18. Fejezet

*Minho POV*

Levágtam magam mellé a táskát.

- Cső – morogtam.

- Szevasz Rómeó! Mizu? – vigyorgott Jonghyun.

- Ne, ehhez most semmi kedvem. Szar hétvégém volt, de tudod jól.

- Mert hülye vagy – kezdett bele – ettől függetlenül le merem fogadni, hogy szeret téged. Csak meglepődött, és elfutott. Ilyenek a csajok…

- De ő fiú, és még ha fiú is tetszik neki, miért engem szeretne? – belerúgtam egy kavicsba. Direkt halkan beszélgettünk, hogy ne nagyon hallják a beszélgetésünket.

- Még kicsi. Adj neki még egy esélyt. Szerintem megérdemli. Csak ne legyél türelmetlen. Szeret téged. Figyelj, ez nem olyan egyszerű. Nézz rá! Ő tipikusan nem a menő gyerek, visszahúzódó, félénk, bántalmaznivaló. Csak be akart illeszkedni a kis nyomoroncokhoz, de mivel mi nem bántjuk őt, ezért ők nem fogadják be. Mindannyian tudjuk, hogy nem tud közénk tartozni, ahhoz nem szeretjük eléggé, meg azért nem az a bántalmazó fajta. Csak akart valahova tartozni, de most ezt elvettük tőle. Ez minden. Nincs csapata, nincsenek barátai. Most azzal a csókkal összezavartad őt, mert most azt hiszi, hogy idetartozik, pedig nem. És ezt ő is tudja. Csak adj neki időt, hogy ezt feldolgozza. Érted?

- Ja, minden tiszta – vontam meg a vállam – de elfutott. Nem érted? Elfutott.

- És aztán? Szerelmes beléd. Látszik rajta. Fél tőled. Mármint izgul, hogy tökéletes legyen. Mondtad is. Egy mozira kicsípte magát – nevetett fel – csak adj neki egy kis időt!

- Könnyen beszélsz, neked egyből ment! Kibum már az első perctől fogva a tenyeredből evett. A Kölyök azért más – sóhajtottam.

- Igen, két évvel idősebb vagy nála. Ne add fel!

- Eszem ágában sincs. Nem vagyok az a fajta. Milyen volt a vásárlás? – váltottam hirtelen témát. Na ja, felhívtam Jonghyunt, hogy milyen volt a randim, őt pedig meg sem kérdeztem az övéről. Kicsit gonosznak éreztem és igazságtalannak.

- Jó volt. Egészen normálisan elbeszélgettünk, meg ettünk, meg vettem neki valami bőrápolót, úgyhogy jól elvoltunk – csak megvonta a vállát. Úgy beszélt erről a dologról, mintha régi jó barátok lennének, és csak a szokásos bevásárló körútra mentek volna. És ez így is lenne, ha nem feküdtem volna le Keyyel. A Kölyök miatt…

- Látod? Megy ez! Nem kell háborúznotok, elvagytok kettesben – próbálkoztam feldobni Jonghyun kedvét. Kissé elmosolyodott. Ebben a mosolyban minden benne volt. A bánat, az öröm, a szeretet, a harag, meg tényleg minden…

- Hiányzik?  - érdeklődtem. Egyértelműen Keyre gondoltam. Tisztában voltam azzal, hogy Jonghyun nagyon szerette őt. Fájt neki, hogy Key hűtlen volt, és az is, hogy hazudott neki. Nem tudott megbocsájtani neki, de még mindig szerette őt. Látszott rajta. Key sosem lehet közömbös Jonghyun számára. Ezt biztosan tudtam.

- Kicsit - sóhajtott - szeretem őt még mindig. A szívem azt diktálja, hogy menjek vissza hozzá, de az eszem hevesen ellenkezik. Újra megcsalna... - lesütötte a szemeit és kénytelen voltam szembesülni egy csalódott dínópofával. Tényleg szerethette Keyt. Még mindig, csak ez túl sok volt neki.

 - Sajnálom - veregettem őt vállon. Felpillantott, arcán egy reményteljes mosoly jelent meg. Arca kissé barátságossá vált.

- Nem te tehetsz erről. Ennek ki kellett derülnie. Már itt volt az ideje - elpillantott. Nagyon fájt így látnom őt. - Nem akarod újra megpróbálni? Hátha most hűségesebb lesz hozzád. Látszik, hogy még szereted. Adj neki még egy esélyt. Csak nem baltázza el másodjára is...

- Nem is tudom Minho-ah, nem merem őt újra szeretni. Mármint, félek megbocsájtani neki. Nem tud megváltozni. Az nem egyszerű, és én nem is akarom, hogy megváltozzon. Én így szeretem őt. Csak nem merek vele járni. Túl sokan voltak már az alagútban és így már nem olyan izgi... érted?

 - Persze - bólintottam - de így csak mindketten szenvedtek. Meg bűntudatom van, mert miattam történt mindez.

- Ez hülyeség - vigyorodott el a bandavezér - nem te tehetsz róla. Sőt, te nyitottad fel a szemem. Kedves volt az, amit mondott, de én nem tudtam elhinni. Biztos voltam abban, hogy igazából haragszik rám, mondjuk teljesen jogosan. Elvégre miattam érte őt ez a csalódás, meg ez a veszteség. Ha én nem fekszem le Keyyel, akkor még mindig boldogan élnének. Csak én voltam annyira nagyravágyó és önző, hogy ezt tettem velük. És ezek után még mertem őket a legjobb barátaimnak hívni...

- Sziasztok - bukkant fel Key egy szokásos dívás szerelésben. Egy fehér hosszúujjas felső, szakadt farmermellénnyel, az utóbbihoz hasonló színű és fazonú térdnadrág, fehér térdzokni, és fekete-rózsaszín sportcipő. Lövésem sincs, hogy honnan szerválta a nagy lábára, de nem fűztem hozzá semmit. Ja, meg ott fityegtek a kiegészítői. Fehér toll fülbevaló, egy tonnányi karkötővel.

- Szia – köszönt Jonghyun.

- Hali!

- Mizu? Láttátok ma már Taemint? – szinte azonnal mellettünk termett. Csak megráztuk a fejünket. Szerencsére ma még nem hozott vele össze a sors. Persze, tudtam, hogy ki az a Taemin, de a „Kölyök” az jobban áll neki. Taemin bárki lehetett volna, de Kölyök az nem.

- Miért?

- Mert adtam neki angol leckét, és szeretném tőle beszedni – magyarázta olyan lelkesedéssel, mintha élete legnagyobb kalandját mesélte volna el. Normális esetben biztosan füleltem volna, és minden egyes apró információt kiszedtem volna belőle a Kölyökről, de most túlságosan fájt ahhoz, hogy róla beszéljek. Nem tudom, hogy mit éreztem iránta pontosan. Eddig szerettem őt, de most tényleg rosszul esett a reakciója. Talán azért, mert eddig még senki sem utasított vissza. Vagy azért, mert nem akart, vagy azért mert nem mert. Erre tessék! Az új srác elutasított.

- Minho teljes depresszióba esett attól, hogy az a kis vacak elfutott. Ne várj tőle nagy koncentrációt – hallottam meg Jonghyun hangját. Felpillantottam. Tényleg így volt, szombat estétől a szokásosnál is rosszabb volt a hangulatom. Egész nap a szobámban duzzogtam étlen, szomjan. Videójátékoztam, meg leveleztem. Nagyjából ebből állt a hétvégém, főleg, hogy délután kettő körül kelhettem, és este negyed kilenckor már aludtam is. Nem érdekelt senki és semmi. Nem voltam kíváncsi mások véleményére, csak az érdekelt, hogy elfelejtsem azt, ami történt. Ma nem is akartam suliba jönni, csak Minseok telebeszélte a fejem a hülyeségeivel, miszerint mutassam meg, hogy milyen fából faragtak. Szóval, most éppen mutatok. Pedig szívesen aludtam volna otthon egy kicsit, ugyanis nagyon álmos voltam már reggel. Igen, ez egy különleges képességem. Már attól elfáradok, hogy bennem van a tudat, miszerint fel kell kelni.

- Hallod, ne legyél már ilyen! – csapott hátba Kibum – elfutott. És aztán? Fog még utánad is futni. Itt változzam azonnal palotapincsivé, ha nem szeret!

- Legalább hűséges lennél – Jonghyun kiemelte a cigarettás dobozát, majd kiemelt két szálat. Az egyiket odanyújtotta nekem. Istenemre mondom, ez a pasi gondolatolvasó!

- Nem így értettem!

Csendben figyeltem az újabb gyilkolászást. Kibum nyafogott, Jonghyun pedig igyekezett megőrizni a hidegvérét. Természetesen nem jött össze. Jonghyun a hűségről papolt, Key meg az átvitt értelemről, valamint arról, hogy ő nem egy kutya, meg nem is tulajdon, úgyhogy azonnal szívja vissza Jonghyun az előbbi kijelentését. Egy idő után meguntam. A tömegből kiszúrtam a Kölyök bájos majdnem haverját. A puszta tekintetemmel oda akartam hívni őt magamhoz. Megérezhette magán a tekintetem, ugyanis felkapta a fejét. Némi tétovázás után végül megindult felém. Kicsit határozatlan léptekkel jött, de azért haladt. Megállt előttem.

- Szükségem lenne kajára, innivalóra, meg kezd kifogyni az öngyújtó… - soroltam.

- Holnapra behozom az öngyújtót, a többiért pedig elmegyek – azzal meghajolt. Normális esetben nem bántottam volna, de most erős késztetést éreztem rá a Kölyök miatt. Aztán ki tudja, lehet, hogy szívességet teszek a kis futóbajnoknak.

- Ha valamit kérek, azt azonnal előteremted, világos? – kaptam őt el a pólójánál fogva. Felemeltem magamhoz. Persze, megrémült a szerencsétlen, de nem érdekelt.

- Azonnal… azonnal hozom… mit szeretnél enni és inni? – remegett, dadogott, és iszonyatosan félt.

- Jó lesz az is, amit hoztál. Nem nagyon szeretek várni… - elengedtem őt. Hirtelen a földre esett, de utána szinte azonnal felpattant. Elkezdett a táskájában turkálni. Ugyanolyan volt, mint a Kölyök az első napon.

- Tessék – adta oda a kajáját, valamint kivett egy üveg vizet is.

- Tudod, már vagy egy hónapja idejárunk, és még mindig semmidet nem kértem el… ja de, egyszer a kajádat – magyaráztam neki, miközben beleharaptam a szendvicsébe – nem akarom, hogy elpuhulj.

- Taeminnek sem veszitek el soha semmijét. Miért nem? – hallatszott a pimasz hangja. Ezek a mostani kamaszok…

- Édes fiam, Mégis ki vagy te, hogy kérdőre vonj engem? Nem mellesleg, mikor legeltettünk libákat együtt, hogy megengeded magadnak ezt a hangnemet? Mit képzelsz te magadról? Tudod, nem véletlenül van az, hogy az iskolai tápláléklánc csúcsán én állok, te pedig legalul. Világos? Semmi közöd a döntéseinkhez – hajoltam oda hozzá fenyegetően.

- Csak tudod, a Kölyök eléggé el van kényeztetve. Ez így nem fair velünk szemben. Vagy talán bejön neked? Mi lesz, ha kiderül, hogy a jövendőbeli bandavezér meleg?

- A Kölyök szimpatikus, meg rendes. Hidd el, vele más terveim vannak, mint veletek. Tudod, az öngyújtó nem repül ide magától.

A srác egy gyilkos pillantást lövellt felém. Itt telt be a pohár. Fogtam és egy isteneset behúztam neki. Az ütés erejétől a földre esett. Egyből a szeméhez kapott.  Szinte remegve állt fel, ismételten azzal a pillantással, bár meg kellett hagyni, így már kevésbé volt hatásos.

- Na, mi van? Nem volt elég? Kell a másik szemedre is? Idefigyelj taknyos! Nagyon ajánlom, hogy vegyél vissza ebből a magatartásból, és jegyezd meg, hogy hol van a helyed, mert még egy ilyen, és nem úszod meg ennyivel.

- Miért? Mi lesz? Megölsz? – emelte fel a táskáját. Csak megvontam a vállam.

- Akár. Idefigyelj, ha nem szólsz bele a módszereinkbe, a cselekedeteinkbe, és úgy viselkedsz, mint a rendes diákok, akkor nem bántunk többet ennyire. De nem hagyom, hogy te lerombold az iskolánkban a vezetői rangot. Menjél bőgni anyucinak! – gúnyolódtam vele.

- Ti sem voltatok mindig menők. Ti is innen kerültetek fel. A végzősök mesélték – morgott, amint elment mellettem. Megragadtam a karját, erősen megszorítottam azt.

- De mi tettünk is ezért valamit.

- De a Kölyök nem tett semmit, csak volt. Mégis közétek tartozik – morgott tovább, mire még jobban megszorítottam a karját. Felszisszent.

- Nem tartozik közénk. El vagy tévedve kis taknyos. Őt is kizsebeljük, ne aggódj. Na, most pedig legyél ügyes fiú, szedd össze a cókmókodat és húzzál innen, amíg jó kedvemben találsz – a fejemmel intettem a bejárat felé, majd elengedtem a srácot. Úgy rohant be, mintha éppen az életéért futna egy oroszlán elöl. Bár én nyilas vagyok. Lehet, hogy egy kicsit kemény voltam, de valamiért úgy éreztem, hogy ki kellett engednem a gőzt. És beláttam, hogy kár volt. Jonghyun és Key még mindig egymással civakodtak a kutyatémán, Jonghyun szerint ugyanis a kutya fogalom a pitbullal kezdődik, míg Key hevesen állította, hogy a csivava és a pudli is annak számít. Nem igazán szálltam be ebbe a beszélgetésbe, úgyhogy inkább rágyújtottam. Megint. Nem telt bele sok idő, máris felbukkant a láthatáron Kim hyung. Fekete öltönyben volt, szép cipővel, kék nyakkendőben. A feje pedig oly’ gyönyörű volt, mint a Japán zászlón lévő lenyugvó nap. Leginkább színben passzoltak.

- CHOI! – üvöltése már távolról behallatszott, szerintem az oroszlánok kilométerekre elhallatszó ordítását is überelve. Király igazgatónk van!

- Szép reggelt! – integetett a JongKey páros, majd visszatértek a vitájukhoz.

- Nektek is – morgott a diri, majd felém fordult – MÉGIS HOGY TEHETTED EZT???

- Elnézést igazgató úr, csak a sok iskolában ért stressz – hajoltam meg előtte, mire a maradék kötelei is elszakadtak.

- MÉGIS MIFÉLE STRESSZ? – ordított. Az emberek szép lassan elkezdtek felénk közeledni. Az igazgató nem értheti, hogy a Kölyök megalázott. Nem értheti, hogy szerelmes vagyok…

*Taemin POV*                    

Megcsókolt. Choi Minho megcsókolt. Utánam jött és megcsókolt. Csak úgy. Én pedig nagyjából az első nap óta erre vágytam. A szeretetére, gondoskodására. Most itt volt, szerencsés voltam, megkaptam, erre tessék. Elfutottam. Most, hogy végre minden simán ment volna, egyszerűen elrohantam. Hazáig futottam. Gyorsan levágtam otthon mindent, a szüleim faggatózására nem is válaszolva berontottam a szobámba, és sírva rogytam az ajtó mellé. Az első, ami eszembe jutott, az az volt, hogy álmodtam, de kizártnak tűnt. Még mindig éreztem a mézédes nyálát az ajkamon és a számban, tehát nem lehetett álom. Ezek után jött az a gondolat, hogy talán csak játszott velem, vagy fogadott Jonghyunnal. Túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen a tény, hogy engem szeret. Csak ezek jártak a fejemben, majd küldtem egy sms-t Jinkinek, hogy azonnal jöjjön át, mert baj van. Onew egy órán belül nálunk volt. Átbeszéltük a dolgokat, a csókot is elmeséltem neki, és meg kell, hogy mondjam, nagyon meglepődött azon, hogy visszautasítottam a szerelmemet, aki ráadásul a suli egyik legmenőbb embere. Nem meri senki sem őt visszautasítani. Na, itt vagyok, mint élő kivétel. Jinki nálunk aludt, sőt, egész vasárnap együtt voltunk. Négyig. Utána haza kellett mennie. Természetesen felkészített a lelki-és testi kínzásra, mert Minho nem fogja hagyni, hogy megalázzam…

A sulihoz érve felsóhajtottam. Láttam a menő csapatot, a körülöttük álló gyerekeket, és az igazgatót. Az utóbbit még hallottam is. Üvöltött. Hamarosan felbukkant Jinki, még tegnap megbeszéltük, hogy itt találkozunk.

- Szia! - rohant elém.

- Szia - tudom, hogy nem csattantam ki a boldogságtól, de egyre jobban féltem tőlük. Inkább otthon kellett volna maradnom. Minho most ideges, és ha az, akkor jaj mindenkinek. Nekem is.

- Minden rendben? - érdeklődött, de csak egy fejrázást kapott válaszként.

- Félek. Félek, hogy Minho bántani fog.

- Kizárt. Éppen most penderítik ki. Behúzott az egyik évfolyamtársadnak, úgyhogy most nem bánthat - magyarázta, de a végét már nem bírtam felfogni. Kirúgják őt. Miattam. Ha nem futok el, vagy megengedem, hogy megerőszakoljon, akkor még most is rendben lenne minden. Tönkretettem életem szerelmét.

- A HOLNAPI NAP MÁR NEM AKAROM AZ ISKOLÁMBAN LÁTNI MAGÁT! A MAI NAPPAL BEFEJEZTE EZT A GIMNÁZIUMOT! - ordította az igazgató a háttérben. Elkerekedtek a szemeim. A szavai szinte tőrként hasítottak a lelkembe. Felkaptam a fejem, és odarohantam a tömeghez. Félrelöktem minden embert, hogy láthassam őt. Oda akartam rohanni hozzá, hogy láthasson. Jelezni akartam neki, hogy nincs egyedül. Mikor ránéztem, megállt bennem az ütő. Csalódott volt, és szomorú a tekintete. Mintha csak azért csinálta volna, hogy ne kelljen továbbra is egy iskolába járnunk. Az a baj, hogy biztosan a csók miatt volt ez az egész. Elfutottam, és ezzel elutasítottam őt. Oda akartam rohanni hozzá, átkarolni a nyakát, megölelni, megcsókolni őt. Azonban Jonghyun észrevett. Olyan gyilkos pillantással meredt rám, hogy szerintem képes lett volna helyben lenyisszantani a fejem, úgyhogy maradtam. Csak bámultam azt, ahogy az igazgató elviharzott, majd kitörtek az érzelmek. Kibum átkarolta a szerelmemet, Jonghyun pedig támogatóan megveregette a vállát. Vége, ennyi volt. Ez volt Minho utolsó napja.

- Húzzatok innen! Nincs itt semmi látványosság! - ordította Jonghyun, mire a tömeg lassan oszlani kezdett. Hiába örültek mind, azért látszott az arcukon, hogy hiányozni fog nekik Minho. Az én Minhom. Akinél jobb menőt el sem lehetett képzelni. A szerelmem. Elindultam feléjük.

- KÖLYÖK HÚZZ INNEN, MERT NEM VAGYUNK RÁD KÍVÁNCSIAK! - üvöltött a bandavezér.

- Nem vagyok rád kíváncsi - vontam meg a vállam. Nem érdekelt, ha megver, csak Minho mellett akartam lenni. Azonban egy erős kar megragadta a vállam.

- Taemin-ah, hadd legyenek együtt. Ne zavard őket - Jinki szinte elhúzott onnan. Még láttam a két idősebbik menő nekem szánt gyilkos pillantását, utána bejutottam az udvarra.

- Normális vagy? Azok ketten ki fognak téged csinálni! Ne akarj most a társaságukban lenni - Jinki kioktató hangnemétől megijedtem.

- Miattam rúgták ki... - suttogtam csalódottan.

- Nem. Azért rúgták ki, mert hülye. Már szóltak neki egy párszor, hogy hagyja abba a verekedést. Nem tette. Ne magadat hibáztasd emiatt.

- De ha nem futok el, akkor ő is megmaradt volna nekem. Meg a sulinak is. Csak elbaltáztam. Vágytam a szerelmére, és amikor az ölembe pottyant, akkor megijedtem. Most minden rendben lenne kettőnkkel – sóhajtottam fel. Bűntudatom volt. Szerettem őt, és most kirúgattam az iskolából.

- Még megpróbálhatod jóvátenni. Majd ha lecsillapodnak a kedélyek, akkor menj és beszélgess vele. Biztosan kedvel téged továbbra is…

Ekkor szerintem fix, hogy felcsillantak a szemeim. Egy őrültséget vettem a fejembe, és véghez akartam vinni. Szinte szó nélkül hagytam ott Onewt. Berohantam az iskolába, ahol kacsázni kezdtem. Össze-visszarohangáltam az egész épületben. Ekkor megláttam őt. Azt, akit kerestem. Vettem egy mély levegőt. Beszélnem kellett vele. Éppen ment volna be a mosdóba.

- Igazgató úr! – kiáltottam. Megtorpant, becsukta az ajtót, majd felém fordult. Odasiettem hozzá. Egy mély meghajlás kíséretében bocsánatot kértem tőle a zavarásért.

- Miben segíthetek?

- Lee Taemin vagyok. Azzal a kéréssel fordulnék az igazgató úrhoz, hogy kérem, fogadja vissza Choi Minhot. Tudom, hogy túlment minden határon, de ő igazából jó ember, csak a hétvégén felhergeltem őt. Nagyon sajnálom. Több ilyen nem fog előfordulni, csak kérem, ne rúgja őt ki.

- Először is egyenesedj ki, kicsit irritál, hogy így viselkedsz velem szemben – mosolyodott el. Így tettem, mire folytatta: - sajnálom, de el kell utasítanom a kérésedet. Choi Minho rettegésben tartja a diákjaimat, és a szülők is panaszkodnak a menő bagázsra. Ő már eljátszotta a bizalmamat. Megígérte, hogy meghúzza magát, de nem így tett.

- Kérem! Bármit megteszek! – keltem ki magamból. Utána rádöbbentem arra, hogy mit tettem – sajnálom.

- Semmi baj, de a válaszom nem. Őt már nem lehet megszelídíteni. Érted? – az igazgató egyébként rettentően kedves személy volt. Alacsony és aranyos kinézetű, szimpatikus alak. Ennek ellenére most a Sátán elbújhatott volna mellette.

- Értem. Elnézést, hogy raboltam az idejét – meghajoltam, majd eljöttem onnan. Leültem a földre az aulában. Várni kezdtem. Beszélni akartam vele, hogy tudtára adjam, szeretem őt. A gyerekek és a tanárok jöttek be, néha egyesével, néha csapatostul. Azután feltűntek ők. Jonghyun, Kibum és Minho. Key szemei vörösek voltak, és Jonghyun se nézett ki sokkal jobban. Egyedül Minho tartotta magát. Beszélgettek. Ahogy végignéztem rajtuk, összeszorult a szívem. Miattam ilyen lehangoltak, hiszen ők is emberek, vannak érzéseik. Remegve álltam fel a helyemről.

- Akkor? Tetszik az ajánlatom? – erőltetett az arcára egy mosolyt Jonghyun. Minho egy pár másodpercig gondolkozott, de utána egyből felcsillantak a szemei.

- Persze! Benne vagyok – kezet ráztak a fogadás hitelesítése érdekében. Mit tettem velük? A távolság el fogja őket taszítani egymástól, és még rosszabb lesz a helyzet. Hirtelen Kibum jéghideg tekintetével találtam magam szemben.

- Mit akarsz itt?

Megfagyott az ereimben a vér. Eddig még szeretett, folyton támogatott, most pedig egy gyűlölködő, bosszúéhes anyatigris, akinek bántottam a pici fiacskáját. Nyeltem egy nagyot. Bátornak kellett lennem, hogy tisztázni tudjam a dolgokat.

- Minho hyunggal szeretnék beszélni. Kettesben… - nyögtem ki kicsit félénken.

- Rendben. Beszéljünk. Gyere utánam – azzal bement az egyik fiúvécébe és kizavarta onnan a népeket. Hamarosan intett, hogy mehetek is. Dobogó szívvel léptem be a helyiségbe. Most fog megverni…

- Izé… kösz az ürítést – dadogtam, de csak megvonta a vállát. Hangja csalódott volt, mikor válaszolt.

- Még ma kihasználhatom. Mit akarsz? – nekidőlt a falnak. Iszonyatosan szexi volt.

- Csak… a szombatról szerettem volna beszélni – sütöttem le a szemeimet. Folytattam volna, de ő közbevágott.

- Ezen nincs mit megbeszélni, Kölyök. Minden világos a számomra.

- Hyung, én sajnálom, hogy elfutottam. Kedvellek téged, úgy is… csak megrémültem, hogy ez csak egy játék volt a részedről, és nem akartam csalódni. De most miattam rúgtak ki, sajnálom – már majdnem sírtam. Nem akartam, hogy utáljon, vagy, hogy kerüljön. Csak vele akartam lenni, mint a párja, vagy a haverja. Hamarosan éreztem, hogy két erős kar fonódott körém, majd egy izmos mellkassal találkoztam. Hallottam Minho szívverését, aminek hatására én is átöleltem őt.

- Semmi baj, Kölyök, nem haragszom rád. Inkább én sajnálom, hogy úgy letámadtalak.

 Abban a pillanatban kicsit eltávolodtam tőle, pedig még maradtam volna a biztonságot rejtő karjai között. Vettem egy mély levegőt, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam őt. Azonnal visszacsókolt, amivel a világ legboldogabb emberévé tett. Hatalmas mancsait a derekamra helyezte, én pedig a nyaka köré fontam a karom. Perceken át folytatódott a nyálcserénk. Utána levegőhiány végett abbahagytuk.

- Egyezzünk ki abban, hogy kvittek vagyunk - mosolyogtam pihegve.

- Tudod, Kölyök, a csókom őszinte volt - elsöpörte az egyik hajtincsemet az útból, aminek különösen örültem.

- Az enyém is. Sajnálom, hogy miattam rúgtak ki - hajoltam meg.

- Ezzel a csókkal kárpótoltad minden tetted.

- De most új sulit kell keresned...

- Valószínűleg igen. De nem érdekel. Most csak az a fontos, hogy te kedvelsz engem, és én is téged.

Megállt a szívverésem. Ez egy szerelmi vallomásnak is elment volna. Elmosolyodtam. Nem is tudom leírni az érzéseimet.

- Akkor... a takarítás még áll? - kérdeztem reménykedve. Mondjuk kétlem, hogy Kibum még beenged a lakásába, de Minho biztosan intézkedik, ha olyan kedve van.

-Természetesen. De csak ha te is szeretnéd.

-Menjünk - mosolyogtam. Ránézett az órájára, mire elfehéredett.

- Kölyök, már húsz perce becsöngettek. Gyorsan, menj órára. Várj, van egy ötletem. Nekem már úgyis mindegy, mondd, hogy kizsebeltelek a vécében. És akkor a diákok jobban megkedvelnek, meg nem írják be a késést. A hitelesség kedvéért add ide a kajád, és következő szünetben gyere ide érte. Vagy beviszlek az orvosiba igazolásért. Igen, az jobb lesz. Mondd, hogy gyomron rúgtalak, vagy nekimentél valaminek - magyarázta a terveit. Bólintottam. Kézen fogva kiléptünk a mosdóból. Minho óvatosan körbenézett, majd szinte kirántott. Adott egy gyors búcsúpuszit, majd elváltak az útjaink.

- Choi Minho fáradjon az igazgatóiba - szólalt meg a hangosbemondó. Hátranéztem. Összetalálkozott a tekintetünk. Csak elmosolyodott, kacsintott, utána elindult az igazgatóiba. Elővettem a mobilomat, és küldtem egy sms-t Onewnak, hogy szünetben beszélnünk kell. Mire odaértem az orvosiba, már meg is érkezett a válasz: "menj be órára, szünetben beszélünk. Majd meglátod a gratulációmat". Nem értettem, de mindegy. Túl boldog voltam mindenhez. Ha minden igaz, akkor Choi Minho és én járunk!!!!