20. Fejezet

*Taemin POV*

- Azon kaptam magam, hogy máris vége volt a szünetnek. Nagyon gyorsan eltelt. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy még tegnap is bicegtem. Igen, még mindig fájt a fenekem, hiába volt Minho nagyon kedves és figyelmes velem, sajnos az izomláz ellen nem hatott. Mikor felkeltem, csak azt éreztem, hogy mennyire fájt a fenekem. Bevettem a gyógyszert, lehúztam rá a vizet, és vártam a csodára. Nem is tudom, hogy mennyi ideig szenvedtem az ágyon, mire összeszedtem annyi erőt és bátorságot, hogy kimenjek. Nehézkesen feltápászkodtam az ágyról. Csend volt. Túl nagy csend. Minho biztosan végzett és elment, itt hagyva engem egy vadidegen helyen. Miért is várt volna meg? Biztosan csak kielégítette rajtam a szexuális vágyait, utána faképnél hagyott. Kivánszorogtam a szobából. Minden egyes lépésemnél iszonyatos fájdalom hasított az alsó részembe, a fájdalomcsillapító semmit nem ért. Az egész lakás üres volt. Minho teljesen felszívódott. Nagyon megijedtem.  Sokkosan kezdtem el kóvályogni az egész lakásban, amikor kinyílt az ajtó. Komolyan, majdnem infarktust kaptam. Egy idegen mászkált Kibum lakásában, ahol én meg meztelenül sántítottam. Elbújtam a kanapé mögé, és vártam. Először csak motoszkált a konyhában, utána jött a nappali fele. Egyre jobban bújtam a rejtekhelyemen, és levegőt is elfelejtettem venni. Mikor bement a hálószobába, kibújtam a kanapé mögül, hogy lássam őt. Szívem ezerrel vert. Az alakja ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Egy darabig csak szuggeráltam őt, aztán hirtelen… rájöttem, hogy az Minho

- Hadd gratuláljak –kacagott fel Jinki – még most is fáj?

- Kicsit – bólintottam. Szünet utáni első nap a parkban találkoztunk, hogy megbeszélhessük a dolgokat. Persze, tudott arról, hogy lefeküdtünk, még aznap beszéltünk is róla videochaten. Csak élőben jobb, úgyhogy az esemény utáni élményemet csak most osztottam meg vele. Egyébként Minho jót röhögött a dolgon, amikor elmeséltem neki mindent. Csak kaját rendelt, és lement kifizetni meg átvenni, mikor az megérkezett. Én meg már kezdtem azon gondolkozni, hogy felhívom valahogyan a rendőrséget.

- Látszik, kicsit húzod a lábad. Ülni tudsz?

- Eddig még nem próbáltam. Mivel egyedül voltam otthon, ezért állva ettem, meg nagyrészt feküdtem – vallottam be őszintén. Nem nagyon szerettem leülni, csak ha hívott a természet, de akkor nagyon fájt.

- Ezt látni akarom – mosolygott – kíváncsi vagyok a bénázásodra.

- Kösz, hyung, te vagy a legjobb – veregettem meg a vállát. Lassan a sulihoz értünk, már felbukkant egy-két ismerős arc, akik párosban vagy szólóban haladtak a suliba. Néhányan gyülekeztek, hogy legyen némi esélyük a menő csapattal szemben. Így sem volt, de mindegy. Végignevettük az egész utat, még a suli előtt is jó kedvünk volt. Ilyenkor általában mindenki fülét-farkát behúzva ácsorgott, mindenre ügyelve, nehogy Jonghyun csapata kiszemelje őket magának. Mosolyogva pillantottam a kapuhoz, ahol a fiúk szoktak ácsorogni. Már régen találkoztam velük, és hiányoztak. Még Jonghyun is, elvégre ő is ugyanannyira a csapat tagja volt, mint Minho vagy Key. Azonban azon a helyen csak egyetlen egy személy ácsorgott a falnak dőlve. Ruhái szokás szerint irigylésre méltóak voltak, és annyira tökéletesen álltak rajta, mintha valaki külön csak rá szabta volna őket. A többiek sehol sem voltak.

- Én megyek be a suliba, te várd meg a herceged – kacsintott Onew. Mosolyogva pillantottam felé, majd besietett Kibum mellett az épülethez. Egy darabig csak néztem utána. Még nem tudtam, hogy most kezdődött el életem legrosszabb napja. Lassan odavánszorogtam Keyhez, persze, alig észrevehetően.

- Szia – köszöntem neki félénken. Key a telefonjával játszott, fülében az egyik fülesétől. Felpillantott.

- Szia – mosolyodott el. Kivette a fülhallgatóját, majd eltette az egész szerkezetet- hogy telt a szünet?

- Remekül. Neked? Elvégre te el is mentél máshova…

- Csak a nagyimhoz. De ott mindig jól érzem magam. Köszönöm a takarítást. Jövök nektek eggyel.

- Igazából… csak Minho takarított – vallottam be kissé félénken és elpirulva. Én aludtam, de ezt nem mertem neki elmondani.

- Tudom, hallottam, hogy már nem vagy szűz – suttogott nevetve – gratulálok.

- Kösz – teljesen zavarba hozott. Bár a többiek nem hallották, nekem nagyon kínos volt – Hogyhogy egyedül?

- Jonghyun beteg, Minho meg elment valahova, csak a kajaszünetek valamelyikében ér be. Meg szerintem Jonghyun is beesik, de a fene tudja. Ő sosem hiányzik, mert akkor kimarad a buliból. Inkább Minho a lógós – magyarázta. Kissé elszontyolodtam. Azt hittem, hogy reggel már találkozunk. Meg akartam őt ölelni, meg akartam őt csókolni, és vele akartam lenni.

- Értem – sütöttem le a szemeimet.

- Pedig ma itt kellene sorfalat állniuk – Kibum csak maga elé mormogott, szerintem nem is nagyon foglalkozott velem, én pedig nem zavartattam magam. Csak csendben ácsorogtam mellette egy darabig, utána együtt siettünk órára. Éppen beestem becsengő előtt. A helyemre siettem, mire Kim azonnal hátrafordult.

- Hogy telt a szüneted?

- Jól. Neked? – kérdeztem vissza, de csak azért, mert így illett. Csak flegmán megvonta a vállát

- Remekül  - arcán hirtelen egy gonosz vigyor jelent meg – de TE nem leszel sokáig boldog.

- Miért? - kezdtem megijedni Kimtől. Nem szokott ilyen lenni, csak ha tudott valami olyanról, ami nekem nem jó. Például az első angoldolgozat eredményeiről. Ott is, végig vigyorgott, mert neki hibátlan lett, nekem meg öt pontos. A hatvanháromból. Mostanában persze kicsit javítottam, hála Keynek, de az angol az mindig is a gyengém volt.

- Mert csak - vonta meg a vállát. Annyira ő sem örülhetett a dolognak az arckifejezéséből ítélve, de biztosan jobban járt nálam.

- Oké... - lepakoltam a helyemre, mire pont beért a tanár. Megkezdődött a matematika. Az osztályon végignézve mindenkiben volt némi szorongás.

- Vörös ördögveszély - suttogott hátra Kim. Értetlenül meredtem rá. Miről makogott itt? Mi lehet az a "vörös ördög"? Vajon valami dolgozat? Vagy betegség? Mi van, ha járvány lett a suliban?! Teljesen megfeledkeztem az óráról, meg arról is, hogy ültem, ugyanis már alig éreztem a fájdalmamat. Mikor visszapillantottam a táblára, csak valami furcsa egyenletsort találtam, hosszan kibontva,ami minimum öt sort takart. Azonnal magamhoz tértem, és elkezdtem másolni az órai anyagot, amikor kinyílt az ajtó. Mindenki egy emberként fordította oda a fejét. Még az osztályfőnök is letette a krétát.

- Jó reggelt - csiripelt az illető, és bevágta maga után az ajtót. Mindenki megremegett. Csak végignézett az osztályon.

- Jó reggelt! Foglalj helyet, hogy folytassuk a matematikát - biccentett a tanár. Azonban a kiscsajt ez nagyon nem érdekelte. A fejével felém bökött. Szúrós tekintetével szinte

lyukakat égetett belém. Kicsit összehúztam magam.

- Az ott mi? - tette fel a zseniális kérdést, aminek alanya szerény személyem volt.

- Ő Lee Taemin - válaszolt azonnal Kim remegő hanggal. Ennyire félt ettől a kislánytól? Csak most néztem meg őt egy kicsit jobban. Vállig érő, tűzvörös haja volt, remekül belőve. Minimális smink volt az arcán, amely tökéletesen kiemelte az előnyeit, mint például az aranyos arcát, ami most sokkal szigorúbbnak tűnt. Egy fekete pólóval tetézte meg mindezt. Szinte rá volt öntve. Csuklóján fekete és vörös színű karperecek, meg az ujjain gyűrűk ékeskedtek. Skótmintás vörös-fekete miniszoknya volt rajta. Illetve bakancs, ami egy kicsit elrontotta az összhatást, de neki jól állt. Új osztálytárs lenne? De hát... mindenki ismerte őt...

- Choi, azonnal foglaljon helyet Lee mellett. Szeretném folytatni az órát - morgott a tanár.

- Nem ülök egy nyomi mellé - vágott vissza Choi. Ez a kislány lenne a Choi, akinek elfoglaltam a helyét? Ez most komoly?

- Üljön le! A hiányzásait meg majd megbeszéljük óra után.

- Felesleges, megtanultam a dolgokat. Mindig megkaptam az aktuális tananyagot - rázta a fejét a csajszi.

- Ebben az esetben, kérem, foglaljon helyet.

Elkezdett közeledni felém. Határozott léptekkel jött, mintha a felsőbbrendűségét akarta volna megmutatni nekem. Nem igazán érdekelt a gyerekes játéka. Nekem tökéletes barátaim voltak, akiket szerettem, és nem csak a hírnév miatt tettem, amit tettem. Ekkor a csajszi hozzám vágta a táskáját. Nyögni nem tudtam a hirtelen jött súlytömegtől.

- Csak, hogy tudd, Lee, ez a szék a táskámé, és ha már egyszer itt rontod mellettem a levegőt, legalább ne sajátítsd ki a dolgaim megszokott helyeit - ezzel leült mellém, bár kissé undorodva tette.

- Valami baj van, Choi? - fordult meg unottan az ofő.

- Csak annyi, tanár úr, hogy az utolsó egy-két óra anyaga nincs meg- mosolyodott el kedvesen a kis nyálgép.

- Majd Lee odaadja önnek, ha elkéri szépen - vont vállat az ofő, és nekiállt matekozni. Persze, majd odaadom neki, mikor táskatartónak használ... meg a túrót!

- Elkértem - vonta meg a vállát Choi. Kihúzta a kezemből a füzetem, majd másolni kezdett belőle. Nem veszekedtem vele, mert lány volt. Elővettem egy papírt a táskámból, hogy arra folytathassam a jegyzetelést. Szerintem meg sem kellett említenem, hogy minden cuccomhoz undorral nyúlt. Nem tudom, ki volt ez, de már kezdett nagyon az idegeimre menni. Az óra második fele ezzel telt. Végre megszólalt a csengő. A csaj visszahajította nekem a holmijaimat, és kiviharzott a teremből. Egész nap ezt csinálta. Minden órán elvette az aktuális füzetemet, kijegyzetelt valamit, és visszadobta azokat. Mondanom sem kell, hogy a végére már nagyon elegem volt belőle.  Lehet, hogy szólni fogok a fiúknak, hogy menyire irritáló, talán tudnak segíteni… mindenesetre most ebédszünet volt. Farkaséhesen száguldottam le az étkezőig. Legalább nem találkoztam ott Choival, és valamelyik kajaszünetben meg fog érkezni Minho is.

- Taemin-ah! – kiáltott utánam Jinki. Azonnal megálltam és mosolyogva bevártam őt. Még jobb volt, mint elterveztem! Elvégre a legjobb barátom is velem ebédelt.

- Csak nem az étkezőbe? – vigyorodtam el.

- Úgy hallottam, hogy ma sült csirke van. Szerintem kétszer állok sorba… úgysem szoktam megenni az itteni kosztot – nevetett fel. Besiettünk az ebédlőbe, ahol eléggé hamar sorra is kerültünk. Tekintve, hogy választani lehetett, én inkább nem a csirkét kértem, mert Onew kiette volna a tányéromból. A kimbap meg egyébként is finom volt, azt már ettem itt, szóval nem volt vele bajom. Éppen leültünk az asztalhoz, nagyban beszélgetve az új lányról, amikor felbukkant Kibum egy nagy tálcával. Először annyira nem is foglalkoztam vele, de felénk közeledett. Határozott, de mégis könnyed léptekkel. Most mondjam azt, hogy tipikus Kibum?

- Sziasztok! – köszönt kissé zavartan. Onew először rám emelte a tekintetét.

- Szia! – köszöntem neki vissza.

- Szia – Jinki már nem volt olyan barátságos, mint én, fix, hogy félt a dívától.

- Ehetek veletek? A fiúk hiányoznak, és nem szeretek egyedül lenni…

- Persze… ülj le – Onew még mindig bizalmatlanul méregette az angoltanáromat. Pedig Key volt a legártalmatlanabb mindközül. A fiú félénken beleharapott az ajkaiba.

- Nem ülünk le a menők asztalához? Ott jobb – mosolyodott el határozottabban. Onew rám nézett, egyértelműen nekem kellett döntenem. Végül megvontam a vállam.

- Menjünk – mosolyodtam el. Felálltam, és dobogó szívvel, remegő lábakkal léptem ahhoz az asztalhoz, amelyet eddig mindig csak a távolból bámultam. Leültem Minho szokásos helyére, Onew mellettem foglalt helyet, Key pedig vele szemben.

- Köszönöm – hajolt meg alig feltűnően. Mi csak rámosolyogtunk, és mindhárman elkezdtünk enni.

- Szóval, mi van az új osztálytársaddal? – pillantott fel Jinki, nem zavartatva magát Key jelenlétével.

- Nem bírom. Minden cuccomat elveszi, úgy bánik velük, mintha éppen a pestist terjeszteném ezeken keresztül, és táskatartónak használ. Rettentően idegesítő. Nem lenne vele semmi bajom, de ez már sok… - sóhajtottam.

- Nem is tudtam, hogy van új gyerek – pillantott fel Kibum az ebédjéből.

- Pedig van. Egy kibírhatatlan kiscsaj – sóhajtottam reménytelenül. Key bólintott, utána visszatért az evéshez. Csendben eszegettünk. Nem igazán volt olyan téma, ami mindhármunkra vonatkozott volna, de érdekességnek számított, hogy Onew kezdett megbékélni az új barátaimmal. Legalábbis Keyyel. Néha egészen jól elbeszélgettek sulis dolgokról, mert más témájuk nem igazán volt.

- Szia, Key oppa! – hallottam meg az ismerős hangot. Azonnal megugrott a gyomrom. Ez most komoly? Komolyan jóban van a Choi gyerek és Key? A csaj persze folytatta: - ennyire nincs semmilyen normális ember a suliban, hogy két ilyen nyomival kell barátkoznod?

- Szerintem jófejek – vont vállat Key. A kis csitri leült velem szemben, hihetetlenkedve nézve a menőre, aki csak megvonta a vállát – Taemin jófej, meg Jinki is, bár őt még nem ismerem annyira.

- Tudom, ki az a Taemin, egy osztályba járunk – vont vállat Choi. A két idősebb összenézett, végül Kibum szólalt meg:

- Mindent értek…

Choi továbbra is undorral bámult minket, egyértelműen húzott Kibum mellé. Szóval tetszett neki a díva. Egy darabig csak némán bámultam őket. Ez nagyon különös volt. A csajszi és Kibum önfeledten beszélgettek mindenféle hülyeségről. Éppen tájékoztatni akartam őt a barátom nemi beállítottságáról, mikor meghallottam egy ismerős hangot, amelytől megdobbant a szívem.

- ITT AZ ÉN DRÁGA SZERELMETESEM! – Minho hangja csengett az egész étkezőben, én pedig értetlenül meredtem rá.

*Minho POV*

Egy kimerítő modellkedés után a világ legjobb dolga hazamenni, ledőlni az ágyba és mélyen aludni, minimum másnapig. Ez mind szép és jó volna, ha én is ezt tehetném, de nem. Vissza kellett mennem az iskolába, nehogy kicsapjanak. Megint. Az apám már beszélt az igazgatóval a szünetben, aki nehézkesen, fájó szívvel elengedett. Tudtam, hogy szeretett engem a diri, de ennyire?

Bevánszorogtam az iskola területére. A portás rosszallóan köszönt, de nem érdekelt. Ma egyébként is be akartam jönni, több dolog miatt is. Mikor kinyitottam a bejárati ajtót, dínópofájú haverommal találtam magam szemben. Arca vörös volt a láztól, szemei könnyeztek, de itt várt rám az ajtóban nagyjából tíz perce, ugyanis ő is csak most érkezett.

- Szia – köszönt. Száját belerejtette a vastag, kötött sáljába.

- Szia! Hogy vagy? – megveregettem Jonghyun vállát. Barátságosan elmosolyodott.

- Nem olyan pocsékul, mint gondoltam – megvonta a vállát. Egy pajkos mosolyt láttam megjelenni az arcán, miután kibújt a sáljából. Láttam, hogy remegett. Biztosan fázott az a majom, de ő nem lóg sosem, mert Kibum nem tud nélkülünk megmaradni menőként, és amúgy is, a bandavezérnek kutya kötelessége volt mindennap az iskolában lenni a terrorizálás érdekében. Ez volt az egyetlen, amit nem vártam az egészből. Tényleg szerettem volna alfahím lenni az iskolában, de a mindennapi bennlét puszta gondolata kicsit elijesztett a dologtól.

- Ehhez nincs hozzáfűznivalóm – vigyorodtam el.

- Ha jól tudom, van a számomra valamid – és ezennel a pajkos, perverz mosoly okát is megtudhattam. Bólintásomra azonnal felélénkültek a fáradt kiskutyaszemei. Már nem is látszott annyira betegnek, bár a papírzsebkendőit sikeresen összekoszolta tíz perc alatt. Az összeset! Na ja, ha ő beteg, akkor nagyon levette valami a lábáról. Ritkán kap el vírust, vagy bármit, általában mindig kicsattan az egészségtől, nem úgy, mint most.

- Tessék – odanyomtam a mobiltelefont a képébe – Örülj, megnyertem a fogadást.

- Tudom, mindig megnyered – nevetett fel kissé fájdalmasan – ezért is fogadtam veled. Mindenki jól járt ezzel. Ti is, meg mi is.

- Szörnyű vagy – csóváltam meg a fejem. Ezzel elindultunk az étkezde felé. Bőven szünet volt még, ráadásul ilyenkor jártak le az emberek ebédelni általában, úgyhogy gondoltuk, meglátogatjuk az árván maradt társunkat. Az egész folyosót végigröhögtük mindenféle hülyeségen. Jó volt látni a legjobb barátomat egy kicsit felszabadultabbnak, még így, a betegsége ellenére is.  

- Ma nagy nap van – veregetett vállon. Csak bólintottam. Szeptember elseje óta vártam erre a napra, sőt, talán tanévzáró óta. Minden évben van egy ilyen nap, már eléggé régóta.

- Tudom – mosolyogtam a haveromra. Már hiányzott az illető. A kedves mosolya, a ragyogó, vörös haja, a pozitív világszemlélete, meg úgy alapjában ő. Már rengeteget voltam a családjánál, információt kérve az érkezéséről, de nem tudtak ők sem semmilyen pontosabb információt, csak azt, hogy az ma lesz.

- Szerinted összeugranak? – röhögött fel Jonghyun. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, de végül megráztam a fejemet.

- Nem hiszem. Egyik sem az a bunyós fajta. Na, meg az egyik csaj a másik srác. Nem bunyózhatnak, bár megnézném – kacsintottam. Jonghyun megint felnevetett. Kissé imbolyogva járt a láztól, de ez engem egy cseppet sem zavart, szokott ilyet csinálni. Eközben persze reménykedtem, hogy elkapom a betegségét, hogy ne kelljen iskolába jönnöm, de amíg nem köhög rám, addig kizártnak tartottam.

- Nem vagy egyedül – röhögött fel, és kinyitotta az ebédlő ajtaját. Szememmel végigpásztáztam a termet. Jonghyun a könyökével oldalba bökött. A hirtelen jött ütéstől oldalra ugrottam egy szúrós pillantás kíséretében. A haverom azonban a fejével az egyik irányba biccentett. Odanéztem. A menők asztalánál ott ült Key, a Kölyök, a DIÖK elnök és…

- ITT AZ ÉN DRÁGA SZERELMETESEM! – kiáltottam el magam. Mindenki remegve nézett felém, mintha tudták volna, hogy ezzel idén is megkezdődött az új korszak. A Kölyök azonnal felkapta a fejét, de a vele szemben ülő csajszi megelőzte őt. Amint meghallotta a hangom, máris felpattant a helyéről, és mindenkit félrelökve rohant hozzám. Természetesen mindenki elállt az útjából, mert ő is a mi csapatunkhoz tartozott, de néha azért volt egy-két szerencsétlen gólya, akik nem tudták, hogy ki is ő. Kitártam a karjaimat, ahova hamarosan bereppent a kislány.

- OPPA! ANNYIRA ÖRÜLÖK, HOGY LÁTLAK! – ordította ő is, szorosan átölelve a derekamat. Ekkor felkaptam őt, és megpörgettem egypárszor a levegőben. Sikongatni kezdett, én röhögtem, Jonghyun meg biztonságos távolságba verekedte át magát. Végül letettem őt. Kivettem az egyik gyerek kezéből a frissen megpakolt tálcáját, és elindultunk az asztal felé. Jonghyun már rég helyet foglalt az elnök úr és Key közötti asztalfőnél, és barátságosan összeborzolta az exe haját.

- Szia cicus! Hogy vagy? – mosolygott. Key majdnem belefulladt a kimbapjába a röhögéstől. Kihúztam az egyik srác alól a széket, majd lehuppantam a két vörös közé az asztalfőre. Jobb oldalamon a vörös angyal, a balon pedig a vörös ördög volt. A Kölyök kedvtelenül piszkálta a maradékot, míg a másik szinte habzsolt.

- Annyira hiányoztak már a hazai ízek – magyarázta teli szájjal. Ő volt a társaságunkban a „hölgy”.

- Szóval… ismeritek egymást? - pillantottam rájuk, mire bólintottak.

- Ő az új padtársam. Csak azt nem értem, hogy mit keres itt két nyominger… - megtörölte a száját, majd furcsán végigmért engem is, és a szerelmemet is. Mármint a Kölyköt.

- Pedig tudnod kéne. Vagy még nem mutatkoztatok be egymásnak? Kölyök, Sulli, Sulli, Kölyök. – letettem a pálcikákat, úgy mutattam be őket a másiknak. Jinri szemei elkerekedtek. Igen, már meséltem neki a pasimról, de nem tudta, hogy hogyan is nézett ki, ezért volt először olyan ellenséges vele.

- Te vagy a Kölyök? – bökött rá Sulli, ő pedig bólintott – ne haragudj, de eddig még sosem hallottam a rendes neved. Nem mellesleg nem is hasonlítunk. Te azt mondtad, hogy ő én vagyok, csak pasiban!

Jonghyun csak pislogott, és igyekezett elkerülni Sulli szúrós pillantását. Igen, ő mindig hangsúlyozta, hogy azért járok most a Kölyökkel, mert Sulli kiköpött mása. Na, most majd ki lesz oktatva.

- Szerintem hasonlítotok egymásra – vont vállat a bandavezér, de Jinri csak a fejét csóválta.

- Majd később neked ugrom emiatt. Szóval, te lennél Lee Taemin, a Kölyök? Nem is tudtam, hogy ez a kettő személy azonos. Minho oppa mindig csak Kölyöknek hív. Mondjuk, emiatt nem kell rá haragudni, kicsit rossz a névmemóriája – persze, ő igyekezett kedves lenni, ez a kis szerelmemnek nem egészen így jött le. Ő még mindig félénken és szomorúan ült mellettem, de már majdnem leesett a székről, annyira az elnök felé csúszott. Minél távolabb akart lenni tőlem. Ennyire megharagudott volna rám az összebújás miatt?

- Nem rossz a névmemóriám – csúsztam lejjebb a székemen duzzogva.

- Akkor engem hogy hívnak?

- Choi – mosolyodtam el.

- Choi mi?

- Sulli.

- És a rendes nevem? – a kis boszorkányfajzat azonnal megtámadott az agyatlanságaival. Egyértelműen csak azt akarta, hogy a Kölyök ne érezze magát annyira rosszul. A baj ott volt, hogy az ő nevére nem emlékeztem. Mármint a Kölyökére.

- Mrs. Choi Minho – csaptam az asztalra, mire a Kölyök megijedt. Letette a pálcikákat, és csak maga elé meredt hatalmas, könnyes szemekkel. Meg akartam simogatni a vállát, de elhúzódott tőlem. Jinri ránk nézett, mind a három menőre.

- Nem avattátok be? – olyan hangnemmel kérdezte, mintha nem is tudom, mi lett volna. Igaza volt. Be kellett volna avatni a Kölyköt is. Az elnök úr vigasztalgatta, de ez az én feladatom lett volna.

- Nem. Ne haragudj, Taemin – sóhajtottam. Ekkor mind az öt pár szem felém fordult hitetlenkedő pillantással. Nem értettem, hogy ez mi volt – Mi a baj?

- Te tudod a nevem? – dadogott a Kölyök, mire bólintottam.

- Szerintem szép neved van. Nehezen, de megjegyeztem – mosolyogtam rá, mire elpirult.

- Egyértelműen szerelmes vagy. Figyelj, Taemin oppa! Én és Minho oppa nem járunk igazából, csak így kettőnknek nagyobb erőnk van, valamint így leplezzük ezt a homársereget, ami itt van. Most már ti ketten is tudtok róla, elvégre a menő csapat tagjai vagytok – magyarázta lelkesen Sulli, miközben végig veregette a vállam.

- Várj, én nem vagyok a bandátok tagja – rémült meg az elnök. Mindenki Jonghyunra nézett, elvégre ő volt a bandavezér. Dínópofa egy kicsit elgondolkozott.

- Én úgy gondolom, hogy a mi csapatunkba nem tartozhat bele akárki. Kibum, Minho, Jinri és én vagyunk a tagjai a csapatnak, ugyanis mi nem tántorodunk vissza a lopástól, csalástól, bántalmazásról, lelki terrorizálástól, valamint nemi erőszaktól sem. Továbbá szeretjük feszegetni a határokat is. Természetesen az égig érő Rómeó szerelme is valamilyen szinten közénk sorolható, bár nem vagyunk vele egy súlycsoport, illetve a legjobb barátját sem taszítjuk el tőle, mert nem állítjuk választás elé. Véleményem szerint ti ketten nem vagytok a menő csapat tagjai, ugyanis akkor megromlana a hírnevünk. Csakhogy nincs menő csapat. Mi egymás barátai és szövetségesei vagyunk, és segítünk a másikon. Mától fogva Lee Jinki és Lee Taemin is tagjai a baráti körünknek, amennyiben ők is szeretnék, de ez dolgokkal jár. Nem kérjük, hogy váljatok ti is olyanokká, mint amilyenek mi vagyunk. De! Ha mi hatan együtt vagyunk, akkor kell a szövetségetek. Én felajánlom a bandám nevében számotokra a védelmünket, valamint segítségünket, elismerésünket. Nem fogunk belerontani a munkátokba, de nektek is tiszteletben kell tartanotok a miénket. Ezen felül előre szólok, hogy a bandánk létszáma végleges. Ha valaki becsajozik, vagy bepasizik az iskolából, akkor az illető párja nem fog bekerülni a menők közé, valamint nem fog semmilyen kedvezményben részesülni. Jinki hyung. A banda vezére továbbra is én vagyok, minden olyan dologhoz, ami a bandát érinti, kell a beleegyezésem is, pont úgy, mint ahogy én is ki fogom kérni a véleményed bizonyos dolgokról. Nem kell puszipajtásoknak lennünk, Asztalunk két helyét felajánljuk nektek. Akaratommal azonban ne szálljatok szembe. Tudom, hogy túl komolynak hangzik, de ismertek. Szóval? Bajos hatos?  - a végén elmosolyodott olyan féloldalasan, ahogyan szokott. Kitette a kezét középre és mi mind rátettük. Az elnök még egy kicsit vacillált, de végül ő is beleegyezett az egészbe.

- A fedő sztoriról… - gondolkozott el egy kicsit Kibum – egyértelmű lesz a szövetség a Diák Önkormányzat és a menők között. Bizonyos ideig, ameddig… mondjuk véget nem ér ez a hülye popmánia az országban. Amolyan fogadás volt mindkét fél részéről, hogy vajon melyikünk a kitartóbb. Rendben van?

Jonghyun azonnal rábólintott.

- Rendben van Bummie. Látszik, hogy az én cicám vagy – kacsintott rá, majd az elnök úrra nézett – Elfogadod így?

- Igen – bólintott ő, és ezzel megkezdődött egy újfajta barátság. Bár most minden szépnek és jónak tűnt, ez az egész csak annyit takart, hogy elviseljük az elnököt a köreinkben, és ezt ő is tudta. Nem voltunk barátok, csak szövetségesek, sőt, továbbra is megvolt közöttünk az utálat valamilyen formában. Csak Jonghyun tiszteletben tartotta, hogy neki ott volt Kibum, nekem meg a Kölyök. Éppen ezért kellett a Kölyök legjobb barátja is a csapatba, mert nem akart neki rosszat. Elviselési szakasz megkezdése következett most az életünkben, amikor is összeszokik a bajos csapat és két nyomi. Vagy az talán még jobban hangzott, hogy tűzszünet volt közöttünk.