30. Fejezet

Sziasztok! ~ azért írok most ide, mert jelezni szeretném, hogy sajnos megkezdődik a visszaszámlálás, ugyanis mércsak 10 fejezet van vissza, valamint ma átléptük a 11.000 nézetséget :3 köszönöm :*

  

*Minho POV*

- Napok teltek el, és még csak nem is köszön. Hiányzik – sóhajtottam, mire Jonghyun megpaskolta a vállam. Neki könnyű volt, az ő szerelme imádta őt. Az enyém meg még csak hozzám sem szólt.

- Ne aggódj, minden rendbe fog jönni – igyekezett egy bíztató mosolyt lövellni felém, de nem sikerült a terve. Nagyon elegem volt az egészből, de nem tudtam mit tenni ez ellen. Minden a Kölykön múlott. Az oké volt, hogy haragudott, de hogy még köszönni sem köszönt! Na, az azért már sokként ért. Hiányzott. Fájt bevallanom, de hiányzott, és vissza akartam őt kapni. Nagyon. Újra magamhoz akartam ölelni, majd megcsókolni őt, mert szerettem. Hihetetlen volt, de szerelmes lettem belé. Minden apró porcikám érte remegett, és majdnem megszakadt a szívem, amiért ezt tette velem. Persze, megérdemeltem, de akkor is... legalább köszönt volna, vagy csak integetne reggelenként. De semmi. Csak elmegy előttünk lehajtott fejjel. Sullinak se köszön, Keynek se, Jonghyunnak meg főleg. Tudtam, hogy ez egy büntetés volt, és képtelen voltam rá haragudni.

- Hyung - az ismerős hangra azonnal felkaptam a fejem. Taemin állt előttem életnagyságban. Már majdnem sírtam a boldogságtól. Komolyan.

- Mondjad - éreztem, hogy akaratom ellenére elmosolyodtam. Nagyon nagyon boldog voltam, hogy végre hozzám szólt.

- Mi volt a fogadás tétje? - kérdezte semmitmondó hangon, mire kissé elkeseredtem. Azt hittem, végre megbocsájtott, de csak biztosra akart menni, hogy miért is utál... viszont nem akartam bemártani Jonghyunt is, így csak álltam előtte tehetetlenül.

- Mi. Mármint Kibum és én. Addig könyörgött, hogy bocsássak meg neki, hogy a végén meguntam, és felajánlottam neki azt, hogy ha meghúz, akkor megbocsájtok Keynek - Jonghyun sietett a segítségemre, ami nagyon rendes dolog volt tőle. Ha Kibum nem tudta volna a történetet, akkor biztos nem tette volna meg, de azért így is kapott egy gyilkos pillantást a pasijától. Biztos kényes pont volt ez neki, hiszen senki sem dicsekedne azzal, hogy a pasija ilyen körülmények között jött össze vele újra.

- Biztos? – Kölyök kérdőn kapkodta a tekintetét a menő csapat tagjai között. Mindenki bólogatott, így egy idő után csak felsóhajtott. Nem tudtam, hogy mire számítsak ezek után. Talán végleg szakítani fog velem, talán pont emiatt fog megbocsájtani.

- Tuti – Key hangja kissé elhalkult, így inkább elment terrorizálni. Biztosan nem akarta, hogy a Kölyök lássa, mennyire fájt ez neki. Így hármasban maradtunk, sajnos nem sokáig.

- Kösz – ezzel a Kölyök el is sétált, mindenféle szó nélkül. Csak nagyokat pislogva néztem utána. Még mindig nm értettem az egészet, de egyvalamit tudtam. Nagyon hiányzott a kincsem, csak a közelében akartam lenni, megölelgetni őt, megcsókolni, érezni a finom illatát. Ekkora kérés lett volna? Komolyan?

- Menj már utána – bökdösött Jonghyun, mire felkaptam a fejemet. Érdeklődve pillantottam rá, mert nem igazán értettem a dolgot. Mi lenne, ha utánamennék? Vajon nagyon haragudna? Egyáltalán érdekelné?

- Nem merek – suttogtam. Mit mondtam volna neki? Hogy ne haragudjon? Akkor is fog, ezt nem lehet szabályozni… így csak vártam. Mást nem tudtam tenni, még akkor sem, ha belül szétvetett az ideg.

- Nyuszi – kacagott fel.

- Ne hívj így – azonnal haraptam a dologra. Nem kedveltem ezeket a cikis gúnyneveket, elvégre el lettem nevezve. Sosem értettem az embereket, akik máshogy hívták az embereket, mint kellene. Például: nyuszi, cica, bogárka, egérke…

Miért pont állatnevek? Miért nem fikuszka? Vagy hőmérőcske?

Mert a Kölyök az logikus, hiszen ő a csapat legfiatalabb tagja, ha Sullit nem számoljuk, tehát az logikus.

- Úgy hívlak, ahogy viselkedsz te agyatlan – fújtatott Jonghyun elégedetlenül. Válaszképp megrántottam a vállam, de nem hagyta abba: - így sosem kapod vissza. Menj utána, és beszélj vele. Most!

Vánszorogva elindultam a Kölyök után.  Pont akkor lépett be az iskola bejáratán, így sietősre vettem a lépést. Nem akartam őt elveszíteni, és egyre biztosabb voltam abban, hogy nem bírom tovább nélküle. Egyre gyorsabban vert a szívem, és nem érdekelt, mindenkit félrelöktem az útból.

- Taemin-ah! – kiáltottam, amint beértem. Eszeveszettül kapkodtam a fejem ide-oda. Hol lehet?! A rengeteg ember között semmit sem láttam, így ösztönösen a termük felé indultam el!

Voilá!

Pont a lépcsőn baktatott felfele. Azonnal odarohantam hozzá, lábaim remegni kezdtek, mikor kezemmel megérintettem a vállát.

- Hagyj békén – még csak rám sem nézett. Meg sem tisztelt a csodás tekintetével, és egyre távolabbinak éreztem magam tőle. Mintha ő is csak olyan lenne, mint a többiek, mint egy senki.

- Kérlek, beszéljük meg! – kétségbeesetten ragadtam meg a pulóvere ujját, de lerázott.

- Azt mondtam, hogy hagyj békén! Nem vagyok rád kíváncsi! Nem érdekelnek a magyarázkodásaid, vagy a hazugságaid. Nem érdekelsz, Choi Minho! Csak hagyj engem békén! – már majdnem üvöltött, ami miatt mindenki minket nézett. Egyre kínosabb volt nekem a szituáció, de megérdemeltem, így tűrtem. Tűrtem a megalázásomat, tűrtem azt, hogy egy ilyen kis taknyos dirigál nekem.

- De… így… szar… - nem tudtam mást mondani. „Taemin, hiányzol. Szeretnélek visszakapni, mert nélküled csak egy félember vagyok, egy senki. Szeretlek téged, te kincs, és tudom, hogy egy dög voltam, tudom, hogy életem legnagyobb baklövését követtem el, és tudom, hogy megbocsájthatatlan, amit tettem. De nem akarlak elveszíteni. Nem tudlak elveszíteni. Szeress, és kérlek, csak próbálj meg megbocsájtani” – ezeket mondtam volna neki, ha nem lettünk volna tömegben…

- Szar? Neked szar? Akkor szerinted nekem milyen volt, te dög?- szemeiben könnyek gyűltek össze, és elrohant. Utána akartam futni, de nem ment… egyszerűen lefagytam ott, ahol voltam, földbe gyökerezett lábakkal. Szegény kincsem… elrontottam az életét…

- Na, mi van, menő gyerek? Kioktatott ez a kis senki? – kérdezte egy vicces gyerek, ezzel pedig sikeresen felpumpálta bennem az ideget. Azonnal a falhoz szorítottam a nyakánál fogva.

- Még egy ilyen, és megöllek, világos? Te nem beszélhetsz velem így. Csak azért, mert ő egy barátom, nem fogom engedni, hogy mindenki kukacnak nézzen – ezzel beletérdeltem a gyomrába, és belöktem őt a tömegbe. – Ki kér még?

Mindenki hátrált egy lépést, mire elindultam Jonghyun felé. Ösztönösen tért ki mindenki az utamból, amit elégedetten konstatáltam. Hiányzott a Kölyök, és ezt nem tudtam mire vélni magamban. Persze, az oké, hogy szerelmes voltam belé, de ennyire? Nem tudtam meglenni nélküle?

- Minden rendben? – Key már ott is volt előttem. Nem tudtam, hogy honnan érkezett, úgyhogy kissé megijedtem. Elegem volt az egész napból. Igen, már most…

- Nem.

- Figyelj, hagyd, hogy feldolgozza. Ez neki nem egyszerű…

- Nem hallottad, amiket mondott. Dögnek nevezett. És igaza is volt. Az vagyok – csak makogtam magam elé, nem tudtam mit csinálni. Szinte minden erőm elhagyott.

- Ezt hagyd abba, Choi Minho! Szeret téged, csak most haragszik. Te sem örültél volna annak, ha ő fekszik le veled miattam. Vagy tévedek?

- Nem…  - egyre erőtlenebb volt a hangom, és ez nagyon érezhető volt. Key aggódva nézett rám. Persze, értette, hogy mi a helyzet, éppen ezért igyekezett kedves lenni velem. Tudtam, hogy ez a barátság talán már sosem lesz a régi, mert valamiért folyton tartotta a tíz méter távolságot. Most pedig egész rendes volt.

- Gyere, veszünk csokit a büfében, nálam van sör, úgyhogy minden a legnagyobb rendben – megveregette a vállam. Küldött felém egy bíztató mosolyt, utána elindultunk. Komótosan baktattunk a büfé felé, nagyon csendben. Egy árva szót nem szóltunk egymáshoz, ami mondjuk nem is zavart. Most tényleg csendet akartam. Magamban visszaidéztem minden egyes apró pillanatot a Kölyökkel. Az első randinkat, a reakciót a CD-re, a boldog mosolyt, amikor megtaláltam őt, az első csókunkat, mindent. Ki akartam törölni a gondolataimból, hogy most éppen utál.

- Amint látom, nem jött össze – Jonghyun hangjára hirtelen felkaptam a fejem.

- Tessék? – nem igazán sikerült felfognom, hogy mit is mondott.

- Mondom, sikerült megint magadra haragítanod? - ismételte meg magát.

- Igen. Sikerült. Utál, és szinte megalázott... nyilvánosan - válaszoltam neki, mire csalódottan lesütötte a szemeit. Igen, az ő hibája volt, miatta utált meg jobban a pici szerelmem.

- Bocs. Tényleg sajnálom - igyekezett hatással lenni rám a kiskutyaszemei segítségével, persze, sikertelenül.

- A bocsánatkéréseddel megyek a legtöbbre - morogtam, mire Jonghyun még jobban elszomorodott.

- Choi-ah! Viselkedj! - mordult rám Key, de most ez sem volt rám hatással.

- Nem vagy az anyám, hogy megmondd, mit csináljak! Miattad dobott az életem szerelme, mert nem bírod ki, hogy ne legyen fasz a picsádban! - teljesen kikeltem magamból, nem is tudtam, hogy miket beszélek. Mindenesetre a diáksereg engem kezdett nézni.

- Abbahagynád? - Jonghyun igyekezett lehűteni, nem sok sikerrel. Elegem volt az emberekből. Csak a Kölyköt akartam, senki mást. - Nem! - éreztem, hogy villogtak a szemeim.

- Minho-ah, megkérhetnélek, hogy ne hangoskodj? Zavarod az iskolát! - egy ismerős hang zavarta meg a dühkitörésem.

- Hagyj békén, Jinki! - vágtam vissza, nem is foglalkozva az elnökkel. Most ő hiányzott a legkevésbé… várjunk… mi a francot keres ez itt?! Tudtommal nem is olyan régen megvertem őt… máris meggyógyult volna. Azonnal hátrafordultam, és szembesülnöm kellett azzal, hogy ő tényleg visszatért…

*Taemin POV*

- De… így… szar… - nyögte ki, mire elkerekedtek a szemeim. Ez lenne a zseniális kapcsolatmentő indoka? EZ?!?!?!??!?!?!?! Mégis mennyire gondolhatja komolyan a kapcsoltunkat?! Nincs kit dugnia, vagy mi?! Meg egyébként is… az ő szar helyzete érdekel most a legkevésbé…

- Szar? Neked szar? Akkor szerinted nekem milyen volt, te dög? – sziszegtem dühömben, mire Minho szinte elfehéredett. Megérdemelte. Szívem szerint felpofoztam volna, de nem tudtam. Csak éreztem, hogy lefolyt egy könnycsepp. Azonnal megfordultam, és felrohantam a lépcsőn. Elegem volt mindenből. Minho kihasználta az érzéseimet… persze, értem, hogy miatta szakított Jonghyun és Key, de ez akkor is gonoszság volt tőle, hogy lefeküdt velem egy fogadás miatt, hogy összehozza őket. Miért nem mondta? Miért most kellett kiderülnie mindennek?!

Berohantam a férfi mosdóba, leültem a földre, és sírtam. Nem érdekeltek a jövendőbeli gúnyos és gonosz megjegyzések. Nem érdekelt most semmi.

- Hé, minden rendben? – egy ismerős hang csapta meg a fülemet. Túl ismerős.

- Húzz innen – mordultam rá. Na jó, igazából vágytam valaki társaságára, aki csak egy kicsit is foglalkozik velem, hiszen egyedül maradtam. A szüleimnek nem beszélhettem az ügyről, Jinkinek megvolt a maga baja, így nem is igazán maradt senkim. Erre, tessék… pont ő…

- Hé, nyugi már – a szemem sarkában láttam, hogy leült mellém a földre. Lábait átkarolta, úgy bambult maga elé – Minho kidobott?

Csak megráztam a fejem, de sírtam tovább. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, akármennyire is akartam. Mintha könnyebbé tette volna a lelkemet a sírás. Ő pedig csendben ült mellettem, egy szó nélkül nézte, amint kibőgöm még a lelkemet is. Csak nagyon sok idő után sikerült megnyugodnom, és elég erősnek lennem ahhoz, hogy beszélni is tudjak.  

- Nem… nem… nem azért… feküdt… le… velem… mert… mert… szeretett… ha… hanem… fogadás… ból – dadogtam a vége felé. Rápillantottam. Az ujjait nézegette, de még mindig ugyanabban a pózban ücsörgött.

- Az pech – nem is pillantott fel, csak játszott tovább a testrészeivel – mondjuk, nem tudom, mit vártál tőle. Ő Choi Minho, a suli menője. Még ha tényleg szerelmes is beléd, akkor is ki fog használni, amikor csak tud.

- Baromira fel tudod dobni az ember hangulatát – nevettem fel keserűen, mire elmosolyodott.

- Tudom, ez a dolgom.

- Egyébként mit keresel itt? Azt ne mondd, hogy pont pisilni jöttél, mert ezt nem veszem be – tényleg érdekelt, hogy honnan a francból bukkant fel. Hihetetlen egy alak volt, mindig ott volt, amikor szükségem volt valakire. Sőt, mindig a közelemben volt, mintha vigyázott volna rám…

- Na, fene! Akkor hazudnom kell – mosolyodott el. Egyébként szép mosolya volt, a kora ellenére igen férfias…

- Most komolyan…

- Igazából láttam, hogy ide berohantál, és kizártnak tartottam, hogy ennyire pisilned kellett volna. Gondoltam, meglátogatlak. De ez a te hibád. Mi a csudának randizgatsz egy ilyen emberrel? Nem vagytok egy hullámhosszon, vagy ha mégis, akkor egy szinten biztos nem. A két Choi meg a két Kim, ez így evidens, ezért vannak ezek a névszerinti shippek. Figyelj, te nem tartozol a menők közé, még akkor sem, ha mondják, és nem is fogsz. De erre te is rájöhettél. Csak nézd meg Minhot és Sullit. Nem járnak, de mégis úgy viselkednek, mert úgy kell nekik viselkedniük a tekintetük érdekében. Vagy Jongkey. Ők mind a négyen piti bűnözők, erőszakolók, tolvajok, akik ebből élnek meg. Te miért akarsz olyan lenni, mint ezek? Mert Choi Minho közöttük van? Nem várhatja el tőled, hogy száz százalékban az ő személyes cselédje legyél, vagy a bajtársa. Érted, mit akarok mondani? Ha igazán szeret, akkor ő is megváltozik egy picit. Legyél vele keményebb, és ne hanyagold el, mert akkor elkóborol. Meg egyébként is… azért vigyázz vele.

- Furcsa egy ember vagy te – jegyeztem meg. Egy darabig csak furcsán méregetett, biztosan nem értette a kijelentésemet, de végül elmosolyodott. Ilyen barátságos gesztusai még sosem voltak felém, és ez meglepett.

- Csak okos. Tudom, hogy mi zajlik a menők között. Aki egy kicsit is figyel rájuk, és belemegy a részletekbe, az könnyen rájön, hogy mi van velük. Például, én az első pillanattól fogva tudtam, hogy Jonghyun és Key járnak. Nem kell hozzá nagy agy... de mindegy is. Mesélek neked egy viccet, rendben? Az öreg indián a fiával eltéved a sivatagban. „Fiam, adjál le egy lövést, hátha meghallja valaki!” A fia lead egy lövést, de semmi válasz. Mennek tovább, majd néhány óra múlva az öreg újra mondja: „Fiam nagyon fáradt vagyok már, adj le még egy lövést, hátha meghallja valaki!” A fiú megint lő egyet, de most sincs válasz. Tovább mennek, az öreg alig vonszolja magát, és megint megszólal: „Fiam, nem bírom tovább, mindjárt meghalok, adj le egy utolsó lövést, hátha meghallja valaki!” Mire a fiú: „Nem tudok többet lőni apám. Elfogyott a nyílvesszőm!”

- Te hülye állat – szinte visítottam a nevetéstől. Hihetetlen, hogy ez a srác ilyen hamar feldobta a kedvemet, mindennek ellenére.

- Na, látod! Nem éri meg egy Choi Minhoért bőgni – gyengéden belebokszolt a vállamba. Persze, rendes volt tőle, de nem érthette. Nekem Minho több volt, mint egy átlagos szerelem, vagy, mint egy kamaszkori játék. Nekem ő túl sokat jelentett. Egy kicsit persze el is szontyolodtam.

- Ez azért nem ilyen egyszerű, de köszi mindent. Azt hiszem, előhalászom valahonnan Onewt – mondtam, mikor felálltam. Hamarosan ő is így cselekedett.

- Tényleg, mi van vele? Mostanában nem láttam…

- Leesett a lépcsőn – ez volt a zseniális álsztorim, amit Onew is megpróbált beadni nekem, persze, sikertelenül. Láttam, mikor Minho megverte, szóval tudtam, hogy mi folyt itt. Onew csak nem akarta, hogy emiatt szétmenjünk azzal a paraszttal. Nos, Jinki miatt tényleg nem szakítottunk. Ez még egy piti dolog volt ahhoz képest, hogy megalázott, kihasznált és elvette a büszkeségem.

- Részvétem. És igen, olyanom is van – kacsintott nevetve.

- Valahogy sejtettem – válaszoltam, mire elmosolyodott. Éppen ment volna ki, amikor utána szóltam: - Hé, Kim!

Megfordult.

- Köszi – mosolyodtam el.

- Ne álmodozz, ettől függetlenül nem csíplek – legyintett vigyorogva.

- Tudom. Én sem téged – mosolyogtam vissza. Kim ezek után kiment, én pedig elindultam megkeresni a legjobb haveromat. El sem akartam hinni, hogy pont Kim sietett a segítségemre. Pont egy ilyen kis féreg… aki megmentette az életemet. Akármennyire is utáltam őt normális esetben, most egészen rendes volt, és hálás voltam neki. Valahol igaza volt. Nem éri meg sírni, hiszen még van esély… csak meg kell tanulnom megbocsájtani neki.

Bekopogtam az irodába, de nem érkezett semmi válasz. Félénken nyitottam be.

- Szia – arcomra egyből kiült a vigyor, mikor megláttam, hogy Onew éppen a papírmunkába vetette magát.

- Szia – fel sem pillantott, csupán pakolászott, de ez nem jelentette azt, hogy nem látott szívesen. Lehuppantam a kis székemre – Mi járatban erre?

- Először is, jöttem megkérdezni, hogy még élsz-e.

- Igen. Sokkal jobban vagyok – mosolygott rám – köszi, hogy azért meglátogattál.

- Nincs mit.

Igen, unalmamban mindig átsétáltam hozzá. Hiányzott a legjobb haverom, ez volt minden. Jól esett vele beszélgetni, és még mindig hálás voltam az égnek, hogy olyan emberrel áldottak meg, mint amilyen Onew volt.

- És mi járatban vagy erre? – érdeklődött. Le mertem volna fogadni, hogy tudta, de azért elég ügyesen titkoltam a dolgot. Azonnal kikaptam a táskámban lévő csomagot.

- Tessék. Boldog születésnapot – vigyorodtam el. Onew elégedetten vette át az ajándékomat, és azonnal ki is nyitotta. Egy könyv volt benne, ráadásul egy remek krimi, amiket imádott.

- Köszönöm, Taeminnie – azonnal felpattant a helyéről, és jól megszorongatott. Még látszott rajta egy-két sérülés, és a mozdulatai is lassabbak voltak, de legalább már itt volt. Visszaöleltem őt, és egyszerűen megnyugodtam. Jinki közelében szinte sosem volt semmi bajom. Imádtam vele lenni, de csak mint legjobb baráttal, és tudtam, hogy ezzel ő is így volt – Azt hittem, elfelejtetted.

- Hyung, a legjobb barátom vagy. Nem felejtem el a születésnapod – mosolyogtam vissza boldogan. Igen, boldog voltam. Rádöbbentem, hogy nem kell Choi Minho a boldogságomhoz. Csak Jinki, a legjobb barátom, és Kim.

- Helyes. Ha gondolod, délután elmehetünk sütizni, vagy átjöhetsz hozzánk, hátha sütnek valamit az ősök – mosolyogva rám kacsintott, mire felnevettem.

- Rendben.

- De egyvalamit szeretnék kérni tőled…

- Éspedig? – összeráncoltam a homlokomat. Ez nem kezdődött túl jól.

- Adj még egy esélyt annak a tuloknak. Tudom, hogy ezt furcsa tőlem hallani, de szeret téged. Hallottam. Nagyon maga alatt van, és szerintem nem ártana megbeszélnetek a dolgot, bármi is történt.

Csak nagyokat pislogtam. Egy órán belül két tanácsot is kaptam.

- Tudod mit, hyung? Add át Minhonak, hogy bizonyítania kell. Mutassa meg, hogy hozzá tartozom, hogy nem szégyell, és erre van másfél hete. Ha nem jön neki össze, akkor végeztem vele. Nem fog az érzéseimmel játszadozni – ez volt az alkum.

- De… hamarosan szünet – Jinki kissé megdermedt. Igen, Minho barátunknak számolnia kellett a szünettel is.
- Pontosan azért – biccentettem, majd rövid köszönés után kisiettem a teremből.