20. Fejezet

*Taemin POV*

- Azon kaptam magam, hogy máris vége volt a szünetnek. Nagyon gyorsan eltelt. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy még tegnap is bicegtem. Igen, még mindig fájt a fenekem, hiába volt Minho nagyon kedves és figyelmes velem, sajnos az izomláz ellen nem hatott. Mikor felkeltem, csak azt éreztem, hogy mennyire fájt a fenekem. Bevettem a gyógyszert, lehúztam rá a vizet, és vártam a csodára. Nem is tudom, hogy mennyi ideig szenvedtem az ágyon, mire összeszedtem annyi erőt és bátorságot, hogy kimenjek. Nehézkesen feltápászkodtam az ágyról. Csend volt. Túl nagy csend. Minho biztosan végzett és elment, itt hagyva engem egy vadidegen helyen. Miért is várt volna meg? Biztosan csak kielégítette rajtam a szexuális vágyait, utána faképnél hagyott. Kivánszorogtam a szobából. Minden egyes lépésemnél iszonyatos fájdalom hasított az alsó részembe, a fájdalomcsillapító semmit nem ért. Az egész lakás üres volt. Minho teljesen felszívódott. Nagyon megijedtem.  Sokkosan kezdtem el kóvályogni az egész lakásban, amikor kinyílt az ajtó. Komolyan, majdnem infarktust kaptam. Egy idegen mászkált Kibum lakásában, ahol én meg meztelenül sántítottam. Elbújtam a kanapé mögé, és vártam. Először csak motoszkált a konyhában, utána jött a nappali fele. Egyre jobban bújtam a rejtekhelyemen, és levegőt is elfelejtettem venni. Mikor bement a hálószobába, kibújtam a kanapé mögül, hogy lássam őt. Szívem ezerrel vert. Az alakja ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Egy darabig csak szuggeráltam őt, aztán hirtelen… rájöttem, hogy az Minho

- Hadd gratuláljak –kacagott fel Jinki – még most is fáj?

- Kicsit – bólintottam. Szünet utáni első nap a parkban találkoztunk, hogy megbeszélhessük a dolgokat. Persze, tudott arról, hogy lefeküdtünk, még aznap beszéltünk is róla videochaten. Csak élőben jobb, úgyhogy az esemény utáni élményemet csak most osztottam meg vele. Egyébként Minho jót röhögött a dolgon, amikor elmeséltem neki mindent. Csak kaját rendelt, és lement kifizetni meg átvenni, mikor az megérkezett. Én meg már kezdtem azon gondolkozni, hogy felhívom valahogyan a rendőrséget.

- Látszik, kicsit húzod a lábad. Ülni tudsz?

- Eddig még nem próbáltam. Mivel egyedül voltam otthon, ezért állva ettem, meg nagyrészt feküdtem – vallottam be őszintén. Nem nagyon szerettem leülni, csak ha hívott a természet, de akkor nagyon fájt.

- Ezt látni akarom – mosolygott – kíváncsi vagyok a bénázásodra.

- Kösz, hyung, te vagy a legjobb – veregettem meg a vállát. Lassan a sulihoz értünk, már felbukkant egy-két ismerős arc, akik párosban vagy szólóban haladtak a suliba. Néhányan gyülekeztek, hogy legyen némi esélyük a menő csapattal szemben. Így sem volt, de mindegy. Végignevettük az egész utat, még a suli előtt is jó kedvünk volt. Ilyenkor általában mindenki fülét-farkát behúzva ácsorgott, mindenre ügyelve, nehogy Jonghyun csapata kiszemelje őket magának. Mosolyogva pillantottam a kapuhoz, ahol a fiúk szoktak ácsorogni. Már régen találkoztam velük, és hiányoztak. Még Jonghyun is, elvégre ő is ugyanannyira a csapat tagja volt, mint Minho vagy Key. Azonban azon a helyen csak egyetlen egy személy ácsorgott a falnak dőlve. Ruhái szokás szerint irigylésre méltóak voltak, és annyira tökéletesen álltak rajta, mintha valaki külön csak rá szabta volna őket. A többiek sehol sem voltak.

- Én megyek be a suliba, te várd meg a herceged – kacsintott Onew. Mosolyogva pillantottam felé, majd besietett Kibum mellett az épülethez. Egy darabig csak néztem utána. Még nem tudtam, hogy most kezdődött el életem legrosszabb napja. Lassan odavánszorogtam Keyhez, persze, alig észrevehetően.

- Szia – köszöntem neki félénken. Key a telefonjával játszott, fülében az egyik fülesétől. Felpillantott.

- Szia – mosolyodott el. Kivette a fülhallgatóját, majd eltette az egész szerkezetet- hogy telt a szünet?

- Remekül. Neked? Elvégre te el is mentél máshova…

- Csak a nagyimhoz. De ott mindig jól érzem magam. Köszönöm a takarítást. Jövök nektek eggyel.

- Igazából… csak Minho takarított – vallottam be kissé félénken és elpirulva. Én aludtam, de ezt nem mertem neki elmondani.

- Tudom, hallottam, hogy már nem vagy szűz – suttogott nevetve – gratulálok.

- Kösz – teljesen zavarba hozott. Bár a többiek nem hallották, nekem nagyon kínos volt – Hogyhogy egyedül?

- Jonghyun beteg, Minho meg elment valahova, csak a kajaszünetek valamelyikében ér be. Meg szerintem Jonghyun is beesik, de a fene tudja. Ő sosem hiányzik, mert akkor kimarad a buliból. Inkább Minho a lógós – magyarázta. Kissé elszontyolodtam. Azt hittem, hogy reggel már találkozunk. Meg akartam őt ölelni, meg akartam őt csókolni, és vele akartam lenni.

- Értem – sütöttem le a szemeimet.

- Pedig ma itt kellene sorfalat állniuk – Kibum csak maga elé mormogott, szerintem nem is nagyon foglalkozott velem, én pedig nem zavartattam magam. Csak csendben ácsorogtam mellette egy darabig, utána együtt siettünk órára. Éppen beestem becsengő előtt. A helyemre siettem, mire Kim azonnal hátrafordult.

- Hogy telt a szüneted?

- Jól. Neked? – kérdeztem vissza, de csak azért, mert így illett. Csak flegmán megvonta a vállát

- Remekül  - arcán hirtelen egy gonosz vigyor jelent meg – de TE nem leszel sokáig boldog.

- Miért? - kezdtem megijedni Kimtől. Nem szokott ilyen lenni, csak ha tudott valami olyanról, ami nekem nem jó. Például az első angoldolgozat eredményeiről. Ott is, végig vigyorgott, mert neki hibátlan lett, nekem meg öt pontos. A hatvanháromból. Mostanában persze kicsit javítottam, hála Keynek, de az angol az mindig is a gyengém volt.

- Mert csak - vonta meg a vállát. Annyira ő sem örülhetett a dolognak az arckifejezéséből ítélve, de biztosan jobban járt nálam.

- Oké... - lepakoltam a helyemre, mire pont beért a tanár. Megkezdődött a matematika. Az osztályon végignézve mindenkiben volt némi szorongás.

- Vörös ördögveszély - suttogott hátra Kim. Értetlenül meredtem rá. Miről makogott itt? Mi lehet az a "vörös ördög"? Vajon valami dolgozat? Vagy betegség? Mi van, ha járvány lett a suliban?! Teljesen megfeledkeztem az óráról, meg arról is, hogy ültem, ugyanis már alig éreztem a fájdalmamat. Mikor visszapillantottam a táblára, csak valami furcsa egyenletsort találtam, hosszan kibontva,ami minimum öt sort takart. Azonnal magamhoz tértem, és elkezdtem másolni az órai anyagot, amikor kinyílt az ajtó. Mindenki egy emberként fordította oda a fejét. Még az osztályfőnök is letette a krétát.

- Jó reggelt - csiripelt az illető, és bevágta maga után az ajtót. Mindenki megremegett. Csak végignézett az osztályon.

- Jó reggelt! Foglalj helyet, hogy folytassuk a matematikát - biccentett a tanár. Azonban a kiscsajt ez nagyon nem érdekelte. A fejével felém bökött. Szúrós tekintetével szinte

lyukakat égetett belém. Kicsit összehúztam magam.

- Az ott mi? - tette fel a zseniális kérdést, aminek alanya szerény személyem volt.

- Ő Lee Taemin - válaszolt azonnal Kim remegő hanggal. Ennyire félt ettől a kislánytól? Csak most néztem meg őt egy kicsit jobban. Vállig érő, tűzvörös haja volt, remekül belőve. Minimális smink volt az arcán, amely tökéletesen kiemelte az előnyeit, mint például az aranyos arcát, ami most sokkal szigorúbbnak tűnt. Egy fekete pólóval tetézte meg mindezt. Szinte rá volt öntve. Csuklóján fekete és vörös színű karperecek, meg az ujjain gyűrűk ékeskedtek. Skótmintás vörös-fekete miniszoknya volt rajta. Illetve bakancs, ami egy kicsit elrontotta az összhatást, de neki jól állt. Új osztálytárs lenne? De hát... mindenki ismerte őt...

- Choi, azonnal foglaljon helyet Lee mellett. Szeretném folytatni az órát - morgott a tanár.

- Nem ülök egy nyomi mellé - vágott vissza Choi. Ez a kislány lenne a Choi, akinek elfoglaltam a helyét? Ez most komoly?

- Üljön le! A hiányzásait meg majd megbeszéljük óra után.

- Felesleges, megtanultam a dolgokat. Mindig megkaptam az aktuális tananyagot - rázta a fejét a csajszi.

- Ebben az esetben, kérem, foglaljon helyet.

Elkezdett közeledni felém. Határozott léptekkel jött, mintha a felsőbbrendűségét akarta volna megmutatni nekem. Nem igazán érdekelt a gyerekes játéka. Nekem tökéletes barátaim voltak, akiket szerettem, és nem csak a hírnév miatt tettem, amit tettem. Ekkor a csajszi hozzám vágta a táskáját. Nyögni nem tudtam a hirtelen jött súlytömegtől.

- Csak, hogy tudd, Lee, ez a szék a táskámé, és ha már egyszer itt rontod mellettem a levegőt, legalább ne sajátítsd ki a dolgaim megszokott helyeit - ezzel leült mellém, bár kissé undorodva tette.

- Valami baj van, Choi? - fordult meg unottan az ofő.

- Csak annyi, tanár úr, hogy az utolsó egy-két óra anyaga nincs meg- mosolyodott el kedvesen a kis nyálgép.

- Majd Lee odaadja önnek, ha elkéri szépen - vont vállat az ofő, és nekiállt matekozni. Persze, majd odaadom neki, mikor táskatartónak használ... meg a túrót!

- Elkértem - vonta meg a vállát Choi. Kihúzta a kezemből a füzetem, majd másolni kezdett belőle. Nem veszekedtem vele, mert lány volt. Elővettem egy papírt a táskámból, hogy arra folytathassam a jegyzetelést. Szerintem meg sem kellett említenem, hogy minden cuccomhoz undorral nyúlt. Nem tudom, ki volt ez, de már kezdett nagyon az idegeimre menni. Az óra második fele ezzel telt. Végre megszólalt a csengő. A csaj visszahajította nekem a holmijaimat, és kiviharzott a teremből. Egész nap ezt csinálta. Minden órán elvette az aktuális füzetemet, kijegyzetelt valamit, és visszadobta azokat. Mondanom sem kell, hogy a végére már nagyon elegem volt belőle.  Lehet, hogy szólni fogok a fiúknak, hogy menyire irritáló, talán tudnak segíteni… mindenesetre most ebédszünet volt. Farkaséhesen száguldottam le az étkezőig. Legalább nem találkoztam ott Choival, és valamelyik kajaszünetben meg fog érkezni Minho is.

- Taemin-ah! – kiáltott utánam Jinki. Azonnal megálltam és mosolyogva bevártam őt. Még jobb volt, mint elterveztem! Elvégre a legjobb barátom is velem ebédelt.

- Csak nem az étkezőbe? – vigyorodtam el.

- Úgy hallottam, hogy ma sült csirke van. Szerintem kétszer állok sorba… úgysem szoktam megenni az itteni kosztot – nevetett fel. Besiettünk az ebédlőbe, ahol eléggé hamar sorra is kerültünk. Tekintve, hogy választani lehetett, én inkább nem a csirkét kértem, mert Onew kiette volna a tányéromból. A kimbap meg egyébként is finom volt, azt már ettem itt, szóval nem volt vele bajom. Éppen leültünk az asztalhoz, nagyban beszélgetve az új lányról, amikor felbukkant Kibum egy nagy tálcával. Először annyira nem is foglalkoztam vele, de felénk közeledett. Határozott, de mégis könnyed léptekkel. Most mondjam azt, hogy tipikus Kibum?

- Sziasztok! – köszönt kissé zavartan. Onew először rám emelte a tekintetét.

- Szia! – köszöntem neki vissza.

- Szia – Jinki már nem volt olyan barátságos, mint én, fix, hogy félt a dívától.

- Ehetek veletek? A fiúk hiányoznak, és nem szeretek egyedül lenni…

- Persze… ülj le – Onew még mindig bizalmatlanul méregette az angoltanáromat. Pedig Key volt a legártalmatlanabb mindközül. A fiú félénken beleharapott az ajkaiba.

- Nem ülünk le a menők asztalához? Ott jobb – mosolyodott el határozottabban. Onew rám nézett, egyértelműen nekem kellett döntenem. Végül megvontam a vállam.

- Menjünk – mosolyodtam el. Felálltam, és dobogó szívvel, remegő lábakkal léptem ahhoz az asztalhoz, amelyet eddig mindig csak a távolból bámultam. Leültem Minho szokásos helyére, Onew mellettem foglalt helyet, Key pedig vele szemben.

- Köszönöm – hajolt meg alig feltűnően. Mi csak rámosolyogtunk, és mindhárman elkezdtünk enni.

- Szóval, mi van az új osztálytársaddal? – pillantott fel Jinki, nem zavartatva magát Key jelenlétével.

- Nem bírom. Minden cuccomat elveszi, úgy bánik velük, mintha éppen a pestist terjeszteném ezeken keresztül, és táskatartónak használ. Rettentően idegesítő. Nem lenne vele semmi bajom, de ez már sok… - sóhajtottam.

- Nem is tudtam, hogy van új gyerek – pillantott fel Kibum az ebédjéből.

- Pedig van. Egy kibírhatatlan kiscsaj – sóhajtottam reménytelenül. Key bólintott, utána visszatért az evéshez. Csendben eszegettünk. Nem igazán volt olyan téma, ami mindhármunkra vonatkozott volna, de érdekességnek számított, hogy Onew kezdett megbékélni az új barátaimmal. Legalábbis Keyyel. Néha egészen jól elbeszélgettek sulis dolgokról, mert más témájuk nem igazán volt.

- Szia, Key oppa! – hallottam meg az ismerős hangot. Azonnal megugrott a gyomrom. Ez most komoly? Komolyan jóban van a Choi gyerek és Key? A csaj persze folytatta: - ennyire nincs semmilyen normális ember a suliban, hogy két ilyen nyomival kell barátkoznod?

- Szerintem jófejek – vont vállat Key. A kis csitri leült velem szemben, hihetetlenkedve nézve a menőre, aki csak megvonta a vállát – Taemin jófej, meg Jinki is, bár őt még nem ismerem annyira.

- Tudom, ki az a Taemin, egy osztályba járunk – vont vállat Choi. A két idősebb összenézett, végül Kibum szólalt meg:

- Mindent értek…

Choi továbbra is undorral bámult minket, egyértelműen húzott Kibum mellé. Szóval tetszett neki a díva. Egy darabig csak némán bámultam őket. Ez nagyon különös volt. A csajszi és Kibum önfeledten beszélgettek mindenféle hülyeségről. Éppen tájékoztatni akartam őt a barátom nemi beállítottságáról, mikor meghallottam egy ismerős hangot, amelytől megdobbant a szívem.

- ITT AZ ÉN DRÁGA SZERELMETESEM! – Minho hangja csengett az egész étkezőben, én pedig értetlenül meredtem rá.

*Minho POV*

Egy kimerítő modellkedés után a világ legjobb dolga hazamenni, ledőlni az ágyba és mélyen aludni, minimum másnapig. Ez mind szép és jó volna, ha én is ezt tehetném, de nem. Vissza kellett mennem az iskolába, nehogy kicsapjanak. Megint. Az apám már beszélt az igazgatóval a szünetben, aki nehézkesen, fájó szívvel elengedett. Tudtam, hogy szeretett engem a diri, de ennyire?

Bevánszorogtam az iskola területére. A portás rosszallóan köszönt, de nem érdekelt. Ma egyébként is be akartam jönni, több dolog miatt is. Mikor kinyitottam a bejárati ajtót, dínópofájú haverommal találtam magam szemben. Arca vörös volt a láztól, szemei könnyeztek, de itt várt rám az ajtóban nagyjából tíz perce, ugyanis ő is csak most érkezett.

- Szia – köszönt. Száját belerejtette a vastag, kötött sáljába.

- Szia! Hogy vagy? – megveregettem Jonghyun vállát. Barátságosan elmosolyodott.

- Nem olyan pocsékul, mint gondoltam – megvonta a vállát. Egy pajkos mosolyt láttam megjelenni az arcán, miután kibújt a sáljából. Láttam, hogy remegett. Biztosan fázott az a majom, de ő nem lóg sosem, mert Kibum nem tud nélkülünk megmaradni menőként, és amúgy is, a bandavezérnek kutya kötelessége volt mindennap az iskolában lenni a terrorizálás érdekében. Ez volt az egyetlen, amit nem vártam az egészből. Tényleg szerettem volna alfahím lenni az iskolában, de a mindennapi bennlét puszta gondolata kicsit elijesztett a dologtól.

- Ehhez nincs hozzáfűznivalóm – vigyorodtam el.

- Ha jól tudom, van a számomra valamid – és ezennel a pajkos, perverz mosoly okát is megtudhattam. Bólintásomra azonnal felélénkültek a fáradt kiskutyaszemei. Már nem is látszott annyira betegnek, bár a papírzsebkendőit sikeresen összekoszolta tíz perc alatt. Az összeset! Na ja, ha ő beteg, akkor nagyon levette valami a lábáról. Ritkán kap el vírust, vagy bármit, általában mindig kicsattan az egészségtől, nem úgy, mint most.

- Tessék – odanyomtam a mobiltelefont a képébe – Örülj, megnyertem a fogadást.

- Tudom, mindig megnyered – nevetett fel kissé fájdalmasan – ezért is fogadtam veled. Mindenki jól járt ezzel. Ti is, meg mi is.

- Szörnyű vagy – csóváltam meg a fejem. Ezzel elindultunk az étkezde felé. Bőven szünet volt még, ráadásul ilyenkor jártak le az emberek ebédelni általában, úgyhogy gondoltuk, meglátogatjuk az árván maradt társunkat. Az egész folyosót végigröhögtük mindenféle hülyeségen. Jó volt látni a legjobb barátomat egy kicsit felszabadultabbnak, még így, a betegsége ellenére is.  

- Ma nagy nap van – veregetett vállon. Csak bólintottam. Szeptember elseje óta vártam erre a napra, sőt, talán tanévzáró óta. Minden évben van egy ilyen nap, már eléggé régóta.

- Tudom – mosolyogtam a haveromra. Már hiányzott az illető. A kedves mosolya, a ragyogó, vörös haja, a pozitív világszemlélete, meg úgy alapjában ő. Már rengeteget voltam a családjánál, információt kérve az érkezéséről, de nem tudtak ők sem semmilyen pontosabb információt, csak azt, hogy az ma lesz.

- Szerinted összeugranak? – röhögött fel Jonghyun. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, de végül megráztam a fejemet.

- Nem hiszem. Egyik sem az a bunyós fajta. Na, meg az egyik csaj a másik srác. Nem bunyózhatnak, bár megnézném – kacsintottam. Jonghyun megint felnevetett. Kissé imbolyogva járt a láztól, de ez engem egy cseppet sem zavart, szokott ilyet csinálni. Eközben persze reménykedtem, hogy elkapom a betegségét, hogy ne kelljen iskolába jönnöm, de amíg nem köhög rám, addig kizártnak tartottam.

- Nem vagy egyedül – röhögött fel, és kinyitotta az ebédlő ajtaját. Szememmel végigpásztáztam a termet. Jonghyun a könyökével oldalba bökött. A hirtelen jött ütéstől oldalra ugrottam egy szúrós pillantás kíséretében. A haverom azonban a fejével az egyik irányba biccentett. Odanéztem. A menők asztalánál ott ült Key, a Kölyök, a DIÖK elnök és…

- ITT AZ ÉN DRÁGA SZERELMETESEM! – kiáltottam el magam. Mindenki remegve nézett felém, mintha tudták volna, hogy ezzel idén is megkezdődött az új korszak. A Kölyök azonnal felkapta a fejét, de a vele szemben ülő csajszi megelőzte őt. Amint meghallotta a hangom, máris felpattant a helyéről, és mindenkit félrelökve rohant hozzám. Természetesen mindenki elállt az útjából, mert ő is a mi csapatunkhoz tartozott, de néha azért volt egy-két szerencsétlen gólya, akik nem tudták, hogy ki is ő. Kitártam a karjaimat, ahova hamarosan bereppent a kislány.

- OPPA! ANNYIRA ÖRÜLÖK, HOGY LÁTLAK! – ordította ő is, szorosan átölelve a derekamat. Ekkor felkaptam őt, és megpörgettem egypárszor a levegőben. Sikongatni kezdett, én röhögtem, Jonghyun meg biztonságos távolságba verekedte át magát. Végül letettem őt. Kivettem az egyik gyerek kezéből a frissen megpakolt tálcáját, és elindultunk az asztal felé. Jonghyun már rég helyet foglalt az elnök úr és Key közötti asztalfőnél, és barátságosan összeborzolta az exe haját.

- Szia cicus! Hogy vagy? – mosolygott. Key majdnem belefulladt a kimbapjába a röhögéstől. Kihúztam az egyik srác alól a széket, majd lehuppantam a két vörös közé az asztalfőre. Jobb oldalamon a vörös angyal, a balon pedig a vörös ördög volt. A Kölyök kedvtelenül piszkálta a maradékot, míg a másik szinte habzsolt.

- Annyira hiányoztak már a hazai ízek – magyarázta teli szájjal. Ő volt a társaságunkban a „hölgy”.

- Szóval… ismeritek egymást? - pillantottam rájuk, mire bólintottak.

- Ő az új padtársam. Csak azt nem értem, hogy mit keres itt két nyominger… - megtörölte a száját, majd furcsán végigmért engem is, és a szerelmemet is. Mármint a Kölyköt.

- Pedig tudnod kéne. Vagy még nem mutatkoztatok be egymásnak? Kölyök, Sulli, Sulli, Kölyök. – letettem a pálcikákat, úgy mutattam be őket a másiknak. Jinri szemei elkerekedtek. Igen, már meséltem neki a pasimról, de nem tudta, hogy hogyan is nézett ki, ezért volt először olyan ellenséges vele.

- Te vagy a Kölyök? – bökött rá Sulli, ő pedig bólintott – ne haragudj, de eddig még sosem hallottam a rendes neved. Nem mellesleg nem is hasonlítunk. Te azt mondtad, hogy ő én vagyok, csak pasiban!

Jonghyun csak pislogott, és igyekezett elkerülni Sulli szúrós pillantását. Igen, ő mindig hangsúlyozta, hogy azért járok most a Kölyökkel, mert Sulli kiköpött mása. Na, most majd ki lesz oktatva.

- Szerintem hasonlítotok egymásra – vont vállat a bandavezér, de Jinri csak a fejét csóválta.

- Majd később neked ugrom emiatt. Szóval, te lennél Lee Taemin, a Kölyök? Nem is tudtam, hogy ez a kettő személy azonos. Minho oppa mindig csak Kölyöknek hív. Mondjuk, emiatt nem kell rá haragudni, kicsit rossz a névmemóriája – persze, ő igyekezett kedves lenni, ez a kis szerelmemnek nem egészen így jött le. Ő még mindig félénken és szomorúan ült mellettem, de már majdnem leesett a székről, annyira az elnök felé csúszott. Minél távolabb akart lenni tőlem. Ennyire megharagudott volna rám az összebújás miatt?

- Nem rossz a névmemóriám – csúsztam lejjebb a székemen duzzogva.

- Akkor engem hogy hívnak?

- Choi – mosolyodtam el.

- Choi mi?

- Sulli.

- És a rendes nevem? – a kis boszorkányfajzat azonnal megtámadott az agyatlanságaival. Egyértelműen csak azt akarta, hogy a Kölyök ne érezze magát annyira rosszul. A baj ott volt, hogy az ő nevére nem emlékeztem. Mármint a Kölyökére.

- Mrs. Choi Minho – csaptam az asztalra, mire a Kölyök megijedt. Letette a pálcikákat, és csak maga elé meredt hatalmas, könnyes szemekkel. Meg akartam simogatni a vállát, de elhúzódott tőlem. Jinri ránk nézett, mind a három menőre.

- Nem avattátok be? – olyan hangnemmel kérdezte, mintha nem is tudom, mi lett volna. Igaza volt. Be kellett volna avatni a Kölyköt is. Az elnök úr vigasztalgatta, de ez az én feladatom lett volna.

- Nem. Ne haragudj, Taemin – sóhajtottam. Ekkor mind az öt pár szem felém fordult hitetlenkedő pillantással. Nem értettem, hogy ez mi volt – Mi a baj?

- Te tudod a nevem? – dadogott a Kölyök, mire bólintottam.

- Szerintem szép neved van. Nehezen, de megjegyeztem – mosolyogtam rá, mire elpirult.

- Egyértelműen szerelmes vagy. Figyelj, Taemin oppa! Én és Minho oppa nem járunk igazából, csak így kettőnknek nagyobb erőnk van, valamint így leplezzük ezt a homársereget, ami itt van. Most már ti ketten is tudtok róla, elvégre a menő csapat tagjai vagytok – magyarázta lelkesen Sulli, miközben végig veregette a vállam.

- Várj, én nem vagyok a bandátok tagja – rémült meg az elnök. Mindenki Jonghyunra nézett, elvégre ő volt a bandavezér. Dínópofa egy kicsit elgondolkozott.

- Én úgy gondolom, hogy a mi csapatunkba nem tartozhat bele akárki. Kibum, Minho, Jinri és én vagyunk a tagjai a csapatnak, ugyanis mi nem tántorodunk vissza a lopástól, csalástól, bántalmazásról, lelki terrorizálástól, valamint nemi erőszaktól sem. Továbbá szeretjük feszegetni a határokat is. Természetesen az égig érő Rómeó szerelme is valamilyen szinten közénk sorolható, bár nem vagyunk vele egy súlycsoport, illetve a legjobb barátját sem taszítjuk el tőle, mert nem állítjuk választás elé. Véleményem szerint ti ketten nem vagytok a menő csapat tagjai, ugyanis akkor megromlana a hírnevünk. Csakhogy nincs menő csapat. Mi egymás barátai és szövetségesei vagyunk, és segítünk a másikon. Mától fogva Lee Jinki és Lee Taemin is tagjai a baráti körünknek, amennyiben ők is szeretnék, de ez dolgokkal jár. Nem kérjük, hogy váljatok ti is olyanokká, mint amilyenek mi vagyunk. De! Ha mi hatan együtt vagyunk, akkor kell a szövetségetek. Én felajánlom a bandám nevében számotokra a védelmünket, valamint segítségünket, elismerésünket. Nem fogunk belerontani a munkátokba, de nektek is tiszteletben kell tartanotok a miénket. Ezen felül előre szólok, hogy a bandánk létszáma végleges. Ha valaki becsajozik, vagy bepasizik az iskolából, akkor az illető párja nem fog bekerülni a menők közé, valamint nem fog semmilyen kedvezményben részesülni. Jinki hyung. A banda vezére továbbra is én vagyok, minden olyan dologhoz, ami a bandát érinti, kell a beleegyezésem is, pont úgy, mint ahogy én is ki fogom kérni a véleményed bizonyos dolgokról. Nem kell puszipajtásoknak lennünk, Asztalunk két helyét felajánljuk nektek. Akaratommal azonban ne szálljatok szembe. Tudom, hogy túl komolynak hangzik, de ismertek. Szóval? Bajos hatos?  - a végén elmosolyodott olyan féloldalasan, ahogyan szokott. Kitette a kezét középre és mi mind rátettük. Az elnök még egy kicsit vacillált, de végül ő is beleegyezett az egészbe.

- A fedő sztoriról… - gondolkozott el egy kicsit Kibum – egyértelmű lesz a szövetség a Diák Önkormányzat és a menők között. Bizonyos ideig, ameddig… mondjuk véget nem ér ez a hülye popmánia az országban. Amolyan fogadás volt mindkét fél részéről, hogy vajon melyikünk a kitartóbb. Rendben van?

Jonghyun azonnal rábólintott.

- Rendben van Bummie. Látszik, hogy az én cicám vagy – kacsintott rá, majd az elnök úrra nézett – Elfogadod így?

- Igen – bólintott ő, és ezzel megkezdődött egy újfajta barátság. Bár most minden szépnek és jónak tűnt, ez az egész csak annyit takart, hogy elviseljük az elnököt a köreinkben, és ezt ő is tudta. Nem voltunk barátok, csak szövetségesek, sőt, továbbra is megvolt közöttünk az utálat valamilyen formában. Csak Jonghyun tiszteletben tartotta, hogy neki ott volt Kibum, nekem meg a Kölyök. Éppen ezért kellett a Kölyök legjobb barátja is a csapatba, mert nem akart neki rosszat. Elviselési szakasz megkezdése következett most az életünkben, amikor is összeszokik a bajos csapat és két nyomi. Vagy az talán még jobban hangzott, hogy tűzszünet volt közöttünk.  

19. Fejezet

  FIGYELMEZTETEK MINDENKIT, HOGY FIGYELMEZTETVE VAN!( elolvasás saját felelősségre)

*Taemin POV*

A nap ragyogott ott fenn a kék égen, amin a költöző madarak közül néhány még repkedett, hogy melegebb helyet találjon magának ezen a csodás, őszi reggelen. Szerda van, és péntek óta nem láttam Minhot. Nem, nem azért, mert hétfőn kivágta őt az igazgató, hanem mert őszi szünet volt. Kibum visszament a nagymamájához, így nekünk kellett elvégezni a takarítást. Természetesen Minho és én megint a suli előtt találkoztunk, mert nem bíztam meg magamban, biztos voltam abban, hogy eltévedek. Elvégre én csak egyszer jártam Keynél, míg Minho már vagy ezerszer, és nem azért, mert rosszat csináltak, vagy valami, hanem barátságból. Legalábbis Minho ezt mesélte. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy járunk. Minden reggel odamegyek hozzájuk, ő olyan kitörő örömmel üdvözöl, mint egy kutyus a rég nem látott gazdáját. Utána elkap a folyosón, beránt a fiúvécébe, és olyankor csókol meg. Mindig szenvedélyes, és mindig lángol ez a csók. Egyre nyilvánvalóbb, hogy szeretem őt. Csak sajnos órákon nem tudok figyelni, mert folyton elkalandoznak a gondolataim. Kim persze folyton szekál, meg nyavalyog nekem, de már nem érdekel. Kibum és Jonghyun újra megbékéltek, sőt, Key egyre gyakrabban bukkan fel a termünkben. Állítása szerint angol lapokat hoz, de igazából kis cetliket levelezgetünk olyan dolgokról, amik nem a sulihoz kötődnek. Ilyen például Minho. Egyébként fix, hogy a hercegem is olvassa a leveleket, de nem zavar. Én csak örülök annak, hogy mindennap láthatom őt, amint mosolyog, vagy éppen diákokat zsebel ki. Minden ott kezdődött, hogy Jinki nagyszülei a szomszédunkban laktak. Ha ez nem így lett volna, akkor most talán nem lennék ennyire boldog. Most akkor egyedül szenvednék egy iskolában. Ehelyett vannak barátaim, és azt hiszem, nem csak Onew az, hanem Minho, Key és még talán Jonghyun is, bár tőle félek. Valamint ott van Kim is. Vele érdekes kapcsolatot ápolok, nem utáljuk egymást annyira, de nem is vagyunk barátok. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolatunk van. Ja, és amúgy Minhot nem rúgták ki. Amikor behívták őt a csókunk után, akkor már sejtettem, hogy a kirúgással kapcsolatban akartak vele beszélni. Szünetben persze ott lébecóltam az ajtajuk előtt. Nem mertem bemenni, mert kettővel felettem jártak, de kijönni se nagyon akartak. Végül egy lány szólt remegve, teljesen sokkot kapva Keynek, hogy itt vagyok. Természetesen jött vele Minho is. Mint kiderült, az igazgató adott neki még egy esélyt. Egy leges-legutolsót. A diri azt mondta, hogy Minho nagyon tehetséges, és jóember, úgyhogy maradhat. Feltéve, ha nem bánt senkit testileg. És nagyon úgy tűnt, hogy Minho tényleg komolyan vette, ugyanis mostanában nem verekedett. Szóval, nagyon úgy tűnt, hogy Minho megmaradt nekünk. És ez volt a lényeg. Kim persze háborgott, sőt, üvöltözött velem, de nem érdekelt. Csak Minho volt a fontos a számomra. Meg a szerelmünk, ami valóra vált. Maga volt a csoda, hogy egy olyan ember szerelmét találtam meg, mint amilyen ő is volt. Boldogabbá tette a mindennapjaimat, ketten együtt nagyobb erővel bírtunk, mert segítettük egymást. Én szelídséget, kedvességet, türelmet adtam neki, ő pedig bátorságot és önbizalmat szerzett nekem. És így hasonlítani kezdtünk egymáshoz.

Hirtelen két izmos kar fonódott a derekam köré. Először kissé összerezzentem, de utána megéreztem Minho összetéveszthetetlen illatát. Kissé érződött a dezodorja, de volt egy tipikus Minho illata, amelytől felszökkent a pulzusom. Jó volt érezni a teste közelségét. Biztonságban éreztem magam. Minho védelmet nyújtott a számomra. Minden percben izgultam előtte, mint egy kamaszlány.

- Szia - a mély hangja csak hab volt a tortán. Még mutálódott, de már egészen szép volt. Néha kissé berekedt, ami mutatta, hogy ő sem egy isten.

- Szia - köszöntem vissza. Hamarosan éreztem az állát a vállamon. Fejét felém fordította, így könyörögve egy üdvözlőcsókért. Amit természetesen meg is kapott. Hihetetlen volt. Choi Minho, az iskola egyik legkeményebb pasija, akit nem egyszer akartak már kirúgni, aki képes lezbipornót forgatni, mert kedve tartja, aki egy brutális, kegyetlen jövendőbeli iskolaalfa, ő ilyen gyengéd és aranyos is tud lenni. Én voltam az, akinek megmutatta ezt az oldalát is, ezt a teljesen másik Choi Minhot. Két teljesen más embert ismertem meg benne, és mind a kettőbe szerelmes voltam. Hogy miért? Mert tökéletes volt. Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. Egy hónap alatt össze is jöttünk, és sokkal több minden történt velem, mint az eddigi éveim során. Boldognak éreztem magam, de persze féltem attól, hogy Minho csak kihasznál, vagy csak megjátssza ezt a szerelmet, ezek a gondolatok csak éjszaka jöttek elő, amikor egyedül voltam. Napközben a rózsaszín köd lebegett az orrom előtt. Pont úgy, mint most. Elvégre Choi Minho karjai között lehettem és ez éppen elég is volt nekem.  Mi más kellett volna nekem az élettől? A sok iskolai bántalmazás meghozta a gyümölcsét, ugyanis szenvedéseim után végre nyugtom lehet mellette.

- Mehetünk? – érdeklődött a fülembe suttogva. Ettől persze elkezdett ezerrel verni a szívem. Forróság töltötte el az egész testem. Szerelmes voltam belé.

- Persze, mehetünk – bólintottam. Minho elengedett. Megfogta a kezemet. Lassan elindultunk egymás mellett. Minho csendben haladt, az utat figyelve, míg én a gondolataimba mélyedve. Legalább együtt lehettünk, még ha nem is nagyon beszélgettünk. Nem volt az a fajta, aki nagyon társaságkedvelő lenne, meg közös témánk sem nagyon volt. Nem tudom, hogy mit szerethetett meg bennem, de arra nagyon rá kell dolgoznom, ha szeretném őt magam mellett tartani.

- Szóval, vallásos vagy? – jött hirtelen a kérdés. Éljek én és a zseniális, ideillő, normális kérdéseim!

- Nem – vont vállat. Titkon pedig pofon csaptam magam, amiért ezt mertem kérdezni tőle. Egy vallásos ember nem verekszik, nem lopja el más emberek pénzét, és nem létesít homoszexuális kapcsolatot senkivel.

- Bocs – sütöttem le a szemeimet. Minho csak elmosolyodott.

- Ezért nem kell bocsánatot kérned. Nem vagyunk vallásos család, ez minden. Te?

- Én sem nagyon. De a családom az, ezért már hozzászoktam a vallásos élethez. Gyakran eljárok templomba is – nyögtem ki. Tényleg cikinek gondoltam, mert lehet, hogy elítél emiatt. Csak reménykedni mertem, hogy nem hagy el emiatt.

- Nekem nem világos ez az Isten-téma. Főleg nem, hogy a nyugatiaktól vettük át ezt a szokást.  Azt mondtad, jársz templomba. Milyen típusúba?

Hát, ez meglepett. Érdeklődik afelől, hogy milyen templomba járok. Érdeklődött felőlem, kíváncsi volt rám. Ezzel az egy kérdéssel bearanyozta a napomat.

- Római katolikus. Amelyiknek kereszt van a tetején – magyaráztam. Ha nem ért a templomokhoz, akkor az alapokig kell lemenni, de nem annyira, hogy hülyének titulálva érezze magát. Ez pedig nehéz eset volt egy olyan embernél, mint amilyen Minho.

- Olyanban már voltam. Akik meg vannak keresztelve azoknak ilyen hülye nevük van, mert kötelezően szerepelnie kell a Bibliában a keresztnevüknek? Ugye, ez az a vallás? – pillantott rám.

- Igen. Már tényleg voltál templomban? – kíváncsivá tett, ugyanis nem néztem volna ki belőle. Bár lehet, hogy egyszer véletlenül betévedt oda, és arra ilyen büszke.

- Amikor Kibummal kezdtem barátkozni, akkor ő mindig eljárt oda, mert a nagymamája vallásos volt, ő pedig azt akarta, hogy a néni egészségben legyen. Még most is eljárogat. Mehetnétek együtt – nevetett fel. Persze, kicsit gúnyolódóan viselkedett, de megértettem. Ő nem az a fajta ember, akivel ilyenekről lehet beszélgetni. Ha valami nem az ő világa, akkor az már nem is jó. Bár piros pontnak számított, hogy megpróbálta magát visszafogni – szóval, régebben én is elmentem vele egyszer-kétszer.

- És Kibum hyung meg van keresztelve?

- Nincs. Azt ne mondd, hogy te meg vagy! – még mindig kacagott. Szeretek vele komoly dolgokról beszélgetni, mert ilyenkor annyira tisztelettudóan viselkedik. Remélem, érződik az irónia.

- Pedig de – lesütöttem a szemeimet. Egy kissé elhalkult, gondolom, arra várva, hogy kinyögjem a nevemet. Mármint a katolikus részét. Nem akartam elmondani, mert kinevetett volna, vagy még rosszabb, elmondja mindenkinek, és a végén az egész suli rajtam fog nevetni. Viszont, így lehet, hogy megharagszik rám. Rövid vacillálás után magam elé suttogva kinyögtem: - Francesco.

- Az nem női név? – ráncolta össze a homlokát. Na, ezt megkaptam. Most vagy ennyire hülye, vagy ennyire viccesnek tartja. Már kezdem megbánni, hogy elmondtam neki.

- Az a Francesca. Ez Francesco – javítottam őt ki.

- Nekem egyforma.

Na, Bumm, Puff, Lövések sorozata. Choi Minho, az állítólagos pasim fél perc alatt alázott meg. És én ebbe az emberbe szerettem bele… így bízzak rá titkokat…

- Szóval, Franci... – kezdett volna bele, mire elkerekedtek a szemeim. Komolyan, becézi a keresztnevemet? Eleve jobban szeretem a koreai nevem, most meg még jobban megalázott.

- Igazából, a Taemint jobban szeretem… - próbálkoztam, szokás szerint reménytelenül. Mindig elfelejtem, hogy ő Choi Minho, akinek nem lehet semmit sem megmondani, mert úgysem hallgat másokra. Rám meg főleg nem, mert ő engem megtisztel azzal, hogy kedvel. Végül is, igaza volt. Én a helyében nem jártam volna magammal. Mármint velem… tehát, az úgymond „kasztok” miatt nem kezdtem volna járni magammal.

- Én ezzel úgy vagyok, hogy Taemin bárki lehet, de Kölyök az csak te. Ez a te egyedi beceneved. Meg a Franci – vigyorodott el. Arcán az a gyönyörű, gonosz mosoly jelent meg, majd benyitott valahova.

- Inkább a Kölyök – sóhajtottam. Bementem előtte, ő pedig utánam jött. Ismertem már a helyet, tudtam, hogy merre kellett menni Key lakásához. Csak rohantam fel a lépcsőn, magam után húzva őt. Megígérte nekem, hogy ha gyorsan végzünk, akkor játszhatunk Key plazmatévéjén. Szóval, sietnünk kell, mert tanulni sem ártana, és ha ma nem is, holnap biztosan neki kell állnom. Megálltam az ismeős ajtónál. Minho elővette a kulcsokat. Kinyitotta az ajtót, majd beengedett. Gyorsan levettem a cipőmet.

- Tessék – Minho azonnal odadobott elém egy pár papucsot.

- Köszönöm – felvettem. Hamarosan ő is elkészült. Besietett a fürdőszobába. Valamit keresni kezdett, lehetet hallani a kiáramló hangokból. Először be akartam menni utána, de még a végén azt hinné, hogy kémkedek utána, vagy csak szimplán nem hagyok neki légteret, úgyhogy inkább kinn megvártam. Amikor itt aludtam, nem volt sok időm felmérni a terepet, a friss lelki sokk miatt. Fel sem bírtam még fogni, hogy mi történt akkor, de az volt a baj, hogy most sem. Túl hirtelen történt minden. Még csak most kezdtem el az iskolát, de máris gyökeresen megváltozott az életem. Eddig a lányokra hajtottam, ráadásul a nyomibbak közül keresgéltem. Féltem a menőktől, mindennap a poklok-poklát éltem meg. Most pedig van egy pasim, aki a suli egyik legmenőbb embere, és azt hiszem, boldog vagyok. Bár sok mindenen mentem keresztül, a részemről ez szerelem volt első látásra. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megláttam, és egyből szerelmes voltam belé, mert olyan nem létezik. Ez csak szimpátia lehet maximum. Utána ez a szimpátia érdeklődéssé alakult át. Így lett ez szerelem. Csak mosolyogva merengtem a múlton. Annyi ideje itt voltunk már egymásnak, annyi ideje vártuk a másik szerelmét, közben végig szerelmesek voltunk egymásba, és csak egy jelre vártunk.

- Itt vannak a tisztítószerek – bukkant fel hirtelen. Néha annyira más volt a viselkedése, mint amilyennek már megszoktam őt… most például takarítani fogunk egy lakásban. Érdekes módon nem csak azért hozott magával, hogy takarítsak, amíg ő lustálkodik. Legalábbis remélem…

- Rendben. Hol kezdjem? – kérdeztem, miközben felvettem az egyik gumikesztyűt.

- Te megcsinálhatnád a hálószobát és mondjuk a konyhát. Azok nem olyan macerásak. Enyém a fürdőszoba és a nappali. Az előszobát meg majd felporszívózom. Rendben van? – adta ki a feladatokat. Bólintottam. Felemelte az egyik felmosó vödröt, és nagy lelkesen a kezembe nyomta – Tudod, hogy melyik való csempére és melyik a hálóba?

- Majd megtalálom – mosolyodtam el. Minho adott egy nagy puszit az arcomra. Imádtam a gyengédségét, teljesen szerelmes voltam belé. Hamarosan pedig eltűnt a fürdőszobában. Ott már ismerős voltam, egyedül a hálószoba volt idegen a számomra. Amikor itt voltam, akkor a nappaliban aludtam, a hálóba be sem mentem. Éppen ezért vágott nagyon mellbe az elém táruló kép. A szoba fala vörös volt. Olyan szenvedélyes vörös, vagy inkább romantikus… nem is tudtam pontosan leírni a színét. Abszolút a vörös, a fekete és a fehér dominált az egész hálóban. Az embernek vadulni támadt kedve a látványától. Még az ágy felett álló Jongkey kép sem ijesztette el az embereket tőle. Egy kényelmesnek tűnő, fekete ágy volt a szoba közepén, mellette közvetlen egy ablak. A szekrény kicsi volt, de Key egyszer mesélte, hogy a ruháit a nappaliban tárolta mindig is. Szóval a kis fekete szekrények gondolom, fehérneműnek kellettek. Az ágytakaró fehér volt, meg vörös. Komolyan mondom, olyan érzésem volt, mintha beléptem volna egy szentélybe. Nem akartam továbbmenni, nehogy tönkretegyek valamit. Túl tökéletes volt ez a szoba ahhoz, hogy ezt tegyem vele.

- Tetszik? – Minho hangjától megugrottam rémületemben. Nem is hallottam, ahogy mögém osont. Direkt ijesztgetett.

- Szép – válaszoltam még mindig zihálva, és szívem szerint fejbekólintottam volna őt. Minho lazán besétált a hálóba.

- Tudom, hogy kicsit furcsa, de Key szereti az extrém színeket. Ellenben nagyon félős – magyarázta, miközben lehuppant az ágyra.

- Hyung, egyedül lakik, biztosan nem félős… - próbáltam őt megmenteni. Kiléptem a papucsból, letettem a vödröt, majd odasétáltam Minhohoz.

- Nem véletlenül alszik mindig mással – kacsintott. Ekkor világosodtam meg. Key eleve nem idevalósi volt, ráadásul egyedül élt, ezért nem volt meglepő, hogy folyton megcsalta Jonghyunt.  – Nem ülsz bele az ölembe?

- De, persze – kicsit meglepődtem az ajánlattól, de elfogadtam. Lovaglópózban szembeültem a szerelmemmel. Majd elcsattant egy csók. És még egy, és még egy…

*Minho POV*

Mikor megláttam a hálószoba ajtajában ácsorogni őt, egyből elmosolyodtam. Ez eléggé könnyen ment eddig. Mára terveim voltak vele, és nagyon örültem, hogy minden sikeresen történt meg. Ha már ennyitől lenyűgöződött, akkor nem is kell annyira törni magamat, mint ahogy azt elterveztem. Odasétáltam mögé, de teljesen el volt varázsolva.

- Tetszik? – kérdeztem tőle. Rossz ötletnek bizonyult, ugyanis hatalmasat ugrott szegényem. Annyira elbambulhatott, hogy meg sem hallotta a lépteimet.

- Szép – válaszolta. Még mindig nem tért vissza a Földre, és egyre jobban kezdtem azt tapasztalni, hogy ez egy nagyon egyszerű harc lesz. Amit természetesen megnyerek. Mintha éreztem volna a félelmét, beléptem a szobába. Szerintem nem mert bejönni, mert félhetett valamitől. Lehet, hogy ez neki túl érdekes szoba volt, ezért úgy gondoltam, hogy segítek neki elfogadni a helyzetet.

- Tudom, hogy kicsit furcsa, de Key szereti az extrém színeket. Ellenben nagyon félős – megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is volt vörös ez a hálószoba. Lehuppantam az ágyra jelezve, hogy nem fogja őt sem megtámadni semmilyen titokzatos teremtmény.

- Hyung, egyedül lakik, biztosan nem félős… - Franci kilépett a papucsából, letette a vödröt és óvatosan körbenézett. Annyira szerencsétlennek tűnt szegényem, hogy megesett rajta a szívem. Ösztönösen a társaságomat kezdte keresni. Elvégre vadidegen helyen voltunk, szerintem ez természetesnek tűnt.

- Nem véletlenül alszik mindig mással – kacsintottam a dolgok közötti összefüggések elmagyarázása érdekében. Key szobája azért ilyen, hogy vagánynak tűnjön, holott Key nagyon félős és érzelmes ember. Mind a hárman használtunk egy álarcot az iskolán belül, és az érzéseink csak akkor jöttek elő, amikor mások nem jártak a környéken. Viszont tovább kellett lépnem. A következő szakaszra. - Nem ülsz bele az ölembe?

Egy kissé elkerekedtek a szemei, és nagyon helyes volt, amikor elmosolyodott.

- De, persze – vágta rá dadogva. Leült velem szemben, gondolom, csókolódzni akart. Legyen meg az ő akarata, gyengéden megcsókoltam őt. Hevesen kapott az ajkaim után, amitől kissé bátrabban kezdtem el őt csókolgatni. Kezeit a vállamra tette, amik szép lassan kezdtek továbbhaladni. A végén összefonta a karjait a nyakam körül. Teste hozzám simult, amitől KisMinho ezredes elkezdett feléledni. Kezeimet becsúsztattam a felsője alá. Bőre nagyon puha volt, sokkal puhább, mint amilyenre számítottam. Egyre jobban húztam fel a felsőjét, további szűz területeket felszabadítva, megérintve. Nem szenvedett sokat, hamar megszabadította magát a pulóvertől, ezzel még szabadabb mozgásra biztatva engem. Kezei hamarosan a mellkasomon kötöttek ki. Segítettem neki, ugyanis levettem a saját felsőmet is. Mikor a meztelen felsőtesteink összeértek, felégett bennem a vágy, magába zárt, és már nem bírtam volna visszafogni magam.  A legutóbbi cselekedetével jegyet szerzett a Minho-vonatra.

- Hyung – egy pillanatra megszakadt az egész, ugyanis teljesen abbahagyta a csókot, csak ült velem szemben, teljesen zavartan, pihegve. Elengedtem őt, mire kissé megkönnyebbültnek tűnt. Ennyire csak nem lehettem rossz!

- Mondjad – mosolyodtam el bátorítóan, és igyekeztem nem bátorítani KisMinho ezredest, amint végignéztem a Kölyök csodálatos testén.

- Még sosem csináltam – lesütötte azokat a hatalmas, csokiszínű szemeit, amelyekért mindig is rajongtam. Igazából számítottam rá, hogy egy szűzzel kezdtem el a dolgot, de annyira nem zavart.

- És szeretnéd? – kérdeztem, utána pedig gondolatban pofon csaptam magam. Biztosan nemet fog mondani… bezzeg, ha nem kérdezem meg... nem értettem, hogy mi volt velem az utóbbi időben. Teljesen megváltoztam, és a Kölyöknek akartam jót tenni a cselekedeteimmel. Vagyis az ő javát helyeztem a sajátom elé… hihetetlen volt.

- Igen, azt hiszem – suttogta zavartan – de nem tudom, hogy hogyan kell.

- Majd segítek, jó? – megsimogattam a bársonyos pofiját. Válaszul kaptam egy bátortalan bólintást. Rám pillantott, utána egy széles mosoly jelent meg az arcán. Nyújtózkodni kezdett, de nem akárhogyan. Olyan volt, mint egy szexi macska. Hátrahajolt, amitől lett egy sátor a gatyámban. A hozzám legközelebb eső részre azonnal rátámadtam, csókolgatni, harapdálni kezdtem a bordáit. Eközben egyik kezével a nadrágomat kereste. Vagyis inkább a gombot. Éreztem, amint újra felült, immáron tudatosabban kutatva a kereset dolog után. Eközben felértem a kulcscsontjáig a számmal, kezemmel pedig pikk-pakk leszedtem a nadrágját. Először csak a jobb, utána a bal lábáról is, zoknistul. Ott ült az ölemben, egy szál alsógatyában. Több sem kellett nekem. Az ágyra fektettem őt háttal, gyorsan kibújtam az alsó ruháimból, és a Kölyök felé térdeltem. Kényelmesen elfeküdt a párnák között, ezzel megkönnyebbítve a dolgomat. Miközben szenvedélyesen megcsókoltam őt, egyik kezemmel simogatni kezdtem a vékony combját. Kicsit lejjebb ereszkedtem, hogy érezze a testem közelségét. A combját fogdosó kezemmel megragadtam az alsónadrágját, és lehúztam róla. Hagyta magát, sőt, igyekezett segíteni nekem, amit nagyra értékeltem.

- Mehet? – egy pillanatra abbahagytam a csókot, és a szemébe néztem. Bólintott. Nem úgy, mint az előbb. Most határozott volt. Tényleg akarta. Elégedetten feltérdeltem, és benyúltam az egyik éjjeliszekrénybe. Kibum mindig tárolt magánál több tubus síkosítót, meg óvszert, és már nem egyszer kerestem itt, úgyhogy tudtam, hol kell keresni. Feltettem gumit, majd elkezdtem rákenegetni a síkosítót is.

Behelyeztem az egyik ujjam. Szépen, lassan haladtam, hogy megszokja az eseményeket. Láttam a rémült tekintetét, de még egyelőre csendben volt. Egy darabig még játszottam azzal az egy ujjal, körözgetve a szűk falaiban. Hallottam a rémült zihálását, ami lassan kezdett enyhülni. Bedugtam a második ujjamat is. Egy sikítás hagyta el vaskos ajkait. Innentől jobban kellett vigyáznom, ezért nekiláttam a kényeztetési fázisnak. Elkezdtem nyalogatni a mellbimbóit, amit biztosan élvezett, ugyanis hallani lehetett a megkönnyebbült sóhajtásait. Nem hagytam abba, folytattam a tevékenységemet, sőt, rátettem egy lapáttal. Ujjaimat ollószerűen mozgatni kezdtem, hogy kitágíthassam a teret KisMinho ezredes számára. Néha felsikkantott. Hangjában érződött az élvezet és a fájdalom. Fogammal is rászálltam a bimbóira, kényeztettem őket. Már az egekig meredtek, így könnyű dolgom volt. Ezek után behelyeztem a harmadikat is. Itt már felvisított. Egy pillanatra aggodalom járta át a testem, holott eddig ezt nagyon imádtam. Most pedig, egyszerűen megdermedt az egész lényem. Nem bírtam folytatni.

- Fáj? - tettem fel a zseniális kérdést, amiért gondolatban vállon veregettem magam. Félénken bólintott. Egy kicsit megálltam, arra várva, hogy kicsit ellazuljon. Meg kellett szoknia a fájdalmat ahhoz, hogy folytatni lehessen. Még mindig hallottam a hangos lihegését. A Kölyök teljesen megbabonázott, ezért is volt az, hogy vártam. Általában csak a saját vágyaim kielégítését helyeztem előre. Legyen az szűz, fiú, lány, vagy pornósztár, ha Choi Minho alá kerültek, akkor fél perc után jött a vadállat könyörtelen támadása. Mikor a Kölyök megnyugodott, újra nekiláttam az ujjak játékának. Tudtam, hogy ő szinte szétszakadt belül, ezért is ordított olyan hangosan, hogy szerintem a szomszéd is hallotta. Még egy kicsit tágítottam, utána kihúztam az ujjaimat. Először egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, utána szerintem rádöbbent arra, hogy még csak most jött a feketeleves. KisMinho ezredes már készen állt a bevetésre, és be is küldtem őt. Betettem őt az alagút végébe és szép lassan elindítottam. A Kölyök felvisított. Nem is akárhogyan, mintha kínozták volna őt. Kicsit megálltam. Mikor megnyugodott, elmosolyodott. Megcsókoltam őt, mire hevesen visszacsókolt. Szép lassan haladtam befelé a szűk alagútban. Szerencsére a csókom elfojtotta a kissrácból kitörő sikítást, ami márpedig elég hangosra sikeredett volna. Belemarkolt a hajamba, hogy enyhítse a fájdalmát, bár nem tudom, hogy mennyire sikerült neki. Néha belenyögött, vagy belesziszegett a csókba, de nagyon csendesen viselte. Nem kis meglepetésemre. Végül beértem. Megkezdődött a második szakasz. KisMinho ezredes elkezdte körbe-körbe pásztázni a helyszínt, aminek sikerét a Kölyök nyögésekkel jelezte.

- Hyung…

Mikor meghallottam azt az édes, nyöszörgő hangocskát, amely kissé rekedtes volt és gyenge, összeszorult a szívem. Felpillantottam rá. Csak bámultam, azokat a gyönyörű szemeket, amelyekből csordogáltak a könnyei. Mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy most örült, vagy sem, amiért elvettem a szüzességét. Kérdőn pillantottam rá, hogy folytassa.

- Szeretlek – nyögte ki. Érdekes, hiába „jártunk”, még sosem mondtuk ezt ki egymásnak. Egyszerűen mindig elmaradt. Válaszképpen megcsókoltam őt. Lehet, hogy annyira szeretünk valakit, hogy nem mondjuk ki neki ezt a szót, mert számunkra már jelentéktelen? Egy újabb heves csókcsata kezdődött el. A Kölyök beleharapott az alsó ajkamba, aminek a nyoma szerintem látszani fog, de nem érdekelt. Én büszkén viseltem a nyomát a szerelmünknek. Csak folytatódott a heves csókcsata, és folytatódott és nem maradt abba. Egész addig, amíg KisMinho ezredes sortüzet nem nyitott. Ekkor megragadtam a Kölyök fegyverét is. Kezemmel kényeztetni kezdtem, mire egy hangos sóhaj hagyta el a száját. Már nagyon kemény volt neki, Elkezdtem erősebben mozgatni magam, hogy KisMinho ezredes kifogyjon a töltényekből. Érdekes módon a Kölyök rásegített a csípőmozgásaival, bár nem tudom, hogy hogyan sikerült ilyen hamar ráéreznie. Lassan kihúztam onnan a büszkeségemet, és lassan rászálltam a Kölyök fegyverére a számmal. Gondoltam, megmutatom neki, hogy hogyan kell majd ezt csinálnia legközelebb. Csak kényeztettem őt és kényeztettem őt, és hamarosan valami meleg folyadékot éreztem a számban. Hősiesen lenyeltem, majd felpillantottam rá. Külön dicséretet érdemelt a kincsem, mert nagyon szép hangokat adott ki a kígyóbűvölés közben. Végezetül felkúsztam hozzá egy befejező csókcsatáért. Már mindketten lihegtünk és izzadtak voltunk, de a szenvedély megmaradt. Tudtam, hogy a Kölyök már csak azért csinálta, hogy bizonyítson, de már felesleges volt. Már megtette. Végül abbahagytam.

- Szomjas vagy? – kérdeztem, mire bólintott. Felálltam, és egy csók után azonnal siettem neki vízért. A konyhába érve felsóhajtottam. Kivettem a konyhaszekrényből egy poharat, amit megtöltöttem folyadékkal. Felkaptam az asztalról, és már siettem is ki. Mire beértem a szobába, Franci már aludt. Kimerülten feküdt úgy, ahogy hagytam, csak az egyenletes légzése mutatta az életjelét. A poharat letettem a szekrényre, majd a nadrágomhoz léptem. Kihalásztam onnan a mobiltelefonomat. A szívem ezerrel vert, miközben beállítottam a fényképezést. Mikor kattant a gomb, megállt a világ. Visszatettem a telefont a helyére. Key éjjeliszekrényében turkálva megtaláltam a fájdalomcsillapítót is. Kivettem egy pirulát, és feltettem a lámpa mellé, ahova hamarosan odakerült a víz is. Ezek után betakargattam az alvó szerelmemet.

- Ügyes voltál Kölyök, nagyon ügyes voltál – adtam egy puszit a fejére, és hagytam őt aludni. Felvettem az alsónadrágomat. Az ajtóban még álldogáltam egy darabig, nem bírva leemelni róla a tekintetem. Annyira ártalmatlanul aludt, hogy ezért el kellett volna őt ítélni. Egy tolvaj volt. Ellopta a szívemet, holott eddig azért mindenkinek meg kellett küzdenie. Neki egy másodperc volt.

Végül nekiálltam egymagam kitakarítani az egész lakást, hogy Key ne üvöltözzön majd velünk.