Én persze minden alkalommal boldogan mentem vele. Csak Minho miatt volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de ő mindig feltalálta magát. Egyik nap mosolyogva mondta mellettem ülve, hogy szurkol nekünk, és sosem sértődött meg, amikor kettesben akartunk lenni. Nem mellesleg ő is gyakran becsajozott, szóval nem kellett félteni. Az a nap határozottan az emlékeim között van, amikor Jonghyun és én az állatkertben sétáltunk. Már egy ideje csak csendben nézegettük az állatokat, amikor megragadta a csuklómat. Összerezzentem. Még sosem érintkeztem vele így, maximum amikor átadta nekem a fagyimat, de ez más volt. Kellemes érzés járta át az egész testem. Nagyon jól éreztem magam vele, mintha… megtaláltam volna a másik felem, ahogyan mondják. Akkor kijelentette, hogy nagyon kedvel. Ez a két szó teljesen felkavart, mintha pillangók nőttek volna a gyomromban, és százezer irányba repkedtek volna. Szinte teljesen elvörösödtem. Kirántottam a csuklómat a szorításából, és elrohantam. Nem bírtam tovább. Leültem az egyik padra, totálisan elgyengülve. Az volt a gáz, hogy szerelmes lettem belé. Jonghyun minden egyes porcikáját imádtam. Ilyen érzés szeretni valakit? Még sosem volt azelőtt kapcsolatom, ezért nagyon féltem. Nem a szextől. Tizenhárom éves koromban már elvesztettem a szüzességem. Azt hiszem, leitattak, és másnap sajgó fenékkel ébredtem. De most nem ez volt a fontos, hanem Jonghyun. Utánam jött. Mosolyogva leült mellém a padra, felnéztem rá, mire meglebegtette előttem az állatcsemegét. A nap hátralevő részében állatokat etettünk, nem beszélgetve az érzéseinkről. Mindig másra tereltem a témát, és amikor megkérdeztem, hogy milyen állat a kedvence, nagyon ledöbbentem. Azt állította, hogy eddig a kutya volt, de mostanában megszerette a cicákat is. Ez csak azért volt furcsa, mert egyszer a képembe vágta, hogy olyan sunyin nézek, mint egy macska.

Nagyjából két hét telt el azóta. Otthon kuksoltam és halálunalmamban vasalni kezdtem, amikor Jonghyun felhívott. Dobogó szívvel vettem fel a telefont, mit sem törődve azzal, hogy este tizenegy körül járt az idő. Furcsa volt a hangja. Először ki akartam őt nyomni, de valami azt súgta nekem, hogy oda kell mennem, és látnom kell őt. Azt hiszem, jól döntöttem. Egy közeli játszótéren volt néhány, számomra vadidegen sráccal, körülöttük valami furcsa szag.  Nemsokára realizálódott bennem, hogy bizony, be voltak szívva. Félve mentem oda hozzájuk, mire Jonghyun elkapott, az ölébe ültetett, és kijelentette, hogy ma AZT fogja csinálni VELEM. Ha ekkor bepánikolok és elfutok, akkor sosem jöttem volna össze vele. A barátai lassan elmentek, ő pedig berángatott engem az egyik játék alá. Ott csináltuk először. Mivel szörnyű állapotban volt, hazavittem őt az én lakásomba, és berántott maga mellé az ágyamba. Akkor csináltuk másodjára, míg végül elaludt. Másnap persze bocsánatot kért, de fel is ajánlotta, hogy próbáljunk meg járni, mert ő úgy érzi, hogy belém szeretett. Kipróbáltuk, és azóta is szeretem őt, még akkor is, ha ezt nem lehetett kinézni belőlem. És akkor felmerült a kérdés, hogy miért csalom. Nem tudom, egyszerűen csak… nem bírom, hogy egyedül aludjak el, és ezért folyton kell nekem valaki, aki aznap magához húz. Vagy magára. Nézetkérdés.

Éppen a reggelit csináltam, amikor két izmos kar hátulról átölelt. Hamarosan éreztem Jonghyun állát a vállamon.

- Jó reggelt édesem! – köszönt, máris csókot kunyerálva, amit boldogan adtam neki.

- Szia hyung. Hogy aludtál drágám?

- Veled mindig remekül alszom – mosolygott, egy puszit nyomva a nyakamra. – Tudod, mi jutott az eszembe?

- Nem – ráztam meg mosolyogva a fejem és megint kezdtem bűntudatot érezni.

- Minho meg a Kölyök. Komolyan, már kezdek aggódni a mamlasz miatt – itt felemelte a fejét – annyira magányosnak tűnik.

- Nekem is, viszont ők teljesen mások, mint mi ketten, valahol azonban mégis magunkat látom bennük.

- Igen, az elesett, kis szerencsétlen Kim Kibum, olyan, mint a Kölyök. Minho pedig tiszta én, csak gyávább kiadásban. Meg magasabban – felnevetett. Egyetértően bólintottam. Kiszedtem az ételt, és adtam neki egy tányérral. Mosolyogva huppant le az asztalhoz, hamarosan pedig csatlakoztam hozzá.

- Tudod, Minho nem olyan közvetlen, mint amilyen te voltál. Ő inkább direkt kerüli a Kölyköt, míg te kerested a társaságom – jegyeztem meg evés közben. Mosolyogva, szorosan mellém húzódott. Kiemelt a kajájából egy falatot, és a számba dugta.

- Minho furcsa ember, nem tudni, hogy mit miért csinál.

Beleültem az ölébe, a tányéromat felkapva elkezdtem őt etetni.

- Szerintem minden vágya megerőszakolni szerencsétlen Kölyköt – mosolyodtam el, egy újabb falat után. Egymásnak támasztottuk a homlokainkat. Elcsattant egy csók, és még egy.

- Szerintem is. Viszont ha én itt vagyok, és te nélkülem zuhanyozol, akkor kapsz! – ördögien elvigyorodott, mire nevetve a vállára csaptam. Egy csodás embert kaptam magam mellé, én azonban mégis kiprovokálom, hogy elveszítsem. Szerencsémre Jonghyun már felöltözött, készen állt az indulásra, szóval egy kicsit húzhattuk az időt a reggelivel. Szépen, lassan megetettük egymást, és elindultunk felhúzni a cipőinket. Még gyorsan bedobtam a mosogatóba az edényeket, majd ha hazaérek, elmosogatok. Mire kiértem az előtérbe, Jonghyun már a két táskát tartva ácsorgott, cipőben. Hihetetlenül gyorsan működött. Tudtam, hogy nem szöszmötölhetek a cipőm felvevésével, úgyhogy gyorsan felkaptam az egyiket.

- Na? Milyen? – érdeklődtem mosolyogva, és megpördültem a tengelyem körül. Jonghyun elkapta a karom és magához húzott. Egy csók kíséretében így felelt:

- Gyönyörű vagy, mint mindig. De ne próbálj meg akkor kelteni, amikor te már elvileg késésben vagy, légy szíves! Nekem szükségem van arra a két óra alvásra. – kiskutyaszemekkel nézett rám. Nevetve adtam neki egy puszit a szájára, majd kiráncigáltam őt a lakásból. Gyorsan bezártam az ajtót. Mikor végeztem, megfogta a kezem, és csendben elindultunk a suliba. Jonghyun egyébként gyakran aludt nálam, amit egyáltalán nem bántam, mert imádtam vele lenni. Mostanában viszont nem nagyon. Minho miatt bűntudatot éreztem, és nem bírtam megbocsájtani magamnak a tettem.   Érdekes volt, hogy a többi miatt nem éreztem magam olyan pocsékul, de Minho mintha mást váltott volna ki belőlem. Mivel barátok voltunk, a közöttünk kialakult egydélutános kaland másképp hatott rám, mint ha egy vadidegennel csináltam volna. Általában csendben sétáltunk az iskolába, nem nagyon szerettük megzavarni a bennünk dolgozó kémiát.

- Kibum-ah, mondtam már, hogy szeretlek? – törte meg a csendet Jonghyun.

- Mondtad, és én is szeretlek.

Bűntudatom volt. Nagyon. A legjobb barátjával csaltam meg őt. A LEGJOBB BARÁTJÁVAL!!!

- Van kedved ma kávézni? Mondjuk ma, suli után? – érdeklődött, kiskutyaszemeivel rám meredve.

- Mehetünk – mosolyogtam.

- Szerintem nem ártana, ha Minho is jönne velünk, tudod, tegnap olyan levertnek tűnt, és aggódom érte. Nem mondta, hogy mi a baja?

- Nem. Mostanában nem igazán beszélünk – nyögtem ki véletlenül. Jonghyun összeráncolta a homlokát, a semmibe bámult.

- Hogyhogy?

- Mert mindenhol a Kölyök. Érted? Rózsaszínben látja a világot, és már kezdett elegem lenni belőle, és leszidtam. Ez minden – na, ebbe a tervbe be kell avatni Minhot is, mert ha Jonghyun rákérdez, ő pedig csak dadog, vagy mást mond, akkor lebukunk.

- Értem – Jonghyun végül lesütötte a szemeit – nem hittem volna, hogy ennyire érzelmes srác.

- Ezt hogy érted? – érdeklődtem. Na, most tényleg nem tudtam, hogy mire gondolt, pedig nem is célzásnak számított.

- Úgy értem, hogy tényleg egy kicsit megváltozott, amióta megérkezett a Kölyök. Nyugodtabb, és őszintébb lett. Bírom őt, és már fáj látni, ahogy szenved. Úgyhogy tényleg elvihetjük kávézni, majd kap sütit, vagy forró csokit.

- De én is kérek sütit, hyuuung – nyávogtam neki gyerekesen, és bevetettem a cuki nézésemet, amely úgy látszik, hatott, Jonghyun ugyanis kisvártatva elnevette magát.

- Jó, akkor mindenki kap sütit, meg cappuchinot, vagy kávét, kivéve Minho, aki forró csokit kap. Így megfelel? – kérdezte mosolyogva, mire elégedetten bólintottam.

- Meg – mosolyogtam vissza rá. A kezemet hirtelen elengedte. Kíváncsian néztem rá.

- Minden rendben van, hyung? – kérdeztem tőle.

- Persze, de a suliban nem fogom meg a kezed mert ha rájönnek, hogy járunk, akkor az nem jó. Nincs igazam? – az arcán megjelent egy gyönyörű mosoly, amelytől el kellett olvadnom. Miért szerettem őt ennyire?

- De, hyung, neked mindig igazad van.

Ezek után tényleg csendben sétáltunk tovább a suliba, ami már nem is volt olyan messze. Csak némán lépkedtünk egymás mellett, mint két ismerős, akiknek nincs közös témájuk. A kapuban már észrevettük a barátunkat, aki éppen egy gyereket kínzott.

- Sziasztok! – arcán megjelent egy halvány mosoly, amint meglátott minket. Elengedte a srácot, és a fejével intett neki, hogy elmehet. Ezek után megint ugyanolyan komorrá vált, mint amilyen tegnap volt. Valami nem stimmelt vele, és hiába utáltam őt, most igenis sajnáltam.

- Szia – biccentettem felé.

- Csá! Minden rendben? – Jonghyun volt kettőnk közül a bátrabb, aki meg merte kérdezni, hogy mi lehet Minho problémája.

- Nem tudom, hyung, már két napja nem látom a Kölyköt. Tegnap lehet, hogy csak elkerültük egymást, mert korábban jött be, de a sulin belül sem futottam össze vele, és ma sem, pedig direkt korábban keltem.

Mintha hazudott volna a tekintete.

- Amúgy milyen a próbaheted? – kérdeztem tőle, hogy elterelje a gondolatait a Kölyökről.

- Milyen próbahetem? – ráncolta a homlokát Minho. Na, képben volt, mondhatom!

- Megbeszéltük, hogy te leszel a bandavezér a héten, mert a szerelmed úgyis egyedül van otthon, és hogy megmutasd neki, milyen menő bandavezér vagy, ezért a héten helyet cseréltünk. Rémlik? Én vagyok a maknae – Jonghyun elnevette magát a végére. Ezt leszámítva egészen normálisan magyarázta el a dolgokat a szegény bandavezérünknek.

- Ja, tényleg, el is felejtettem – mosolyodott el egy kicsit Minho, de utána egyből megint elkomorodott.

- Ennyire aggódsz a Kölyök miatt? – érdeklődött Jonghyun kedvesen megsimogatva a barátja vállát. Minho csak biccentett.   

- Figyelj, ne stresszeld magad! Lehet, hogy csak nincs kedve bejönni, és inkább otthon lustálkodik – próbáltam megvigasztalni őt, bár nehezemre esett. Persze, sajnáltam őt, de ott volt bennem a harag, amit iránta éreztem.

- Vagy nem érzi jól magát, és ezért nem jön be. Még nem kell a halálhírét keltened – nevetett fel a végén Jonghyun.

- Vagy elütötte egy autó – Minho csak meredt maga elé. Persze, automatikusan a legrosszabbra gondolt. Ez alap.

- Vagy sulit váltott. Azt eléggé gyakran szokott, nem? És ez egy kicsit reálisabb, mint a te elméleted. Megunta, hogy itt volt, továbblépett. Ez minden – vonta meg a vállát Jonghyun, és igyekezett megvigasztalni szegényünket. Mondjuk, ez tényleg elég reális magyarázat volt, főleg ahhoz képest, amiket Minho hordott itt össze az elmúlt két napban. Megjegyzem, tegnap is elütötte a Kölyköt két autó, egy kamion, és még ráadásnak a metró is átment rajta, legalábbis Minho szerint. Nem beszélve a másik teóriájáról, miszerint valaki megkéselte őt az utcán, és most ott fekszik. Mindezt koreai nyelvtan közben, majd mikor már nagyon elegem lett belőle, és rávágtam, hogy lehet, felállt és elindult kifelé, hogy ő nem fogja hagyni, hogy szerencsétlen ott feküdjön véresen az utcán. Miért vannak ilyen idióta barátaim?

- Mondjuk azok alapján, amiket te elképzeltél, már azon se lepődnék meg, ha azt mondanád, hogy hétfő délután valaki berángatta őt a kocsijába és most egy kezdetleges fürdőben raboskodik, mondjuk egy lakás harmadik emeletén – jelentettem ki. Minho hirtelen felnézett.

- Ti azt akarjátok ezzel mondani, hogy én elraboltam a Kölyköt, megerőszakoltam, és most megjátszom magam? – pattant fel olyan gyorsan, hogy megijedtem tőle. Hangja ideges volt.

- Ezt senki nem mondta te agyatlan – forgatta a szemeit Jonghyun. – Kibum-ah annyit mondott, hogy lehet, hogy elrabolták őt, és elkezdte cifrázni a dolgokat. Nem utaltunk rád.

- Nem raboltam őt el! – kiáltotta dühösen Minho. Felvontam a szemöldököm. Mintha pont beletrafáltam volna abba, amit tett… 

- Eddig nem is gondoltuk, de eléggé furán viselkedsz – jegyeztem meg. Minho rám nézett, a szemei szinte lángokat lövelltek.

- Hagyjatok békén! Nem borult még el annyira az agyam, hogy elraboljak valakit! – kiáltotta, majd berontott a suliba. Jonghyun kérdőn nézett rám, de be kell vallanom, én sem értettem semmit. Minho nem szokott így viselkedni.

- Ennek meg mi a baja? – kérdezte végül. Megvontam a vállam.

- Nem tudom, de ez nagyon bizarr volt.

- Honnan jött ez az ötlet? – vigyorodott el. Gondolom, az „elrablás” gondolatmenetére gondolt.

- Nem tudom. Ezt ki tudnám belőletek nézni, és erre alapoztam. De olyan, mintha tényleg ez lett volna, és megijedt, hogy tudom, mit tett.

- Minho mindig is nagy színész volt. A fene tudja, hogy mit gondol komolyan és mit játszik meg. Mondjuk, itt eléggé sokan ilyenek.

- Az biztos – bólintottam.

*Onew POV*

Végre vége a sulinak mára. Megkönnyebbülten álltam fel az íróasztal mögül. Néha nagyon utálok DIÖK elnök lenni, ugyanis én sokkal később végzem, mint a többiek. Az ajtó hirtelen kinyílt, és belépett rajta Minho. Idén többször volt itt, mint normális esetben, és amúgy is ő meg a bandája nem kopogott csak, úgyhogy sejtettem, hogy valamelyik menő fog megjelenni. Meg sem szólalt, csak lehuppant a vendégek számára fenntartott székre, ahol Taemin szokott ücsörögni. Abbahagytam a pakolást és kérdőn meredtem rá. Vártam, hogy végre megszólaljon.

- Segíthetek? – kérdeztem egy kicsit türelmetlenül. Éppen az egyik ceruzámat birizgálta.

- Igen – válaszolta. Újra babrálni kezdte a ceruzát, mit sem törődve azzal, hogy én is haza szeretnék menni, és nem sok kedvem volt vele tölteni a délutánt. Leültem a helyemre. Ez hosszú beszélgetés lesz.

- És meg is mondod, hogy miben, vagy szedjem ki belőled telepatikusan? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Minho letette a ceruzámat. Még mindig nem nézett a szemembe.

- Azt meg tudod csinálni? Mert akkor még lenne is okod itt játszani a menőt.

- Te jöttél ide! Vagy mondd el, hogy miért vagy itt, vagy húzzál el, mert én is szeretnék hazamenni – morogtam. Minho csak lazán rám pillantott, és nem is figyelt rám rendesen. Csak sóhajtott egyet, utána elvett egy tollat is.

- Mi van a Kölyökkel?

Megdöbbentem. Csak meredtem rá, szinte pislogás nélkül. Mit akar tőle? Miért hiányzik neki Taemin?

- Nem tudom – válaszoltam.

- Te vagy a legjobb barátja, biztosan tudod. Már napok óta nincs suliban. Beteg?

- Nem tudom, eddig nem volt időm átmenni hozzá, úgy terveztem, hogy majd ma délután, mert hiába hívom őt telefonon, nem veszi fel. Kezdek aggódni érte. De egyébként ez miért érdekel téged?

- Már hozzászoktam a pofázmányához, meg ahhoz, hogy minden reggel ott lábatlankodik előttünk. Ez minden.

- Mint mondtam, nem veszi fel a telefonját, és sietnék át hozzá – álltam fel, de Minho továbbra is ülve maradt. Letette a tollat. Egy kicsit fészkelődni kezdett, majd az egyik zsebéből kivett egy nagyon ismerős mobiltelefont és fülhallgatót.

- Nesze, ez a Kölyöké. Már tegnapra beígértem neki, de nem jött, te meg úgyis hamarabb fogsz vele találkozni, mint én.

- Kösz – biccentettem. Minho csak megvonta a vállát. Unottan felállt a helyéről.

- Aztán jobbulást a Kölyöknek – meg sem várta a reakcióm, egyszerűen kiment. Odasétáltam az asztalhoz, és felemeltem Taemin mobilját és fülesét. Egy darabig nézegettem. Nagyon aggódtam érte, ugyanis ő mindig is nagyon fontos volt nekem. Világéletemben kisöcsémként kezeltem őt, főleg most, hogy a szárnyaim alá vehettem. Taemin a legjobb barátom, de én cserbenhagytam őt, pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rám, és most már teperhetek neki, biztosan haragszik. De legalább nála lenne a mobilja! Akkor most tudnék vele beszélni. Mindenesetre most átmegyek hozzá. Felsóhajtottam. Minho nagyon furcsa mostanság, mintha külön figyelmet fordítana a „Kölyökre”. Mikor kinyitottam az ajtót, egy fiatal srác ácsorgott előtte. Nem igazán ismertem, csak látásból.

- Segíthetek? – kérdeztem tőle. Nagyjából annyi időslehetett, mint Taemin.

- Igen, csak érdeklődni szeretnék, hogy a Kölyök beteg-e? – kérdezte.

- Igazából nem tudom, szerintem igen, de még nem beszéltem vele. Miért?- kérdeztem.

- Ja, a tanárok nyúznak engem ezzel a kérdéssel, meg itt a leckéje – nyomta a kezembe a papírokat – aztán már igazán jöhetne, mert nem vagyok a titkárnője.

- Oké, világos. Add ide ezeket! – kivettem a kezéből a papírokat. A srác csak elmosolyodott, majd felszívódott. Megvontam a vállam, utána pedig mentem a dolgomra. Minho érdekes egy fazon, eddig sem igazodtam még ki rajta, meg ahogy elnézem, ezek után sem fogok. Csak nem aggódik? Nem, nem nézem ki belőle. Ahhoz túl szívtelen és menő, hogy Taemin ennyire fontos legyen neki, az meg kizárt, hogy pont belé lett szerelmes! Szóval, szerintem az van itt a háttérben, hogy Minho akar valamit tőle. De mit akarhat? Még mindig az lehet a baja, hogy első nap Taemin összekeverte őket? Kizárt, túl jófejek vele. De akkor mi? Mi lehet az oka, hogy kereste őt? Jaj, Taeminnie, mibe keveredtél te már megint? Ha a suli menőivel kerülsz összetűzésbe, akkor hogyan foglak téged megmenteni? Ebből a csávából most nem tudlak kihúzni, te! Vajon még emlékszem, hogy hol lakik? Az biztos, hogy ezen a parkon kell átvágni. A zsebemben markolásztam Taemin telefonját és fülhallgatóját. Minho tényleg visszaadta, ahogyan megígérte, és ez kedves volt tőle. Nem is tudtam, hogy van ilyen oldala is. Mindig meglep ez a pasas. Elővettem Taemin mobilját. Nem akartam feleslegesen vaklármázni a szülőknek, mert lehet, hogy én kerülök csak bajba, ha felhívom őket, hogy a fiuk hétfő délután óta eltűnt, közben meg lehet, hogy otthon van. Illetve a menők is lehettek, sőt, valószínűleg ők voltak. Lehet, hogy mindhárman benne vannak a dologban, de lehet, hogy csak az egyikőjük kattant be. Mondjuk Jonghyun, belőle kinézem. Vagy Key. Ő is simán lehetett. Nagyon rosszban lett az egész csapattal, és Minho azért kedveli Taeminniet. Szóval ő is lehetett. Bosszantani akarta a fiatalabbat, és ez lett belőle, ráadásul amilyen hülye Key, még meg is verhette szegényemet. Szóval, ha emberrablásról lenne szó, akkor fix, hogy Key volt. Esetleg Minho. Olyan furcsa mostanság, egyik percben aggódik érte, a másikban meg nagyon laza. Mintha titkolna valamit, és megpróbálná eljátszani, hogy nem tud semmiről. Simán lehetett ő is az elrabló. De ha én lebuktatom őket… simán elintézik, hogy kitegyenek a suliból, annak pedig nem örülnék, tekintve, hogy ez az utolsó évem. Mikor felértem a második emeletre, egy kicsit körbenéztem, hátha van valamilyen nyoma az erőszaknak. Bekopogtam Taemin lakásába. Senki nem válaszolt. Egy kis hang sem. Lehet, hogy alszik? Kicsit erősebben kopogtattam. Megint semmi. Elővettem Taemin mobilját. Az fix, hogy a vezetékes telefon be volt szerelve nekik, szóval, fel kell vennie… elkezdtem hívni őt. Hallottam, hogy bent csörgött a telefon, de senki nem válaszolt. Mi a fene van már veled, Taemin? Ennyire mélyen nem alhatsz! Csak nem költöztetek el anélkül, hogy szóltál volna nekem? Ugye nem?

Az egyik ajtó kinyílt, és egy nő lépett ki rajta. Legalábbis gondolom, hogy az volt, de csak a szemem sarkából láttam.

- Segíthetek, fiatalúr?

- Igen, hölgyem – fordultam meg, letéve a telefont. A csörgés elnémult – a barátomat keresem, itt lakik, és napok óta nincs suliban. Hoztam neki a leckét.

- Maximum az öccsével tud beszélni, ő szokott itthon lenni…

- Őt keresem. Régi barátom, csak én idősebb vagyok nála. Iskolatársak vagyunk. Az osztálytársai küldtek a lecke érdekében – magyaráztam neki. A nő bólogatott.

- Sajnos hétfő óta senki sincs otthon. A fiatalúr is nyaral a szülőkkel.

- De… nekem azt mondta, hogy egész héten itthon lesz… - dadogtam. A nő megvonta a vállát.

- Nézze, én egész nap itthon vagyok a nyugdíj miatt, hallom azt, ha valaki itt van, és senki nem volt ennél a lakásnál hétfő reggel óta. Biztosan félrehallhatott maga valamit.

És TÉNYLEG NEM REAGÁLTAM TÚL A HELYZETET! Fix, hogy a menők voltak, de ezt nem mondhattam el. Minden színészi tudásomat felhasználva a homlokomra csaptam.

- Tényleg! El is felejtettem. Elnézést, összekevertem két hetet – meghajoltam, mire a nő csak elmosolyodott.

- Ugyan, a sok tanulás mellett nem árt néha egy kicsit tévedni, de azért ne túl gyakran. Na, adja ide nekem azokat a házi feladatokat, ha megjön a fiatalúr, odaadom neki.

Átnyújtottam a papírokat.

- Köszönöm, hölgyem, és sajnálom, hogy feltartottam önt – meghajoltam, mire ő csak nevetett, kedvesen elbúcsúzott és bement. Én pedig elindultam hazafelé. Holnap megkérdezem Minhot, hogy mi történt azzal a szegény sráccal. Ő biztosan tudja…